87. LÁZBAN ÉG A VILÁG
87. LÁZBAN ÉG A VILÁG
Az ember pedig még mindig álmélkodik. Az augusztusi éjszaka egén káprázatos ragyogású csillag támad. Vénusz elhalványul, megriad a Hold. A ragyogás egyre veszettebb. A veszett ragyogás delíriumában széthull a nagyszerű csoda. Három hatalmas fénycsatornán lezuhog, s eltűnik ez a sokaságos fény. Kemény, mély zöngésű szél támad hirtelen. Fent a magas bolton csillagtánc. Cikázva hullanak a kis fénybogarak. Másnap újsághírekben álmélkodik a mai normál-emberlény az égi csodán, s szóhoz jutnak a legöregebb emberek, kik 1848-ban láttak volna ilyesmit. Mennyi századot élt már a homo sapiens! És még mindig inkább csak a hátát borzongatják, mint az agyát, a szép, a nagy titkok… És a még mindig silány drótokon közlekedő emberi érdeklődés beutazza a világot. Szállnak a hírek. Emitt automobilok gyilkolnak. Amott dinamittal csinálják a népszabadságot. Lemészárolnak egy koronás satnya testet. Menekül népe gyülemlő dühe elől egy másik, még levegőt szívó s igen nagy orron szívó tirannusocska. Hongrois, Hungary, Ungarn stb. lázong hazafias gerjedésben, koldus haragban, pocsolyás panamában. Nagy tengerszántó hajók süllyednek el. Folyók kicsapnak medreikből. Alagutakban megfulladnak ezerek. Orosz tiszti ujjak lekapcsolódnak a gyilkos fegyverről, s nem akarnak golyót küldeni dühöngő nihilisták csapatára… Íme a sok szenzáció közül néhány. És a legújabbak. Csaknem egy időben irtózatos orkán pusztítja Párizst, a föld szemefényét. Megmozdul a föld Zágráb alatt. Húsz-harminc helyen perzsel, pusztít a tűzvész. Leszakad a Szamoshíd. Az iszonyat lázálmai folynak valókként le Budapesten. És ma trópus lángoló levegőjét szívjuk lankadtan: holnap novemberi hidegben didergünk. Élnek körülöttünk mindig csendes lelkek. És váratlanul viharozni kezdenek. Egyesekre és tömegekre ráfekszik néha valami szűkölés, szorongató érzés. Néha valami izgató, kergető erő mozgatja őket. Máskor a megsemmisülés porbahúzó súlyát érzik. És csodálatos halálba ugrások, véres drámák, gyilkosságok, öngyilkosságok, zendülések, kavarodások, botrányok teremnek nap mint nap. Az újságíróbölcsesség csak hókuszpókuszokkal, gyerekes pamacsolással tud képet adni mindezekről. Nem látja bennük az egységet, az egy törvényt.
Most lázban ég a világ. Teleírt, eseményes az élet. Nyugtalan, vajudó a Kozmosz. Összevissza erők titkos, rejtelmes áramlatai kavarognak. Talán, sőt bizonyosan, nemcsak az apró kis Föld ég ebben a lázban. Talán, sőt bizonyosan, idáig csak sok vergődés után, elgyengülve s kicsiségünkhöz mérten megkicsinyülve jutnak el e titkos, rejtelmes áramhullámzások… És mégis. Ami egy kis porszem dobása, egy kis véletlen epizódja a világerők tusájának: nekünk rettenetes katasztrófa. Mert oh, kicsivel vagyunk mi emberek jelentősebbek, látóbbak és eszesebbek a tekenős békánál, vagy a viharban vijjogó sirálymadárnál, s a mi dolgaink éppen nem lényegesek a mindenség erőinek eredője előtt… Hát bánkódjam azon, hogy a király haragszik? Avagy fájjon a nemzeti engedmények sorsa? Vesződjem ostoba problémákon? Hogy vajon kiknek van igazuk, a tőkéseknek, kik kegyetlenek, de szép dolgok művelői, tiszták, ápolt kezűek s kellemesen élők, avagy az elnyomottaknak, kik vadak, rosszindulatúak, piszkosak és kellemetlenek? hogy világosság jő, vagy reakció?… Milyen kicsinyek, milyen bolondosan nagyképűek, pojácák e problémák az igazi problémák mellett… Így, mikor a világ lázban ég, nagy izgalmak és nagy szenzációk korában, rávezetődik az emberlény az egyetlen igazságra: az élet az, aminek tartod; célja önmagad, boldogsága az, hogy önmagaddal megelégedve megbékülj mindennel…
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 26.
Ady Endre
