A jezsuita történész-iskola
A jezsuita történész-iskola
A 18. század derekán a történészkedő jezsuiták szakszerű, tudományos történetíró-iskolává szerveződtek. Forrásanyag tekintetében a Hevenesi Gábor kezdeményezése nyomán létrejött gyűjteményre támaszkodtak, módszerben pedig Timon Sámuel kritikai szempontjait fejlesztették tovább. A 17. századi francia tudományossághoz, Jean Mabillon (1632–1707) és bencés társai történetírói munkásságához hasonlóan, abban a meggyőződésben írták műveiket, hogy az aprólékos kútfővizsgálattal megállapított történeti igazság nem lehet ellentétben a hittel és a vallással.
A történetírók egy része Hevenesi nyomdokain haladva a katolikus egyháztörténetet művelte. A legjelentősebb – máig használt – forráskiadványt 560Péterffy Károly (1700–1746) szerkesztette a zsinati határozatok közreadásával (Sacra concilia ecclesiae Romano-Catholicae I–II. (A római katolikus egyház szent zsinatai), Pozsony 1741–1742), a magyar szentek életrajzainak új feldolgozását pedig Prileszky János (1709–1790) írta meg (Acta Sanctorum Ungariae (Magyar szentek életrajzai), Nagyszombat 1743–1744). A barokk vallásosság hanyatlásának a jele, hogy a szerzetesrendekről az egyházmegyékre, a nagy összefoglalások helyett a részletkutatásokra terelődött a figyelem. Egymás után készültek az egyes egyházmegyék püspökeinek életrajzait tartalmazó vaskos munkák, valamint az egyházmegyék történetét feldolgozó monográfiák. Ez utóbbiak közül Koller Józsefnek (1745–1832) a pécsi egyházmegyéről írt hét kötetes műve a legnevezetesebb (Historia episcopatus Quinqueecclesiarum (A pécsi püspökség története), Pozsony–Pest 1782–1812).
A legkiválóbb jezsuita historikusok már nem az egyháztörténetet, hanem a magyar világi történelmet művelték elsősorban. A leglényegesebb kérdést: a rendiség és a kormányzat viszonyát nem vetették fel, s nem foglalkoztak új megvilágításban az állam és egyház viszonyával sem, a Regnum Marianum tanának hangoztatásával azonban alábbhagytak. Fridvalszky János (1740–1784) jezsuita polihisztor Reges Ungariae Mariani (Mária-tisztelő magyar királyok), (Bécs 1775) című munkájában leírta ugyan, hogy Mária tisztelete nélkül senki sem tekinthető igaz magyarnak, de összefoglalását a hitújítás előtti korra korlátozta, és a vallási propaganda helyett a kéziratos forrásokra, a teljes szöveggel közölt oklevelekre helyezte a hangsúlyt; apparátusát a protestáns Cornides Dániel (1732–1787) is kiegészítette újabb adatokkal.
A Szentiványi Márton által megalapított jezsuita jogtudományi iskolát Szegedy János (1699–1770) fejlesztette tovább kritikai irányban a magyar Corpus Juris új megjelentetésével (Nagyszombat 1740, 1751), valamint a középkori törvények bőven jegyzetelt kiadásaival (Decreta et vitae regum Hungariae (Magyar királyok élete és törvényei), Kolozsvár 1744; Assertor libertatis Ungaricae… Andreas II. (II. András, a magyar szabadság megvédelmezője), Győr 1750).
Az adatgyűjtők sorát a jeles szónoklattanszerző, Kaprinai István (1714– 1786) zárta le, aki rendezte a Hevenesi-gyűjteményben felhalmozott iratokat, hozzájuk csatolta saját másolatait, majd tervbe vette a most már több mint 300 kötetre rúgó okleveles anyag kritikai jegyzetekkel kísért kiadását. A nagy vállalkozásból azonban csak a Hunyadi Mátyás uralkodásának első négy évét felölelő két kötet jelent meg (Hungaria diplomatica temporibus Mathiae de Hunyad (Magyarországi oklevelek Hunyadi Mátyás korából), Bécs 1767–1771). Hozzáfogott a magyar numizmatikai forrásművek feldolgozásához is, elsőnek téve kísérletet e tudományszak rendszerezésére. A jezsuita forrásgyűjteményt legalaposabban Katona István (1732–1811) aknázta ki, aki a Historia critica regum Hungariae (A magyar királyok kritikai története) 42 kötetében (1779–1817) a legrégibb időktől saját koráig tárgyalta a magyar 561történelmet. A hatalmas munka voltaképpen évrendbe szedett, kritikai megjegyzésekkel kísért forrásszövegekből áll, átmenet a forráskiadás és a módszeres feldolgozás között.
