KALÁSZ LÁSZLÓ (1933)
KALÁSZ LÁSZLÓ (1933)
Kalász László (1933) versei 1953 óta jelentek meg irodalmi folyóiratokban, de első kötete csak 1967-ben látott napvilágot. A Szánj meg, idő természetes hangú énekest mutat, aki környezetének mindennapi dolgai, köznapi eseményei iránt fogékony. Nem ritkán az idill hangnemében szól a tájról, természetről, munkáról, szerelemről, a hűségről, amely őt szűkebb közösségéhez, a faluhoz köti. Természetközelsége különösen szembeötlő; a természeti elemek közül a kő válik számára gazdag jelentést hordozó motívummá: "Kövek, kövek, hű társaim, lám / hozzátok mégis hű maradtam: / kővel játszom. / Bár lennék én is / kő tettekben, szikla szavakban" (Műemlékeimet). Verseit élesen körvonalazott képekből építi meg, hangja mentes a szenvedélyességtől, magatartásában van valami érzelmeket rejtő tartózkodás.
Eleven kapcsolattartása a faluval nemcsak otthonosságot jelent, hanem beavattatást is a valóságos közösségi gondokba. A korábban töretlennek hitt 944harmónia megszűnéséről, a költő valóságszemléletét árnyaltabbá tevő fölismerésekről tudósít a Parttól partig (1970) címet viselő kötet. "Fölemelni e tájat" – írja a kötet első ciklusa fölé, s ez a megfogalmazás híven fejezi ki magára szabott feladatát is. Közösségének szociális gondjai legbensőbb személyes gondjaivá válnak (Fölemelni e tájat, Zsebmetsző gondok, Belesápadunk), a falu nem csupán megtartó erő, hanem nyomasztó légkör is, olyan élettér, amelyben a művészi felelősségtudathoz szellemi magány társul, s az idillt komorrá teszi a magárahagyottság érzete:
Énhozzám lejönnek
az őzek
széles csapáson
miattam meggyullad a tőzeg
a lápon
ha fázom
a szél
szájában hord tüzet
jeges szívemnek
ledőlök
akkor a hegyek
szívem mellé feküsznek
mellém hullnak
a csillagok
éjjel
ne féljek
mégis igen magam vagyok
bármit beszélek.
az őzek
széles csapáson
miattam meggyullad a tőzeg
a lápon
ha fázom
a szél
szájában hord tüzet
jeges szívemnek
ledőlök
akkor a hegyek
szívem mellé feküsznek
mellém hullnak
a csillagok
éjjel
ne féljek
mégis igen magam vagyok
bármit beszélek.
(Énhozzám lejönnek)
Hol vagy, jövendő? (1973) és Ne dűts ki, szél (1975) című köteteiben magányérzete szorongássá fokozódik, korábbi, szelíden panaszos hangja komorabbá, olykor tragikussá válik. Társtalansága, személyes életformájának föl-fölrémlő távlattalansága ha aggasztja is, nem készteti hangos sirámokra. Élethelyzetének megfogalmazásait szemérmes tartózkodással rejti a vers képnyelvébe: "darabként élek ahogy élek / összefogódznom nincs kivel / szerelmem emlékeivel: / félek" (Mint amit). Hűsége a vidéki életformához a tájélmény folytonosságát, folyamatos egységét teremti meg költészetében. Ez a hűség azonban önmagához való hűség is, így válhatik forrásává személyes sorsa fölötti reflexióinak. "Elkallódom magamnak" – olvassuk a Hol vagy, jövendő? egyik versében s az itt kimondott alapérzés a Ne dűts ki, szél legtöbb versét átitatja, jelezvén, hogy a személyiség nem tud szabadulni önemésztő kételyeitől. Vívódásait nemegyszer kíméletlen őszinteséggel mondja ki: "Mételyezve féligtudással / s híjával erős akaratnak / se isten se ördög nem voltam / s a kettő sem – hát nem is ember // beoltva szenvedéllyel vággyal / s 945híjával igaz szerelemnek / se ember se állat nem voltam / s a kettő sem – hát mi ugyan?" (Mételyezve). Töprengéseinek megformálásában láthatóan tudatos egyszerűsítésre, már-már szikár tárgyilagosságra törekszik. A tiszta, áttekinthető szerkezetű versformát kedveli; eszköztára nem túlságosan gazdag, de szerénységében is érzékelteti egy írástudói magatartás etikai súlyát.
