Sinka István (1897–1969)
452Sinka István (1897–1969)
Sinka István (1897–1969) költészetét így jellemezte Sőtér István: "népi költészet, a szó legszigorúbb, már-már veszélyesen kizárólagos és a beszűkülés veszélyével fenyegető értelmében." Kezdettől szűkebb színképű, mégis szuverénebb költészet volt az övé, mint Erdélyi Józsefé, s talán ezért is – és önmaga iránti konok hűsége okán – sikerült neki, ami Erdélyinek nem. Ha hosszú, csaknem két évtizedig tartó belső emigrációja alatt a beszűkülést és megfáradást ő sem kerülhette el, költészete lényegét mégis át tudta menteni, sőt öregsége néhány verse még új színt is felragyogtatott. Nem volt egyszerű dolga: nem csak autodidakta volt, de minden ízében ösztönös alkat is. Mélyebbről senki sem érkezett a magyar irodalomba: egy szinte ezeréves mozdulatlan világ sérelmei, a ridegpásztorok tengődő, keserves élete, a maga emberi kiszolgáltatottságának élményei csakúgy mint stilizáló, expresszív költői szemlélete egyaránt a mítoszok vonzásirányába vitték; könnyen lett a magyarságmitológia megtévesztettje is. Sok időbe telt, míg mind a megváltozott, szocialista valósággal, mind önmagával ismét egyenesbe jutott. Végig visszavonultan élt, csak 1961-ben jelent meg Eltűnik a hóri domb című elbeszélésgyűjteménye, verseskötethez még később, 1964-ben jutott: Végy karodra idő címmel adott ki ekkor életmű-válogatást. Utolsó éveit ágyhoz láncoló, súlyos betegségben élte le.
Sinka István belső küzdelmét az irodalompolitika részéről sok méltánytalanság is nehezítette. Mindenekelőtt az az előítélet, amely benne úgyszólván kizárólag csak a plebejus tiltakozás, a társadalmi mondandók költőjét látta, s ennélfogva a felszabadulás után elsősorban a régi Sinka-versek már-már mesebeli szegényeinek a megváltozott életét, szociális körülményeik, az értük tett intézkedések méltatását várta volna tőle. E nézetnek volt bizonyos alapja is, hiszen Sinka István valóban a magyar társadalom egy addig ismeretlen rétegének adott irodalmi kifejezést, maga is az "édes, alulsó Magyarország", a pusztai cselédek gondjai-vágyai hivatott képviselőjének tudta magát mindenkor. Legigazibb költői lehetősége azonban mégsem csupán e réteg nehéz életének a tárgyi rajza volt, sokkal inkább ennek az érintetlen életformának a tragikus-sejtelmes-látomásos költészete. Amint később Veres Péter fogalmazta: "ennek az életnek s ez élet lelki atmoszférájának művészileg eddig egyedülálló és érvényes megjelenítése." E réteg történelmi felemelkedésével szükségképpen megszűntek azok a társadalmi alapok is, amelyek e sajátos lírát létrehívhatták. Sinka István mégis – jó érzékkel – megmaradt a költői természete kijelölte úton; tudván, hogy az igazi költészet a népek, népcsoportok tényleges sorsától függetlenül is fönnmarad.
Líráját így 1945 után is a küldő környezet élmény-, érzelem- és szemléletvilága határozza meg alapvetően. Verseinek egyik vonulata téma szerint is az ifjúkori élményeket idézi fel (Lovasok opál mezőkön, Pusztagazda, Egyszer topáz, máskor smaragd), jobbára a tűnt időkre emlékezés fájdalmas-nosztalgikus hangulatiságában a lírai szemlélet szinte mindig átlényegíti, az adott stilizáció, amely olykor látomásba fordítja a verset, olykor – elvonatkoztatva a látvány esetlegességeitől, konkrét idejétől – jelképes érvényűvé növeli: Sinka István szuverén tulajdona. Versvilága is egyszerre ősi és modern. Eszközei szinte szürrealisztikusak, az 453archaikus népköltészet naivan általánosító szimbolikájával tartják a rokonságot, s egyben dúltságot, rebbenő érzékenységet, tragédiás szemléletet is rejtenek: "Nő egy síron száz viola / s egy közülük Papp Ilona", "Jártamjöttem esti párán / s két nap kísért, s hét szivárvány", "a keserű lapu / megvénül a bútól / s mintha lélek volna / ki-kinéz a kútból", vagy "Liliomok mégis nőnek / nagy lánggal a jövendőnek". Így nézve költészete – legjobb megvalósulásában – leginkább a népi ihletést modern törekvésekkel ötvöző Lorca vagy Jeszenyin művészetéhez hasonlítható.
A balladák és a jelenések látomásos képzelete, szabad költői fantáziája nyomán született az a kritikai vélemény, amely szerint költészete sajátos "népi szürrealizmust" alakított ki, és a magyar szürrealista költészet egy különleges, a népi hagyományokkal eleven kapcsolatot tartó változatának forrása lett. Ez a minősítés a leghatározottabb formában Bori Imre tollán érvényesült. "Sinka népi költészete – állapította meg Bori Imre – […] általában is a szürrealizmus kontextusában mutatja meg valódibb rendszerét: egy költői lélek mélyrétegei döbbennek fel a verseiben, s egy páratlan hiedelemvilág kapja meg költői szerepét bennük – a révület mechanizmusa érvényesül, melynek annyi érintkezési pontja van a szürrealista "látó" költőével. Sinka István tehát a maga jelrendszerében úgyszintén automatikus szövegeket alkotott, s nyilván nem véletlen, hogy nemcsak balladái mutatnak eltéréseket a szokványos formáktól, hanem mágikus versei is azzá a "hosszú énekké" alakulnak, amelyet a szürrealista versízlés és kifejezés-követelmény alakított ki." Ennek a minősítésnek a perdöntő mozzanata alighanem az alkotásmód meghatározásában rejlik. A "révület mechanizmusára" és az "automatikus" írásmódra történt utalás valóban a szürrealista költészet tágabb körében jelölné ki Sinka István helyét. Maga André Breton, a szürrealista mozgalom vezére is az automatizmusban találta meg azt a pszichikai és technikai mozzanatot, amely kitüntetett módon határozhatja meg egy írásmű szürrealista jellegét. Az automatikus írásmód elméletének azonban határozott filozófiai alapja van. Ez a filozófia a modern lélektan és Planck tételeiből táplálkozott. Az ismeretlenre: egy "másik valóságra", a tapasztalaton túl elhelyezkedő világra utalt.
Költészetének szabad társításait, mágikus igényét és révületét, egy szóval "szürrealisztikus" motívumait éppen azért nem lehet a szürrealista költészet körébe vonni, mert ennek a költészetnek egészen mások a szemléleti és az eszmetörténeti alapjai. A szürrealizmus születésénél nemcsak a modern ember válságélménye volt jelen, hanem a modern irracionalizmus és agnoszticizmus is, amely éppen az újabb tudomány szokatlan eredményein és korábbi összefüggéseket leromboló módszerén nevelkedett. Jelen volt az avantgarde kontinuitása, amely az expresszionizmuson, a futurizmuson és a dadaizmuson át jutott el Bretonék törekvéseihez. Sinka István vállalkozása természetesen egészen más alapokra épült és más ideológiai, kultúr- és irodalomtörténeti környezetben jelentkezett. E költészet minősítése során elsősorban az eszme- és formatörténeti források vizsgálatát kell megoldani. A balladákban és jelenésekben alakot öltő költői szemléletnek s közvetve poétikának két fontosabb forrása volt: a néphagyomány és az alföldi parasztszekták tanítása. Ezekből a forrásokból táplálkozott az a költői módszer is, 454amelyet "szürrealisztikusnak" nevezhetünk. A népköltészet egészen más módon hatott rá, mint a nemzeti klasszicizmus költőire vagy akár Illyés Gyulára és Erdélyi Józsefre. A népi kultúra archaikus és mitikus rétegeiből merített, felerősítve a néphagyományban rejlő mágikus és mitikus elemeket. A néphagyomány hatását a korabeli népszerű folklorisztikai irodalomé is kiegészítette, amelynek kutatásait és megállapításait ugyancsak felhasználta a költő, például kísértetballadáiban. Szemléletének másik meghatározója az alföldi parasztszekták babonás tanítása, jövendölésekkel és halálkultusszal átszőtt ideológiája, chiliasztikus messianizmusa volt. E szekták a Bibliából, különösen János apostol Jelenéseinek könyvéből s a szektaszervezők apokrif irataiból alakították ki tanításaikat, amelyek anarchikus lázadást vagy a társadalomból történő kivonulást hirdettek. E szekták területi bázisát főként a Békés és Bihar megyei falvak és puszták adták, az elviselhetetlen szegénység, a reménytelen nyomorúság kergette karjaikba a paraszti tömegeket. Sinka István szülőföldje, ifjúságának és pásztoréletének színhelye volt ez a vidék. Önéletírásában maga is beszámolt arról, hogy miként került kapcsolatba a szekták apostolaival és tanításaival. Mindez arra utal, hogy költészetének egészen más az irodalomtörténeti forrása és helyzete, mint a szürrealizmusnak; még akkor is, ha bizonyos eljárások vagy technikák analógiát mutatnak is a két forma között. Róla szólván inkább a "mágikus költészet" vagy "népi mitologizmus" fogalmát kell használnunk. Ezek a fogalmak pontosabban jelölik meg "barbár" költészettanát, lírájának természetét.
