A pásztorművészet diszítő elemei.

Teljes szövegű keresés

A pásztorművészet diszítő elemei.

GÁRDONYI GÉZA GULYÁS RAJZAI
Mint a magyar népművészetnek általában, úgy a balatonvidéki pásztorművészetnek is legkedvesebb, legszeretettebb díszítő-motivumai a könnyű és finom virágok, a melyek a legtöbb esetben a faragott tárgyak felületét gazdagon, változatosan elborítják.
A pásztorfaragásoknál is jellemző a tér minél teljesebb kitöltésére való törekvés, a minek legkiválóbb példáit különösen a gyujtótartókon és tükrösökön látjuk, a melyeken az ornamentika tobzódik a formákban s a nép szépérzékének legváltozatosabb példái azok!
A motivumok bámulatos gazdagsága mellett is, a pásztorművészet a virágdíszekkel óvatosan, mértéket tartó ízléssel bánik, kevés elemmel is igen eleven, hatásos, izléses és értelmes díszített fölületeket teremt.
A pásztor nem másol, nem utánoz, saját képzeletének egészséges kitalálásait követi és majd' valamennyin ott kapjuk egy-egy érdekes egyéniség megnyilvánulását, szinte már stílusosan.*
Jellemző példa erre a 155. képen az 1., a 185. képen a 3., a 276. kép; a IX. és XI. tábla.
És nemcsak hogy mást nem utánoz kezdetleges művészkedésében a magyar pásztor, de a saját virágmintáit se ismétli meg szívesen.
Még ha a mezőn nyildogáló élénkszínű vadvirágot viszi is rá tárgyára, azt sem másolja szolgailag, hanem nagy leleményességgel elváltoztatja, új meg új megoldással alkalmazva változtatja, módosítja, a vonalak gazdag harmoniájának megteremtésével stilizálja s így mivel érdekesebbé teszi a díszítések kompozicióját és fokozza azok szépségét.
Képeinken látjuk, hogy a pásztor nem holmi uras, növényházi kényes virágokat fogad szeretetébe, hanem azokat a virágokat, fákat, leveleket kedveli, melyek társai neki a nyilt mezőn, és az erdő árnyában.
Itt a szeretettel ábrázolt növényeket nem írjuk le, mert később azokat magukkal a pásztorokkal soroltatjuk elő, csupán arra mutatunk rá, hogy kecses, finom virágszálakat szép hajlásokban, szívből, virágcserépből vagy kosárból szimetrikus kinövéssel szeretik ábrázolni. Kedvelik a bokrétás összeállítást is úgy, hogy egyik virág a másik mellett szépen érvényesüljön. A legtömöttebb virágcsomók is nyugodt hatásúak, gyönyörűen arányosak.
A leveleknek, különösen a szívalakú leveleknek, bogyóknak, bimbókat hordó kígyózó indáknak, virágokkal dúsan megrakott ágaknak, koszorúknak is nagy szerep jut a pásztorművészet népies ornamentikájában. Ebben ne keressünk a világért se olyan elemeket, a melyeknek homályos eredetét Ázsiában vagy hol kellene kutatnunk.
A pásztor virágai között se keressünk régészkedő becsvágygyal krizantemumot, gránátalmát, pávatollat, mythras kultuszt, napimádást, meg mindenféle ráfogott egyebet.
A virágdíszek a néplélek őszinte, romlatlan megnyilatkozásaiból fakadnak, menten minden tudálékosságtól. Belőlük a jókedv, a szeretet sugárzik.
Ha kérdezzük a pásztort, hogy miféle virág az a gyujtótartóján, azt mondja, hogy–az olyan kis sárga vagy fehér virág, a melyik künn nyílik a mezőn…
Sokszor maga sem tudja, mi annak a virágnak a neve, a melyet mintázott.
A térnek virágokkal, bokros ágakkal történt ügyes beosztása és kihasználása mindig szabályos, meghatóan naiv, keresetlen, izléses, de jellemzően böcsületes munka.
A pásztorművészet kedves virágai mosolyognak, nevetgélnek, szinte kacagnak reánk.
Izlésében tulzást, durva elkorcsosulást, otrombaságot, különösködést, útszéliséget, unalmasságot, fennhéjázó törekvést nem találunk, noha azért a pásztor némelykor megkockáztat egy-egy tréfás, pajkos jelenetet, amiben ártatlan humor vagyon.
A pásztorművészet tárgyai között találunk természetesen kezdetleges, kiforratlanabb próbálkozást is. Ezeket azonban a kevés idővel rendelkező, gyorsan faragó, siettetett avagy gyakorlatlanabb pásztor próba-munkáinak kell tekinteni.
Florális díszítései a magyar ember nagy virágszeretetéből fakadnak. Talán nincs a világon nemzet, mely művészetébe, népdalaiba olyan igen nagy szeretettel foglalná a kedves kis virágokat, a természet e bájos leánykáit.

PÁSZTOR «KIJELÖLÉS»
A magyar ember virágszeretete még a hasonlataiban is, szeretteinek becézgetésében is megnyilvánul.
A magyar rózsás kedvről, nefelejts-szemről, rózsás ajakról, a menyecske liliom karjáról beszél. Gyermekét, feleségét édes rózsámnak, kedves violámnak, gyöngyvirágszálamnak, tubarózsámnak nevezi.
És dalaink!…
 
Ablakomban három bokor muskátli
Beizentem a rózsámnak, jöjjön ki;
Vagy jőjjön ki, vagy nézzen ki,
Vagy híjjon be engemet,
Hogy ne bántsa a szerelem
Az én árva szívemet.
*
Ha meghalok, elhervadok,
Mind a virág a mezőn.
Liliomból készítsétek
A halotti lepedőm.
Koporsómnak oldalára
Liliomot fessetek,
A síromra keresztet is
Lilimból tegyetek.
*
Az új-szőnyi hegyek alja homokos,
Vetek bele szekfü-magot, de bokrost,
A ki aztat leszakítja, jaj be kár,
Az én szívem egy kis lányért jaj be fáj.
*
Ültettem violát, nefelejtsel,
Megöntözöm én azt este reggel;
Ha elszárad, mást ültetek,
Ha elhágy a rózsám, mást szeretek.
*
Rózsabimbó, tulipán,
Nem kell nekem német lány,
Nem kell nekem, nem, nem, nem,
Ha nem szól magyar nyelven.
*
Sűrű erdő mellett jártam,
Rózsabokor alatt háltam,
Rozmaring ága hajlott rám
Haragszik rám az én rózsám.
*
Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van, hogy ha még el nem veszett;
Rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral itatott az alispán.
*
Ha nem kapok vasárnapra szeretőt,
Fölszántom a kishenyei temetőt:
Belevetem magamat egy virágnak,
Aki szeret, majd leszakajt magának.
*
Árok hátán három bokor,
Rózsa, csipke, kökénybokor,
El-el nézem mind a hármat
Bennök látom, gyöngybabámat.
 
Rózsa a babám orcája,
Csipkebogyó piros szája.
És a szeme, hamvas kökény,
Mind a hármat, szeretem én.
 
Ez a kedv, ez a lélek, ugyanez van a magyar pásztor kezemunkájában is.
Szeretik az alakos díszeket is, a juhászt, kanászt, gulyást, a tehenet, disznót, szarvast, s a madarat ábrázoló alakokat, a mulató párokat, a zsandárt, a betyárt…
A madár-alakok legtöbbjét vadgalambnak nevezi a pásztor, a melynek búgása oly sok mélabús érzést fakaszt szívében.
A galamb szeretete is jellemző tulajdonsága a magyarnak.
 
Kis kertemben elszáradt az eperfa,
Este, reggel bús gerlice űl rajta.
Tán azt búgja az a gerlice-madár,
Hogy a leány: szőke, barna, csapodár.
 
Rászállott a vadgalamb a kalászra,
Fáj a szívem egy szép szőke leányra.
Meghajlik a gyönge fűszál a szélnek,
Nem bánom én, akár mit is beszélnek.
*
Szememet felvetem
A csillagos egekre,
Ott hallék egy bús gerlicét
Hazám felé repülve.
Állj meg te bús gerlice,
Vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én édesemnek,
Ne sirasson engemet.
*
Erdő, erdő, sűrű erdő homályos,
Abba lakik bús gerlice, magányos,
Odavan a kedves párja, hívja bár,
[elmarad,
Szegény szíve szerelmében, bánatában
[meghasad
*
Ha meghalok, elhervadok,
Meghagyom azt előre:
Vigyetek ki, temessetek
Vadgalambos erdőbe!
Ne sirasson engem senki;
Ne szóljon a bús harang –
Zőld erdőben turbékoljon
Fölöttem a vadgalamb.
*
Amott egy-egy cserfa zöldül,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl, s oly búsan szól,
Hogy a levél húll az ágról,
A levél húll az ágról.
 
A pásztor a galambot legszívesebben úgy ábrázolja, hogy csőrében hajladozó virágszálat tart.
Természetesnek kell tartanunk, s így bővebb magyarázatra nem szorul, hogy a pásztor a környezetében élő tárgyakat, jelenségeket például a legeltetést, az állatokat és ilyesmiket is rajzolja.
Különösebb tárgyalást kívánnak azonban azok a jelenetek, a melyek a megkötözött zsiványt, a járkálókat kísérő zsandárt, a csöndér-nek agyonlövését, szóval a melyek a külföldön rémes vonatkozásokban ismert betyár-romantikát elevenítik meg előttünk.
A betyár-élet ábrázolása a régi népművészetnek jellemző vonása volt.
Hogyan is termett voltaképen a betyár?
Eltudjuk-e gondolni azt a rettenetes érzést, amit átélt a szüleit szerető fiu, a kedveséért epedő legény, a kit egyszer elvittek katonának, ott fogták élethossziglan, de legalább is tizenkét esztendeig úgy, hogy inkább megszökött s lett belőle legény, bujdosó, jár-kélő, akit, amikor üldözött a hatalom, hát bizony visszalőtt a pandurra, a zsandárra s ha a jómóduak nem adtak neki menedéket, valami kis élelmet, akkor bizony erőszakkal szerzett…
Így lett a szabadságra vágyó, egyébként jólelkű legényből a betyár.
Lett, mert:
 
Duna partján van egy szomorú fűzfa,
Kis pejlovam oda vagyon akasztva,
Három szinű pántlika a fékszára,
Gróf Radeczki ajándékozta rája.
 
