DEMÉNY OTTÓ (1928–1975) (Munkaközösség)
DEMÉNY OTTÓ (1928–1975)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Demény Ottó (1928–1975) költői hangja az ötvenes évek végén indult költőnemzedék lázongó, indulatos, hangos kórusából csendes tisztaságával, szerénységével válik külön. Az "utca és a föld fiaként" érkezik ő is a költészethez; első köteteiben (Virág utca, 1958; A legszebb kor, 1960) nosztalgikusan idézi a gyermekkor idillinek álmodott színhelyeit, az óbudai és orosházi szegények világát. A munkásélet hétköznapjait, a gépek szeretetét, a társak, a munkásközösség adta élményeket egyszerű, természetes hangon énekelte meg (Szigorú hétfő, 1963). Számára nem okozott válságot a munkásosztályból való kiválás: az életformaváltás nem jelentett szemléletbeli változást, értelmiségiként is a munkásetika érvényre juttatásának lehetőségeit kereste; s költőként is megtartotta a becsületes, megbízható munkás attitűdjét: a versírást elsősorban munkának, feladatnak fogva fel, melyet minél pontosabban és lelkiismeretesebben akart elvégezni. Munkája pedig: a jelenségek megfigyelése, rendszerezése és pontos, hiteles rögzítése.
Az Életforma (1968) és az Ég, föld, ég (1970) című kötetek ennek az alapmagatartásnak a dokumentumai:
Volnék vagány, pilóta, feltaláló.
De nem lehet! Rég ki lett mérve sorsom.
857Költő vagyok, ki megértéssel s dühvel
szemléli a világnak dolgait.
Munkás vagyok, ki értelmet keres.
De nem lehet! Rég ki lett mérve sorsom.
857Költő vagyok, ki megértéssel s dühvel
szemléli a világnak dolgait.
Munkás vagyok, ki értelmet keres.
(Kávéházi elégia)
A költő szinte anakronisztikusan, korunkban naivnak tűnő módon vágyik a szépség, a harmónia után, tud, vagy legalábbis szeretne hinni a Jó győzelmében, a Rossz világméretű legyőzésében. Ezért is érzi talán olyan otthonosan magát a kamaszkor korlátokat nem ismerő világában: "Nincs kezdete kamaszkoromnak / s be sose végzem" – írja a Gyöngy című versben (Felhőárnyék, 1973). Ezt az élménykört szélesíti serdülő-kamaszodó lányának érzelem- és gondolatvilága is, melyet üde frisseséggel olvaszt be költészetébe. A kötet tematikája szélesedik: a költő egyre gyakrabban nyúl a magyar múlt hagyományaihoz; Zrínyi, Petőfi, Csokonai alakjaiban az erkölcsi helytállás, a meg nem alkuvás példáit mutatva fel.
Ugyancsak 1973-ban jelentek meg válogatott versei Közhír címmel. Szűkre mért válogatás, mégis hű foglalata költői pályájának, melyet az 1976-ban megjelent posztumusz kötet (Álom a havon) zárt le véglegesen; a múlt emlékeitől és az elmúlás árnyékától borongó-elégikus, szépen megformált versekkel.
Demény Ottó költészetét Lengyel Balázs így méltatta a válogatott versek kapcsán: " Közhír című válogatott verseskötetében végigmond egy olyan híradást, amely csakugyan közérdekű. Hogy mi ez a hír? Egy táj átalakulása. József Attila, Kassák Lajos, Zelk Zoltán óta egyszerre konkrétum és költői jelkép ez. (…) Demény Ottó ott nőtt fel. (…) És úgy, olyasféleképpen is kezdte írni, ahogy ők. Ha kisebb intenzitással és harmonikusabb lélekkel is – de hűséggel. Éppen ezért lehetett a vers a sajátja."
Demény Ottó nemcsak mint költő, de mint az ifjúsági és gyermekirodalom művelője is, jelentőset alkotott. Gyermekversei (A kőkutya, 1977), meséi (A tornyos ház, 1976), ifjúsági regényei (Ki látta Erzsit?, 1968; Révfülöpi nyár, 1974) igényes, értő hangon, kitűnő pszichológiai érzékkel szólnak a gyerekekhez és fiatalokhoz – a gyerekekről és fiatalokról.
