Élete
Élete
Születési évét nem ismerjük bizonyosan: 1592-ben azt írta, hogy 1569-ben született, 1616-ban viszont 43 évesnek vallotta magát, eszerint tehát 1573-ban született volna. Nógrád megyében birtokos, köznemesi családból származott, 16apja a Balassiak szolgálatában állt, így már gyermekkorában alkalma volt megismerkedni a költővel s a köztük levő nagy rang- és korkülönbség ellenére kapcsolatuk bizalmas barátsággá fejlődött. Balassi igen nagyra becsülte Rimay hozzáértését s tőle várta saját művészi törekvéseinek méltó folytatását. Rimay rendkívül korán érő tehetség lehetett: ha hitelt adhatunk egyik nyilatkozatának, már 10–12 éves korában olyan fejlett ízléssel és formaérzékkel rendelkezett, hogy Balassi nemcsak arra tartotta méltónak, hogy készülő verseit megmutassa neki, de azokon tett javításait is figyelembe vette.
Balassi mellett másik vezérlő csillaga Justus Lipsius volt, akinek a tanításaival 20 éves kora körül ismerkedett meg, s akit 1592-ben levéllel is felkeresett. Az elszegényedett nemesi családból származó Rimayt Lipsius műveiből először – úgy látszik – a "vera nobilitas" elve ragadta meg, mely szerint az igazi nemesség forrása nem a származás vagy a vagyon, hanem a szellemi és erkölcsi kiválóság. Ez a tanítás ugyan ismeretes volt a magyarországi humanista irodalomban az újsztoikus ideológia térhódítása előtt is, Rimay azonban élete egyik vezérelvéül választotta, kortársainál talán mélyebben átérezve a társadalom osztályrendje és a valóságos erkölcsi értékek között levő ellentmondást.
Tanulmányairól, esetleges külföldi utazásairól semmi biztosat nem tudunk; 1590-ben Velencébe készült, de hogy terve megvalósult-e, bizonytalan. Rendkívül alapos könyvműveltséggel rendelkezett; latinul úgyszólván minden hozzáférhetőt elolvasott; jól ismerte, némi szlovákos árnyalattal írásban is használta a cseh irodalmi nyelvet; s feltehetően az olaszban és németben sem volt járatlan. Ismeretségi köre 1590 körül már kiterjedt az ország legtöbb művelt emberére: elsősorban Balassi barátaira s Lipsius híveire. A 80-as években szövődött barátsága Náprági Demeterrel, 1587-ben Ecsedi Báthory Istvánnál vállalt valamilyen szolgálatot; Justus Lipsiushoz írott levelében pedig bizalmas barátai közé sorolta Melith Istvánt, Forgách Mihályt, a Zrínyi-albumot kiadó Forgách Imrét és Révay Pétert. Pár évvel később Istvánffy Miklóst, id. Darholcz Kristófot és Kátai Mihályt is emlegeti "Pallas amaz ivadékai" sorában, akiknek a barátságát élvezte. Megfordult a 15 éves háború csataterein, ott volt 1594-ben Esztergom ostrománál, amikor Balassi Bálint halálos sebet kapott, de érvényesülését nem a katonai pályán kereste. Az 1590-es években eljutott Erdélybe is, ahol Balásfi Tamás, Pázmány majdani harcostársa mint a kolozsvári jezsuita kollégium lakója üdvözlő verseket szerzett a tiszteletére. A két leghatalmasabb felvidéki nagybirtokossal, Illésházy Istvánnal és Thurzó Györggyel való ismeretsége szintén ebben az évtizedben kezdődhetett.
A Bocskay-felkelés kitörése családi birtokán, Nógrád megyében találta, 1605 áprilisában állt a fejedelem udvari szolgálatába, s megmaradt abban annak haláláig. Kátai Mihállyal, Péchi Simonnal, Bocatius Jánossal, Alvinci Péterrel együtt a felkelés vezérének legszűkebb környezetéhez tartozott; bizalmas titkári teendőket végzett mellette, diplomáciai leveleinek egy részét ő fogalmazta. A szabadságharc táborán belül azonban főként Illésházy István rendi politikáját támogatta, akinek a megbízásából 1608-ban a zsitvatoroki béke ratifikálására Konstantinápolyba küldött követségben is ő képviselte a magyar rendek érdekeit. Talán még közvetlenebb kapcsolatban volt a nádori 17méltóságban Illésházy utódával, Thurzó Györggyel, akinek halála után annak özvegyét, illetve fiát, Thurzó Imrét szolgálta. Thurzó Imre megbízottjaként vett részt az 1619. évi pozsonyi országgyűlésen, és ura után ő is csatlakozott Bethlen Gáborhoz. 1620 őszén a rendek megbízásából ismét Konstantinápolyba utazott annak a követségnek a tagjaként, amelynek az volt a feladata, hogy biztosítsa a porta jóindulatát Bethlen és cseh szövetségesei részére.
1621 után már egyre ritkábban távozott alsósztregovai kúriájáról, s a nyugati országrész főuraihoz hasonlóan a későbbiekben ő sem támogatta már Bethlen politikáját. Thurzó Imre korai halála (1621) után, a sorra katolizáló magyarországi főurak világában, a protestáns Rimay már nem számíthatott fontosabb tisztségekre, bár – amennyire tőle tellett – a Habsburg-barát politika hangadóival (Ferenczffy Lőrinc királyi titkár, Pázmány) is igyekezett jó viszonyt tartani. Utoljára Rákóczi Györgynek ajánlotta fel szolgálatait, de Erdély leendő fejedelme azokat már nem vehette igénybe.
