43. A MEGRIADT NYÁJ
43. A MEGRIADT NYÁJ
Az életnek e kalendáriumas ünnepnapján, amikor valóban is ünnepel az élet, a fakadás, a tenyészés, a kedv-csörgedezés ez idején: nézegessük és nevessük ki a megriadt emberi nyájat. Olcsó passzió ez. Az ember egy kicsit meghajszolja a lelkét, s föl is üdül. Kimenekül az olcsóságokból, kis világának unott korlátaiból. És aztán elkerüli a kicsi érintkezésektől már fölgyúlásra váró szenvedélyeket, lévén e világ akként berendezve, hogy Renan letagadhatta az egész bibliát, Darvin fölgyújthatta minden emberi legendák könyveit, de már a Bábel und Bibel heccecskéje vértengert tudna ezer vérpatakból összefolyatni. A nagy emberi ostobaságokról Nietzschét lefőző gőggel szólhatunk, de szelíd kritikával is csak nagy elszántság mellett a nagyváradi katolikus legényegyletről vagy Jehuda Halévy önképzőkörről.
*
A megriadt nyájról azonban írhatunk. A nyáj attól riadt meg, hogy milyen messze elcsatangolt. Kezdte a francia forradalomkor s vissza-vissza hajkurászva mindig messzebbre járt a régi akoltól. Ettől riadt meg szörnyűen. Azóta fél, remeg. Most már búvik, ahova csak tud. Jezsuita-reverenda, cézár-palást mögé. Beszorítja magát Szent Antal perselyébe s a Rothe Anna kötényébe, ahova csak világosság nem hat…
*
A mai társadalom elejtett egy sereg ideát. Menekült. Eldobta őket. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még abban is bízott, amiben nem lett volna szabad. Ma nem bízik senkiben és legkevésbé bízik magában. A társadalom kivénhedt osztályairól szólunk persze. Akik élnek és uralkodnak. Mert az alakuló, föltörő osztályok bizakodnak, hisznek bezzeg. Mi lesz, ha összecsap ez a nagy bizodalom és ez a nagy megriadtság!…
*
Svédországban a nép királya a szabadkőművesek nagymestere aki alázatos hangon üdvözli Ibsent, a nála felségesebbet. A szász király ukázt adott ki, hogy őt, a visszatérőt, ünnepi ruhában s kedvvel üdvözölje az utca népe. Vilmos császár külön tömlöcöt épít a szaporodó újságíró raboknak. Angolországban apotheozis készül a közért halni is kész újságírás számára. Németországban junker barmok, itt minálunk agrárius jószágok szorítanak ki mindenki mást az élet jászolától. Bizonyosság csak az emberiség legszentebb, mártír nációjában, a franciában van. S ez a bizonyosság is forradalom. Az emberi nyáj megriadt, megkergült. Soha ilyen gabalyodást!…
*
A Rampollák, a Sienkiewitzek, Vilmos császárok, Szent Antalfétisek, Rothe Annák, Rochefort-ok, Luegerek, Bartha Miklósok stb. okkultizmusa borong a világon. Ez kell a megriadt nyájnak. Azokat az ideákat, amelyeket a francia forradalom vulkánja dobott ki s amelyeket őrjöngve öltött akkor magára a gyermekkorból hirtelen megkamaszodott társadalom, elejtette mind. Pedig most kellenének csak igazán ezek az ideák… Sohasem volt olyan boldogtalan az ember, mint most. A Karszt döbbentően meztelen szomorú sziklaóriásai között jártam nemrégiben, s arra az elröpült néhány száz évre gondoltam, hogy innen Velence letarolta az életet, s elcsúsztatta a kék Adrián a lagunákig. Mennyi nyomorult generáció termett és pusztult e pokoli, sivár világban azóta. És minő irigylésreméltóan élték ki tengődő életüket e generációk. Elvégezték a nekik juttatott életet, miként a barmok, s elkerülte őket a leggyötrőbb emberi érzés és vád: mennyivel boldogabb lehetne a világ, ha boldogabb akarna lenni…
*
A vatikáni akol hiába, reménykedik. Ezt a megriadt nyájat még különb akolba sem lehetne összehajtani. Ez a nyáj megkergülve, bujkálva fog még kóborogni sokáig. De aztán jönni fog egy vihar. Oh, hogy mi már nem fogunk akkor élni, mikor ez a szent, hatalmas égiháború kitör. Mi mit csinálhatunk? Bízhatunk és oda-oda ordíthatunk a megriadt nyájnak. Az igazodást, az összeverődést nem siettethetjük… Oh azért szép vagy te, nagy és egyetlen igazság, gyönyörűséges, nagyságos, fölséges élet. Most tavasz van. Erődet, kedvedet, belehelted a világba! Húsvéti hallelujázás zeng az egész világon. Nyílik a virág. Minden szép. Még ez a megriadt, nagy emberi nyáj is, melynek Te dicsőséges Élet olyan régen ontod s még eddig olyan hiába az apostolokat!…
Nagyváradi Napló 1903. április 12.
Ady Endre
