17. AKIK NEM TANULNAK
17. AKIK NEM TANULNAK
Valamikor – Jókai is megírta – nagy passzió vala Pest városában a kutyakomédia. Úri, elegáns mulatság volt ez. A lóversenyek később jöttek. A teátristákra akkor még a kutya se nézett, annál kevésbé, mert a kutyákat nézték. A kutyakomédiából Wulf-cirkusz nőtt fel, a teátristák komédia házából lőn sok-sok díszes kőpalota. Minden komédia megnőtt, megfinomodott Budapesten. Csak egy nem: a politikai komédia. Ez az egy esik, süllyed egyre. Mintha vissza készülne fejlődni az első, primitív politikai formáig, mikor az összeverődött embercsordát a törzsfőnök addig pusztította, míg az elkeseredett őspolitikusok a kellemetlen törzsfőnököt megették.
A magyar politikai komédia nívótlanabb egy peceszöllősi műkedvelő előadásnál. Ma már pedig minden komédiás tanul, készül, növekszik, csak a magyar politikusok nem tanulnak.
Tessék csak figyelni – ha a gyomor erős – a magyar parlamenti tárgyalásokat. Csak a legújabbakat. Az újév óta folyókat. A Singer-heccet, a tegnapi heccet kiválóképpen. Ott a kiegyezés kérdése, ott voltak az új, immár törvényekké vált reakciós javaslatok, itt a véradójavaslat. A szívünkbe, a fejünkbe és a gyomrunkba vág valamennyi. És a politikus komédiások nem tudnak a repertoárból semmit. Újév óta ambíciójukat csak két hecc tudta koncentrálni. Micsoda becsületes komédia volt anno dacumál a kutyakomédia! Ott nem ígértek színjátékot s egyéb magasrendű produkciókat. Csak kutyakomédiát ígértek, s a műsort mindig betartották.
Mi nem csodálkozunk, ha néhány lap egy idő óta a parlamenti referádát csak tessék-lássék kezeli, s ehelyett krónikázik a parlamentről olyan hangon, ahogy a színköri előadásokról szokás.
Még ez is nagy megbecsülése ennek a mi politikai komédiás házunknak.
A politikus komédiások nem tanultak, s nem akarnak tanulni. A múltkor megűztek egy embert, aki okos is, ügyes is, zsidó is és újságíró is. Most egy másikat űznének meg újra, aki sokszor siklott ki már a kezük közül. Régi róka már. Öreg katona, szókimondó, snájdig, szabadgondolkozó. Az újságíró után generális. Közben próbaűzést mívelnek egy grófi kollégájukkal, akinek meg alighanem az a bűne, hogy bár gróf, tanult, tud és dolgozni szeret. Singer, Fejérváry, Andrássy. Ki jön azután a sorba? Mert űzni tudnak a politikus komédiások. Egyebet sem. Egy-egy úgynevezett vihar esetén padok döngetése, odaordítások idején látja az ember, mennyi dicső politikusa van e hazának. A nessipálok – a Nessi-botrányt az előbb ki is felejtettük – gabányiak, lengyelzoltánok, trubinyiak s az ördög tudja még kik: milyen hős hazafiak. Mindezek tetejében pedig legutóbb már szabad volt föltámadnia a rabonbánnak, most feláll a zabos zsákra s úgy önérzeteskedik. Hogy aztán minden ügy, hajsza, ambíció és tudomány konkludál és kicsúcsosodik a lovagiasságban – ez már csak természetes. Ha új affér nincs, jó a régi is. Fölfrissítik, hogy Ugron Gábor nem kapott lovagias elégtételt, ellenben vénasszonynak nevezte Fejérváryt… Mit akar egyebet a mandátumosztó jó nép? Nessi Pálból veszettül hírneves ember lett, Singert kiugratták a szabadelvű pártkörből, Ugron Gábornak elfeledték a zabot, Andrássy Gyula végérvényesen hozzájutott a Herbert-címhez, Fejérváry tegnap volt huszonháromezerötszáztizenharmadszor hazaáruló bakhuszár, a képviselőházban pedig ismét volt egy mulatságos nap. Odadobnak bennünket újabb tíz esztendőre az osztrák szipolyoknak, nem engednek se be, se ki, legfeljebb csak horvát útlevéllel, amink még akad, azt odadobják a katonai molochnak. Mindez semmi…
…De hát jó, jó. Van politika és van kutyakomédia. De a kutyakomédia, mikor még Pesten ez vala divatban, sohse neveztette magát – politikának!…
Nagyváradi Napló 1903. február 8.
A. E.