Meguntam én gróf Radeczkit szolgálni,
Azt a fényes hosszú kardot hurcolni,
Nem maradtam ő felsége huszárja,
Inkább lettem zöld erdőnek betyárja.
 
Az se olyan régen volt, amikor még deres volt… :Az urasági hajdú olvasatlan huszonötöt utalványozott a mogyorófa-pálcával. Amikor még az uraság, negyven pengős vérdíj árán akár le is lőhette a «kutya paraszt»-ot!… Így lett a betyár, így!
A nem szenteskedő természetű s még az Istenhez magához is fölemelt fővel beszélő magyar embernek bizony az ő átkozódó papjával is meggyült sokszor a baja. A szószékről való kiprédikálás sok embert tett a faluban erkölcsi halottá, száműzötté.
 
Jártam én már a templomba eleget,
De a paptól pirulásnál
Nem tanultam egyebet;
Kipapolja, prédikálja,
Hogy a világ azt mondja:
Én vagyok a falurossza, bitangja.
 
Ha nem tetszik, akkor én majd beállok
Az Alföldre istentelen
Utonálló betyárnak,
Papolhat majd akárki fia-ura:
Nem hallgatok se a papra,
Se a hires falura.
 
Nem a rosszlelkű, gonosz embert, a társadalom ellenségét látták a betyárban, hanem az üldözött szegénylegényt, aki harcban áll mindnyájunk közös ellenségével, a zsarnokoskodó, durva hatalommal.
Nézzünk csak néhány régi betyárnótát:
 
Betyár vagyok, Csillag Bandi
A nevem,
Puha ágyat senki sem ad
Énnekem,
Erdő keblén mohos gyep a
Nyoszolyám,
Derekaljam, puha párnám
Az én kedves, az én kedves
Drága kincsem, Juliskám.
*
Betyár vagyok, Barna Peti a nevem,
Édes is, meg bús is az én életem.
Előbb-utóbb gyászos véget érek én,
De én aztat be nem várom
Hű fegyverem nem hagy csalban
El az erdő közepéig
*
Mikor gulyás gyerek voltam
A legelőn elaludtam
Álom közben azt álmodtam
Kilenc zsandár áll mellettem.
 
Kelj fel, ne aludjál
Elveszett a szilaj bikád
Nem aluszom, csak heverek,
Nem is hiszem, hogy elveszett.
 
Mikor csikós gyerek voltam,
Kinn a tanyán elaludtam,
Éjféltájban felébredtem,
Zsandar állt mellettem.
 
Zsandár urak mit akarnak
Talán vasalni akarnak?
Nem akarunk mi vasalni,
Szilaj csikót jöttünk venni.
 
Szilaj csikó nem eladó
Nem is zsandár alá való,
Mert ha arra zsandár ülne,
Még a madár is rab lenne.
*
Szegény legény bujdosik az erdőbe,
Azt sem tudja, ki menjen-e belőle?
Zöld levél a dunnája és párnája,
Gyöngyharmat a fölvetett nyoszolyája.
*
Csütörtökön este
Csak azt vettem észre:
A marcali fogadóban
Vasra vagyok verve.
 
Kedves kis angyalom,
Csak arra kérnélek:
Engem szeress ezután is,
Régi szeretődet.
 
Ha nem szeretsz, mondd meg,
Nem haragszom érte…
Magam kérem a vármegyét,
Csukjon el örökre.
*
Nádi Jancsi a csárdába
Ráparancsol a csárdásra:
«Huzza le a firhangokat,
Hadd mulassam ki magamat.»
 
Nádi Jancsi Fenékben van,
Zsandároknak izenve van:
– Most jöjjetek hamarjába,
Nádi Jancsi a csárdába.
 
Jött a zsandár nagy sietve
Dufla töltött fegyverekkel.
– Jancsi, akarsz-e meghalni,
Vagy magadat, meg kell adni!
 
Jancsi kapta a fegyverét,
Elkeríté az istenét,
S mire magát észrevette,
Golyó szivét sérgette.
 
Nádi Jancsi fejér teste
Fenékben van eltemetve,
A fenéki temetőben
Nyugszik a fekete földben.
 
