12. IV. Béla viszálykodása és küzdelmei István fiával 1261-től 1263-ig.
Az a kóros állapot, amely a sűrű trónviszályok és belvillongások révén az akkori európa majdnem valamennyi államát sokszor alapjában megingatta, időről-időre Magyarországot is megtámadta. E trónviszályok közül azok voltak a legsajnálatra méltóbbak, amidőn apa és fiu kerültek egymással szembe. Ugyanez történt IV. Béla idejében is. Miután a bécsi béke értelmében Béla és István királyoknak Stiriáról végkép le kellett mondaniok, Istvánnak, mint ifjabb királynak, már csak az erdélyi és a kún hercegi cím maradt meg, mivel a horvát-dalmát-szlavon hercegséget IV. Béla mindjárt a kroissenbrunni csata után ifjabb fiának, Bélának adományozta, aki nemcsak az apának, hanem édes anyjának, Mária királynőnek is kedvenc fia volt.
Ezzel a megoldással István sehogy sem volt megelégedve, mert elsősorban ő tartott igényt a horvát-dalmát-szlavon hercegségre és egyúttal az atyjával közösen végzendő kormányzás helyett oly külön, vagyis teljesen önálló hercegséget kivánt, aminőt a régi királyok adtak elsőszülötteiknek.
Az ebből keletkezett nézeteltérés annyira elmérgesedett, hogy apa és fiu hamarosan fegyverkezni kezdett egymással szemben, sőt István mindjárt hozzáfogott atyja hiveinek megrablásához. Hogy István volt a támadó, az agresszivebb fél, az már abból is kitünik, hogy 1261. őszén a két sereg Pozsony tájékán, tehát nem a két király területének érintkezési pontján, valahol a Tisza mentén, hanem az öreg király területének legnyugatibb szélén állott egymással szemben. Fegyveres mérkőzésre azonban ezúttal nem került a dolog, mert apa és fiu utolsó pillanatban megegyezett egymással. E megegyezés értelmében, melyet István 1261. dec. 6-án Poroszlóban ujból megerősít, az ország nagyobb része neki jutott, mert az ő hatalma nyugat felé a Dunáig s a váci Duna-könyöktől északkelet felé Hont, Zólyom és Szepes megyékig terjedt, mely megyék már IV. Bélához tartoztak.
Viszont igaz, hogy az Istvánnak jutott ez a nagyobb területű országrész még mindig nagyon sinylette a tatárdúlást s így érték tekintetében aligha múlta fölül az apa által megtartott birtokokat.
A megkötött béke nem hozta meg a teljes megnyugvást és kivánatos egyetértést, mert folyton merültek fel újabb félreértések, amin nem is csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy nemcsak két király, hanem két királyné, mindmegannyi külön, egymásra féltékeny és egymás iránt irigy udvartartással, volt az országban, ami felette sok surlódásra adott alkalmat, miért is 1263. május 3-án a szabolcsmegyei Szakoly klastromban a régiek megerősítése mellett újabb pontozatokban kellett a két királynak megállapodnia. Végül 1263. augusztus 3-án Béla a pápa követe előtt is megerősíté a fiával kötött békét és megesküdött, “hogy sem fiát Istvánt, sem feleségét, kedves menyét, sem embereit, sem birtokait nem háborgatja, sem hivei ellen sereget nem küld; azt sem engedi meg, hogy más támadja meg őket; várait, városait, birtokait el nem foglalja, hanem megelégszik, amig él, az országnak azzal a részével, azzal a jövedelmével, melyet magának fenntartott.