Bél Mátyás
467Bél Mátyás
A pietista értelmiségből került ki a periódus legnagyobb magyarországi tudósa, az államismeret kiváló művelője, Bél Mátyás (1684– 1749). Félig szlovák, félig magyar iparoscsaládból származott; tanulmányait magyar, szlovák és német környezetben végezte. Tanult Missovitz Mihály losonci iskolájában, a középiskolát Besztercebányán és Pozsonyban végezte, magyar nyelvtudását Veszprémben és Pápán tökéletesítette. Besztercebányán és Pozsonyban – főként ifj. Burius János hatására – megismerkedett a pietizmussal, s egyetemi tanulmányainak a folytatására is Halléba ment, Francke mellé (1704). A pietizmus német vezére hamar felismerte Bél tehetségét: tanárul alkalmazta nevelőintézetében és rábízta fia tanítását is. Hazatérése (1708) után a besztercebányai, majd 1714-től a pozsonyi evangélikus iskola rektora lett, s azt – a pietista pedagógiai elveket érvényesítve – Magyarország legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. 1719-től haláláig a pozsonyi német evangélikus egyház papjaként működött. Híve volt Rákóczi szabadságharcának; annak bukása után a gyenge hazai polgárság erősítésére, műveltségének, öntudatának emelésére törekedett, s inkább az abszolutizmus egyes haladó elemeivel, mint a maradi nemességgel keresett kapcsolatokat.
Bél Mátyás a legtipikusabban hungarus-író: munkásságával az ország három akkori legnagyobb népcsoportjának, a magyarnak, németnek és szlováknak részrehajlás nélkül igyekezett szolgálni, az ország keretén belül mindhármat egyenlőnek tartotta, a nyelvi tarkaságot dicsőségnek tekintette. Tudományos könyveit kizárólag a közös latin nyelven írta, de jól beszélte mind a három hazai nyelvet, s alkalmi verseiben s egyházi műveiben használta is őket. Munkássága egyaránt része és értékes öröksége a magyar, a szlovák és a hazai német irodalomnak.
Életművében elődei és kortársai munkásságának minden lényeges eleme megtalálható. Kivette részét a kegyességi és teológiai irodalom műveléséből: újra kiadta Huszti István Arndt-fordítását (Nürnberg 1724) és sajtó alá rendezte többek között Kempis Tamás De imitatione Christijét (Krisztus követéséről), (Lipcse 1725). Köleséri javításaival új kiadásban jelentette meg a magyar Újszövetséget (Lipcse 1717), Krman Dániellel együtt pedig átdolgozta a szlovákok által is használt cseh nyelvű králici bibliát (Halle 1722). Legfőbb képviselője volt a kevert nyelvű lakosság kölcsönös megértését s az anyanyelvek művelését szolgáló tankönyv-, elsősorban nyelvtanirodalomnak; úttörő érdemei vannak a tudomány- és irodalomtörténet s a történeti forráskutatás terén; legfőbb céljának azonban a Magyarország múltját és jelenét, föld- és néprajzát, politikai és gazdasági viszonyait a lehető legnagyobb részletességgel feltáró államismereti irodalom művelését tekintette.
Tankönyveinek szerkesztését és kiadását már besztercebányai tanár korában megkezdte, mindenekelőtt a latintanítás reformjának érdekében. Comenius barokk latinságával szemben a Németországban már terjedő új, klasszicista stíluseszményhez igazodott a latintanításban, s ezért hallei tanárának, Christophorus Cellariusnak a latin tankönyveit vezette be. Cellarius Latinitatis… 468liber memorialisát (A latinság emlékeztető könyve) már Besztercebányán ellátta a német mellett szlovák (cseh) és magyar értelmezésekkel, de kiadni csak később tudta (Nürnberg 1719); hallei tanára latin nyelvtanát pedig Pozsonyban dolgozta át és adta ki (Grammatica latina facilitati restituta… ad modum… Cellarii (Könnyű latin nyelvtan Cellarius módszere szerint), Lőcse 1717). A hivatalos latin nyelv és az új fogalmak latin megfelelőinek az elsajátíttatása volt a célja Nova Posoniensia (1721–1722) című latin újságjának a kiadásával is. Magyarországnak a Mercurius Veridicus után létrejött –de amattól eltérően immár rendszeresen megjelenő – második hírlapját Bél, hallei példa nyomán, elsősorban iskolai olvastatásra szánta.
