A prózai műfajok
A prózai műfajok
A latin jezsuita irodalom fenti három kiemelkedő képviselőjén túl a hazai írók egész serege írt és publikált jezsuita-nemesi álláspontot tükröző polemikus, moralizáló, aszketikus, politikai műveket. Az azonos mondanivalót hirdető könyvek tengeréből irodalomtörténeti szempontból azok érdemelnek figyelmet, amelyek a száraz értekező modor helyett – a közönség megnyerése érdekében – irodalmibb formát választottak. Az értekezéseknek dialógusban, embléma-magyarázatban, aforizmákban, oráció-formában való feloldása, noha a jezsuita szerzők ezzel még nem tévedtek a szépirodalom mezejére, az irodalmi műveltséget is gazdagította, s példát szolgáltatott – igaz, csak a következő periódusban – hasonló műveknek magyar nyelven való szerkesztésére is.
A dialógus-formát – mélyet Rákóczi magyar nyelven hasznosított politikai mondanivalója számára – a jezsuiták főként polemikus munkáikban értékesítették. A kor egyik inkvizítori éberségű, a protestantizmus minden irodalmi megnyilvánulására tollat ragadó hitvitázója, Szerdahelyi Gábor (1660–1726) például Colloquium (Beszélgetés), (Kassa 1721) című könyvét, melyben Schreiber János 413modori polgárra rontott rá azok miatt, amit az városa leírásában (Descriptio… civitatis… Modor (Modor város leírása), Zittau 1719) az evangélikusokról mondott, dialógusformában szerkesztette meg. Két utazó ember, a jezsuita Theologus és az újonnan katolizált Neophitus találkoznak, és tárgyalják meg benne Schreiber állításait. A jezsuita Rajcsányi János (1670–1733) ugyancsak párbeszédes formában írt a régi ellenfél, a protestánsok ellen. Peregrinus Catholicusa (Katolikus vándor), (Kassa 1726) huszonkét beszélgetésből áll, a Fides salutaris soli religioni Romano-Catholicae propria (Az üdvözítő hit egyedül a római katolikus vallás tulajdona), (Nagyszombat 1731) húszból. Az elsőben az unitáriusokat támadta, s utolsó fejezetét, melyben Almási Gergely Mihály püspök Tractatus aliquot succincti (Néhány rövidre fogott értekezés), (Kolozsvár 1702) című kiadvánnyal vitázik, több szereplő felléptetésével egész színpadi jelenetté dolgozta ki. Egy katolikus és egy lutheránus közötti familiáris beszélgetést írt Báchmegyei István Pál († 1735) orvos is áttérése után annak bizonyítására, hogy a római katolikus az egyedül igaz vallás. (Otia Bachmegyeiana (Báchmegyei nyugodalma), Nagyszombat 1733).
A jezsuita propaganda szolgálatába állított emblematikának példája a Hevenesi Gábor kiadásában megjelent Succus prudentiae (Bécs 1680) című, díszes kiállítású munka, mely ötven, metszetekkel ábrázok jelmondatot magyarázott; valamint Vanossi Antal (1683–1757) Idea sapientiae (A bölcsesség ideái), (Bécs 1724) című könyve. Ez utóbbinak metszeteivel, külső formájával a szerző, saját bevallása szerint, a "művelt szellemnek" akart kedveskedni, s Horatius tanítása nyomán a hasznost a gyönyörködtetővel óhajtotta elegyíteni.
Mint Hevenesi vallásos témákat történetekkel illusztráló kalendáriumai mutatják, igen népszerű műfaj volt a példatár, illetve az azzal összekötött aforizma-gyűjtemény. Előszeretettel választották ezt a formát politikai felfogásuk és a jezsuitizmus szellemében átfogalmazott nemesi nacionalizmus terjesztésére. Ennek a célnak felelt meg – kihasználva a Hunyadi-ház népszerűségét – az Idea principum in sapientia coronata Matthiae Corvini (Fejedelmek eszményképe, Corvin Mátyás királyi bölcsességében), (Nagyszombat 1713) című kiadvány, melynek szerzője a király életéből epizódokat szedegetett össze és politikailag kommentálta azokat. A fejezeteket "oszlopok"-nak nevezi, mindegyiknek középpontjában egy-egy uralkodói erény áll. A bölcsességet, bátorságot, okosságot, igazságosságot, kegyelmességet és az alattvalók szeretetét megelőzve az első helyet azonban – Zrínyi Mátyás-tanulmánya után! – a vallásosság kapta, a vallási türelmetlenség dicsőítésével.
