Népi, nemzeti, erkölcsi elkötelezettség: "Elérhetetlen föld"
Népi, nemzeti, erkölcsi elkötelezettség: "Elérhetetlen föld"
A versnek közösségteremtő társadalmi és erkölcsi cselekvésként való megélése, a nemzeti, népi elkötelezettség, a magyar költészet "végzetes kegyessége" mindmáig alighanem a legmélyebb munkáló – eleven és problematikus – költői hagyomány. Problematikussága nemcsak az epigonok sokaságából következik, maga a szerep rejti; képviseletének előfeltétele, hogy a költő: valósága történelmi igazságának is birtokosa legyen. Ismét Adyra hivatkozunk, akit nemcsak a költészet, de a korabeli magyarság (a realitás) és a morális elszántság zsenijének is látunk – immár több mint fél évszázad távlatából –, s akinek rendkívüli hatása is csak e nem-esztétikai képességeivel együtt magyarázható. Igaz – fiatalokról lévén szó – sok az olyan eset is, mikor alapjában véve jó ösztönű, egészséges lélek választ naivitásában idejétmúlt szerepeket, ám éppen az Ady-programot felvállalók esetében vált nyilvánvalóvá, hogy vagy megtorpantak, vagy elvéreztek a jelen időszerű közhelyein. E líratípus legjelentősebb – példaadó – kezdeményezése az Elérhetetlen föld című antológia volt, már csak azért is, mert kilenc költője közvetlenül és programosan igyekezett folytatni a szóban forgó tradíciót. Hűségük e hagyomány értéknormáinak evidenciaszerű alkalmazásában nyilvánult meg. A közösségi eszmények értékvesztését morális áldozattal, felelősségvállalással ellensúlyozandó: egyén és közösség, eszme és valóság összhangbahozásának a vágya jellemezte őket. Folytonosságigényük szükségképpen a megelőző nemzedékek azonos törekvéseiben talált érvényes példát, költői gyakorlatukra a Nagy László és Juhász Ferenc kimunkálta látomásos népdalformák hatottak meghatározóan. Korántsem problémamentesen. Az ő költői hitelességüket is a tudatos szándék gyengítette leginkább: "az a nehéz – nyilatkozta Rózsa Endre –, hogy 992olyasvalamit szeretnék verseimmel megoldani, ami nem elsősorban a költészet feladata." S főleg azért, mert élményeik igazságát bizonyítandó, ők is gyakran – mint annyian mások is az új jelentkezők közül – teret nyitottak a másodlagos érveléseknek, mind a morálizáló-oktató meggyőzni akarásnak, mind pedig a nagy költőinktől átvett nosztalgiák és nyelvi sztereotípiák továbbhagyományozásának. Élményeik elmélyültével pályáik megakadása e szerepvállalás rendkívül nehézségeit is jelezte. Jellegzetesen, mert költészetükben óhatatlanul túlértékelődött a lírai hős, aki – legalábbis abban a társadalmi élményanyagban, amely verseiket közvetlenül motiválta – már aligha rendelkezhetett olyan mértékű cselekvési és önmeghatározási szabadsággal, amellyel e költők jórészt felruházták. A továbblépés próbája esetünkben is a lírai ént egyenértékűen képviselő költői nyelv (vagy még inkább: költői világ) megteremtése lett. Az erősebb tehetségek errefelé tájékozódnak. A társadalmi cselekvés térvesztését a közéleti illetékesség jogával szembesítő indulat a legközvetlenebbül – idéztük – Rózsa Endre (1941) verseiben vált jellegadó ihletforrásá. Sokféle hangütéssel kísérletezve is egyértelműen József Attila tárgyias, fogalmi nyelvéhez kötődik, fő törekvése a gondolati reflexió, a tárgyilagosságba rejtett személyesség (Kavicsszüret 1970, Senki ideje 1974).
Kovács István (1945) modern individuális veszélyérzéssel ötvözte túláradó szeretetélményét, azonosságvágyát a "megalázottakkal és megszomorítottakkal", kis népekkel és a magyarság annyi kudarcba fúlóan is példaadó, történelmi kezdeményezésével. Hangja egyetlen kitartott feszültség, a "zuhanni készülő madár"-é; képei: érdekesek, tárgyiasak, egy tárgyával egybelobbanni akaró, mélyen rejtőzködő, szemérmesen személytelen alanyt villantanak fel, diszharmónikus-nyugtalanul (Havon forgó ég, 1973).
Világosan látni kell azonban azt is, hogy az újabb magyar líra folytonosságigénye sem csak magatartásbeli vagy formai kérdés. A kapcsolatkeresés és a nemzeti múlt érvényes érzelem- és jelentéstartalmaival, a "kötődés – Kiss Ferenc szavaival – a nemzet emlékezete, kultúrája ősrétegeihez" egyben elsőrendűen esztétikai, sőt nyelvi gond, amennyiben a líra bármiféle tágasabban értelmezett hatása csak olyan reális, preformált anyagon képződhet, amelyet valamely közösség evidenciaszinten birtokol. Eme igény spontán megjelenítésére alighanem a népi szemlélet, a népdal képes nyelvében kifejezésre jutó észjárásbeli és érzelemformák a legalkalmasabbak. Így volt ez Csokonai és Petőfi óta, a magyar lírának a két világháború közötti erőteljesen népi törekvéseiben, Nagy Lászlónál is, s – úgy tetszik – minden folklórdivatnál mélyebben éppen ez a közösségélmény igénye indokolja az újabb magyar líra látványosabban népi törekvéseit. Kiss Annáét mindenekelőtt, de az Elérhetetlen föld két tehetséges alkotójáét: Kiss Benedek és Utassy József költészetét is.
Kiss Benedek (1943) műfaja szinte kizálólagosan a dal, költészete tiszta élmény-és hangulatlíra, hagyományos hangfekvésekben, de széles regiszteren (Gazdátlan ősz, 1970; Békesség nektek, utak 1973). Ereje is az ösztönössége: a látás elevensége, a színes és gazdag képi fantázia önfeledt játéka, s nemritkán: nyelvteremtő pillanatai. 993Kivált amikor archaikus hangoltságú bánattal idézi tárgytalan szorongásérzését: "Bimbós gyenge tulipán / hagymájáig fonnyad, / zúzmócsankos paripák / lágyékán taposnak." Népiessége hamisítatlan, éppen mert személytelen, alig vannak individuális gesztusai, inkább feloldja magát a formában. A lírai hőst itt univerzuma mutatja fel, egy emberszabású kozmosz, szűkebben érzéki, természeti világ, amelybe ezért visznek messzebbre ható disszonanciát a jelen szavai, jajszavai. Hogy a költő "a töprengés prostituáltja", már kezdettől előrejelzi ennek az Édennek elvesztését. Mégis erről az élményről későbbi versei jobbára csak – és nemegyszer: magyarázkodó – állapotrajzokat közvetítenek.
Utassy József (1941) nemcsak vállalta, de – úgy látszik – következetesen végéig is vitte ezt a lírai magatartást, ezért is hisszük őt az újabb magyar líra figyelemre méltó egyéniségének, aki az etikus líra nehéz örökségét is képes volt egyénien megújítani. Utassy József is a magyar líra "tiszta forrásaiból" merít: felnőni a teljességhez, József Attila tárgyilagosságához, Ady küldetéstudatához, Petőfi szabadságvágyához egyszerre akar. S közvetítésükkel vagy anélkül: ő is a népi szemlélet ősforrásához jut; innen indul, plebejus indulattal, a néppel, a nemzettel, világgal való azonosság élménye felől. Lángot lobbantó kedvvel, forradalmas illúziókkal, idillel: "Én, amíg a remény ága renget, / tüzek tüze, márciusi gyermek, / a felső fák erejére mondom: / győzni, győzni kell a gyökereknek!" (Tüzem, lobogóm, 1969). A szorítóbb élmények próbáira hamar elkomorul, ám azonosságigényét a Paradicsomból kiűzetve sem adja fel. Amivel Nagy László rokonnak vállalta a "kilencek"-et: "A tarkonvágott forradalmak pirosát és gyászát viselik belül" – Utassy Józsefre pontos a jellemzés. Lírája mind kizárólagosabban a morális értékvesztés témájára szűkül, drámaisága lesz jellegadó, motívumai áttételesednek, a versvilágon belül jelképes, pozíciós értékük válik meghatározóvá. Utassy József is fiktív költői világ építkezésébe kezd az Ady óta ismerős rítus szerint: élet és művészet egységén fáradozva szellemivé stilizálja tapasztalati élményeit. Ebben a közegben a "káprázat havának" szalajtott "csillagközi baka" ugyan valóságos személy – a világháborúban elesett édesapa –, a versbeli egzisztenciáját mégsem az életrajzi tény minősíti, hanem az, hogy a megcsalatottság, a kozmikus árvaság – egyik lehetséges – szimbólumává válik (Világ világa). Kozmikus – mert Utassy Józsenél a képek szintjén a csillagokig megemelt magasság társítja az absztrakciót, ahonnét eltörpül a jelentéktelen. Kijelentései fedezetét nemcsak az érzelmek megszenvedettsége, a pontos képi logika s a helyenként páratlan nyelvteremtő erő szavatolja, de már-már panteisztikus azonossága a közösséggel, történelemmel, földdel vagy anyaggal; a szeretetélménynek az a melegsége, amelyet mindenekelőtt a hangzási effektusok, a fölösen is vállalt fegyelem, a versforma sokféle nyűgei – ismét csak áttételesen – rejtenek.
