Bevezetés (RÓNAY LÁSZLÓ)
Bevezetés
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Miközben a fordulat éve után a kontinuitást és a megújulást biztosítani képes költészeti irányzatok előtt bezárultak a lehetőségek, az irodalompolitikától erősen támogatott egységelv a szocialista költészet első hullámában a spontán, őszinte lelkesültség lírájának nyitott teret. Egyszerű, homogén minőségek uralják ezt a szólamot, poétikája – a személyes vallomástételtől az ódai emelkedettségig – az áttételmentes versbeszéd változatait tekinti normaérvényűnek. A hamarosan kánonszerűen deklarált líraeszmény Petőfi nevével hódított, egyszerre sugallva a konvenció gyors áthasoníthatóságát és a társadalmi radikalizmus eszmei (s egyúttal esztétikai) többletét.
Nem véletlen, hogy az új lehetőségekről alkotott képzetek, a korforduló lendülete az éppen induló nemzedékek mellett azokat a még alakulófélben levő pályákat vonzották magukhoz, amelyekben kezdettől ott voltak a nyomai a szociális állásfoglalás harcosabb megnyilvánulásainak, a néptömegek ügyének elkötelezett agitatív szándéknak vagy egyszerűen csak a "stílus-demokratizmus" jegyében formálódó önkifejezésnek, a népi líra közvetlenségigényének. Nagyobbrészt olyan társadalmi környezetből indult alkotókról van szó, amely – ha a szocialista realizmus szűken megvont lírai ideáltípusára azonnal nem is – a kibontakozás, az új élménykör kifejezésére, az országépítő lendület őszinte megéneklésére feltétlenül képesítette már ezt a nemzedéket. A társadalmi-politikai értelmű programosság mellé az 1945 előtti tapasztalatok okán álltak, s az a politikai vezetés, amely zászlajára a nép nevét írta, méltán számíthatott a paraszti mélyvilágból érkezők őszinte igenlésére. Számukra azonban nemcsak a társadalmi progresszióban való részvétel lehetősége, hanem egyidejűleg a költői kibontakozás ígérete is ezekre az évekre esik. Legtöbbjük publikált már a negyvenes évek első felében, de első köteteik még inkább csak ígéretek, az indító élményeket rekonstruálják, természetszerűleg kevéssé rajzolva ki ekkor még sajátos alkotói arculatukat, önálló "imágójukat".
A fordulat éve után többé-kevésbé valamennyiőjük "alávetette" magát a kritikai sematizmus kívánalmainak, s bár számukra mindez alkat és küldetés szerencsés összhangjaként, költői szándék és progresszió találkozásaként jelentkezhetett, a kibontakozás lendületében a kevéssé kimunkált költői eszközök, a publicisztikusság csábításának engedve ritkán tudták megvalósítani az őszinte hitelű, egyszersmind esztétikailag is figyelemre méltó politikai-közéleti költészet ideálját. A 662világhódítás öröme, a mindennapok patetikus szemlélete, a harci terminológiával idézett építőmunka és a hősök kultusza nemcsak azért vezetett el a lírai sematizmushoz, mert a folyvást emelt, stilizált hang végül költőileg is "kitarthatatlannak" bizonyult, hanem azért is, mert az ötvenes évek valósága immár nem felelt meg ennek a váteszi magatartásnak. A költői kép, a lírai szólam itt már nem a valóságra utalt, hanem vágyálmokat énekelt meg realitásként, s a maga önjáró logikájához igazodva dagályossá üresedett hangzatokat ismételt. Holott ekkor már nyomatékosan mutatkoztak a személyi kultusz bűnei, a voluntarista társadalompolitika tragédiákat előrevetítő ellentmondásai. 1956 után e költők számára kivétel nélkül a számvetés ideje érkezett el: hitük megpróbáltatásaiból, a csalódottság élményeiből, az önvizsgálat elemző vershelyzeteiből egy, a reflexiós-meditatív lírához közel álló, kisebb élménykörökbe visszahúzódó költői magatartást alakítottak ki, vagy az irodalmi tevékenység más formáit választották.
A tehetségesen induló Petrovácz István (1933), aki Boda Istvánnal és Pákolitz Istvánnal együtt szerepelt a Három költő című antológiában (1954), később inkább riportokat és tárcákat írt. Cs. Nagy István (1924–1983), aki a Válaszban indult, három verseskönyvet is kiadott, ezekben azonban inkább csak a személyes lét mind szűkebb köreit járta végig, s inkább mint a magyar gyermekirodalom kitűnő szakértője lett ismert. Kövesi Endre (1929) Pál Józseffel és Tímár Györggyel együtt jelentkezett először (Három fiatal költő, 1951), lírai vénája azonban elapadt.
Tóth Gyula (1926) indulását szép remények kísérték, programossága, képalkotó eredetisége épp az ötvenes években lehetett volna rangos költészetté, ám elveszti spontán lendületét: versein a publicisztikai szólamok, a tartalmatlan pátosz és a giccses szentimentalizmus hangjai uralkodnak el (A béke katonája, 1950; Csak a tett, 1958), s a hatvanas évektől kezdődően költőként nincs jelen irodalmunkban.