A magyarországi élő nyelvek nyelvtanaival a jövő-menő diákok nyelvismeretét igyekezett irodalmi fokra emelni, tudásukat a többi honi nyelvekben rendszeressé tenni. A magyarok számára latinul írt német nyelvtant Institutiones linguae Germanicae (A német nyelvtan szabályai), (Lőcse 1718) címen, melyet a Németországban tanuló magyar diákok számára külön is kiadtak (Halle 1730), nem beszélve további hazai editióiról. Még jobban elterjedt a németek számára készített magyar nyelvtana, a Der ungarische Sprachmeister (Magyar nyelvmester), (Pozsony 1725), melynek utolsó kiadása 1829-ből ismeretes. Szlovák nyelvkönyvet ugyan nem szerkesztett, Pavel Doležal (1700–1778) Grammatica slavico-bohemicája (Szlovák–cseh nyelvtan), (Pozsony 1746) azonban az ő támogatásával és előszavával jelent meg.
Bél szorosabban vett tudományos munkássága a már említett magyar nyelv- és irodalomtörténeti tervezetének kiadásával indult meg (Institutio ad symbola conferenda, dum historiae linguae Hungaricae libros duos… edere parat (Útmutatás adatgyűjtésre, mikor a magyar nyelv történetének két könyvét kiadni készül), Berlin 1713). Ajánlása Jablonskinak szól, üdvözlő verset pedig Burius Dániel írt hozzá, világosan tanúskodva Bél törekvéseinek az uniós mozgalommal, illetve az egyháztörténetírás és historia litteraria kezdeményezőivel való rokonságáról. Fejtegetését Bél annak megállapításával kezdi, hogy a magyar nyelv ismeretlen Európában, mert honfitársai restségből és gondatlanságból nem írtak róla. Ezen az állapoton akar segíteni, úgy gondolva, hogy egyúttal istennek tetsző feladatot vállal magára, minthogy –meggyőződése szerint – a magyar a szent nyelvnek, a hébernek a rokona. A tervezett mű első könyvében a nyelv eredetével és a rovásírással, a másodikban további történetével foglalkozott volna a szótárakkal és a költészettel együtt. A művet a görög, latin, német és szláv jövevényszavak, valamint a dialektusok leírása fejezte volna be.
Mindebből csupán a rovásírással foglalkozó fejezet jelent meg nyomtatásban De vetere litteratura Hunno-scythica (A régi hun–szkíta irodalomról), Lipcse 1718) címmel. Bél azt a feltevést igyekezett bizonyítani, hogy a régi hunoknak (azaz magyaroknak) gazdag irodalmuk volt, még a könyvnyomtatást is ismerték. A finn–magyar rokonítás nem volt ismeretlen előtte, de azt a héber–magyar koncepcióba építette bele. Bélnek a középkori magyar krónikák naiv értesüléseiből kiinduló következtetései, a korabeli szakirodalom apparátusának felhasználása ellenére sem 469vezethettek helytálló tudományos eredményekhez. A rovásírásról szóló könyvét inkább az teszi jelentőssé, hogy ebben ad hangot ama óhajtásának: a hazai adottságok rendszeres feltárására tudós társaságot kellene alapítani.
