BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A magyar költészetnek kezdeteitől szerves része volt a műfordítás: irodalmunk szinte minden korszakában élénk, sokszínű kapcsolatot tartott elsősorban az európai irodalmakkal. E kapcsolat gazdagságát azonban nem tükrözik a műfordítás elméletével foglalkozó munkák; inkább csak tanulmányok születtek, amelyekben egy-egy fordító vallott a maga világirodalom-képéről vagy műhelyének legfontosabb tapasztalatairól.
Amikor megalakult a Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Szakosztálya, megteremtődtek a fordításról való konzultációk intézményes lehetőségei. Szabó Ede alapvető könyve, A műfordítás (1968) után a Műfordítói Szakosztályban folyó termékeny munka hű tükörképe volt az Írószövetség gondozásában, Rákos Sándor szerkesztésében megjelent Tanulmányok a műfordításról (1975), amelynek írásaiban több változatban is megfogalmazódott a rendszeres műfordítás-kritika igénye. Részben e sokszorosított eljárással készült munka folytatásának is tekinthető A műfordítás ma (1981) című tanulmánykötet, melyet Bart István és Rákos Sándor szerkesztettek. Noha e gyűjteményt is inkább egy rendszeres műfordítás-elmélet alapozásának tekinthetjük, jó néhány olyan írás olvasható benne, mely a fordítással általában is foglalkozik; Ferenczi László pedig Adalékok a felszabadulás utáni magyar műfordítás történetéhez címmel az első olyan összefoglalást készítette el, mely nagy vonalakban végigtekinti az elmúlt harmincegynéhány év igen gazdag műfordítástörténetét. Épp e gazdagság a gátja annak, hogy az ilyen jellegű munka teljességre törekedhessék. A magyar műfordítás történetének és elméletének folytonos fejlődése, kiteljesedése kiolvasható Rába György Szép hűtlenek (1969) című monográfiájából – melyben a Nyugat fordítói ideáljairól és azok változásáról rajzol képet – éppen úgy, mint legjobb tolmácsolóinknak munkájukkal kapcsolatos írásokból. A felszabadulás utáni fordításelméletnek jelentős alapvetései rejlenek Rónay György köteteiben (Fordítás közben, 1968; Fordítók és fordítások, 1973), a kitűnő műfordítókat nevelő Kardos László, Vas István, Nemes Nagy Ágnes és kivált Somlyó György tanulmányaiban.
A műfordítás elméletének és módszerének jelentős változásáról és fejlődéséről azonban természetesen mégsem a másodlagos irodalomból nyerhetünk elsősorban képet; ékesszólóan igazolja a fejlődést az a tény, hogy az utolsó három évtizedben több önálló költői műfordításkötet jelent meg, mint annak előtte összesen. A különböző nemzedékek lassan változó, legalábbis módosuló fordítói ideáljait 1008elsősorban ezekből a kötetekből olvashatjuk ki. Kivételesen izgalmas irodalomtörténeti vállalkozás volna a tolmácsolás mikéntjének változását analitikus eszközökkel nyomon követni az egyes kötetek alapján. Erre vázlatunk nem vállalkozhatott. Részben azért nem, mert az ilyen jellegű alapkutatások szinte teljesen hiányoznak, másrészt még egy kutatócsoportnak is rendkívüli munkát jelentene a különböző nyelvterületekből készült tolmácsolások feldolgozása után összevetni a fordításokat az eredetivel. (Hogy csak egyetlen példát mondjunk: Képes Géza hallatlanul szerteágazó átültető tevékenységét még nyomon követni is lehetetlen: megfelelő nyelvi ismeretek híján vázlatunkban sem vállalkozhattunk például az ő perzsa és más keleti nyelvekből való fordításainak elemzésére.) A magunk korlátozott lehetőségei csak azt engedték meg, hogy az egyes költők lírai életművének ismertetése közben igyekezzünk kitekinteni műfordítói munkásságukra is, ha úgy ítéltük, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan. Önálló műfordítástörténet megalkotása azonban nem lehetett célunk, már csak azért sem, mert a már említett, többszerzős, a kérdés kitűnő szakértőit is mozgósító tanulmánykötetek sem vállalkoztak erre. Noha tisztában vagyunk vele – mint erre Hubay Miklós is nagy nyomatékkal utalt több tanulmányában –, hogy a ma még hiányzó műfordítástörténet és -elmélet megalkotása európaiságunknak is hiteles bizonyítéka volna, a következőkben csak vázlatszerűen tudjuk áttekinteni, hogyan alakult egy-egy nyelvterület hazai befogadásának folyamata, olykor pedig kénytelenek voltunk beérni azzal, hogy egy-egy nyelvterület legjelentősebb lírikusának megismerését követjük nyomon. Többnyire nem, pontosabban: még csak megközelítően sem teljes a rövid összefoglaló részletek után található bibliográfia sem, ennek összeállításával inkább az volt a szándékunk, hogy az érdeklődő olvasó kezébe bizonyos fogódzókat adjunk. A műfordítás-történeti vázlat első fejezetéből mégis alighanem hitelesen bontakozhatik ki a fordítói ideál módosulása, az analitikus módszer kialakulásának, majd mind szélesebb körű térhódításának folyamata; a következő, nyelvterületenkénti bontásban közölt vázlatos összefoglalók pedig legalábbis jelezhetik, hogy a felszabadulás utáni magyar műfordítás-történet nemcsak alkalmi hódításokat mondhat a magáénak, hanem tervszerű és tudatos munkával szinte az egész világlírát magas színvonalú, olykor kitűnő tolmácsolásokban tette irodalmunk és az olvasói köztudat szerves részévé.
"A műfordítói és költői munka kölcsönhatásáról… úgy kaphatnánk megbízhatóan gazdag körképet – írja egy körkérdésre válaszolva Fodor András –, ha a hajszálcsöves áramlás belső titkait a költő-műfordítók maguk lepleznék le…" Mi sem tehetünk egyebet, mint hogy az olvasót ezekhez – a sajnos nem nagy számú – tanulmányokhoz irányítva a következőkben többnyire nem a költő által említett "belső titkokat", hanem azok külső megnyilvánulásait, magukat a fordításokat, illetve a tolmácsolás egyre bővülő horizontját igyekszünk legalább vázlatosan feltérképezni, abban a reményben, hogy munkánk egy majdani összefoglalás számára hasznos adatokat nyújthat.
