HORGAS BÉLA (1937)
HORGAS BÉLA (1937)
Horgas Béla (1937) első kötete, a Nevetni, sírni verseskönyv (1965) révbeérkezésről tudósít. A hányattatásokra, melyek ezt megelőzték, csak néhány emléktöredék utal vissza. Az ifjúkor viszontagságainak nyomait a versekben sokkal inkább a megviselt lélek szorongó álmai, félelmekből táplálkozó látomásai őrzik. A szorongás azonban oldódik, s a költő újra meg újra ujjongva ébred rá, hogy végre szilárd talaj van lába alatt. Ezt a föleszmélést himnikus fűtöttséggel, áradó érzésekből fakadó túlzások nyelvén ünnepli a beteljesült szerelem énekeiben (Arcod). Horgas Bélát tehát az élmény előjelétől, minőségétől függetlenül az átélés élénksége és a kifejezés végletessége jellemzi: érzelmei egy kis szellőtől is nagy hullámokat vetnek, képzelete egy szikrától is magas lángra lobban. Szorongásos álmai vagy himnikus rajongása nem életanyagának különös voltából, hanem alkatának érzékenységéből erednek. Ebben az érzékeny kedélyben erősödhetnek föl és transzformálódhatnak a magánéletben bekövetkezett kedvező fordulatok egy 975nagy kortendencia: a konszolidáció élményének egyéni kifejezésévé. A költő múltjának és jelenének szembeállítása révén mutatkozik be e történelmi olvadás: egy nemzet nyomasztó emlékei, szorongásai legyőzésének részeseként. Alkati nyugtalansága azonban mindjárt tovább lendíti a megnyugvás "holtpontján": cselekvési teret (olykor ürügyet) keres, a tett morálját, az újítás, továbblépés szükségességét hirdeti. A konszolidációra egyfajta aktivizmussal: konstruktív szándékú nonkonformizmussal válaszol (Dadogás).
Távolságok (1967) és Naptár (1968) című köteteiben olyan költői világkép megteremtésére tesz kísérletet, amely dolorizmus és harmóniaigény egyensúlyán, beilleszkedés és aktivizmus összehangolásán, rend és tett egyeztetésén alapul. E világképet az értekező próza nyelvén feleségével, Levendel Júliával közösen írt könyvükben, A szellem és a szerelem című József Attila-interpretációban is megfogalmazzák, amely 1970-ben lát napvilágot (kézirata 1965–1967 között készült): "Az embernek újra és újra be kell járnia az önteremtés útjait, állandó folyamatban találni meg a személyiség alakításának lehetőségét. A keresés és az épülés közben azonban súlyos konfliktusokat élhet át… megismeri a magányt és a pusztulás tudatának fájdalmát, a sikertelenségek akadályozzák személyiségének megvalósításában, reménytelenségbe kergetik." Azt a verseszményt, amely az épülés lehetőségei és a személyiség megvalósításának akadályai, e két véglet között egyensúlyozó dinamikus valóságkép költői megfogalmazását ígéri, a szerzőpár József Attila alkotásmódjáról nyújtott értelmezéseiben körvonalazza. Horgas Béla a nagy elődben a szürrealisztikus látásmód klasszikusát becsüli. Példája azt bizonyítja számára, hogy időszerű a primitív kultúrák mágikus szuggesztivitásának újjáélesztése. Képalkotása hitelesíti szemében a távoli valóságelemek összeszikráztatásával létrehívott képzetkapcsolatok jogosultságát. A -korszak versei groteszk, nyitott esztétikai struktúrák teremtésére bátorítják. Mindazonáltal elhatárolódik a tiszta szürrealizmus automatikus írásmódjától; a mágikus költészeti örökség rendeltetését korszerű tudattartalmak hordozásában jelöli meg; a szabad asszociációk határtalanságával szemben tiszteletben tartja a szellem, a képzelet határait; s elutasítja az abszurdot, amelyben szerinte a groteszk már létstruktúraként jelenik meg.
Negyedik verseskönyve, a Sétalovaglás (1969) összefoglalja az első három kötet eredményeit. A korábbi években körvonalazódott, megszenvedett harmóniára törekvő világképét a Homokfelhő-ciklus műveltségélményen alapuló verseiben fogalmazza meg legkiérleltebb formában: a Király és királynő és az Egy bronzkori edényre című költeményekben emelkedett, ódai hangon, a Gauguinben és Szent Antal imájában fájdalmasabb hangsúllyal, a címadó Sétalovaglásban tárgyiasabb hangvétellel. A ciklus képanyagán ősvilági képzetek, a gyermekkor mélyrétegeiből fölmerülő emlékek uralkodnak. Az életünk primitív alapjaihoz történő visszatérés a Figurák ciklusnak is vezérszólama, de ennek meseelemekből, mondóka-motívumokból, mágikus igézők foszlányaiból építkező verseiben ez a törekvés oldottabb, dallamosabb módon, a gyermekvers játékos-groteszk formáiban valósul meg.
976A Sétalovaglás azonban nem csak összegzés. Továbblépés is egyben. A korábban keresett és versről versre kivívott egyensúly felborul. Rezignáció, keserűség, szorongás, a kiszolgáltatottság, az undor érzése kap hangot, öltözik képekbe a könyv darabjainak többségében. E változás természetéről, társadalmi-történelmi motívumairól legközvetlenebbül A ló és a lovas ciklus prózaversei (A dögök, A repülő csészealjak, Barangolás a Gyönyörök Kertjében) és A tizenegyedik csapás című, az ószövetségi történetet parafrazeáló és továbbgondoló nagyobb kompozíciója vallanak.
Horgas Béla könyvében levonja a világképi változás poétikai konzekvenciáit is. Azzal arányosan, ahogy az egyensúlyteremtés ember és világ, tett és rend között illuzórikusnak bizonyul számára, versei egyik típusában szinte minden ponton egyre inkább áthágja a József Attilára hivatkozva korábban maga elé állított korlátokat. A Szögek ciklus darabjaiban és a Figurák ciklus egyes verseiben (Át, Külön, Lassított felvételek, Ellenpontok) esetlegesebb, "motiválatlanabb" képzet-kapcsolással, az élmény rejtőzködőbb, áttételesebb kifejezésével, merészebb, nyitottabb, szilánkosabb, szikárabb szerkezetekkel kísérletezik. A kifejezésmód áttételességének iskolapéldája a Három arckép-ciklus, amelynek darabjai utalásos, tömörítő festésmódjukkal messze eltávolodtak a modellek, József Attila, Vajda Lajos, Bartók Béla alakjának a portré-versekben megszokott, közvetlen leíró-jellemző leképezésétől.
A Sétalovaglás tehát Horgas Bélát pályája derekára érkező, korábbi eredményeit magasabb szinten megismétlő, de egyben továbblépő és több irányban kísérletező költőnek mutatja.
