88. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
88. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
I.
„Az Elit kálváriája”
„Az Elit kálváriája”
Íme, Jászi Oszkárnak megint egy feledhetetlen célzása, mikor a szó talál, s visszaintünk neki, hogy „talált”. Irigylem, hogy ő poéta Tell Vilmos maradhatott, a Zuboly sírjánál is, holott nálam ez versben is milyen nehéz és kínzó. Hányszor céloztam ugyanebbe a célba, s hányszor kellett az íjat akarattal félrébb rántani. Óh, Oroszországban mennyi mindent meg lehet mondani, s nálunk az aljas árralúszók milyen könnyen mondhatnak meg mindent – nekünk. Ha mi nem maradhatunk meg, följegyzések, levelek, beszélgetések emléke marad utánunk. Szinte jó lesz meghalni azzal a kárörömmel, hogy mennyi szégyent fognak ezek a suttyomdolgok hozni a mai hencegőkre, rokonaikra s utódaikra.
III.
„A senki Dunája”
„A senki Dunája”
A németek szokott alaposságukkal és elkésettségükkel figyelmeztetnek bennünket, hogy milyen nagy kincsünk nekünk, magyaroknak, a Duna. Régen tudjuk, és mégse kincsünk, de furcsa, hogy évekkel ezelőtt az én nagyszerű Leopold Lajosom, a gazdaember, költő és gondolkozó elsírta egy kis tanulmányban a Duna nagy árvaságát. A németek valóban nagyszerű emberek, átvesznek, kidolgoznak, sőt meg is csinálnak, de tudja Isten, megint csak azt látom, hogy géniuszra – elég szégyen – mi mégiscsak arra az utálatos franciára hasonlítunk.
IV.
Javítani kell rajta
Javítani kell rajta
Ignotus ragyogó írásához, mely a vallásról szólott, csupán egy megjegyzést kell tennem. Az Isten kell nekünk valóban, de ezerszer jobban a rend, fegyelem és hatalom embereinek. Prohászka Ottokárék próbáltak javítani rajta, de nehezen, sőt rosszul sikerült. Nem kívánok én egy előkelő Istent, de olyast, amilyen régen volt: köztetszésre találót. Szóval tényleg „át kell dolgozni” az Istent, aki kegyelmes és kell nekünk. De ne papírból egészítsék ki hiányait, s főképpen ne – szavakból. Mivel a háború után nagy mamlaszság lesz lelkünk sorsa, gondoskodjanak nekünk egy ösztönző, jó, derék, imádandó közös Istenről. De ez az Isten némi tudással legyen arról is ám, hogy kik éltek s szenvedve gondolkoztak az emberről, minden emberről. Mostanában nem vagyok humanista, de ezt az egyet, ezt a princípiumot, magam ellen is megőriztem.
Világ 1915. október 3.
Ady Endre
