Köszöntő énekek
Köszöntő énekek
A közkeletű vallásos énekeknek és a 16. század óta népszerűségnek örvendő alkalmi üdvözlő verseknek egyaránt utódai a 18. század második felében elterjedt köszöntő énekek. Különböző alkalomhoz kötöttségük folytán témájuk igen változatos, s mivel részben egyházi ünnepekre, részben a magánélet alkalmaira 602(esküvő, névnap stb.) készültek, vallásos és világi jellegű darabok egyaránt vannak közöttük. Mivel valamennyinek a rendeltetése azonos, témájuktól függetlenül nagyjából egyforma szerkezetük van; az ünnep bejelentése, az ezzel kapcsolatos szent történet ismertetése, a jókívánság s az adományokra való burkolt vagy nyílt utalás szinte mindegyikben visszatér. E sztereotip szerkezeti séma – a félig folklorisztikus közösségi költészet életformájának megfelelően – állandósult szövegrészekkel, formulákkal, visszatérő kifejezésekkel jár együtt.
Ezen a verstípuson belül csupán a köszöntött személyek, a címzettek szerint különböztethetők meg bizonyos alcsoportok. Vannak pársoros rigmusok, rövid versikék, melyeket gyerekek, kisdiákok számára írtak, hogy elrecitálásukkal szüleiknek szerezzenek örömet. A közepes terjedelmű húsz-negyven soros szerzemények a házról házra járók versei voltak; ezek alkotják a köszöntők legnépesebb családját, s mint a diákság egyik kereseti forrása, ezekben találjuk a diákélet mozzanataira való utalásokat is. A verselő diákok olykor panaszkodó részletezéssel emlegetik nyomorúságukat, hogy részvétet keltsenek, máskor latin szavakat szőnek énekükbe, vagy a tudás fontosságára hivatkoznak, hogy tekintélyt biztosítsanak maguknak. Nem fukarkodnak a verscsinálás tudományának felértékelésével, énekük dicséretével sem: "Nem tréfa bolondság a versifikálás… Ingyen azért versem nem kévánhatjátok" (Dersi Biás-ék.); "Mert én oratióm nem csak encsen-bencsen, Méltó arra kiki, hogy fillért pendítsen" (Húsvéti versek). Végül a harmadik válfajt a hosszabb, emelkedett hangú, tudálékos ünnepi versezetek alkotják, melyekkel a köszöntő diákok csak az előkelőbb házakhoz, esetleg csak egyetlen tekintélyes személyhez kopogtattak be. Ezek szerzői bőven alkalmazták a barokk cikornyás szólamait, a jutalomra való célzásokat viszont mint ide nem illőket mellőzték. Annál gyakoribb ilyenkor a tágabb közösség, a város vagy az ország sorsán való kesergés s isten segítségének kérése: "E nevében Isten rólunk már ostorát Tégye le, oltsa el megemésztő lángját" (Dersi Biás-ék.).
A köszöntő a tizennyolcadik században még élő irodalom volt és fontos hagyományozó szerepet töltött be. Az ünnepi köszöntés népi szokása jórészt ennek az iskolához fűződő, diákoktól ápolt verselésnek a leszármazottja. Divatját a vidéki diákok vitték magukkal a nép közé, a verselő hagyományt mint kántorok, iskolamesterek ők kultiválták, tanítványaik révén terjesztették.
