A kínai költészet
A kínai költészet
A Távol-Kelet, Kína többezer évre visszatekintő kultúrája, művészete az európai emberek számára sokkal nehezebben volt hozzáférhető, mint a közelebbi országoké. A legrégebbi írásos irodalmi emlékek többezer évvel ezelőtt születtek Kínában, s az évezredek, évszázadok alatt az európaitól teljesen eltérő hagyomány- és jelképrendszer fogalmazódott meg a filozófiai, irodalmi és művészeti alkotásokban. Az európai kultúrába, így a magyar irodalomba is közvetítő nyelveken keresztül jutott el néhány kiemelkedő mű. Ezek közül a legjelentősebb a kínai bölcs, Lao Ce munkája, a Tao Te King, amelyet a Biblia mellett a legtöbbször és a legtöbb nyelvre fordítottak le a világon. Magyarra első ízben Stojits Iván ültette át 1907-ben, őt követte Ágner Lajos néhány évtizeddel később (Ágner Lajos egy kínai költészeti antológiát is szerkesztett nem sokkal Kosztolányi Dezső kínai műfordító-gyűjteménye előtt) 1957-ben, majd átdolgozott formájában Hatvany 1086Bertalan adta ki a Tao Te King magyar fordítását Münchenben, 1958-ban pedig Weöres Sándor Az Út és Erény könyve címmel az Európa Kiadónál jelentette meg Tőkei Ferenc prózai fordítását felhasználó tolmácsolását.
A kínai költészetbe Ágner Lajos említett antológiáján kívül Kosztolányi Dezső Kínai és japán költők című gyűjteményéből kapott ízelítőt a magyar olvasóközönség. Angolból készítette műfordításait, s a Nyugat költői eszményei szerint formálta remekművekké a klasszikus kínai költészet alkotásait. Antológiáját 1947-ben ismét kiadták.
A felszabadulás után sokáig csak folyóiratokban jelentek meg kínai versfordítások, majd ezek bekerültek Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Illyés Gyula és más költők műfordítás-gyűjteményeibe. Az első önálló kínai költői kötetek (Dalok könyve, Tu Fu versei) már a Kínában tanult új sinológus-nemzedék közreműködésével készültek. Tőkei Ferenc, Galla Endre, Csongor Barnabás, Miklós Pál kínai egyetemeken sajátították el a kínai nyelvet és a kínai művelődéstörténeteti ismereteket, s a költő-műfordítóknak értékes nyelvészeti-filológiai segítséget tudtak és tudnak nyújtani a kínai irodalom magyarra fordításában. 1958-ban Illyés Gyula adott ki kínai költészeti antológiát Kínai szelence címmel, ő főképpen francia nyelvű köteteket használt fel munkájához. Rónay György méltatta e munka úttörő jelentőségét, a Kosztolányi-fordításoktól eltérő jellegét, a kínai és az európai költészet közötti különbségeket. Illyés Gyula Bevezetője tájékoztat ezekről az eltérő sajátosságokról, antológiájában bőséges (legalábbis az addig magyar nyelven megjelent gyűjteményekhez képest bővebb) válogatást közöl a kínai klasszikus költők verseiből.
Ezt a válogatást követte az Európa Könyvkiadó két kötetben megjelent Klasszikus kínai költők című gyűjteménye 1967-ben, a legjobb magyar műfordítók és a már említett új Kína-kutató szakemberek közreműködésével. Li Taj-po életművéből 1961-ben Csongor Barnabás közreműködésével és jegyzeteivel jelent meg válogatás.
A 20. századi kínai költészetet és irodalmat Kínában az 1919-es "Május 4-i mozgalom" kibontakozásától számítják, ekkor új költők és prózaírók művei jelentek meg, köztük a legismertebbek Mao Ce-tung, Kuo Mo Zso, Lu Hszün. Műveikből magyar nyelven csak a prózaköteteket adták ki önállóan, de a Nagyvilágban rendszeresen jelen voltak a kínai költőktől fordított művek is. A "nagy kulturális forradalom" idején bekövetkező törés után csak 1976-ban indultak meg ismét a kínai irodalmi folyóiratok, így ezekben az években a magyar nyelvű fordítások száma is csökkent, s főképpen a klasszikus kínai prózairodalom alkotásai jelentek meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
