VÁRKONYI NAGY BÉLA (1896–1980) (RÓNAY LÁSZLÓ) | A magyar irodalom története

VÁRKONYI NAGY BÉLA (1896–1980)
(RÓNAY LÁSZLÓ)

Várkonyi Nagy Béla (1896–1980) 1923-ban önkéntes emigrációba vonult, s kalandozásai során messzi tájakra is elvetődött, olyan élményeket is feldolgozhatott, mely ritkán adatik meg magyar írónak. Sorsa leginkább Remenyik Zsigmondéhoz hasonlítható, de ő a stílusnak soha nem lett forradalmára, mint Remenyik Zsigmond. Bármerre járt is a világban, csak a honi földre gondolt, s szemérmesen palástolgatott honvágya fakadt fel belőle, változatos megfogalmazásban, de mindig őszinte szenvedéllyel és szenvedéssel. Amikor "megtért", mint a fáradt Odysseus, így vallott magáról Odysseus megtérése (1960) című kötetében:

Magamról annyit: ez az én hazám!
Sokat hiányzott s húzott a gyökér!
Tudjátok-e, mi az: húsz éven át
276Vitázni az idegen ég hideg
Csillagtüzeivel, míg a nyitott
Ablakon át a hontalan szelek
Süket zenéje verdesi szívünk? –

(Önvallomás)

1919-ben még a fehérterror meghurcolta Móricznak írta vigasztaló sorait, s ha nem szakad el olyan hosszú időre a magyar irodalom eleven áramától, bizonyára a kifejezésben is merészebb utakra kalandozott volna. Így csak a hang emelkedett, figyelmeztet a fokozott expresszióra, a kényszerítő erővel felfakadó vallomások hitelére, megélt és megszenvedett voltára. "Szívnek" és "léleknek" akar egyszerre szólni. Talán ezért is ragad meg sokszor egy ma már talán korszerűtlennek érzett irodalmi ideálnál, melyet azonban rokonszenves igyekezettel alakít, amikor a modern élet szókincseivel frissíti a hagyományos formákat.

Az Ének az Óceánról (1963) eredeti kísérlet: egyszerre alkot benne a szerző szubjektív lírát és elbeszélő, néhol talán hosszadalmas epikát. Azokra a festői tájakra kalauzol, ahol hányódásai során maga is megfordult. A kanakák, az óceániai szigetvilágot benépesítő indiánok romlását mondja el, azt a folyamatot, ahogy a szigetvilágba behatoló civilizáció a maga képére és hasonlatosságára alakítja ezeket az egyszerű embereket. Többször is megfogalmazza s még többször céloz rá, hogy ideálja ez a már-már ősközösségi, patriarkális életmód, amely elsősorban az eszményeket őrzi szívós hűséggel, s azokat az emberi tulajdonságokat fejleszti ki, melyekre a civilizációtól megrontott ember csak nosztalgikusan emlékezhetik. Az egyszerű ősi erények – a megértés és szeretet – antikos megidézése e kötet, melynek bőséges leírásaiban nyilvánul meg csak igazi lírai szépség. Az antik világszemléletre utalnak vissza a vers bukolikus betoldásai is. Az egész mű szemlélete azonban, minden rokonszenves elkötelezettsége mellett is, kicsit avult, hiszen – mint arra Juhász Béla figyelmeztetett bírálatában – a civilizáció nem csak rosszat hoz, s a vele való szembesülés előbb-utóbb a világ minden táján törvényszerű lesz.

A mindennapok építő munkája, az ember kiteljesedése, az újuló élet idillikus percei éltetik leginkább a "hazatalált" Várkonyi Nagy Béla költészetét. Alighanem önvallomásnak is szánta következő kötetének címét (Egyszerű varázslat, 1965). Valóban "egyszerű varázslat"-okról szólnak ennek versei, középpontjukban a hőn szeretett emberrel, mely költészetének kulcsszava és kulcsfogalma lesz; nem véletlenül bukkan fel újra és újra verseiben, s majdnem mindig megkülönböztető-kiemelő ortográfiával is. "A megértés s józan kézfogás / felségjelével szállhatunk / egy tágabb szemhatár felé" – írja egy helyütt, s ez a felszárnyalásra való készség, amely ugyanakkor nem jelenti az egyszerű emberektől és a fontos emberi problémáktól való elszakadást, legfontosabb jellemzője egész költői attitűdjének. Fokról fokra tágítja világát, egyre több jel rajzolódik szemhatárára, s szinte észrevétlen nyit rá a végtelenre, arra a végtelenre, mely nagyon is közel van, s nagyon is valóságos:

277… bennem minden táj mögött
ott áll kerekre tágult szemmel
a közös arc, mely összeköt,
a végtelen kaland – az Ember.

(A végtelen kaland)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem