4. ÖREGCSALÁD: ERIOPHYFORMES
4. ÖREGCSALÁD: ERIOPHYFORMES
A gubacsatkák (Eriophydae [Phytoptidae]) az egyedüli képviselői az atkák negyedik és egyúttal utolsó főcsoportjának, ezek parányi, fehéres vagy vöröses színű kis állatok, testük megnyúlt, majdnem féregszerű és csak nagyritkán haladja meg a 0.25 mm-t. A hátoldalon pajzsformájú lapocskával borított fejtoruk potrohukkal összenőtt. Az atkákra jellemző nyolc láb helyett a gubacsatkákon csak négy fejlődött ki, ezek mind előre irányulnak, ötízűek s karomban és egy tollas sertében végződnek. A szívásra berendezett szájszerveken egy pár tűformájú, egy ízből álló rágócsápot és egy pár három ízből álló állkapcsi tapogatót különböztethetünk meg. Szemek és lélekzőszervek sohasem fordulnak elő. A gubacsatkák a növényeket szállják meg, de csak ritkán élnek szabadon, hanem a megfertőzött növényi részeken gubacsokat idéznek elő és ezeknek belsejét használják lakóhelyül. Alakra és nagyságra nézve ezek a gubacsok rendkívül változatosak, de abban valamennyi megegyezik, hogy sohasem teljesen zártak, mindig van rajtuk nyílás, mely gyakran alig észrevehetően kicsi. Egyes gubacsatkák más fajoktól előidézett gubacsokban élnek. A körte gubacsatkája, vagy körteatka (Eriophyes piri Pagst.) például a körtefa levelén az ú. n. himlőbetegségnek az okozója. A levelek színén kidudorodó, kerek vagy hosszúkás felburjánzások árulják el ezen atkák tevékenységét, az atkák ezekben a, kezdetben sárgászöld, később megbarnuló vagy megfeketülő daganatok belsejében élnek, melyek a levelet himlőhelyessé, ragyássá teszik. Ősszel az atkák elhagyják gubacsaikat és a rügyekben telelnek át. A szőlőgubacsatka vagy szőlőatka (Eriophyes vitis Land.) a szőlő levelein eleinte fehéres, később vörösesbarna nemezszerű dudorokat, gubacsokat hoz létre, melyek a szöszösödés vagy nemezbetegség néven ismert elváltozást idézik elő. Ha ez az atka rendes körülmények között nem is valami kártékony, de azzá lehet, ha egyszer-egyszer nagyon is elszaporodik. Nálunk az 1878-ik évben országszerte bőségesen mutatkozott, Németországban pedig a Rajna völgyében 1911-ben lépett fel nagyobb számban, ilyenkor a szőlőtőkét fejlődésében szemmelláthatóan hátráltatja.
Már komoly kártevőnek számít a Phyllocoptes vitis Nal. nevű faj, mely különösen Svájcban okozott nagy károkat. Szintén a szőlőt támadja meg. A megfertőzött levelek megvastagodnak, elsatnyulnak és a tőke a parányi atkák szívása következtében annyira elgyöngül, hogy csak satnya, eltörpült, rövid hajtásokat tud létrehozni.
Faunakatalógusunk hazánk területéről 165 atkafajt sorol föl. Ezeket a fajokat főleg Dr. Karpelles Lajos idevonatkozó cikkéből ismerjük, de találunk adatokat Dr. Margó Tivadar és Dr. Szaniszló Albert munkáiban is. Gubacsatkáinkkal pedig Szépligeti Győző foglalkozott. A Faunakatalógust megjelenése óta Dr. Tafner Vidor Kolozsvár környékéről írt le több atkát, legnagyobbrészt az Oribatidák köréből és Magyarország területéről addig konstatált fajok számát 51-gyel gyarapította. Hazai kullancsainkról pedig Dr. Kotlán Sándor számolt be. Belvizeink állatvilágának buzgó és fáradhatatlan kutatója, Dr. Daday Jenő, az egyéb édesvízi állati szervezetek mellett víziatkáinkat is tanulmányozta s az ő munkásságának köszönhető, hogy állóvizeink víziatkáinak tekintélyes része az ő vizsgálatai révén vált ismeretessé. Újabban Dr. Szalay László folytatja tovább a víziatkák tanulmányozását, ki a folyóvizeinkben élő fajokra is kiterjesztette figyelmét és több alakkal megismertetett bennünket.
