Kritikai bizonytalanság
73Kritikai bizonytalanság
A sematizmus kiabáló tüneteit viszonylag hamar észrevette az irodalompolitikai irányítás, s ennek nyomán a kritika is szóvá tehette a jelenséget. 1951-től megkezdődik a sematizmus bírálata, de a kritikai hadjárat, főként az eredet nyomozásában s az okok magyarázatában, jó ideig megrekedt a felszínen vagy téves irányba haladt, rossz nyomon járt; így a következtetések s a teendők megfogalmazásában is alaphibákat követett el. A sematizmusban megmutatkozó műfajtorzulás nyilvánvalóan a személyi kultusz, a szektarianizmus, a voluntarizmus, a dogmatizmus politikájának és ideológiájának a következménye, származéka volt. Ugyanakkor az 1951-ben elkezdett sematizmus-vita "tisztán irodalmi kérdésként kezelte azt a jelenséget, amelynek gyökérzete nemcsak irodalmi, hanem a gazdasági és politikai élet hibáiból is táplálkozott" (Pándi Pál). Sűrűn lehetett olvasni olyan fejtegetéseket, amelyek például a költészetben is veszedelmesen tenyésző sematizmus alapját egyszerűen az élettapasztalat és életismeret hiányosságaiban, a költői szemlélet ideológiai fejletlenségében vagy mesterségbeli járatlanságban határozták meg. A költészetkritika sem fedhette fel a valóságos összefüggéseket, zavarba került, kapkodott, sokszor önmagának is ellentmondott. Egyrészt kifogásolta a sematizmus jeleit – emlegetve a hurrá-optimizmust, az idillizmust, a frázisok-sablonok eluralkodását, a felszínességet, az álpátoszt, a gondolatszegénységet, a primitívséget stb. –, ugyanakkor szüntelen számon kérte az osztályharc állandó költői ábrázolását, a "napirenden levő központi kérdések" megverselését; követelte – a tematikusság bűvöletében – az ellenség, a reakció gyűlöletéről szóló penzum-énekeket, a békeharc verses szövegeit. Voltaképp egyetlen versbe való élménytípusként – témaként – a roppant szimplán értelmezett közösségi élményeket ismerte el, velük mereven szembeszegezte a "magánélet" mozzanatait, s rögvest "indokolatlan pesszimizmust", öncélúságot, eszmei megtorpanást, ideológiai bizonytalanságot, kispolgári életérzést emlegetett, ha valaki a szigorú kánonként megalkotott, menthetetlenül a sematizmus irányába taszító költészeteszmény és -program sablonjaitól próbált volna elszakadni.
A sematizmus feltűnő és nyomasztó jelenléte nem tartott sokáig. A veszteglés állapotából – mint erre már 1951 táján példát adott egy-két kísérlet – kitörni látszott a szocialista líra. A súlyos bajok felismerése némelyeket a változtatás szükségének és sürgősségének belátásához juttatott el. Költészetkritikánk azonban – az irodalompolitika általános belső zavaraira vezethető ez vissza – készületlenül fogadta a költészet kezdődő változásait. Számos eset bizonyítja, hogy a kommentárok lényegében zavartan álltak a sematizmus uniformisából kivetkőzni igyekvő költői próbálkozások előtt, noha elvben, deklarációkban folyvást kárhoztatták az egyszínűség, a jellegtelenség szapora eseteit. Már a sematizmus virulása idején ígéretes kezdemények is akadtak, a bírálat azonban elemzés helyett sokszor sablonokhoz menekült, tüstént óvást emelt. Jellemző példa lehet Juhász Ferenc esete, akinek Új versek (1951) című kötete ebben a helyzetben tulajdonképpen kritikai viharba került. Az új versek könyve bizonyos változások készülődését 74– és részben már kifejtését – mutatja a Szárnyas csikóhoz (1949) képest. A költői szemlélet korábbi egyértelmű derűje visszafogottabb, az érzésvilág némileg borúsabb színezetű, a kedély szomorkásabb, tűnődőbb, a hars örömhangok