A deterrnináltságélmény, a szuverén cselekvés képtelen nehézségeit Utassy József is erkölcsi, s ezen át személyiségdrámaként éli meg. Az ő megoldása is radikális: ragaszkodik a személyiség autonómiájához, önmeghatározási jogához, akár van ennek valóságos biztosítéka, akár nincs. A lírai hős sorsa így persze óhatatlanul fiktívvé válik, személyisége mindinkább virtuálissá finomodik. E líra alanya így 994nem egy személyiség, hanem a személyiség eszméje, ám az Utassy-líra stilizációja – lehetséges irányában – eltér Ady vagy Nagy László változatától. Az előzményekénél személytelenebb ént körvonalaz, olyan általános alanyt, amely csupán az emberi integritást képviseli, azt a puszta értéket, amely minden emberben, az utolsóban is közös. Maszkjának, önmítoszának lényege nem az elkülönülés, hanem az azonosulás. Küldetéstudata felfokozott, de közemberi; nélkülözi a kiválasztottság szereptudatát is. Korszerűségét éppen a tartás belső és spontán erejében sejtjük, innen nézve – az életmű szövegösszefüggéséből – felerősödnek definitív közlései is, az autentikus személyiség helyzeti többletét sugározzák az eredeti, köznyelvi jelentésre. Akár szállóigévé is válhatnak: "NEM ISZUNK CSATÁKRA CSENDÜLŐ POHÁRBÓL! / csak tiszta forrásból…" (Csillagok árvája, 1977).
Ha nem is ilyen következetességgel, benső hűséggel, de számos lírikus pálya szerveződött még ugyanilyen élménykör, értékaffinitás vonzásában. Alkathoz, élményhez illően: kinél a plebejus, kinél a nemzeti vagy az általános erkölcsi kötés a hangsúlyosabb: Apáti Miklós, Győri László, Hatvani Dániel, Keresztes Ágnes, Pinczési Judit, Pintér Lajos, Sárándi József nevét említjük elsősorban. S bár megítélésükhöz nincs még kellő távlat: külön hivatkozunk azokra, akiktől a hagyományos szerep megújítása – Utassyék mellett az eredeti hang – leginkább remélhető. A fiatalabb Baka István zárt, evangéliumi szimbolikát érvényesítő, veretes komolyságára; Nagy Gáspár csapongóbb, sokban Kormos Istvánt idéző, ambivalens nyugtalanságára gondolunk; a néhány évvel idősebbek közül Tamás Menyhértre és Bertók Lászlóra. Mindkettő szemérmes, fegyelmezett alkat, műgonddal, formai szigorral építik líravilágukat. Tamás Menyhért meghatározó életanyaga szűkebb közössége – a bukovinai székely népcsoport – kálváriája, hányattatásai. Velük azonosulva, sorsukat növeszti tragikus magyarságélménnyé, kamatoztatva az ízes, különleges anyanyelvet, folklórt, mentalitást (Szövetségben a fákkal, 1974; Küszöbök, 1978). Bertók László érzékenységét is az életformaváltás növelte meg, a kisközösségből a városba került ember egzisztenciális nyugtalansága, elmagányosodása, köznapi feszültségei. Rezignált költő, illúziók nélküli, kinek szomorúságát azonban férfias elszántság, szokatlan erő hatja át. Az erkölcsi helytállásnak ez a biztonsága azután a külsőleges motívumokat is egy, egyre karakteresebben kibontakozó, benső táj szerves részeivé stilizálja (Fák felvonulása, 1972; Emlékek választása, 1978).