Ahogy Erdélyi Józsefé, az ő képzelete is tárgyias. De érzékenysége inkább fogékony a lélek feszültségeire, verseiben ezért a balladás hatás az uralkodó. Akkor is, ha ebben a korszakában a szó szorosabb értelmében vett balladát keveset ír (Nő egy síron száz viola, Bűnhődő esküdt); ír viszont balladásra hangolt életképeket (Kis vak gyermek citerát penget) és még több szerepdalt, ezekkel – bizonyos értelemben – a század "objektív" lírai irányzatai felé is közeledik (Fiatal anyának sirató éneke. Öreg juhászné búcsúzik régi legelőktől).
Sajátos, átlényegített versvilágában feltűnnek olykor újabb élmények is. Van verse szűkebb hazája megújulásáról (Megújult a Cseri alja), és öregkora költészetében kiteljesül egy korábbról alig ismert hang is. A szépség még intenzívebb, fájdalmas bűvöletében: a létezés boldogságának – már-már metafizikai – átélése. E kései "sejtelmes remekek" talán legszembetűnőbb vonzása, hogy bennük a versindító tényanyag végül maga is átvitt, elvont értelmet nyer. Ringatóan dallamos, tiszta ritmusaikkal, különös egzotikus tulajdonneveikkel egészében csupán egy mesés, mágikus hangulatiság felidézésére hivatottak:
Szánk mezején mese alszik,
éje, mint az ében.
… Aludj mese, nagy csillag a
kék idők ölében.
éje, mint az ében.
… Aludj mese, nagy csillag a
kék idők ölében.
(Sírvers felejtett mesékre)
455Álom és való határán, ezekben a versekben általában jelen van az epikus mag és az emlékezés nosztalgiája, sőt révülete. De a bánatot a szépség s többnyire a bölcs derű oldja. Érzelmesek ezek a versek, olykor szinte túlcsordulóan is érettek, súlyra mégis az életmű fontos pillanataival egyenrangúak (Túl a Buntadári hegyen, Éna dalok). Harmóniát, nehezen kiküzdött lelki békét jeleznek. A számvetést készítő, a végtelent fürkésző, halállal kiegyező költőnek azt a gesztusát revelálják, amelyet Sinka István a Szigetek könyvében – sokszor idézték – így fogalmazott meg:
Úgy megyek át a zajongó világon,
hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül,
csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak,
kik a madaraknak is prédikáltak.
hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül,
csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak,
kik a madaraknak is prédikáltak.
Ám, míg e kései líra jórészt a képzelet naiv mozdulatával, népmesés érzelmeivel őrzi a népi indíttatást, Sinka István prózája és verses epikája tényszerűen is ennek a zárt világnak a határain belül marad. Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötetének több írása még 1945 előtt született. A gyűjteményben riport, vallomás, életkép és elbeszélés váltogatja egymást, mindegyiküket stiláris gondosság, de laza szerkesztés jellemzi. A jobbára életrajzi ihletésű írások a paraszti élet nagy szenvedéseiről és apró örömeiről szólnak: a cselédnek kiadott parasztgyerek emberséget kereső árvaságáról (Kadocsa, merre vagy?), emberi helytállásról (Eltűnik a hóri domb), de találunk közöttük szociografikus beszámolót a pankotai juhászok megjavult életkörülményeiről is (Viszontlátásra pankotai juhászok). Prózája azonban nem is közelíti a költő teljesítményét: informatív értéke fontosabb, mint írói érdeme. Bár – nem véletlenül – írói ereje is összefogottabb, ha a maga szűkebb világáról vall.