Mikor a nép így énekelt a betyárokról s a zsandárokról, természetes, hogy képüket is megkapjuk ábrázoló művészkedésében.
A nép azért is barátkozott a betyárokkal, mert szegény embert ritkán bántottak. Inkább segítették, a mikor csak tellett tőlük. A leghiresebb zsiványok sem gyilkolták még az urakat se, beérték mindig egy-egy bravurnak tartott rablókalanddal. A betyárok férfias természete is tetszett a népnek, mert minden szegény legény erős ember, jó lovas, biztos lövő, élelmes ember volt, a ki ravaszságával, furfangjával sok bosszuságot okozott a hatalom zsandárinak s ezekkel nem egy hősiesnek látszó harcot vívott meg, a miben sohasem a gonoszságot, hanem a bátor önvédelmet látták.
Ezért ha beszélünk egy-egy pásztorral s kérdezzük tőle, kit ábrázol – tükrösén a gatyás, puskás alak – igen természetes, őszinte hangon mondja, hogy a felesége öregapját, azt meg azt a hires betyárt, a kinek hőstetteit egyszeriben elésorolja.
Egy csöppet sem szégyenli az atyafiságot.
A bemutatott darabok mind 30-40 év előtt készültek. Minden betyár-alakban régi hires betyár-vezért: Patkó Pistát, Sobri Jóskát, Milfajtot, Savanyu Jóskát, Séta Pistát, Bogár Bandit vélik felismerni.
A pásztorművészet tárgyain – mint már érintettük – gyakran találkozunk a szívvel.
A virágbokor szívből nő ki, a levélnek szív alakja van, a szegélydísz szivek sorozata, a keményfából készült szék hátának nyílásait szívalakra fürészelik.
A magyar nép előtt a szív nagyon kedves jelkép. A magyar szivességet kér valakitől, szives vendégszeretettel fogadja az érkezőt, feleségét szivemnek nevezi. Sok, sok nótája énekli a szerető, fájó, epedő szivet. Természetes tehát, hogy a szívnek a virág és a madár mellett fő hely jut a pásztorművészet tárgyain.
A pásztor nem szereti a száraz, lelketölő geometriai elemeket, legfölebb egy-egy szegély keretében alkalmazza azokat igen tetszetős elrendezésben, elmés, friss fordulatokkal, úgy, hogy még a vonalak is frisseséget teremtenek a virágok társaságában.
Ahol mértani elemeket alkalmaz, ott bizonyára oly kevés a hely, hogy a virágot nem tudja odaszorítani.
A pásztorfaragásokon megtaláljuk a fürészfogasdíszt, a dülény-barázdaívet, a láncszem-sorozatot, a körökből, körgyürükből álló sávot, az X alakra összeforduló két-két háromszögből álló szegélyt, a zeg-zugvonalas pántlikát, a sakktábladíszt, a hullámvonalat; a szilvamagalakú soros ornamentumot, vízszintes, rézsutos, függőleges barázdákat, a félholdszerű s félkörös szalagokat s a vonalak szövevényes elrendezéséből előállítható mindenféle szerkezetet, kecses metszésekkel, tetszetős formákkal, tökéletes véséssel, pontos, aprólékos rajzzal, a növényi elemekkel szerencsés harmoniában.
Nagyon jellemző, büszkén irjuk meg, hogy feslett, érzéki, buja jelenetek ábrázolása olyan ritka, hogy szinte nincs. Az egészséges, természetes, vaskos párosodás képét meg-megcsinálja egy-egy tréfás pásztor, de ez csak móka, legényemberes tréfa, az «apjuk» tarisznyájában ilyet meg nem tűrne az asszony.
És a legény pásztor is, hogy megbecsüli a maga fajtáját!
Láttunk egy-egy katonaviselt pásztor tükrösén képet korcsmai mulatozásról, de a leánynép, akivel a katona mulat: dáma az, nem falusi leányzó, mert ilyesmibe nem keveri a maga fajtáját!
Most pedig, megmagyarázván, ismertetvén pásztoraink művészkedését általában vizsgáljuk: rajzoló művészünk, Juhász Árpád segítségével az egyes, e könyvben bemutatott példányokat.
Ismételjük, a balatonvidéki népművészetnek legjellemzőbb és legérdekesebb megnyilvánulása azokon az apró kis használati tárgyakon mutatkozik, amiket a pásztorember csöndes, nyugodt foglalkozása közben időtöltésből saját mulatságára faricskál. Az ő egyszerű mindennapi szükségletéhez tartoznak e holmik, gyujtótartók, sótartók, tükrösök, borotvatartók, tülkök, de szivesen megfaragja az asszonynép számára a lapickát, kézi mángorlót, meg a szép viráglajtorját is. Az ezeken levő dísz mind nagyon jellemző és nagyon eredeti. Itt ugyan nincs idegen hatás! Az állatait csöndesen legeltető pásztor, juhász, a szabadban tartózkodva csak ritkán tér be a városba, egész életét magányban tölti, nem idegen példát utánoz, faragott díszeinek formáit mind saját lelkéből meríti, bőven ráér gondolkozni azon, mint töltse ki apró holmijának felületeit, részint ornamentikával, részint az őt környező állatok alakjaival; de, mint láttuk, nagyon szereti a betyárok életéből vett ,jeleneteket; mert a betyár az ő szemében nagyon kedves még most is, amikor már rég elvitték a zsandárok az utolsót is. A betyár mulatozása többnyire kettesben kedvesével, pohárkocintások, cigányozás, borozgatás, de a betyár ellensége, a pandur meg a zsandár is ott van faragásaiban egész egyszerű naiv alakban, de mindig jó stílszerű megoldásban, s e tekintetben különösen tanulságosak e díszítések.
A tisztán ornamentális jellegű díszítés a leggyakoribb e holmikon, kevesebb az állatok ábrázolása, de többször találkozunk emberi alakokkal. Vegyesen is fordulnak elő, természetesen ezek nevekkel, felírásokkal együtt, gyakran a készítés évszámával.
Lássuk most a díszített tárgyakat közelebbről! Bizonyos ismétlések elől nem térhetünk ki.
A leggyakoribb a kis gyujtótartó; méreteit a kis dobozkának maga a gyujtó nagysága adja, de azért néha jóval nagyobb ennél, mély mellényzsebekhez mérten. Lapos, hosszúkás formájú, négyszögletes kis faskatulyák ezek, amelyeknek egyik kis keskeny lapja a nyitható rész szögtengelyén fordul alkalmas rugószerkezettel (melyről már szólottunk, de még visszatérünk reá), a másik hosszabb, keskeny oldal a gyujtó horzsolására szükséges érdes felülettel van ellátva, vagy maga a fa van rovátkossá téve vagy kilyukgatott bádogdarabkával ellátva.
Néha lapos, tojásdad a gyujtótartó átmetszete, amikor a díszítés egyfolytában végigfut az egész felületen, míg az előbbi esetben a lapokra különálló s rendesen nem azonos díszítés kerül.
A gyujtótartó mellett az úgynevezett «tikres», tükörtartó a leggyakoribb díszített holmija a pásztornak, s alakja sokféle lehet s nagysága is különféle; egészen kis mellényzsebben elfér; kis alaktól kezdve nagyobb keretes tükrökig előfordul mindenféle, hosszúkás, négyzetes, nyolcszögű, tojásdad, köralakú, különféle szerkezetű akad köztük.
Itt-ott e két szerszámot össze is szerkesztik egy darabba.
A borotvatartó a tikres párja, együttesen a pásztor rendes toilette eszköze. Alakja a borotvának megfelelő hosszukás dobozka, mely két darabból készül, az egyik a borotva számára kivájt vályú, a másik az elzárásra és kinyitásra alkalmas fedő. Ennek a födélnek nyitása, zárószerkezete legtöbbször igen furfangosan van kieszelve. A borotvatartó külső oldalaira és tetejére is kerül dísz.
Nélkülözhetetlen holmija a pásztortarisznyának a sótartó is, amit szintén nagyon szeretnek díszíteni. Leginkább ökörszarvból készül, amiből rövid darabokat fűrészelnek le, azt főzéssel idomíthatóvá teszik s alsó és felső lappal látják el. A szarvra faragással vagy maratással adják a díszítést s a tetejére gyakran figurális alak jut, mint ezt már leirtuk.
Pásztorkészség a szarvból készült tülök is, amelyet különös vonalas ornamentika díszít; némileg hasonló a kobak díszítése is.
A kampós pásztorbot, fokos, pipaszár, ostornyél, furulya, mind alkalmat nyújt a pásztornak arra, hogy díszítő kedve mintegy tobzódjék rajtok, mert alig is marad azokon «paraszt», díszítetlen rész; ráérő kedvében végig díszíti s nem sajnálja semmi faragásán az időt, van neki belőle elég!
Már nem a maga használatára, de az asszonynépnek faragja a csinos viráglajtorját, melynek oldalát és a fokait különfélekép cifrázza; különösen jellemző itt az egydarabból faragott, láncszerű összefüggésben csüngő dísz.
Az ilyen egydarabból kifaragást mindenütt az erre fordított fáradság és idő miatt különösen művészinek tart mindenütt a népízlés, bár sokszor szertelenségig megy ez a céltudatos törekvés. Láncokat különösen szeretnek faragni így egyazon fadarabból, de kisebbeket szarvból is.
Teknikailag a díszítés módja többféle e tárgyakon.
Egyik nagyon elterjedt gyakorlat az úgynevezett «spanyolozás»; a kivésett felületeket különböző (piros, kék, zöld, fekete) színű felolvasztott spanyolviaszszal töltik ki s ezáltal mintegy a berakást helyettesítik.
E mód bár nem nagy tartósságú, de mindamellett elég gyakorlati eljárás s annak könnyű kezelése megfelel a pásztor igénytelen életének s egyszerű viszonyainak. A tükrösök és sótartók oldalait díszítik így «spanyolozással»; többnyire nagyobb foltok kitöltésére alkalmas ez a mód; az egész vékony vonalakat, pl. a pipaszárakon stb. színes viaszszal töltik ki, magára a kivésésre éles, tűszerű eszközt használnak, a csontnyelű «bizsók»-ot és a fanyelű «kusztorát».
A sótartókon és a szarvakon a bekarcolás és spanyolozás mellett választóvízzel maratást is alkalmaznak, mely a felületeknek sötétebb sárga szinezetet ád; a gyujtótartók többnyire domború faragásúak; ezek között vannak már olyanok is, amelyeken meglátszik, hogy eladásra szánva készültek, de ezek rendesen újabb keletűek.
Hogy e díszes faragott eszközök gyakorlati célnak is megfeleljenek, és első sorban erre is készültek, célszerű szerkezettel is ellátják őket, még pedig a saját egyszerű eszközeikkel, bolti áruk segítsége nélkül.
Így kerülnek ki zárak, sarkok, rugók stb. mind a pásztor keze alul s az ilyen szerkezet mindig célszerű, elmés, sokszor egész furfangos.