A magyar história más, régebbi és újabb hőseivel is egész sor könyv foglalkozott. E kiadványok céljáról különösen világos szavakkal beszél a Stratagema Martis Ungarici (A magyar Mars hadművészete), (Nagyszombat 1716) című, amely a hadi dicsőség népszerűsítésére az 1716–1719-i török háború kezdete alkalmával jelent meg. Az ajánlás és az előszó a példák erkölcsnevelő hatásáról értekezik; a hazaszeretet legfőbb tartalma eszerint az ősök erényeinek követésében áll. A több mint három évszázados török–magyar harcok értelmét pedig abban látja, hogy a 414magyar nemzet áldozataival a török Hold ellen megvédelmezte a római Napot. A nemesi harciasságot propagáló jezsuita példatárak között leghoszszabb életűnek Gasó István (1711–1755) kis könyve, a Bellica Hungarorum fortitudo (Magyar hadi vitézség), (Nagyszombat 1745) bizonyult. A dialógus-formát is alkalmazó munkában két jóbarát beszélget: egyikük, aki több iskolát végzett, meséli el benne a régiek hőstetteit katonának állt társának. A győzelmekben az elbeszélő döntő szerepet juttat a jámbor ősök vallásosságának, Mária-tiszteletének.
A jezsuiták az ilyen kiadványokkal az üres retorizálás és a vallásos tanulságok előtérbe állítása ellenére is hozzájárultak a magyar történelmi ismeretek terjedéséhez; a nemesi nemzet dicsőségének a példái pedig joggal számíthattak népszerűségre az olvasók körében. Jellemző, hogy Gasó könyve még Batsányi János tetszését is megnyerte, aki le is fordította azt, igyekezve megszabadítani a vallásos sallangoktól (Magyaroknak vitézsége, Pest 1783).
Végül az oráció-formát egyrészt a gyakorlati retorikai képzés, a jövendő országgyűlési és megyei szónokok készségének a kiművelése tette gyakorivá, de másrészt népszerűvé vált mint az olvasmánynak szánt irodalom egyik műfaja, mint a tetszetős előadás egyik formája is. A közéletben értékesíthető szónoki tudás fejlesztését szolgálta például a Concilium decemvirorum Hungariae (Tíz magyar politikus tanácskozása), (Nagyszombat 1722) című magyar forrásokra támaszkodó könyv, mely tíz tanácsúr fiktív beszédét hozza egy elnök bevezető és berekesztő szavaival. A szónokok azzal foglalkoznak, hogyan lehet Magyarországot még boldogabbá tenni. A feladatok között első helyen áll a vallásos élet és a Mária-tisztelet elmélyítése; utána olyan témák következnek, mint az ifjúság nevelése, az irodalom fellendítése, a katonai fegyelem megszilárdítása, az ipar és a kereskedelem fejlesztése, az ország benépesítése, a fényűzés elleni küzdelem. Egy másik kiadványban történelmünk nagy alakjai döntő elhatározásukat indokolják meg beszéd formájában. (Svasoriae regum Hungariae (A magyar királyok rábeszélő szónoklatai), Nagyszombat 1728). Ebbe a sorba tartozik egy a Bonfininál és Istvánffynál található beszédekből szerkesztett antológia (Livii Hungarici id est… Antonii Bonfini orationes (A magyar Livius, vagyis Antonio Bonfini beszédei), Kassa 1732) is.
A retorika szabályai szerint, beszéd formájában szerkesztett értekezés legtisztább példája Graff Gábor (1696–1759) Problema philosophicum (Filozófiai probléma), (Kassa 1731) című munkája, mely tartalmánál fogva is figyelmet érdemel. A szerző az újskolasztikát és a jezsuita nevelési rendszert vette benne védelmébe egy külföldi bírálattal szemben. Az idegen kritikus mintaszerűen felépített és megírt latin beszédben az arisztotelizmus helyett világiak számára filozófia-történeti oktatást kívánt, mint amely legjobban megfelel jövendő hivatásuknak és a művelt társasélet kívánalmainak. A magyar jezsuita ugyancsak beszéddel válaszolt: a peripatetikus filozófiát mint a hitvédelem leghatásosabb fegyverét vette oltalmába, pártját fogta a rendi tanulmányi szisztémának; a női társaságban, szalonokban élő világfi típusával szemben a komoly arckifejezésű, méltóságteljes közéleti férfiút állította példaképnek, s a 415skolasztikus Arisztotelészen kívül a többi régi és modern filozófust (Galilei, Descartes, Gassendi) csak éppen megemlítésre nyilvánította érdemesnek.
