GEREBLYÉS LÁSZLÓ (1904–1968)
GEREBLYÉS LÁSZLÓ (1904–1968)
523 Gereblyés László (1904–1968) a harmincas évek végén Párizsba emigrált. A francia ellenállás katonájaként köszönthette a felszabadulást. Itthoni közéleti és irodalmi funkciói, valamint műfordítói gyakorlata – melynek szép s megjelenésekor hézagpótló jellegű, a modern francia költészetet megismertető gyűjteménye a Francia ének című műfordításkötet – továbbra is erős szálakkal kapcsolták Franciaországhoz. A Párizs-élmény évtizedek múltán is újjáéledt költészetében [ Tanúság, a Túl a határon című kötet (1963) Párizs-ciklusa stb.]. 1946-tól rendkívül termékenyen, szinte kétévenként publikálta verseskönyveit. Franciaországi tartózkodása nemcsak tematikusan hatott költészetére, hatással lehetett rá a francia "chanson" világa is: a drámát és konfliktusokat nélkülöző könnyed dalszerűség, amely eleve elzárja az önkifejezés mélyebb, tragikusabb, kínokban megszülető rétegeit. Verselési rutinja, biztos formakészsége gyakran a könnyebb megoldások felé sodorta; a dalszerű forma, a "chanson" pedig az énekszövegek sokszor tapasztalható felszínességére, költői üresjárataira csábította. Lírájának lassú átformálódását két utolsó kötete jelezte (Versek mozgóképre, 1966; Láncolat, 1968). Közéleti indulatai mélyén mindig is az ellenállás meghatározó internacionalista élménye munkált, ezért volt olyan érzékeny a nagyvilág harcaira, de csak ezekben a versekben tudott ily tiszta egyszerűséggel összegezni: "Számomra nincs idegen fájdalom / A másét is magamra vállalom / Mindegy nekem hogy sárga vagy fehér / A jajszó Vietnamból is elér / Jajszó minden nyelven szíven talál / Köztem s a fájdalom közt nincs határ" (Fájdalom). Ebben a két kötetében tört a felszínre korábban elfojtott, bensőségesebb lírája, amellyel megsejtett halála előtt még egyszer rácsodálkozott az őt körülvevő világra: "El ne mulaszd az őszi lobogást / A homlokon a szemében a ragyogást… / Csillámot a füvön hajszálakon" (Őszi lobogás). Ez a lobogás vibrál e két kötet impresszionista hangütésű költeményeiben, érzékletesen, néhol szinte érzékien ábrázolja a világ jelenségeit, beleértve a tárgyi világot is. A költő tárgyai az emberi lélek rezdüléseit verik vissza, finom rajzú, impresszionista színekben tobzódó képekben, helyenként Kosztolányi versformálását, képrendszerét idézve. A "takaró" alatt elfér "Szándékok ezerszín szőttese / Szándékok fekete szőttese / Az ész bűnös ármánykodása / Az ész jámbor játszadozása"; a "kulcs" "Nyitja / és Csukja / A jövő / Hasztalan annyit döngetett, / És annyi vertarany csudát / Sejtető / Kapuját"; a "Pirosló kis ébresztőóra" a "szennyes-szürke messzeségben" csörög…
De nemcsak a tárgyak, hanem a tájak és az emberek is az "őszi lobogás" visszfényeit tükrözik, s még markánsan puritán politikai verseire is rávetül ennek egy-egy sugara. Feltörnek olykor a betegség okozta szorongás, a búcsú s a nosztalgikus emlékezés hangjai is, de lírájának alapvonulata mégis a harcos, tevékeny forradalmár költőt mutatja:
Nem így! Nem így! Csak úgy, mint azelőtt!
Legyen az ének ismét áradó!
Napom mindvégig harcoló erőd,
524S akár a parki temérdek virág:
Bár évadéltű, bárha áltató… –
De dacpiros, – mint őszi dáliák.
Legyen az ének ismét áradó!
Napom mindvégig harcoló erőd,
524S akár a parki temérdek virág:
Bár évadéltű, bárha áltató… –
De dacpiros, – mint őszi dáliák.
(Füredi szonett)
Az életnek, az élet szépségeinek ez a dacos, mindennél erősebb szeretete táplálta költészetét: politikai verseinek éppúgy rugója, mint tájverseinek, életképeinek, szerelmi lírájának. A "dacpiros őszi dália" így lesz a harcos forradalmár és az életet élvező ember-ideál s egyúttal a kétféle költői gyakorlat és eszmény összefoglalásának szimbóluma. Gereblyés László kései líráját ez a szintézis teszi értékessé.