A gyujtótartók rendszerint négy darabból állnak, egy kis egydarabból készült, belül kivésett, a gyufa befogadására való szelence képezi az alapját; egyik rövid keskeny oldala ád szilárdan álló feneket s ez a második rész, a harmadik a kis nyitás és zárásra alkalmas nyelv az előbbivel szemben; a negyedik a nyelv rugója.
Miként függnek össze e részek, azt rajzunk magyarázza meg, abból megérthetjük a nyelv és a farugó működését; mikép fordul egy kis rézszeg körül a nyelv, miként és mért szorítja a kinyitásnál a nyelv a rugót hátra mindaddig, míg a nyelv függélyes állásba nem jut, amikor a rugó működése megszűnik s a gyujtótartó egész nyitva van; a becsukásnál e rugó erős csattanással szorítja vissza eredeti helyzetébe a nyelvet s a rugó ismét nyugvó helyzetbe kerül (137–142).
Ez a rendes szerkezete a gyujtótartónak. Előfordul néha, hogy két oldalon is van a rugós nyelve, ilyen az A 1., 8. zalaujfalusi pásztor gyufatartója. Az A 1. egy lakattal díszített gyufatartó szerkezete már a pásztorra vall, szerkezete a borotvatartókéhoz hasonló és 2. és 3. alatti rajzokból érthető meg.
A tükrösöknek többféle megoldásuk van. Az egyik és a legelterjedtebb és legegyszerűbb, amit (142) rajzunk mutat. A két lapos darabból (a tükröt tartó és födélrészből) álló «tikres» egyik felébe van beillesztve a kis tükör, amire a felső födőlemez rátolható a hornyolt szerkezetbe.
Ilyeneknél rendesen a felső födelen kis kivésett rész van a bajuszpedrő helyének.
Egész egyszerű az, amelyen a két rész sarkon fordul.
Ügyes és eredeti szerkezete van a köralakú tikresnek, két része két tenyér közé szorítva és forgatva csukódik és nyitódik, ez esetben két külön részre válik szét, alkalmas, a rajzban látható hornyolások segítségével.
A sótartók egészen egyszerű szerkezetűek; a hengeres vagy hasábalakúvá idomított ökörszarvból fűrészelt üres rész a só befogadására szánt edény, melynek alul és fölül fafödele van; a felső egyszerű, az levehető; mindkettőnek rendesen kiugró tagozata is van s gyakran a fedélen fogantyú vagy figurális dísz. Néha külön lábai is vannak a sótartónak.
Ha mindezt a díszített tárgyat nagyobb tömegben összegyűjtve látjuk, már gazdag, sokféle megjelenésük miatt is szemlélődésükben kifáradva, zavaros benyomást szerzünk; azért bizonyos rendszert kerestünk, amivel az áttekinthetőséget könnyebbé tehettük.
Minden tekintetben megfelelő ily rendszert úgyszólván lehetetlen találnunk. Az a rendes egyszerű elrendezés, mely az egynemű tárgyaknak egymás mellé állításából áll, nem mondható szerencsésnek; annyira különbözők a díszítő elemek, s például a tükrösök és gyujtótartók két oldalai is rendesen egymástól elütők és más természetűek, hogy ilyen eljárással a tárgyak díszítés szempontjából rendezettnek nem tekinthetők.
A legáttekinthetőbb talán még az olyan elrendezés, ahol a díszítő elemek adják meg az elrendezés alapját. Ezáltal persze a tárgyak két oldala egymástól messze eshetik s maguk a díszítések is egymáshoz átmeneteket képezve nem mindig illenek be a felállított rendszer keretébe.
Mégis, ezt a módot találtuk legalkalmasabbnak az anyag elrendezésénél. Azért kerülnek össze gyujtótartó, tikres és sótartó e táblákon, mint amelyek nagyság és térkitöltés szempontjából bizonyos tekintetben hasonlítnak egymáshoz.
E tárgyak legnagyobbrészt növényi formákból vett ornamentikával vannak díszítve (mértani formák inkább csak a keretekre kerülnek), a kisebb, bár tekintélyes részen, alakok vannak, emberek, állatok külön és együtt, vegyesen ornamentikával; vannak végre különféle jellegű díszek, ország címere, vallási jelvények és egyebek.
A növényi díszek karakterisztikuma a virágzat; az egész teret betöltve, vagy mezőkre osztott részeket ismétlődő módon elfoglalva a legkülönfélébb változatokban fordulnak elő ezek a díszítmények; megfelelőleg a sok közreműködő kéznek, sokféle a megoldás is; gazdag ötletekben, jól stilizált formáktól szinte duzzad.
A föladat, ami a faragó előtt áll a szerkezet elkészítése után, annak díszítése; a diszítésre kinálkozó tér kitöltése. Ennek mindig tudatában van a díszítő népművész s legjobb tudása szerint oldja meg e feladatot, a legegyszerűbb naiv módtól kezdve egész a teknikailag és rajzilag tökéletes alkotásokig. Utánozni nem igyekszik egyik se a másikat (legfölebb az első kísérleteknél teszi ezt), új változatokon töri fejét és e törekvés határozottan felismerhető mindenütt.
És a csöndes, szemlélődő művészi munkálkodása közben rájut maga is azokra az általános értékü művészi szabályokra, amikre már mások évezredek előtt rájöttek, s nem kisebb azért az ő érdeme; fölismeri a térkitöltés művészi alapelveit, a díszítés törvényeit, a teknikai megoldások természetét s az abból folyó stílszerűséget.
Minden történeti ábrándozás nélkül rá lehet pl. mutatni itt-ott arra a hasonlóságra, mely részben a figurális ábrázolásokban, részben a fáknak, fűnek ábrázolásánál mutatkozik az asszir domborműveknél és a dunántúli pásztorfaragásoknál; egy-egy tükrösön pl. a mező füvének stilizálása ugyanolyan, mint az asszir domborműveken, ugyanaz a pikkelyes elrendezés, mely merőben térkitöltő stilizálás és kevés vagy épen semmi hasonlósága sincs a természeti formákhoz.
A frizszerű elrendezésekben az embernél nagyobb tárgyak méreteinek kisebbítéseit épúgy megtaláljuk itt, mint a régi antik domborműveken.
Más egyebekben is ki lehetne mutatni a találkozásokat s ez már csak azért is nagyon érdekes, mert a helyzeténél fogva a kulturától egészen távol eső pásztorember semmiesetre se utánoz, hanem magától bukkan rá e dolgokra.
Itt mintegy magától előtérbe lép az a gondolat, hogy éppen az ilyen népművészet az úgynevezett «nagy művészetek kezdete» s kellő és kedvező viszonyok mellett önálló és nemzeti irányban ki is fejlődnék.
A mai körülmények és viszonyok közt természetesen ezt már bajosan várhatjuk; a mult, mely nem ismerte fel fontosságát, nem adott néki módot a továbbfejlődésre, mindig nagyobb és nagyobb feladatok kitűzésével; a népművészet valósággal tengődésre volt kényszerítve.* A jelen gazdasági viszonyok megakasztják a továbbfejlődést, különösen mivel régebben átvett kulurával áll szemben, mely amennyire nem nemzeties, de viszont anynyival fejlettebb.
Nagyon érdekes volna, ha valamit is tudnánk a mult efajta népművészetéről; nincs azonban semmiféle nyom, senki se tartotta méltónak a följegyzésre, pedig bizonyára sokkal gazdagabb lehetett az akkori könnyebb viszonyok közt, mint ma. De nem is csoda, hisz magát a nemzeti nyelvet se méltatták, idegen, holt nyelvet használtak és milyen nehezen tudta ezt az igát is lerázni magáról a nemzet.
Így tehát mintegy a nemzeti művészet ifjúkorát látjuk és ezt is kell látnunk a népművészetben. Minden vonás, minden forma, amit itt találunk, édes mindnyájunk közös kincse, méltó a továbbfejlesztésre, kiépítésre.
És ha már nincs is módunkban, hogy végig láthassuk e művészetnek teljes kifejlődését, mindenesetre felhasználhatjuk a már meglévőnek e nemzeti szellemmel való beojtására.
Nagyon érdemesek és méltók a tanulmányozásra e megnyilvánulásai a magyar szellemnek, bármily naiv és egyszerű legyen is a megjelenésük, mindegyikben van olyasmi, amiből a tervező művész tanulhat, vagy legalább is lökést, irányt adhat, követendő elveket állapítván meg a nemzeti művészetnek.
Amit itt bemutattunk, az minden kétséget kizáró módon magyaros, valamennyiben ott kapjuk a magyar lelket, a magyar gondolkodásmódot.
Az a lélek az, amelyet még most alig ismerünk, nem lévén önálló nemzeti művészetünk; ha körültekintünk, itthon, az utcán, a középületeken, a templomban, a könyvekben lapozva, mindent találunk, csak magyarosat nem. Rég letűnt kulturák nyomait ismerhetjük fel bútoraink díszítésén, görög sírkövek támadtak fel kemencéinken, az utcák házairól uraságoktól levetett régi művészetek meg nem értett, gipszbe préselt formái ásítanak le ránk, fölékesítve rég elfeledett s már senkitől sem értett allegorikus alakokkal; olyanokkal, amelyek senkit sem érdekelnek, örökre idegenek maradnak számunkra. Még mindig ott vagyunk csaknem a mai napig az iparművészetben, építészetben, ahol költészetünk volt akkor, amikor latinoskodtunk, görögösködünk, – még mindig «nektár thyrzusai» járják, még mindig Camoena a kegyelt, akit senki sem ismer!…
Milyen más lélek nyilatkozik meg e faragásokon, bár mint említve volt, ugyanazon inkább érzett, mint tudott művészi törvények alapján épült fel.
Ezt a lelket persze nem lehet pár szóval jellemezni, érezni azonban lehet annak, aki ezekkel foglalkozni nem restell s aki a tanulmányozással mintegy magába szívja föl e formanyelvet, úgy, mint ahogy anyanyelvünket szívjuk fel, tanuljuk meg, anélkül, hogy számot tudnánk adni azokról a logikai törvényekről, amik abban nyilvánulnak, – de beszéljük, tudjuk használni hiba nélkül és a legkisebb hibát is észre vesszük, holott a miért-ről hiába kérdeznek bennünket.
Ily szempontból kell egyebütt is vizsgálnunk, méltatnunk a népművészet tárgyait, s nem kell épen kifejlett rajztudást keresnünk (bár olyat is találunk eleget); a legnaivabb ábrázolás is nyujthat tanulságosat felfogásával, ötletével; a nép, e «millió karú» lény, szólal meg változatos hangokon, amelyek mindegyike eredeti és magyaros.
A növényi díszítményeket is több csoportra lehet osztani, természetesen nem húzható meg élesen a határvonal, mely e csoportokat egymástól elválasztja, de mégis elég támpont arra, hogy a nagy anyagban némi áttekintést szerezhessünk.
Jellemző. általános vonása ez ábrázolásoknak a virágzat, amelyet rendesen valamiféle keret foglal be.
