47. SZEGÉNY MAGYAROK (REGÉNY)
47. SZEGÉNY MAGYAROK (REGÉNY)
(Szegény Oláh Gábor)
Ignotusszal sírtunk egyszer össze Debrecenben a Kollégium kriptás könyvtárában, hol is Oláh Gábor volt a mutogató vezetőnk:
– Nem az a baj – valahogyan ezt mondta Ignotus –, hogy Debrecen talán kulturátlan hely. Sajnos, van múltas kultúrája (Csokonai-ereklyéket néztünk éppen akkor), s e kultúra reménytelen az igazi kultúra számára.
Oláh Gábor Debrecené, s most már bizonyosan tudom, elolvasván vastag kétkötetes regényét, hogy vigasztalanul Debrecené marad. Ez az „izmos féltalentum”, mint valaki egyszer nevezte, izmait most beledolgozta ebbe a siratnivaló dolgozatba. Pamflet, mondjuk, lírai pamflet, s ami olyan szörnyűséges, Oláh Gábor ebben mindent el akart mondani, s el is mondott mindent, amit tud. Ahol járt, amiket tanult, amiket éhezett, akiket irigyelt, akiket látni vélt, amiket óhajtott, mindent és megrázóan semmit. Én is benne vagyok (bizony isten ez a legkisebb baj), te is benne vagy, mindnyájan benne vagyunk e titánkodó műben. Mi kiheverhetjük ezt a szerepeltetést valamennyien, de Oláh Gábor, akit szeretek és sajnálok, bajosan. Így beszél álmában s árulja el magát a gyermek[,] avagy, hogy ellenem szívesen szegzett Oláh-hasonlattal éljek, így beszél a borból az igazság. Csődös vagy csak képzelt s már képzeletben meghalt szerelem, halál-játék babra, magyar sorsról szóló nóta, melyet Gabriel Oláh még együgyűbben énekel el mívelt füleknek, mint Gabriel, ille Hungarus, ha jól emlékszem a magyar krónikás névre. Sírni szeretnék, ha elgondolom, hogy az irodalom, mely csak igaziaknál élet és igazság, sőt több, mennyire megvadíthat egy derék s még neuraszténiához is jogtalanul, igazságtalanul jutott debrecenit. Egyszer azt írtam Oláh Gáborról, hogy közibevág az egy lónak, és úgy robog: szegény ló, most már bőrön fölül viseli nyugtalan bordáit. Mióta magamat nem sajnálom, szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam még embert emberebben, jobban, mint a Szegény magyarok íróját.
Ny 1914. április 1.
Ady Endre
