KUCZKA PÉTER (1923) (RÓNAY LÁSZLÓ, R. TAKÁCS OLGA)
KUCZKA PÉTER (1923)
(RÓNAY LÁSZLÓ, R. TAKÁCS OLGA)
(RÓNAY LÁSZLÓ, R. TAKÁCS OLGA)
Kuczka Péter (1923) a felszabadulás utáni szocialista irodalom egyik legígéretesebb költője volt. Versei telve voltak ötletes képekkel, villódzó játékossággal, s ugyanakkor elkötelezett, komoly pátosszal. Magáénak érezte, vallotta a megújuló világot, szenvedélyesen fedezte fel napról napra változó arcát, rejtett szépségeit, a gyermek örömével csodálkozott rá a természet sugárzó változatosságára, s a vártán álló vitéz katona szigorával és keménységével szállt szembe mindazzal és mindazokkal, akikről és amikről úgy vélte: veszélyeztetik a kiküzdött eredményeket. 667Jó érzékkel játszatta egybe a magánéleti és a közéleti szférát, s a kettő szintéziséből bontotta ki a maga legsajátabb világát, melynek egyes költői elemei egészen Petőfiig nyúlnak vissza, másokat az induló Kormos Istvántól merített, de megérintette Majakovszkij hatása is: hasonló birtokló öntudattal hódította meg a világot, s ez a plebejus-öntudat végigkísérte líráját egészen a Nyírségi naplóig (1954). Hangjának szándékolt egyszerűsége, nyers ereje, meg nem alkuvó nyíltsága kezdettől ellenérzéseket is szült, nemegyszer figyelmeztették még vele rokonszenvező és fejlődésének töretlenségéért aggódó kritikusai is a "titánkodás" veszélyeire. Amikor azonban Király István 1950-ben Népi demokráciánk irodalma című nagyobb terjedelmű, összegző tanulmányában a kor magyar líráját is górcső alá vette, joggal mondhatta el az akkor már három kötetes Kuczka Péterről: "Az ő közvetlen hangú, egyszerű verselésű, többnyire dalformában írt költeményeiben ismert rá először a saját érzéseire és mondanivalójára felszabadult országunk dolgozó népe."
A költő egyik önvallomásában elmondja, hogy emberi és lírai léte is a felszabadulás után bontakozott ki igazán. Úgy érezte, hálával tartozik ezért népének és pártjának. Verseivel őket akarta szolgálni. Jellemző gondolata, hogy a versnek az élettel közvetlenül kell kapcsolatot találnia: "Legyen! Az ember nem mindig vigyáz, most nem vigyázok én se rímeimre" – írta a Testamentum (1949) című "költemény"-ében. Ebben a nagyigényű lírai számvetésben – pontosabban verses önvizsgálatban – olykor-olykor kísért a költői modorosság veszedelme, ugyanakkor azonban ma is megragadja az olvasót a mű pátosza, sugárzó líraisága.
Már a Testamentum elnagyolt részei jelezték, hogy költészetének valós veszélye a sematizmus. "Tematikájának kisszerűsége felidézi olykor a modorosság, az egyhangúság veszélyét – írta már idézett tanulmányában Király István –, s verseinek közvetlen hangú egyszerű dalszerkezetébe is sokszor vegyülnek be oda nem illő, lapos prózai elemek." Az a vallomásos erő, a vers funkcióját meglehetősen egysíkúan felfogó esztétikai szemlélet, mely indulásától jellemezte, sokszor kritikátlanná tette. Ilyenkor születtek fáradt, sematikus versszakai:
Életem innen nem mondom tovább,
itt összeforrt a munkásmozgalommal.
Tanultam, végeztem pártiskolát,
pártnapokat tartottam, tanítottam.
Harcoltam jobboldali szocdemekkel
és dolgoztam a választásokon,
a gyárban először bizalmi lettem
és erősödtem fokozatosan.
itt összeforrt a munkásmozgalommal.
Tanultam, végeztem pártiskolát,
pártnapokat tartottam, tanítottam.
Harcoltam jobboldali szocdemekkel
és dolgoztam a választásokon,
a gyárban először bizalmi lettem
és erősödtem fokozatosan.
