73. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
73. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
I.
Az értelmetlen versek
Az értelmetlen versek
„Venit summa dies”, és álmélkodva nézem ceruzával rótt szavaimat: mire való ez? De figyelmeztető embereim jutnak eszembe, barátaim Budapesten és a vidéken. Hogy szóljak már valamit, mert még ebben az istenítélet-időben is szigorúan ráér reám haragudni néhány ember. S mivel arra is figyelmeztetnek, hogy objektív maradjak, s régi tapasztalataim szerint én ilyen csak szubjektív módon lehetek: – így teszek.
Tavaly s meg a régibb karácsony óta két verskötetnyi versem gyülemlett össze. A közelebbi múlt karácsonykor egy kötetemnek máris illett volna megjelennie, ezért külön bíztató pénzt is kaptam. S még ezt a kötetemet is csak bajosan válogatom össze aratás végére, mivel sok benne a háború előtt élt és érzett élet. S itt nem az a baj, hogy kiestem az Időből, de hogy e verseknek szörnyű nagy az aktualitásuk. A Háború előtt tehát még írhattam háborús verseket, a Háború óta, nem kell magyaráznom, hogy mit tehettem. Leglebírhatatlanabb jajaimat a közlés szenvedélyének isteni átkával megverten el kellett mégis olykor jajgatnom. Persze, hogy most lettem azután az igazi értelmetlen Ady azoknak, akik ilyennek szerettek mindig deklarálni. Én a Borsszem Jankó című lapot évek óta nem vettem a kezembe, de hallom, hogy e kedves s nem mindig új ötletű papiros megint foglalkozó kegyébe fogadott. Néhány jó évvel ezelőtt, amikor szegény boldogult Lipcsey Ádám bátyám keze alatt a „Jankó” tovább ment a csúfolódás határánál, Párizsban éltem, s onnan táviratban s levélben jelentettem be a kutyakorbácsot. Ma világháború vagy mi a csoda van, Párizs nincs, s a fiatal dühök is ellobogtak. Meg szégyenlem is, hogy szegény Ádámmal gorombáskodnom kellett, de hát őt nagyon tiszteltem és szerettem, s valóban fájt a bántása. Aki ma Lipcsey Ádám helyén bánt, s aki valamikor boldogan dadogott, hogy szóba álltam vele, most arra ad módot, hogy valamit röviden kijelentsek. Kínoz a Föld mai szörnyűsége, és kínoz hazám földjének sorsa. Próbálja valakivel kijáratni, hogy szabadjon, s akkor én a legértelmesebb versekkel, jó, derék háborús versekkel fogom helyrehozni, ami kissé nehezen érthetőt világéletemben versben vagy prózában elkövettem.
Különben de boldog emberek élnek még mindig a Földön: idegük s idejük van el nem feledni azt, aki csak annyit vétett, hogy nem hozzájuk hasonlatos, ejh, ha már ennyit írtam, írjam le, nem egyszabású és nem egyrangú – így.
Világ 1915. június 27.
Ady Endre