Míg a főúri udvarokhoz fűződő kapcsolatai élete vége felé meglazultak, a familiaritás kötelékeiből kibontakozó megyei nemesség körében annál otthonosabbá vált. Részt vett Nógrád megye közéletében, megyei megbízottként szerepe volt a törökkel folytatott helyi tárgyalásokban, s számos jó ismerőse, barátja, rokona volt a környék irodalmi műveltségű nemesurai között. Szoros és jó kapcsolatot tartott fenn a protestáns polgári humanizmus kiváló képviselőivel is; Szenci Molnár Albert egy alkalommal (1614) meg is látogatta őt. Tisztelői közül többen műveinek kiadását igyekeztek elősegíteni, unokaöccsének és félig-meddig költő-tanítványának, a szerény tehetségű Madách Gáspárnak pedig komoly része volt Rimay hagyatékának megőrzésében.
Élete utolsó éveit sok csapás keserítette meg. 1629-ben Rákóczi Györgyhöz írott levelében évekig húzódó súlyos betegségeit panaszolja. Ugyanitt emlékezik meg háza néhány évvel azelőtt történt kifosztásáról, amikor 609 kötetes könyvtárából csak 131 könyvet tudott megmenteni. Ugyanezekre az évekre esett fiának (vagy fiainak?) halála is; gyermekei közül csak egy leánya élte túl Rimay 1631-ben bekövetkezett elhunytát.
Rimay mint társadalmi típus is korának jellegzetes alakja. A gazdagodó, jómódú nemesség képviselője, aki a veszélyes és zűrzavaros évtizedekben igyekszik mindenkihez alkalmazkodni, minden lépésében óvatosan eljárni, és vigyázni érdekeire, nemesi gazdaságának gyarapodására. Egész életét végigkísérik az udvari feslett erkölcsöket ostorozó, sztoikus lemondásra, visszahúzódásra intő írásai, de ugyanakkor kitartóan törekszik arra, hogy az ország vezető politikusai mellett jelentős udvari és politikai pályát fusson be. Patrónusainak előszámlálása a kor legfényesebb névsorát szolgáltatja: Balassi, Ecsedi Báthory, Bocskay, Illésházy, a két Thurzó, Bethlen, Rákóczi! Személyi függetlenségére azonban akkor is gondosan ügyelt, amikor főúri pártfogóit szolgálta. Ennek érdekében egyszerre többekkel is igyekezett kapcsolatokat kiépíteni, hogy így egyiknek se legyen kizárólag elkötelezve, pártfogói kockázatos vállalkozásaitól pedig, ha tehette, valamilyen ürüggyel távol tartotta magát. Politikai vonatkozásban a lipsiusi kompromisszumoknak, az adott erőviszonyokkal való megbékülésnek az embere; osztálya számára válságos időkben, mint a Bocskay-szabadságharcot megelőző években, tudott azonban határozottan is állást foglalni. Rimay félig még familiáris, 18félig már önálló nemesi politikus, aki egyszerre előlegezi a következő korszak Gyöngyösi-típusú udvari familiáris költőjét, valamint a nemesi kuruc mozgalom Vitnyédy-féle politikus íróit.
Versei nagy részét – mint mások – ő is különböző alkalmakra írta, a tudós humanista poéták gyakorlata szerint azonban ciklusokba és kötetekbe rendezte azokat, a kinyomtatás szándékával és a Balassiénál is tudatosabb törekvéssel. Mestere teljes költői hagyatékának gondozását is ő vállalta, s tervezett köteteit a humanista kiadványokat megillető apparátussal: latin és magyar ajánló levelekkel, dicsőítő versekkel, prózai argumentumokkal vagy elmélkedő fejtegetésekkel is felszerelte. Rimay életében azonban csupán egyetlen kötete, a Balassi-epicedium látott nyomdafestéket; eredeti vers-kéziratai elvesztek; s nem jelent meg Balassi költeményeinek általa sajtó alá rendezett kötete sem. Csupán hírből tudunk egy a 15 éves háború elején írt epikus költeményéről; verseinek egyik – talán kiadásra előkészített – kézirata pedig még 1610 előtt a Tiszába esett. Fennmaradt költeményeinek többségét így csupán rossz, töredékes másolatokból (Balassi-k., Madách Gáspár kéziratai), illetve későbbi kiadásokból ismerjük.
A költői alkotások mellett Rimay írói hagyatékának jelentékeny részét képezik különböző prózai írások. Levelezését és hivatalos megbízatásai során készített aktáit, jelentéseit, feljegyzéseit gondosan őrizte, – egy részük fenn is maradt különböző levéltárakban–; a gyakorlati, gazdasági, politikai ügyeket tárgyaló irományok azonban inkább csak mint életrajzi adalékok jelentősek. Van azonban prózai műveinek több olyan csoportja, melyet szerzőjük irodalmi alkotásnak tekintett, s – latinul vagy magyarul – a lehető legnagyobb műgonddal fogalmazott meg. Rövidebb vallásos vagy erkölcsfilozófiai elmélkedések mellett, ezek közé tartoznak a kiadványai elé szánt ajánlólevelek, előszavak, valamint azok a missilisek, melyeket tudósokhoz, írókhoz vagy legalábbis az irodalom pártolóihoz, mecénásaihoz írt (pl. Justus Lipsiushoz, Náprágihoz, Pázmányhoz, Rákóczihoz stb.). E levelek választékos stílusa egyben a címzett társadalmi rangja iránti hódolatot is kifejezi, manierista stílus-remekléseik pedig a kényes ízlésű literátor-világ elismerésére pályáznak. Különleges értéküket azonban elsősorban annak köszönhetik, hogy szerzőjük az irodalomról, stílusról, kultúráról szóló nézeteit is kifejtette bennük.