Alighanem igazságtalanság a sematizmus irodalmi térhódítását mindenestül Kuczka Péter líráján szemléltetni. Lelkesedése és hite sokszor megtalálta a maga adekvát kifejezési formáját (például: Messze volt a föld), s az sem vitás, hogy a nagy történelmi átalakulások idején az eseményekre gyorsan és közvetlenül reagáló 668költészetben fennáll az egyszerűsítés veszélye. De az igazán nagy költő, még ha egyszerűsít is, eredeti marad. Kuczka Péter költészetének is vannak jó ízei: meghitt, szép képekben idézte fel például családját, egyéni boldogságát. Már verseskötetének címe (Az élet szép, 1950) is jelzi, hogy a magánélet szféráját is igyekezett átlelkesíteni. De az egyedi mögött nem sikerült felmutatnia az általánost, lelkesedése, pátosza sokszor költői üresjáratokban nyilatkozik meg. "Lelkesedni lehet spontán meggyőződésből – írja ezekre az évekre emlékezve, a sematizmus hibaforrását keresve Benjámin László –, de nem lehet lelkesedni, mikor követelménnyé válik. Nem lehet optimistává lenni, ha szigorú követelménnyé válik, és nem szabad az embernek sóhajtani közben" (Már kevésbé hiszek a versben. Beszélgetés Benjámin Lászlóval. Alföld 1976. 6. sz.). Kuczka Péter költészetének az volt a legsúlyosabb problémája, hogy egyhangúvá vált, csak az élet világos, harsány színeit foglalta versbe, az árnyalatok iránt kevesebb fogékonyságot tanúsított.
A Mindenkinek! Mindenkinek! (1953) a korszak egyik jellemző műfaját, a poémát reprezentálja. A Tanácsköztársaság harcairól szól a kötet, melynek kétségtelen értékei – elsősorban hitvallásos hangja – mellett az ábrázolás esetlegessége, elsietettsége a fel-feltűnő hibája: "… hiányoznak a versből az egyéni harcok – írta Pándi Pál –,… Látjuk a hősök seregét, egy-egy kiugró alak képét is, de a túltengő freskószerűség mellett nemigen érvényesül az egyes ember forradalomra tekintő embersége. A forradalmi harcok pátosza mellől hiányzik a gyöngédség forradalmi pátosza…" A költő maga is érezte, hogy lelkes, retorikus-patetikus szavait nem mindenütt szentesítette a valóság. Igyekezett szembesülni az élettel, s megírta a korszak egyik legtöbbet és legszenvedélyesebben vitatott művét, a Nyírségi naplót (1954), amelyben a termelőszövetkezetek szervezése körüli gondokról, küzdelmekről rajzolt sok találó vonást is tartalmazó, néhol elnagyolt, komor képet. Keserű belső megrázkódtatásról, önkínzó igazságkeresés szándékáról vallott ez a mű, amely azonban a hibákat abszolutizálva mégsem válhatott a kor bonyolult ellentmondásainak igazán hű tükörképévé. A költő használni akart kendőzetlen igazmondásával, írásának drámaiságával. Megrendültsége, önmagával való meghasonlottsága is kivetül ebben az alkotásban, amely így talán szándékánál sötétebbre sikeredett.
Vívódásainak, töprengéseinek terméke Jónapot (1955) című kötete, melyből jórészt hiányoznak korábbi, közvetlen hangjai, inkább az intellektuális elemek sokasodnak. Igyekszik szembenézni az élet nagy kérdéseivel. Míg korábbi líráját inkább a "jelenidejűség" jellemezte, a közvetlen problémákra való azonnal reagálás, a Jónapotban nagyobb szerephez jut a jövő, s a költő itt-ott nosztalgikus felhangokkal követi nyomon az idő múlását:
Nem is rebben meg nyomán a levél,
csak szaporább, vagy lassabb lesz a vér,
csak kő elomlik, rozsdás lesz a vas,
csak romok fölött erdő lesz a gaz,
csak tenger termő lesz, hegy lekopik,
669csak felnőttek lesznek gyerekeink,
csak szőlő támad a hegyoldalon,
csak eggyel több a ránc a homlokon.
csak szaporább, vagy lassabb lesz a vér,
csak kő elomlik, rozsdás lesz a vas,
csak romok fölött erdő lesz a gaz,
csak tenger termő lesz, hegy lekopik,
669csak felnőttek lesznek gyerekeink,
csak szőlő támad a hegyoldalon,
csak eggyel több a ránc a homlokon.
(Tűnődés)
A közéleti líra is megcsendül természetesen a Jónapotban, de ezek a sokszor szenvedélyes versek nem mindig érték el kívánt hatásukat, olykor publicisztikussá tette őket az író indulata. Ez az indulat s belső kétségei vitték tévútra 1956-ban. A következő években költőként szinte teljesen elhallgatott – bár néhány verse megjelent az Új Írásban a hatvanas évek elején –, s egyre nagyobb lelkesedéssel vált a tudományos-fantasztikus irodalom hazai szálláscsinálójává, majd vezéralakjává a Galaktika című kiadvány szerkesztőjeként.