E virágzat rendesen valami edényből, szívből nő ki, innen elágazva tölti be a teret, sűrűbben, ritkábban az előbbi eset a gyakoribb; a nép mindenütt szereti a törött ornamentikát s a munkára fordított idő nála még nem jő tekintetbe, nem pénzért csinálván azt; de a természet is, mely egyedüli mestere, csak ilyenre tanítja. Rendkívüli gazdagság jellemzi a növényeket, a legkisebb fűtől a szép virágokig egymásra halmozott formák sokasága tűnik szemünkbe, erre a gazdagságra törekszik általán a nép művésze, egészséges idegrendszerét nem fárasztja ki sem a sok forma, sem a színek erőteljessége.
De mást is tanult a természettől s ez épen minden népművészet jellemző vonása.
Nem ismeri az ismétlődő formáknak unalmas, teljes gyárias egyenlőségét, aminthogy egy fának két levele nem teljesen egyenlő; a szimmetria csak a lényegében van meg, de nincs a végletekig mértani pontossággal keresztül víve a természetben, így van ez a népművészetben is; gyakorlati példákon láttuk, mint veszti el báját a népies díszítés, ha mértani pontosságú lemásolt szimmetrikus részekből épül fel.
A nép a másolást teknikailag se ismeri, s a másolás fogalma is idegen előtte, nem is jut eszébe, hogy arra törekedjék.
Egy dologban azonban érzékeny, a számokat nem hanyagolja el: mindennek megadja megillető számát, legyen az bármily kis ábrázolás; az ember kezén mindig öt ujj van, a virágok szirmainál is megtartja, ha csak lehetséges, a számok helyességét.
Visszatérve a virágzatok felosztásához, az első csoportba lehetne sorozni azokat, amelyeknél egy pontból, mintegy a tőből indulnak ki sugarasan a szárak s levelek, anélkül, hogy valóságos ágakat képeznének.
A második csoportnál ágak képződése mutatkozik; a harmadik csoportnál inkább középponti a díszítés, az ágak vagy egészben hiányzanak vagy koszorú alakba összefonódnak egy középpontba.
Ezek mind többé-kevésbbé szimmetrikusak; újabb csoportba vehetők, amelyeken a kiindulási pont az egyik sarok s a szár ferdén, átlós alakban, egyenesen vagy hullámosan nyúlik be a kitöltendő mezőbe s belőle nyúlnak ki az ágak, levelek, virágok.
Az első csoportba tartozókat legjobban jellemzi a 144 1. kép nagy spanyolozott tükrösének egyik oldala; mezőkre osztott szegély veszi körül az edényből kinövő virágzatot, középen nagy tulipán, kétoldalt rózsák, szárak egyenesen az edényből nyúlnak ki; az eredeti színes spanyolozott díszű, a szegélyben az alap spanyolozott s a rajz a fa természetes színe. Mintegy hangsúlyozásul: a szegély középső mezőinek alapja fekete, míg a többi vörös. Mestere ismeretlen; egyike a legérettebb alkotásoknak e tükrös s valószínűleg egy mult század elején élő türjei pásztor műve, több ilyen természetű díszítésekből következtethetőleg.
Hasonló ehhez egy rézi pásztor faragta gömbölyű alakú tükrös; itt egy kötegben van a domborművű virágzat. Szintén köteg, még pedig kézben tartott, Tüttő Sándor lebujpusztai juhász tükröse, hol a virágzatot szamócák és azok levelei képezik; a formák inkább természetesek itt, s általában Tüttő Sándor egyéb faragásain is a természetesség és jó rajz a jellemző. (144 3–6.)
Kehelyből nőnek ki a sapanyolozott virágok a 144 7. sótartón. Az ágakon levő egymás melletti levelek felváltva alapszínűek és vörösek, ami jól ható dekorativ megoldás, mely a 144 1. bekarcolt díszű sótartón is érvenyesül, csakhogy itt a levelek nem spanyolozva, hanem sűrű vonalozással vannak egymástól különbözővé téve; ugyanilyen a G. Juhász Ferenc sántosi pásztor sótartóján is a dísz.
A 145 1. sótartó bekarcolt dísze hasonló ezekhez, a kehely melletti tért itt is lehajló virágok töltik be.
Ugyanígy van a 143 felső 2. faragott tükrösön, csakhogy itt az edényből kinyúló rózsák közül az egyik mintegy a közepet, a többi négy a kitöltendő négyszög többi szögletét díszíti. A tér alakjának ily módon való éreztetése általános, ha nem is tudatos e pásztorfaragásokon. Ily módon van kiemelve a négy sarokba nyúló virággal a 145 fel. 6. Tüttő Sándor faragott gyufatartója, valamint a 145 fel. 2. Molnár János fenéki csikósé is. A 143 fel. 2. bekarcolt sótartó is efféle, ilyen a 144 al. 1. (Csapó Gy., spanyolos) és a 144 al. 4. (Dombi János), az előbbi sótartó, az utóbbi gyujtótartó, mindkettő egész tömött díszítésü; egy pontból kiinduló szárakon ülnek a virágok, a négyszöget kiemelő virágokkal. Ritkábban fordul elő oly negativ dísz, mint a 144 al. I., ahol a szárak közti tér is ki van töltve spanyolozással.
A gyujtótartókat csaknem kivétel nélkül dombormívű faragással díszítik, spanyolozás inkább a tikresekre és sótartókra kerül; ez utóbbiak dísze nem olyan tartós; a mellényzsebben nagyobb viszontagságnak kitett gyujtótartóra alkalmazva, nem is lenne célszerű. A hosszas használat maga is koptatja ezeket a formákat és ennek tudatában nem egy gyujtótartó dísze széles, lapos és simán van tartva, mit a 144 f. 7. és al. 5 Csökölyön készült gyujtótartó két oldalán látni. Hasonló ezekhez a 143 al. 6. gyujtótartó leforgatott köpenyén levő dísz is e tekintetben.
Ezen egyszersmind az a jól ismert díszítési teknika is érvényesül, amit a háttérnek kiszurkálásával érnek el. A fénytelen háttérből így emelkedik még jobban elé, a dombormű; különösen a síma fénylésre hajlandó domború felületeket szokták így kiemelni, ami igen természetes és helyes módja a díszítési eljárásnak.
A díszítésnek a neutrális háttérből való kiemelésére spanyolozás és domborművű kifaragáson s az említett poncoláson kívül még sűrűn alkalmazott vonalazást is használnak, ilyen pl. a 144 al. 3. és 143 fel. 6. és A 3–6. Tüttő S. tükröse, továbbá a 144 fel. 5. Sótartókon használják a sósavval való maratást, amikor is a díszítés sárgára marva jobban érvényesül, mint csak a bekarcolással, ami persze azért ebben az esetben is megvan. Ilyen a 143 fel. 7. sótartó leforgatott virágzata; az eredetin élénk sárga színűek a virágok s egész csinosan elütnek a szaruanyag fehérségétől.
E sótartó virágai különös formájukkal tűnnek föl; nem annyira természetes virágok stilizálásai, mint inkább a bekarcolási teknikából folyó, könnyen írható, alkalmas vonalak összetételei; a tűvel való bekarcolás ilyen alkalmazásainak tekinthetők azok az apró kis ívecskék, amikkel a külső körvonalakat mintegy bekeretezik. Egy másik hasonló eljárás az, mely a 143 al. 8-on látható, e sótartódíszen a külső határ vonalai apró kis vonalkákkal vannak mintegy kiszélesítve. Ez a mód különösen a szarvból készült tülkökön gyakori.
Egészen ritka példa a 143 fel. 5. veszprémi múzeumban őrzött, áttört mívű, sárga csont gyujtótartó, mely nem is célszerű és inkább különösség.
Ritkábban találunk oly példára is, mint amilyet a 143 al. 5. bekarcolt mívű sótartó dísze képvisel; az ágból kinövő másik ág nem símul hozzá, mintegy érintő irányban hegyesszögben, hanem derékszögben.
Érdekes a 143 fel. 5, Kulcsár Ferenc lebujpusztai pásztor tükröse, melyen két egymás mellé állított virágzat tölti ki a körülszegélyezett mezőt.
Szokatlan, de azért jó megoldások a 143 fel. 3. és 4, különösen az utóbbi nem szimmetrikus virágzat, mely egy más csoportnál, az egyik sarokból kiindulóknál általános. Nagyon szép, ehhez hasonló példány az, amelyen a gyujtótartó négyszögletét legyezősen levelek töltik ki, a nagy tulipán hullámosan feltörekvő száron ül, mely nem edényből nő ki, hanem visszakunkorodó szára van; az ilyen kezdő megoldás a Székelyföldön is nagyon divatos.
E csoporthoz tartozó sok van rajzaink között, amelyek bemutatják a különféle megoldások érdekes példáit.
Külön emlékezünk meg arról a szép tükrösről, amelynek középszárán két tulipán ül s a kettő közül magas gerincű szár megy átlósan a sarkokba s ott egy-egy virágban végződik; a gerincekből a teret teljesen kitöltő egymás mellé sorakozó levelek nőnek ki.
A második csoportba tartozó díszített tárgyaknál a virág szárából több szár nő ki, de nem úgy tőből, mint az előbbi példákon láttuk, nem egy pontból, hogy ezáltal az egésznek bokréta jellege lesz; ezeknek inkább cserje, bokor vagy fa a jellegük.
Különben is a virágdíszeknek egyáltalán ez épen a logikájuk. A természetben szabadon növő virágot letépve, mint kis szálat vagy többet összefogva mint bokrétát helyezzük pohárba, edénybe téve, akár virágos, leveles ágat törünk le ily célból vagy gyökerestől cserépbe, edénybe ültetve dekorálunk vele valami helyet, teret; ez utóbbi különösen kedves, mintha kertet vinnénk igy a szobába!… Ez a legszokottabb.
Ilyen virágos rózsafát ábrázol a 145 al. 2. szép faragású tükrös, öt nagy virága közül: négy a sarokba nyúlik be – az ötödik a fa törzsének ormán ül, mely mellett bimbók emelkednek; kétoldalt nagy levelek; a szárak közt levő teret a faragásra alkalmas levelekké alakított egymás melletti háromszögek töltik be; az egészet fonásra emlékeztető keret veszi körül. Az egész ügyes, finom: Dömötöri József győrvári pásztor műve.
Határozottan fajellegű a 145 al. 4, továbbá az a szarusótartón körülfutó díszítés, amelyen a gyökerek is jelezve vannak (146 1.); továbbá ugyanazon a lapon 5, Tüttő Sándor rózsafája, olyan ritkábban előforduló esetet mutatva, amidőn a szár a levelet átvágja. Az 1. a 147-en Horváth Vendel lebujpusztai pásztor, úgy látszik Tüttő hatás alatt faragott tikresén naturalisztikusabb a rózsa és több levelet metsz át a szár is. Tüttő Sándoré a 147 fel. 4. is, terebélyes fával.
A 145 al. 5. és 7. szintén faábrázolású, az utóbbi szimmetrikus, három nagy virágzattal. A 147 fel. 2. gazdag virágú fája egy nagykanizsai pásztor faragása.
A 14546. lapok többi példányai inkább cserépbe ültetett virágot ábrázolnak, ilyenek az érdekes rajzú 146 al. 8, 7 és 9.
