A felvilágosodás költészetének előkészítői
A felvilágosodás költészetének előkészítői
A magyar barokk kései szakaszában bontakozott ki több olyan neves költő munkássága, akiknek élete és tevékenysége belenyúlik a felvilágosodás évtizedeibe is. Mivel irodalmi szerepük 1770 után vált fokozottan jelentőssé, életpályájuk és oeuvre-jük teljes áttekintése és értékelése a következő nagy korszak tárgyalásának keretében fog sorra kerülni. Ezen a helyen csak a rokokó szakaszra jellemző s kronológiailag is idetartozó műveiket, törekvéseiket ismertetjük.
E nemesi poéták közül Orczy Lőrinc (1718–1789) a régi vallásos moralizáló költészetet alakította át a világias nemesi életbölcsesség hirdetőjévé. Költeményeinek első gyűjteményét az 1760-as években Barkóczy Ferenc érsek kívánságára állította össze, de sem ő, sem reverendát viselő barátai nem találták összeegyeztethetetlennek, hogy a barokkos vallásosságot dalformában megfogalmazó versek (pl. Hívságok megvetéséről) mellett több Voltaire-fordítás (Békesség kívánása, Barátságos beszédje egy úrnak a káplánjával) és egy a szabadkőművességet dicsőítő vers (Szabadkőmívesek törvénye) is helyet foglaljon a kötetben. A barokk hagyományokat leginkább őrző allegorikus költeményében (Álom a tudományoknak jobb rendben való intézéséről, 1760) sem mulasztja el élesen bírálni a jezsuitákat és a skolasztikát.
Életbölcsességének alapja a keresztény sztoicizmus volt, melynek közismert tételei gyakran térnek vissza verseiben (pl. Világi hívságok megvetéséről. Seneca) "Középszerencsében vagyon a boldogság, Főképp ha kötve van ehhez a szabadság" – hirdeti Orczy a gazdag nemesség sztoikus filozófiáját, s a "világi hívságok"-kal szemben ő fogalmazza meg először az udvarházakban élő nemes életformájának poétikus voltát:
Én kis hajlékomban élek én csendesen,
Szabadon, jó kedvvel, mindennel békében,
Versek, könyv, kert, mező mulattat édesen,
Kis asztalom nincsen vendégtől üresen.
Szabadon, jó kedvvel, mindennel békében,
Versek, könyv, kert, mező mulattat édesen,
Kis asztalom nincsen vendégtől üresen.
A stilizált rokokó természetességének ebben az idilli hangulatában olvadt fel a hagyományos köznemesi módi-ellenesség (A módi) , a nemesházak asszonyairól vallott nézet (A magyar szépekhez, 1760) és az úr-jobbágy viszony ábrázolása is. Az utóbbi témakör legjelentősebb versét, A szegény paraszt néphez beszédet, Antoine-Léonard Thomas (1732–1785) francia eredetijéből fordította, a teréziánus kor szellemében. Politikai változtatás szándékáról nincsen benne szó, de humanizmusa egyik jele a nemesi gondolkodás lassú, reformizmus irányába hajló fejlődésének. Eredeti darab viszont a Bugaci csárdának tiszteletére című leíró vers, melyben a kopott, piszkos kocsmát a költő azért mutatja be erőteljesen, reális vonásokkal, hogy a fényűző úri házakban uralkodó merő hívsággal, cifra nyomorúsággal hasonlítsa össze.
534Az idillikus hangulatok mellett nem hiányoznak Orczy műveiből a magyar rokokó más vonásai sem. A "játszi" Voltaire mellett fordított Boileau szatíráiból (Egy megmátkásodott ifjúnak, Emberi nemzetnek gyalázatja), s szerette a poétákat, akik "nagyobb részére furcsák és szelesek." Csendes derűjét, játékos kedélyét csak akkor zavarta fel indulat, ha nemesi és gazdasági érdekeit látta veszélyben (Panasz, Megint panasz). A magyar nyelvet Orczy keménynek érezte, de ő hajlékonyan, "mind szépen, mind csinosan" akart írni. Ha nem szakított is Gyöngyösivel, a négyes, több szótagú rímet nyűgnek érezte, és már 1765 előtt írt párosakat is.
A kor legműveltebb nemesi literátorát, Ráday Gedeont (1713–1792) a költészetből leginkább a metrikai és műfaji kísérletezés érdekelte. Rákóczi egykori kancellárjának a fia, Bél Mátyás pozsonyi líceumának a növendéke azzal is kitűnt kortársai közül, hogy a német és francia irodalom mellett a régi magyart szintén kiválóan ismerte. Nemcsak Gyöngyösit tartotta nagyra, hanem Zrínyit is és mindkettőjük műveinek a kiadását szorgalmazta.