Ennek a – mondtuk – zárt világnak adja azután a szinte teljes természetrajzát Sinka István 1945 utáni korszakának két nagy igényű költői vállalkozása: az 1967-es Mesterek uccája, s kivált a posztumusz Szigetek könyve (1972). Különös műfajú versfüzérek ezek – a műfajt Sinka István "szép beszélgetés"-nek nevezte el –: egyszerre munkál bennük az eposzi és a lírai ihlet. Ars poetica érvényűek is, összefoglalják a költő minden lényeges indítékát és felvonultatják egész tárgyi tudását az őt meghatározó valóságról. Végkicsengésük többszörösen is tragikus: szomorú, megválthatatlan sorsokat idéznek, s halott világot is. E félparaszti közösségek nyomorúságát már nem orvosolhatta, csak – immár visszavonthatatlanul – elnyelte az idő.
A Mesterek uccája tizenöt mesternek, parasztokból jött kisembernek állít emléket. Utcájukon – a szegénységnek már-már mesebeli sikátorán – feloldhatatlan végzet ül. Az egzisztenciák csak esetlegességeikben, a foglalkozás külsőségeiben térnek el egymástól: a kovács, kerékgyártó, kosárfonó, rézmíves, szabó stb. egyként boldogtalan. Valamennyien elvágyódnak innen, de sorsuktól szabadulni éppúgy képtelenek. Ebben az utcában a mesék édeni egyértelműsége a törvény: egyéniség és mesterség itt még azonos. Az egyén pedig az életet irányító lényegi erőkkel szemben semmis, jelentéktelen. De a munkában vagy a mesterek álmaiban mégis megnyilatkozik a szépség, s jóságuk, emberségük is.
456A Szigetek könyve, amelyet Sinka István húsz évig, haláláig írt és élete legnagyobb, legtisztább művének szánt, voltaképpen ugyanezt a szemléletet extenzív módon tágítja tovább. Teljesebbre tágítja köreit, kereteit, általánosabban fogalmazza a mondanivalóját, amint maga a mű is – tizenháromezer sorával – inkább eposzi formátumú. "Paraszti színjáték ez" – ahogy Székelyhidi András Dante nagyszabású művének analógiájára nevezte. A hontalan költő vándorként érkezik Muma mezejére, hogy végigjárja a parasztságból kiszakadt kisközösségek, a "szigetek" – a kisbérlők, zsellérek, özvegyek, istenkeresők és végül a maga magányosságának – szürke poklait. E világ egyneműsége egyértelműen a naiv eposzoké; bár nem mentes bizonyos lírai feszültségtől. "Ősz ül a tájon, benne végzet" – látja a költő, aki úgy érzi: "kívül az időn" él maga is. A látottakat – egyben élete tanúságát is – nem vádoló indulattal, hanem tiszta emberi bánattal mutatja fel. Elfogadja a reménytelen elmúlás törvényét, s ennek fájdalmát szánalommal és szeretettel igyekszik enyhíteni.
Úgy is mondhatnánk: ezek a művek a szánalom és együttérzés művei. Értékük – Görömbei András szavaival – "a lírai látásmód, a mindent hangulattá oldó szemlélet, melyet szociális érdekeltség és egyetemes részvét motivál". Mégis: noha tiszta, de sokban megfáradt, önmagát is bőven ismétlő költészet ez. A felvett nagy mennyiségű tényanyag – valóságos epikus szálak híján – nem áll össze igazi eposszá, de a költő teljes értékűen lírai látomássá sem tudja lobbantani. Így gyakorta monotonná válik, s költői erejét a szemlélet és eszmeiség további anakronizmusai is gyengítik.
Talán nem is annyira költői erejükkel, mint inkább néprajzi értékeikkel, konok elkötelezettségükkel hatottak Sinka István eposzai a legfiatalabb magyar lírára. De hatottak és hatnak, mint kései lírájának mítoszi pillanatai is sokban folytatódnak az újabb nemzedék költői törekvéseiben. Közülük talán Kiss Benedek idézte legszebben a már halott költőt:
Mezítláb jön, csillagot lép,
bütykös lába havat olvaszt,
rögről angyalhajat koppaszt,
lába túzokcsillagot lép.
bütykös lába havat olvaszt,
rögről angyalhajat koppaszt,
lába túzokcsillagot lép.