Kozmás József keszthelyi csordás tulipános gyujtótartója is ide tartozik (146 al. 6.), továbbá a 146 fel. 4.
A 145 al. 1. és 3. egész lapos, széles díszítésű domborfaragás, szívből kinövő virágzat: hasonlók ehhez a 146 al. 3. és 5. sótartók díszei, előbbi spanyolozás, utóbbi bekarcolt díszű.
A törzs egészen elmaradt a 146 al. 4. sótartón és a 147 fel. 5. tojásdadalakú spanyolozott tükrösön.
Egy harmadik csoportba lehetne sorozni többé-kevésbbé a 147–151. lapok tárgyait, a rajtok levő díszítés természete szerint.
Ezek részben középponti elrendezésűek, csillagalakban töltve ki a teret, – részben az előbbi esetek olyan speciális alakításai, ahol inkább a virág foglalja el a nagyobb helyet s szárak alig vannak; köztük azonban határozottan kifejezett, előbbi rendszerűek is akadnak.
Ilyen középponti elrendezésű a 149 al. 4. tükrös dísze, az erszényalakú 149 fel. 3.; a 149 fel. 7. 8. s a 148 fel. 1., mely utóbbi ugyancsak azon a lapon bemutatott másik felével együtt nagyon érdekes, mindegyiktől elütő, szinte arabs hatású domborfaragású tükrös.
Egy nagy virág van a 149 al. 1., Ács István pacsatüttösi pásztor tükrösén, szépen faragott, bemélyített levelekkel; a két szár közé van befoglalva a nagy virág; ilyenféle a 147 al. 7., a 149 al. 2. A szívalakú 148 al. 1. közepén K. J. betű van, virág helyett. Ez a koszorújelleg van a 147 al. 2. is, ahol a kitöltés úgy látszik kimaradt. Viszont azonban a 148 fel. 8. sótartón a cserépből kinövő két szár összehajlik koszorúszerűen s a belső tér szándékosan van üresen hagyva. Egészen magába foglalja az öt közül a 148 fel. 6. gyujtótartó ágaival, míg a többi nagy virág a négy sarkot tölti ki. A 147 al. 5. balatongyörki pásztor gyujtótartóján csészéből két irányban a négyszög átlójaként nő ki a levelektől vastaggá vált szár és két kis tulipánban végződik a két felső sarokban; a középtér csaknem ki van töltve a levelekkel. E kettős osztás egész határozottan ki van fejezve a 148 fel. 5. zalai pásztor tükrösén, ahol a szimmetrális vonalat a két ág között hagyott ür ábrázolja.
Ha ezeket a példákat s a többieket is figyelemmel egybevetjük, tanulmányozzuk, rájövünk, hogy e faragásokon valami olyan közös jelleg vagyon, mintha valamennyi egy ember öntudatos munkája volna, aki folyton újat meg újat keresve, lassanként, bizonyos formai gondolatkörben minden lehetőséget kipróbál, rájön számtalan kombinációra; erre enged következtetni az a nagy gazdagság is, mely ez alkotásokban megnyilatkozik. Minden újabb lelet egy mutatkozó űrt, hézagot látszik kitölteni.
Ebben van épen fontosságuk a népművészeti alkotásoknak és különösen az ilyen apró megoldásokban, ahol nagy változatosságot lehet kifejteni; és ez az a közös jelleg, amit mi magyarnak minősítünk s ami határozottan kimutatható ma még az egyes faragók munkáján, bármennyire magán viselje is az illetőnek összes faragott holmija az ő egyéni karakterét.
A közös magyar jelleg, mondjuk nemzeti jelleg keretében mily természetesen, egészségesen érvényesül a külön-külön egyéniség!
Szinte látja az ember, a pásztor, míg nyája legelget, mint töri fejét más és más megoldásokon, hogy a delelés alkalmával nyugodtan elészedve tarisznyájából faricskáló eszközeit, formát is adjon gondolatainak.
Elgondolja, hogy szívalakú lesz az új tükröse; leül, ki is faragja s mialatt külső alakját megfaragja, szerkezetét is megoldván, már végig gondolja, milyen lesz; nem olyan, amilyet a pajtásainál látott, például a 147 al. 4. vagy a 148 fel. l–2., aki szintén szívalakú tükröst faragott, aki a szív alsó csúcsából kiinduló, két száron ülő két rózsát faragott, a szív két felső domborlatát kitöltötte s a másik oldalán a két szár közé nevének kezdőbetűit is oda véste; ő máskép oldja meg, nevét egész ki is írja (150 al. 1, 151 fel. l.), még a dátumot is a rózsák száraira s a keretet is gazdagabban oldja meg, stb.
Nem egy kezdő első kisérleteire is akadunk, aki szemlátomást pajtása holmiját utánozza; mily megható a próbálkozás – és mégis, mennyi kedv és készség azonnal a faragáshoz. Ilyen lehet a 149 fel. 7., a 151 al. 4. és 5. is vallásos jelvényével, továbbá a 150 fel. 2. s a 151 fel. 3. és 4.
E harmadik csoporthoz tartozik még a sótartók közül sok, részben az előbbi lapokon is, amelyeknél a keskeny fűzszerű mező felfelé való kifejlődést nem engedhet meg s egy szimmetrális középvonaltól jobbra, balra vagy vízszintesen vagy hullámosan futó indáról nőnek fel és csüngenek lefelé a virágok. (151 al. 1. és 2.)
A 148 al. 2-n, a név fölött egymás mellé sorakozó hasonló motivumokkal van a tér kitöltve; ilyen különös a 150 fel. 3., melynek a közepét egymásba fonódó faágak képezik, mellettük virágokkal, igen domború faragásban.
Egy negyedik csoportba oszthatnók az oly asszimmetrikus rajzú holmikat, melyeknek virágzata az egyik sarokból indul ki, lévén pedig a gyujtótartók és tükrösök legnagyobb része téglalap alakú (sótartó ezek közt nincs), az ilyen átlósan két részre választott mező egyenlő bár, de fordított helyzetű.
Többnyire ágat vagy fát ábrázolnak; igen gyakran szívből indulnak ki, mely csúcsos alakjával jól beillik a téglalap sarkába. Cserép, amelynek helyzete a valóságban sem szokott ferde lenni, ezeken a rajzokon nem igen fordul elő, mert ez nem is lenne logikus. Ilyen csak egy akadt (152 al. 4.)
Igen szép a legömbölyített sarkú, négyzetes formájú tükröse Borbás Sándor letenyei pásztornak, (152 fel. 1.) Ügyesen stilizált levelek sűrűn egymás mellett adják a hátteret, mely az ágak közti teret tölti ki; hasonló tömöttségben ugyanott a fel. 2. és al. 5. tükrösök dísze, ez utóbbinál a virágok mintegy rajtafekszenek a leveleken. Hasonló ezekhez a 153 al. 4. és fel. 8.; a 152 fel. 4-en, egy gyujtótartó leforgatott köpönyegén, széles, vastag törzsből nyúlnak ki a virágok, levelek, bimbók, betöltve egészen a mezőt.
A 152 fel. 5. 6. Kecskés Sándor andrásmajori kanász gyujtótartója, melyen a sokszorosan duplává tett tulipán, hogy a teret betöltse.
Szokatlan a 152 al. 1. 2. gyujtótartó dísze, egyrészt fuxia-féle csüngő virágjaival, másrészt behajló leveleivel.
Nagyon stilizált virág van a spanyolozott 154 fel. l. tükrösön; jól hangsúlyozott a négy sarok levéllel, virággal és az a 154 fel. 11. 8., fel. 3. 4. 5. 6. stb. A tölgylevéllel és a makkal az erdő is jelezve van, a 153 al. 5. fel. 10 és fel. 4. gyujtótartókon; Tüttő Gyuri 153 fel. 1. tükrösén a szőlőfürtös és leveles inda, metsző, álló kasza, gereblye s olló a mezei munkát ábrázolja és valószínűleg szőlőcsősznek volt a tükrös szánva.
Mert a pásztor nemcsak magának készít, hisz magának csak egy tükrösre vagy gyujtótartóra van szüksége, de csinál pajtásának is, aki nem tud faragni, csinál ismerőseinek, rokonainak; erre vall a gyakori «emlék» jelzés (152 fel. 1.)
Egy fintafai juhász, Kerti József, a «szép Katinka» mezei virágot ábrázolta gyujtótartóján; a 154 fel. 12. virágján pedig búbosbanka ül.
Egy benyúló és lecsüngő ágat ábrázol a 152 fel. 7.; Kürti József fintafai juhász faragása s van még több ezekhez tartozó gyujtótartódísz.
A népművészeti ábrázolások közt ritkán akadunk figurális munkára, különösen az emberi alak nem igen szerepel; már rajzbeli nehézsége miatt is kerülik. Mintha ezt is a magyar természet őszintesége magyarázná: érzi járatlanságát, nem csinál olyasmit, amihez nem tud.
Szinte kivétel e tekintetben a balatonvidéki, a somogyi és zalai pásztor s– általában az egész Dunántúl népművészete.
Sótartókon, tükrösökön elég gyakran megjelennek az alakok, amelyeket a pásztor jól ismer, melyek megragadták fantáziáját s bizonyos szeretet indíthatja őket arra, hogy le is rajzolja.
Téves volna fejlett rajztudást keresni ez egyszerű ábrázolásokban; naiv kezek munkái e rajzok, minden iskolai képzettség nélkül próbálkoznak meg a pásztoremberek e feladatokkal, tisztán saját mulattatásukra, nem gondolva nyilvánosságra vagy múzeumokra, amikről legtöbbször fogalmuk sincs. Valami mondanivalójuk van s ennek akarnak kifejezést adni. Elmondják, ahogy tudniok adatott.
Néhol ugyan meg-megcsillan a nagy formaérzék és kézbeli ügyesség s tagadhatatlanul sok művészlélek marad itt ugarban.
Annál több stílérzéket találunk a figurális ábrázolásokban is; a népművészetben a stílszerűség szinte természetes.
A stílszerűtlenség rendesen ott burjánzik, ahol a tervezés és a kivitel útja szétválik; a papiroson megrajzolt terv általában olyan követelményekkel lép föl a kivitelnél, amelyeknek csak igen gyakorolt munkáskéz tud eleget tenni, valóságos erőszakkal. Így támadnak a gyárimunkák erőszakos stílszerűtlenségei, terjesztve az ízléstelenséget a gondolkozni rá nem érő nagy tömeg körében.
A nép e névtelen művészei nem tanultak rajzolni, náluk a rajzolás és faragás szinte egyaza munka; nem papiroson készül a terv, agyukban alakulnak ki a formák s a bicska közvetlenül viszi át azokat fába, csontba, kőbe.
És csak olyat farag, amit a bicska elbír; nem valószerű részletekre törekedik; nem is másol a természetből: az emlékében megmaradt formák s azoknak a fába bicska segélyével lehető kifaragása harmoniájaként jelennek meg ezek az ábrázolások. Ez a harmónia: a stílszerűség.
Nem próbálgat lehetetlenséget, nem vágja fejszéjét olyan fába, amivel nem bír meg. A könnyed játsziság, az anyagon való tökéletes és az illető képzettségével arányos uralom jellemzi e népművészetet.
Ugy-e, mily nobilisan magyar mindez!…