csöndesebbek. Mind sűrűbben szólalnak meg elégikus hangzatok, a vallomások tónusát átszínezik a merengő hangulatok, az idillre hajló látás veszít érvényéből. A témák arányának módosulása is elmozdulást jelez: a közvetlen politikus-közéleti ihletek szerepének csökkenése, s ezzel együtt például az őszies árnyalatú tájélmények erősödése beszédesen tanúskodik arról, hogy a fiatal Juhász költőisége már ekkor újszerű elemeket fogadott magába, a költő egyéni módon kereste az új irányok lehetőségeit. Korántsem az előző magatartás, életszemlélet, értéktudat alapelveivel való hűtlen szakítás szándékával. A bírálók úgy vélték, hogy a Szárnyas csikó és a verses elbeszélő költemények alkotója öncélúságba tévedt, tévútra került, eltávolodott a népélettől, a valóságtól, a pártosság követelményeitől. Pedig a metamorfózis első jelei – melyek egyébként a líra később majd általános érvénnyel lezajló átalakulásának lényegében a legelső jelzéseiként is felfoghatók – egyáltalán nem mondtak ellent annak, hogy a kötet verseinek többsége "még az épülő ország varázslatában született" (Czine Mihály). A tónusváltás csupán arról adott hírt, hogy a maradéktalan bizonyosságérzet, az idillien egynemű harmónia, a boldog egyensúly kissé megbillent, s ezzel egészen korán előlegezte már azt a tényt, hogy a kor szocialista elkötelezettségű lírikusa addig nem látott próbák elé kerül hamarosan.
1952 végén – a megszaporodott szemlék jelzik – a bírálat általánosan elégedetlen a líra állapotával; a műfaj megtorpanását, elhajlását tapasztalja, a szocialista költészet egészségét veszélyeztető betegségtünetek terjedését észleli. Révai József – s jórészt őt ismételve, mások is – arról szóltak, hogy némelyek visszaélnek az "őszinteség" fogalmával, mert a típusvers ellen hadakozva ezt ugratják elő fő követelménnyé, s mintegy ennek ürügyén – úgymond – idealizálják a "vívódást", mely szabad utat enged a "kételyek és ingadozások" felelőtlen megfogalmazásainak. Arról beszélt a kemény hangú bírálat, hogy divattá vált holmi "romantikus elvágyódás", a meghátrálás és kishitű menekülés következményeként; terjed a "nagy közösségi érzések" lenézése, lebecsülése; ehelyett hódít az "én túltengése", a lélekben való "terméketlen turkálás" módszere; a nép nagy érzelmeinek megszólaltatására hivatott költészet "a magánlélek magánkeserveiről" zöngicsél; mind ritkább a költők "beleszólása a közvetlen napi eseményekbe"; a lírikusok sokszor "öncélúan", a pártosság követelményét megszegve énekelnek tavaszról, tájról, szerelemről; sokan visszahátráltak a magánélet elszigetelő fedezékeibe, s csüggedten dalolják a "magánlélek tökéletesen érdektelen magánkeserveit", a "dekadens fájdalom-líra" szólamait. "A polgári válsághangulatok visszaszivárgása a líránkba – írta Révai – legkirívóbban abban jut kifejezésre, hogy a magánérzések és a magánfájdalmak költészete egyeseknél egyenesen halálhangulatba torkollik bele…" Ezenközben pedig elhangzottak az ismétlődő figyelmeztetések is, melyek szerint líránknak túl kell jutnia a sematizmus rossz periódusán. A doktrinér beállítottságú bírálat zavartan szemlélte a 75sematizmus szorításából magát kivágni próbáló líra minden újszerű fejleményét; nem tudta és nem merte a valósághoz, a valóságélményekhez mérni a költészetet, inkább megmerevedett ideáihoz és kánonjaihoz szabta volna továbbra is a verseket, s így – akár eredendő szándéka ellenére is – rosszul bábáskodott, sok zavart gerjesztett, nem segítette hatékonyan a műfaj lassúdad fejlődését, biztató magára eszmélését.