Csendes, magányos próbálkozásaival a terjengős, terhesnek érzett Gyöngyösi-strófák helyett az új korszak ízlésének megfelelő verselés kialakítására törekedett. Német és francia mintákat követve már 1735-ben írt rímes-időmértékes verset (Tavaszi estve), melyben egy erdei séta keretében a természet jelenségeit írja le. Nem erőszakol azonban a valóság minden részletébe földöntúli, allegorikus értelmet, mint elődei tették, csupán a vers második felében egy patak elfutó vizének láttán jut eszébe az élet mulandósága, a világi hívságok értéktelensége; befejezésül, a természet megújulásának párhuzamaként pedig, a lélek érzelmes, pietista megtérését sürgeti. Klasszikus formát már 1740 előtt használt, s korai hexameter-kísérletei közé tartoznak a péceli kastély falképei alá és a Szigeti veszedelem prózai változata elé írott sorai is. Kísérletező kedvében Fénelon Télémaquejának elejét négyes- és párosrímű tizenkettősökben, valamint hexameterekben egyaránt lefordította, mert ki akarta próbálni, "vajjon melyik vers neme legalkalmatosabb arra, hogy a fordítás mentől rövidebb legyen" (Három próbái a Telemachus kezdetének).
Műfaji próbálkozásai közül mindenekelőtt egy honfoglalási eposz terve érdemel figyelmet, amely a jezsuita költők latin művei után az első nemesi kísérlet a nagyjövőjű műfaj terén (Árpádról írandó bajnoki éneknek kezdete). Az 1750 tájáról származó előhang a tárgyat Árpád és Salán küzdelmében jelöli meg, majd a gyermek II. Józsefhez fordul benne az író, s ígéri, hogy az ő győzelmeit, a tudományok virágzását, a "hasznos kézi-mív" és a kereskedelem fellendülését is megénekli majd. A pásztori költés divatjának hódolva átdolgozta Vergilius két eklogáját; írt hat mesét, néhány epigrammát; fordított anakreoni és német rokokó dalokat. A rokokóra jellemző csipkelődés egy szabad Metastasio-átdolgozásban (Dieneshez) és a női divat elleni támadásában mutatkozik, ahol Boileau-t is felhasználta (Dorillis, Ugyanő, Fulvia).
Orczynál és Rádaynál fiatalabb volt a közepes tehetségű Fekete János (1740–1803), aki nagyobbrészt az Amade világával rokon gáláns költészetet művelte, későbbi verseiben pedig – Voltaire hatására – a felvilágosodás antiklerikalizmusának és deizmusának a hirdetőjévé vált.
535Bécs franciás köreinek hatására először franciául írt, s e műveit ki is adta (Mes rapsodies (Csapongásaim), Genf 1781; Ma solitude sans chagrin (Gondtalan magányom), Lausanne 1789). Ő az egyetlen magyar, aki a francia 18. század galantériáját és szabadszájúságát gátlástalanul követte. Otthonosan mozgott az idegen költészet dikciójában, finom, szellemes megjegyzésekkel hintette tele csevegő modorú verseit: csattanós, mulattató meséit, epigrammáit és a bécsi színésznőkhöz, előkelő osztrák és magyar hölgyekhez intézett szerelmes üzeneteit. Mes confessions jusqu' à 1772 (Vallomásaim 1772-ig) címmel mély őszinteséggel kezdte feltárni élete folyását, hogy azután részletesen beszámoljon gáláns kalandjairól, mint talán Amade László tette elveszett verses önéletrajzában.
Első magyar versét 1765-ből ismerjük. Orczy Lőrinc már akkor "többekre is bátorította", javarészüket azonban 1784 után írta, mert korábban külföldi tartózkodása nem engedte, hogy Pegazusát "magyar abrakra" fogja. Mintái a nagy tekintélyű Orczy mellett Beniczky, Gyöngyösi és Faludi voltak. Beniczky egyik versét (Hogy a szabadságnak méltósága mindeneknél kívánatos) lefordította franciára, Gyöngyösi rímelését pedig szigorúan a francia szokás szerint igyekezett megújítani. Magyar művei között a hagyománynak megfelelően sok az alkalmi költemény, van nemesi paszkvillust folytató "gúnyoló vers"-e is. Voltaire-fordításai (Az orleánsi szűz, A természet törvényeiről) és Ovidius-átültetése (A szerelem mesterségéről) az egyházias vallásosságtól megszabadult magyar gáláns irodalom jellemző termékei.
*
A nemesi rokokó költők – akiknek sorát Faludi Ferenc teszi teljessé – a magyar költészet megújítása terén nagy érdemeket szereztek. A bonyolult, nehéz veretű, de már üresen kongó barokk formákat sikeresen alakították át, kedvező feltételeket teremtve az új korszak ízlésének megfelelő stílus, a klasszicizmus számára. A vallásos és profán világkép határán álló felfogásukkal s a világiasság egyre erősödő tendenciájával pedig a felvilágosodás költőinek fellépését készítették elő. Verseghy, Batsányi, Kazinczy költészete a nemesi rokokó poézis eredményeit fejlesztette tovább.