A 156 fel. 5. tükrös hátán levő rajz egészen naiv felfogásában és mégis: mily ügyesen van a kör e két alakkal és mellettük levő ornamentikával kitöltve! Boros-poharat tart kezében a betyár és kedvese; a ruha egyszerű stilizálása, a vízszintes talaj lemetszése, a szegély, de legkivált a két oldalsó virág, jó stílérzékre vallanak. Nagyon jól tudja a faricskáló pásztorművész, hogy a cserépben levő virág aránylag kisebb és a fa aránylag nagyobb; de mily lehetetlenség lenne csak megkisérelni is, hogy arányos nagyságban ábrázolja e tárgyakat; öntudatlanul talán, de helyes érzékkel alárendeli ezt a díszítés szempontjából fontosabb térkitöltési törvénynek. E törvény helyes alkalmazását megtaláljuk minden kor művészetében; hogy csak egy ismeretes jellemző esetet említsünk a sok közül, az athéni parthenon frizén a lovasok aránylag nagyok a lovakhoz mérten s úgy ülnek a lovakon, mintha azok testébe olvadtak volna, csak azért, hogy a ló és lovas egyformán kitölthesse a teret.
Ilyenféle természetű a 158. 3. négyrekeszű fűszertartójának elmosódott rajza; látszik, mint épül föl úgyszólván egészen a keret egyszerű vonalaiból, ezáltal véle teljesen harmónikussá válván.
Nagyon emlékeztet egynémelyik alak a gyermekek naiv rajzaira, de az egésznek arányos megoldása bizonyos fejlettséget, érettséget is mutat.
Milyen szép a 115 al. 1. sárosdi kettős spanyolozott tükrös díszítése! A két alaknak, különösen a betyár ruhájának képe, mesterét dicséri. Nagyon jól tudta az a faragó pásztorművész, hogy a szűr és a többi ruhadarab nem olyan a természetben, de ő mint önálló díszítésre alkalmas kitölteni való teret fogta fel s így akarattal egészen arányos hatást ért el.
Kifogyhatatlanok az olyan egyszerű jelenetek ábrázolásában, mint amilyenek a 154–157. lapokon vannak.
E lapokon a pásztor, betyár, pandur, zsandár, borozgató «polgár» van ábrázolva, szóval az ember; a következő lapokon az ember az állatok társaságában; végre olyan lapok következnek, amelyeken csak állatkép a díszítés.
A 156. fel. 2. sótartón (N. M.) a számadó juhász bizonyára arckép; lábánál kicsi kutyája s együtt borozgat az erdőben, asztal mellett, valami keménykalapos úrfélével; a falevelek dekorativ jelölése jellemző.
Táncjelenet van a Sági Mariska tükrösén, cigánymuzsikusokkal, (156. 7. N. M.)
Még érdekesebb a következő néhány sótartó genreszerű díszítése. Sorozatos ábrázolások ezek s kiterítve egészen frizjellegűek.
A 286. 1. (N. M.) sótartó alakjai teljesen gyermekiesen naiv rajzok. Egész banda húzza a betyárnak; a tulsó oldalon kézszorítással fogadja egy juhász a megérkező másik betyárt. Táncoló pár van a 286. 2. sótartón; a férfi juhász, oldalán tarisznya, kampósbotja egy fa ágára akasztva. A cigányok mögött jól stilizált a friz-magasságára lekicsinyített tölgyfa, makkal és levelekkel; még egy fa és virág van ezenkívül hasonló helyes stílszerű megoldásban. A 287. 2.: betyár találkozik kedvesével (N. M.), két bagoly a szájában tollat tart, mely csigás kunkorodásokkal tölti be a teret.
A 287. 1. sótartó rajzán két betyár közt egy leány van ábrázolva, amint az egyik betyárral koccint, míg a másik mintegy nógatja őt erre; a sótartó másik felén a betyárok ágaskodó lovai.
Egészen népies a 287. 3. sótartó jelenete. Erdőben, levágott fatörzs-asztal mellett két betyár és két fehérnép; legelő szarvasok a másik oldalon s ügyesen rajzolt fák; kedves kompozició az egész, jó térkitöltéssel.
A 288. szintén koccintó alakok, pisztolyból lövő betyár s térdeplő, talán magát megadó zsandárral.
Feltünő jó rajzú a 288. 1. (N. M.) sótartó ábrázolása; különösen a vágtató lovak gyakorlott lórajzolóra vallanak; a római quadrigát juttatják ezek az ember eszébe, zsandárok, kanászok, csikós van itt együtt s minthogy az egész egy összefüggő rajz, az összefüggés az alakok közt többfélekép magyarázható.
Az eredeti sótartó sötét alapszíne miatt e bekarcolt rajz csak közelebbről való vizsgálásnál vehető ki, bár az alakok fényesek és a háttér pontozott.
A figurális ábrázolásokban úgy látszik, a faragó pásztort mint már említettük, legjobban érdekelte a betyár, annak élete, vigalma, de egyszersmind szomorú sorsa, amikor megláncolva a zsandár kezére kerlül.
Nem kell itt felednünk, hogy e faragások javarészt még a mult század közepe tájáról valók, amikor a betyárvilág Túladunán, kivált a Bakonyban még javában megvolt.
A faragó pásztor fantáziáját ez izgatta legjobban, erről hallott szüntelen, ez volt akkor nevezetes azon a vidéken. Emellett már akkor is ábrázolja saját magát, a békés pásztorélet mozzanatait, s a kettesben mulatozás legkedvesebb tárgya marad; a virágot, poharat nyújtó leány a férfi társaságában nagyon gyakori, míg az újabb faragóknál már «genre»-szerű ,jelenetekkel is megpróbálkoznak.
Egyedül álló alakokat ritkábban ábrázolnak, rendszerint kettesben jelennek meg a pásztor népszerű alakjai, ahol pedig, mint a sótartók frízszerű mezőjén, több a hely, egész sorban vonul föl a társaság.
Egyes alakot találunk a 155. fel.2. tükrösön; egyik kezében kendőt tartó hajadon egy asztalon álló nagy bokréta felé nyúl; fokossal kezében áll erdőt képviselő két virágszár között egy alak a 154 al. 3. gyujtótartón; hasonló környezetben pipázik a 156 al. 4. tükrösön a kampósbotu pásztor. Madarak és virágok közt van egy női alak a 156 al. 1. tükrösön.
Kedvelik az együtt borozgató alakokat. A szabadban egy fa köré állított asztalnál ül a tarisznyás pásztor s a korcsmáros bort hoz neki (155 fel. 4.) Tüttő Sándor tükrösén; a 155 fel. 6. sótartón spanyolozott művű alakok vannak; kis asztalkánál fegyveres betyár ül s a másik oldalon álló leánynyal készül koccintani. Cigány húzza (155 fel. 5.) egy pásztornak. Borozgat a 157 al. tükrösön is a pipázó pásztor. A 157 al. 4. sótartón leány «tessék szivem» szóval adja át a borospoharat kedvesének. Érett stíltudásra vall a 157 al. 6. a koccintó két alakon a kalap, fej, ruha, minden a lehető legegyszerűbb alakításban, a spanyolozás teknikájának legjobban megfelelőleg.
A 157 al. l.-en az alakok virágok közt állnak, a pásztor borosüveget és poharat, a leány virágot tart.
A 156 fel. 6.-on polgárok ülnek az asztalnál, inni készül az egyik, a másik kinyújtott kézzel gesztikulál.
Tisztára a faragásmódjából kinálkozó vonalakból van erősen stilizálva a 156 fel. 4. meskepusztai bojtár sótartóján az asztal; az asztalon levő poharak egyszerű vonalakkal vannak jelezve.
Ügyesen van stilizálva az a parányi kis ábrázolás a 156 al. 6. tükrös felső részén szintén korcsmai jelenet. Egymást átkarolva áll egy pár, Tüttő György igen sikerült, iharfából faragott könyvalakú tükrösén, (l56 al. 3.) alatta ugyane lapon (5 al.) kisasszony ad virágot a betyárnak.
Ölelkeznek a 155 fel. 7. gyujtótartón.
A találkozást is szeretik megfaragni: a 155 al. 4. pipás, tarisznyás, balaskás pásztor találkozik egy puskás alakkal, talán a «jágerrel». Ilyen jelenet van a 156 fel. 3. tükrösön is.
Egy régi, kopott példányon meg épen betyárok barátkoznak a zsandárokkal. (158 6.)
Pipázó paraszt, kosarat fején vivő asszonynyal (154 al. 5.) Két pásztor találkozik (al. 4.) virágot nyújt át egy kötényes leány a kardos huszárnak (al 1.).
Betyárok vannak együtt a Kovács György urasági hajdu által faragott sótartón (167 al. 5.)
Megláncolt, zsandárok közé fogott betyárt ábrázol a 157 al. 3. és a 155 fel. 3. tükrös.
Több efféle van még e táblákon; érdekes és feltünő Tüttő György tükrösének két képe; a tükrös egyik felén szerelmeskedő párt kap tetten az ajtón belépő leány anyja – s a tükrös másik felén, söprűvel támad a legényre, mialatt a sírva fakadt leány kendővel födi el arcát (155 al. 6. 7.).
Ember és állat ábrázolások vannak a 159160. táblákon.
Juhász a bárányokkal, Tüttő Gyuri tükrösén, (160 fel. 4.) s Tüttő Sándor faragásán (160 al. 3.) kosok viaskodnak egyiken, a másikon legelnek az érdekesen stilizált réten; erdőben vannak tölgyfa alatt a 160 fel. 6-on és az al. 2-on.
Disznó van a 159 1-en, tölgyerdőben, épúgy a 150 2. sótartón: keretezésén stilizált ostort alkalmazott a somogytászári Sotonyi József pásztor.
Csordás karikással tehenet hajt a kanász, szintén erdőben a 160 7. gyujtótartón. A 160 8-on, kukorica csövén rágódó vaddisznó szoptatja két malacát, fölötte madár, kétoldalt egy-egy puskás pásztor.
Katonaviselt ember lehet a gyenesdiósi pásztor, jól rajzolt alakokkal népesíti be tükröseit; 159 2-őn sisakos gyalogos támad huszárt, 160 l. tükrösön pedig huszártrombitás van s előtte gyalogosok.
Lovon ülő csikóst ábrázol a 160 al.1.
Vadász van az erdőben, madarak a fán, szarvas lenn a 159 gömbölyű tükrösön. Vadászjeleneteket látunk még a 160 5. és 6 tükrös két oldalán.
Az állatokat egyedül vagy ornamentikával vegyesen is ábrázolja a pásztor, tárgyainak díszítésére.
Azok az állatok szerepelnek, amelyeket őríz, amiket ismer, a bárány, tehén, disznó, vagy amelyeket az erdőben lát, a mókus, szarvas és a madarak.
Egész plasztikus alakításban is találkozhatunk velök, a sótartók födelén 162 4. 8. és 161 al. 7. gyujtótartókon domborművek, sótartókon vonalas díszek vagy spanyolozottak. Nem egy ezek közül is pompásan van stilizálva.
Így a 161 1. maratott díszű sótartón, virágon ülő baglyok s edényből evő galambok; vonalakhoz símuló konturáival, feltünő stílérzékről tesz tanuságot.
Szinte monumentális a 162 al. 1. sótartón és a 161 al. 1-en levő bika alakja.
A szarvba karcolt és maratott dísz egyáltalán a legérettebb, legszebb s a mi ízlésünknek is teljesen megfelelő, komoly teknikai megoldásmód. A spanyolozás inkább a faholmikon szép, a szaruban mindig kissé ügyetlen.