A széles körű anyaggyűjtést azért tartotta fontosnak, mert már ekkor foglalkozott nagy államismereti szintézisének, a Notitiának a tervével. Ennek címe (Notitia Hungariae antiqae, mediae et novae (A régi, középkori és az újkori Magyarország ismertetése)) már a rovásírásról írott mű előszavában előkerült, részletes programja pedig már ugyanebben az évben megjelent (Epistola Matthiae Belii… de adfecto opere suo de Hungaria (Bél Mátyás levele Magyarországról tervezett művét illetően), 1718). A két első könyv eszerint a magyarság történetét, a harmadik az ország földrajzát, politikai, közjogi, népességi viszonyait foglalta volna magába. A nagy vállalkozás mutatványköteteként megjelent Hungariae antiqae et novae prodromus (Mutatvány a régi és az új Magyarországról tervezett könyvből), (Nürnberg 1723) előszavában már részletesebben beszélt tervéről és szándékáról. Indokolásában különös hangsúlyt kapott a korábbi hazai irodalom szegényessége és az a vágy, hogy elnémítsa a magyar barbárságot felhánytorgató külföldieket. A Prodromunban olvasható vázlat átfogóbb az 1718-inál, s magában foglalja az 1713. évi berlini felhívásban kitűzött témákat is.
Bél a Notitiát kollektív munkával akarta létrehozni, mert jól látta, hogy egymaga nem viheti végbe. Személyes ismeretséggel, levelezéssel munkatársakat toborzott tehát, és további támogatást kért hazája tudósaitól. Munkatársainak népes gárdájából kiemelkednek: Lányi Pál († 1733) gömöri alispán, Rákóczi egykori vasinspektora; Mikoviny Sámuel (1700–1750) mérnök, aki a Notitia számára a térképeket készítette; Tomka-Szászky János (1700–1762), a pozsonyi evangélikus gimnázium történész-tanára; ifj. Buchholtz György (1688–1737) késmárki iskolaigazgató, híres ásvány- és éremgyűjtő. Bélnek a Notitia írása közben az anyaggyűjtés feladatán kívül sok külső nehézséggel is meg kellett küzdenie. Tervszerű utazgatásai láttán gyanakvó ellenfelei kémkedéssel vádolták meg, a megyei nemesség viszont vagy közönnyel vett tudomást tevékenységéről, vagy pedig előjogait, féltve, gátolni igyekezett munkáját. Bél kénytelen volt ezért a kormányzathoz fordulni támogatásért, s sikerült is megnyernie Pálffy Miklós nádor jóindulatát. Prodromusát így személyesen adhatta át az uralkodónak, a helytartótanács pedig meghagyta a megyének, hogy Bél kívánságára adjanak ki adatokat; ellenszolgáltatásul a szerzőnek viszont bele kellett nyugodnia, hogy cenzúra alá bocsátja kéziratát. Tengernyi akadékoskodás legyőzése után végül is öt kötetet (Notitiae Hungariae novae historico-geographica I–V. (Az újkori Magyarország történeti-földrajzi ismertetése), Bécs 1735–1742) sikerült sajtó alá rendeznie. A kiadott részek a felvidéki megyék anyagát tartalmazzák, melyeket a dunántúliak követtek volna; ezek közül azonban már csupán a Moson megyéé került be a kinyomtatott kötetekbe. A mű többi része kéziratban maradt, s később is csak egyes szemelvényes részek láttak belőle napvilágot.
Bél a Notitia elvi alapvetését a német államismereti iskola képviselőitől vette át, de már munkaprogramja sem volt a külföldi példa egyszerű utánzása. Munka közben pedig az itthoni tapasztalatok alapján egyre tovább fejlesztette 470koncepcióját, s messze túlment a német tudósok túlnyomórészt politikai jellegű érdeklődési körén. A Prodromusban közölt tervezethez képest az elkészült munka annyiban módosult, hogy teljesen az új Magyarország leírására helyeződött a hangsúly, s a történeti ismeretek ennek keretébe illeszkedtek bele. Kötetei így az ország megyéinek a történeti előzményeket is regisztráló, hatalmas topográfiájává fejlődtek, melyek a török hódoltság alól felszabadult országnak a lehető legsokoldalúbb leírását tartalmazzák. A megyéken belül Bél a városok, járások, illetve községek szerint adja elő a tudnivalókat, egyaránt merítve a történeti forrásokból (krónikákból, humanista történetírókból, oklevelekből), valamint a közvetlen helyszíni tapasztalatokból. Munkáját elsősorban ez utóbbiak teszik páratlan tudományos értékűvé, mert nem kerülték el a szerző figyelmét sem a régészeti, sem a néprajzi, sem a gazdasági, sem a művelődési stb. adottságok, jelenségek. Figyelemre méltó, hogy Bél rokonszenvvel emlegette Rákóczi szabadságharcát, a cenzúra azonban töröltette az ilyen sorokat.
