FÖLDEÁK JÁNOS (1910) (Munkaközösség)
FÖLDEÁK JÁNOS (1910)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Földeák János (1910) is azok közé a munkásírók közé tartozik, akik a harmincas évektől "tollal és szerszámmal" küzdöttek osztályuk jogaiért. A vers ez időben elsősorban agitáció, propaganda, egyúttal ismeretterjesztés; harci riadó és 551szociográfia volt. Földeák János pályája annak érdekes példája, hogyan él tovább egy meghatározott történelmi helyzet által életre hívott költészet a megváltozott társadalmi körülmények között.
A felszabadulás utáni években költői munkásságának mennyisége csökken, elsősorban közéleti tevékenysége miatt. Ő maga írja a Két vers között című költeményében: "Ha kérdeznéd, elvtárs, mit írtam – / kilencszáznegyvenöttől / kilencszázötvenig? – e vers / kivált a feledésből:… / örülök, mert "költészetemmel" / eredményeink nőttek / s eggyel több a tartópillére / a bolsevik jövőnek." Bolsevik honfoglalás (1952) című kötete az újjáépítésről ad hírt, diadalmas örömmel és lelkesedéssel; kiemelkedik belőle a Hajnali ébredés és a címadó vers. Ezek megfelelő művészi szinten fejezik ki e lelkesült alapérzést. Másutt azonban a lelkesedést deklaratív, üres szónoki frázisok, közhelyek közvetítik; eltűnik mögülük maga a költő. Mindig az erőt mutatja fel, s csak nagyritkán a szenvedélyt, írta egyik korabeli kritikusa. Már ebben a kötetében is, s még inkább a későbbiekben, megmutatkozik fő költői törekvése: az utókor számára megörökíteni, versbe foglalni a szocialista építés mozzanatait, a tényekhez, a legnyersebb, legközvetlenebb valósághoz való hűséggel. Hisz a költészet mozgósító, emberformáló, közvetlen hatásában: "nemcsak tanú vagyok, de felelőse e kornak / s tán nem marasztal el a történelem" – írja következő, Műveinkben élünk (1956) című kötetében. Kezdeti, feltétel nélküli hite ebben másfajta hangnak is helyet ad. A leíró, optimista "költői jelentések" mellett az ötvenes évek derekán a kommunista eszmékben töretlenül hívő költő önvizsgálatra kényszerül: "szólni, beszélni kellene" – írja az Önbíróság előtt című versben. Döbbenten eszmél rá: "micsoda férgek ágáltak rajtuk, / idegenek és betolakodottak, míg mi a rombolt / házak s új gyárak falait raktuk" (Így nem hittem még), s "józanabb szóra", megfontolt, együttes cselekvésre szólítja a kommunista egység nevében küzdőtársait.
Számára így 1956 nem jelent meghasonlást, csak fájdalmat és mély megdöbbenést – mint azt Külvárosi kiáltás (1958) című kötetének versei tanúsítják –, hiszen a visszásságok soha nem ingatták meg az alapvető eszmékbe és célokba vetett hitét. Az ötvenes évek végétől költészete új irányba halad. Szinte elsődleges kifejezési formájává válik az epikus leírás, az alkalomhoz, tárgyhoz kötött élményköltészet. A Láttam Lenint (1959) című verses útinapló szovjetunióbeli utazásának mozzanatait idézi; a kommunizmus építésének és építőinek lelkes, patetikus ábrázolása a technikai fejlődés dicséretével párosul.
"Lehet-e költészet a gépekkel csinált s technikával formált s bonyolított világ?" – teszi fel az állításként is érvényes kérdést egy teagyári látogatást megörökítő versében (Örök költészet). Következő kötetének témája a Csepeli Papírgyár (Papírhullámok, 1961). Lírai "riportokat" olvashatunk ebben a gyár egyes részlegeiről, munkafolyamatokról, gépekről, anyagokról; a főszereplők azonban az őket mozgató emberek, munkások. Sajátos, ám még nyers és kiérleletlen költői kísérlet ez a verseskötet pályáján. Valóban kérdésesnek látszik, ahogyan arra Illés László is felhívta a figyelmet, nem eredendően epikus alkat-e Földeák János. Mert igaz ugyan, hogy bármi lehet a költészet tárgya, így a gyár is, de csak akkor, ha a 552költő verssé, költészetté lényegíti; közvetlen lényegüktől képes elvonatkoztatni, s a "verset" nem csupán a rímek, alliterációk és költői képek felhasználása teszi verssé. Földeák János lírája gyakran megreked ennél az állapotnál; művei azonban így is értékes és érdekes színfolttal gazdagítják költészetünket.