A Notitia munkálatainak amolyan melléktermékeként jött létre Bél második nagy jelentőségű tudományos kezdeményezése: a történeti források közzététele. Már a Prodromusban foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Magyarország történelmének nagyobb terjedelmű forrásait kiadja, s a Notitia első kötetével egyidőben, Adparatus ad historiam Hungariae (Források a magyar történelemhez), (Pozsony 1735–1746) címmel meg is kezdte az első hazai forráskiadvány-sorozat publikálását. Összesen tizenkét forrást, köztük például Oláh Hungariáját, adott ki, de azután a három decasra (30 műre) tervezett vállalkozást félbehagyta, mert időközben munkatársul szegődött egyik lelkes tanítványához, az osztrák Johann Georg Schwandtnerhez (1716–1791), aki három kötetben kiadta történelmünk legfontosabb elbeszélő forrásait (Scriptores rerum Hungaricarum ceteres ac genuini (A magyar történelem régi és hiteles írói), Bécs 1746–1748). Bél több auktort méltatott és kommentált benne, köztük az először itt megjelent Anonymust, és ezzel megindítója lett a névtelen jegyző kiléte és megbízhatósága körüli vitáknak.
Bél Mátyás tudományos munkásságával itthon és a külföldön egyaránt nagy nevet és tekintélyt vívott ki magának. Teljesítményeivel a 18. század valamennyi magyarországi tudósát felülmúlta, sem a jezsuiták, sem mások nem versenyezhettek vele. Úttörő pedagógiai módszerei, dogmaellenes, pietista vallásossága, valamint világi érdekű tudományos művei miatt mind a jezsuiták, mind saját hitfelei sokat zaklatták ugyan, tudós pályáját azonban senkinek sem sikerült kereszteznie. Tagjává választotta több külföldi akadémia és tudós társaság (London, Berlin, Jéna stb.); az Olmützben megalakult Societas eruditorum incognitorum in terris Austriacis (Névtelenségben maradó osztrák birodalmi tudósok társasága) nevű első osztrák tudományos társaságnak pedig az alapítói közé tartozott, s dolgozott annak folyóiratába is. Bél részvétele ebben a társaságban különösen jelentős, minthogy ez első jelentős szervezete volt az osztrák felvilágosodásnak, közvetlen előfutára a teréziánus reformpolitikának és a jozefinizmusnak. Tagjai között ott találjuk Johann Christoph Gottschedet (1700–1766), a német polgári dráma úttörőjét és a francia klasszicizmus német propagátorát, valamint Gerard van Swietent (1700–1772), Mária Terézia orvosát és felvilágosodott intézkedéseinek egyik sugalmazóját. Bélnek ezzel a társasággal való együttműködése a magyarországi polgári értelmiség leghaladóbb elemeinek a bécsi körök felé irányuló tájékozódását jelzi, a rendi társadalommal szemben.
*
A magyarországi hon- és államismereti irodalom, mely erősen egyházi keretek között indult meg s művelői mindvégig papok, illetve egyházi iskolák tanárai voltak, fejlődése során – elsősorban Bél Mátyás jóvoltából – a vallási hagyományokból kibontakozó világi tudomány legfőbb útegyengetőjévé vált. Miként a historia litteraria, az államismereti irodalom szintén eljutott a felekezeti kötöttségektől az egyetemes nemzeti (természetesen hungarus értelemben!) szempontok érvényesítéséhez. Nemcsak Bél korszakos művei, hanem az erdélyi honismereti írók is a felvilágosodás előkészítői már: Köleséri Aurariája 1780-ban új kiadásban is napvilágot látott, Huszti műve pedig Bécsben, 1791-ben jelent meg először nyomtatásban.