Nagyon szép a 161 al. 2. tükrösön levő magas domborművű kos, Birkás Sándor letenyei pásztor faragása; az alak jól van stilizálva s a fák, levelek is meglepő helyesen. Ennyi stíltudást hiába keresünk a modern gyári termékeken, mert ezeken a természet utánzását találjuk inkább, azzal az öntudatossággal, amely az anyag megmunkálásából folyó harmonikus rajzot megérti.
Mily egyszerűek a 161 fel. 7. sótartó pávái! Mily jók rajz tekintetében a 161 al. 8. galambja és a 162 fel. 6. mókusa! Mily kedves a 162 fel. 3. levő szarvaspár, a stilizált fákkal! Jól vannak stilizálva a 162 fel. 5. gyujtótartó tehene, füve és fája vagy az al. 2. Jól vannak stilizálva a 162. fel. 5. gyujtótartó tehene, füve és fája vagy az al. 2. lévő szarvasok a szimmetrikusan tartott tölgyfával. Érdekes, jó pásztor megfigyelésére valló jelenet van Tüttő György tükrösén (162 al. 5.), ahol kosok vakarják szarvukat, «riszálik a fa héját».
Növényi, állati és emberi alakok mellett, néha jelképes ábrázolásokat is találunk a pásztorfaragások közt; különösen a nemzeti címer, de itt-ott kétfejű sas, nemkülönben a feszület, Mária a gyermekkel, Ádám, Éva, áldozó kehely stb. A 163164. táblákon vannak ilyenek. A kétfejű sast úgy lehet megérteni, hogy a pásztor elé csak a pénz plaquettje kerül, érdekli őt annak művészi része s bár ez a jelvény manapság nagyon népszerűtlen, mégis megfaragja művészi kedvtelésében s minden politikai gondolat nélkül. Meg a legtöbb pásztor katona is volt, látta a kétfejű madarat csákón, derékszijjon…
A vallásos képek rendesen templomban látott, bucsújáróhelyekről került minták nyomán készültek; s igy nem csoda, hogy például némelyik egészen byzancistílusu.
A sótartófödelek, alakjuk szerint, hosszúkás, négyszögű, lecsonkított vagy legömbölyített mezők kitöltésének különféle módjait tüntetik föl.
A 164165. lapon van összegyűjtve nehány; van rajtuk diszítés fölfelé haladó irányban, van szélességi irányban, de leghelyesebbek mindenesetre azok, amelyeknél egy középpontból kiinduló kettős szimmetriás díszeket alkalmaztak; ezek inkább megfelelnek a sótartófödél vízszintes fekvésénél fogva a díszítendő sík természetének.
Kedves díszített tárgya a pásztornak a bot, pipaszár stb. Farag ilyesmit magának is, különösen a kampós juhászbotot, de mégis a bot inkább emlék és ajándéknak készül azok számára, akiket az ajándékokkal megbecsülni, kitüntetni akar.
Rendesen gazdagon, sőt mondhatni túlgazdagon vannak a botok díszítve; rajtuk szinte tobzódik a pásztor plasztikája; az a vágy, mely öt a teljes plasztika a «ronde bosse» felé ragadja, itt nyer legjobban kifejezést. A kígyó különösen kedvelt téma, a bot körül csavarodva; részletesen megrajzolt pikkelyekkel igen gyakori s alig akad túl a Dunán jobbmódú, közéletben szereplő család, hogy ilyen holmi ne találkoznék a házukban.
Az állatfejekben végződő botokat is szeretik faragni; mindenféle állatfej van botjaikon, de emberfej és a gót stílű templomok vízköpő szörnyeire emlékeztető alakok is; a kampós pásztorbotokra természetesen leginkább birka- vagy kosfej kerül.
A plasztikai díszítés mellett a spanyolozás is divatos, emellett a bekarcolt díszítés is, ha megjelennek e botokon a gyujtótartók és tükrösök ábrázolásaihoz hasonló díszítések: betyárok, borozgatók; a díszítések azonban nagyobb arányokat öltenek s rendesen csavaralakban futnak a bot testén végig.
Bizonyos részekre van osztva a bot fölülete s e részeket mértani díszű övekkel választják el egymástól.
Berakott mívű is akad, különösen a karikások közt, például fehér csontberakásu; az ólmozott felületek itt különösen használatosak, az ostornyél karikáját így erősítik be ólmozással; de vékony sárgaréz veretű ostornyelük és fokosuk volt a nevezetesebb betyároknak is. Néha politikai háttere van a bot díszének, vagy hazafias témákat dolgoznak föl nagy naivitással, mint azt a híres Bagol András cselekszi. Van a botokon egyéb állatkép is; a békát fogó kigyó mellett, gyík, sündisznó, róka, gólya, kutya, hal stb., ott a vadász, a huszár, Ádám, Éva…
Szeretik a görcsös, csomós ágakat feldolgozni, amikor a csomókból virágot, csillagot faragnak; láncok, lakatok, bojtok is kerülnek a botokra.
A 112. képen díszes furulyák vannak, egynémelyike másfél méteres, mind régebbi eszközök, ma már kivesző félben. Díszök részben mértani formákból, részint virágokból áll, vagy faragva vannak, vagy spanyolozottak.
A 110. képen szép, nagyvonalosan díszített bot; csavaralakban felmenő hullámos, szálas indán rózsa és tulipán körbe kockás övek, lejebb borozgató alakok.
Ostornyelek vannak a 112. képen; 4. és 5. diófa, fehér csont berakással; a berakásra alkalmas formák, különálló stilizált virágok, csillagok s e díszek réz szegekkel vannak beerősítve, mely egyszersmind diszítésül is szolgál, felső végükön ólmozással beerősített karikával, amelybe az ostort teszik be.
A 3–6. vékony rézdróttal kivert példány, helyes érzékkel mintegy masszát adva a tulipánformáknak, több egymás melletti vonallal.
A 112. képen pipaszár lefordított rajza. A keskeny száron csavarmenetes felmenő virágzat van, hosszú keskeny levelekkel; a szár alsó felén csavarmenetesen következő levél és virágbokréták; dísze bekarcolt viaszolás.
Akad a pásztorok között olyan is, aki hazafias érzésének hevületében nagy történelmi témákat igyekszik botra rögzíteni, ilyen a többi közt Bagol András, ki mint már említettük, sok naivitással vezeti elénk egy kis szinezett boton a nagy hősöket; Zrinyi Miklóst, a szigetvári hőst, Kossuth Lajost, a vezéreket, honalapítóink érkezését…(111).
Gara, Hunyadi, Rákóczi, mindnyájan rákerülnek egy kis botocskára. Elmosódott rajzai, bekarcoltak szines viasz teknikával. De majd szólunk, még, könyvünk végén, Bagol Andrásról! Messze, idegenben láttuk egy ilyen botocskáját sok évvel ezelőtt s akkor jutott először eszünkbe, hogy könyvet kellene csinálni a magyar nép művészkedéséről!…
Ugyanazon a képen van ehhez kissé hasonló, várpalotai bot; a Mátyás-kastély van rajta, alatta pedig mezei állatok alacsony reliefben, kígyó, madarak, sündisznó stb.; ugyane lapon egy régi 1764. évből való díszes gyalu látható, nem pásztormunka, de abból az időből, amikor a mesterember még szerette eszközeit s nem sajnálta a saját holmiját díszíteni (a veszprémi múzeumból).
A 110. képen szintén Lak János várpalotai ember munkája. Ugyanaz csinálta a szörnyeteg fejű botot is; a többi ló-, kutyafejű cifra bot a gyertyánkuti pusztáról való, egy csordás faragása. (Kerényi gyüjteményéből, Veszprém.)
Távozunk kissé a Balaton partjától, de hisz' valószínűleg az idevaló pásztorság munkáinak hatása alatt készültek ezek a faragások is.
Kovács János szentgáli királyvadász botján szarvas, tölgyfaág van stílszerűleg; a plasztikus birkafejes bot a veszprémi múzeumból való. Egyik bot az orosz-török háború után készülhetett: Mehemet és Medhat pasa népszerű alakja van rajta s egy török katona oroszt gyűr le rajta (a zirci apátság múzeumából 110).
Érdekes madárfejű bot a 115; egy szarvaslábat utánoz, nagylevelű ornamentikával; a naiv rajzú Ádám, Éva, szarvas, koppasztott ludat lopó róka s huszár alakja a lipótmajori juhász faragása.
Ezen a képen egy bot dús faragása már túlhalmozott, bár a kézzel fojtogatott kígyó pikkelyes feje s a test közt levő virágok, csillagok, nagy gonddal vannak kifaragva; a kígyónak sötét az alapszíne, úgy látszik, füsttel barnították.
Jobbak a célszerűség szempontjából a 116. tábla botjai; erős vastag botok ezek, nagy ornamentikával.
A 209. kép egy karikás nyelének leforgatott rajza; szép, sárga, fényezett nyél ez, a rákarcolt dísz, úgy az ornamentika, mint a figurális alakok, feltünő szép, tiszta, nagyon ügyes kézre valló bekarcolások. E szép példányt a keszthelyi múzeum őrzi; nagykanizsai Tarsoly faragása.
A 107–8. stb. képen különböző alakú kampós pásztorbotok; a fogantyú rendesen birkafej, de vannak birkaláb, fokos-alak végződésűek; egy pipaszáron madarak, állatok, muzsikáló cigányok vannak, sőt karikatura is van rajta, egy trombitáló róka és borozgató nyúl.
A 3738. képen vannak a két Tüttő, Sándor és Gyuri faragásai. Szólottunk róluk a könyv elején. Sándor, a fiatalabb már az aradi ipariskola faragó osztályában van, állami ösztöndíjjal; 1908 nyarán még a Lebuj pusztán legeltette nyáját; hogy nem rontja-e meg az iskola, hogy tudnak-e hozzányúlni finom, művészi lelkéhez, azt a jövő mutatja meg. Arcképe alatt sajátkezű aláirása. Faragásai, botjai elsőrangúak, bár inkább természetességre, mint stilizálásra törekszik, kitünő megfigyeléssel rajzol állatot, virágai pedig igazán mintaszerűek. Magasabb feladatokkal is megpróbálkozott, Vörösmarty szobrát faragta ki fából, alapzatán (36. a.) szép tulipán díszítéssel s egyik oldalán pedig szépen mintázott… birkákkal. Botján Ádám, Éva s a pásztorélet van, szép bordákkal; különösen szépek a fák s virágok.
32. képünk Tüttő György arcképe; a 98. a. képen vannak egyszerű faragó eszközei; az ő botja is (37.) tele van állatokkal, szépen rajzolt fákkal, virágokkal, ő nem vágyik a művészéletre, ő még ma is juhász a bárándi pusztán. Bőrapplikációs tarisznya a 29., bárányokkal és juhászokkal, fent repülő vadludak egyszerűen stilizált alakok körül bepréselt dísz.
A gulyás és a kanász már említett hangszerére, a kürtre is gazdagon kijut a díszítés.
A díszítés csak bekarcolt és választóvíz maratással készül, spanyolozás itt nem lenne célszerű, sokat kézben forgó, sokat hentergő, sok ütésnek, lökésnek kitett holmi e kürt, könnyebben kitörnének a beöntött spanyolviasz díszek, mint a kímélt s kevesebbet használt sótartón.
Helyes stílérzékkel osztják a tülökfelületet különböző szélességű övekre, hagyva közbe-közbe üresen maradt tereket s nagyobb közöket.
A nagyobb egyenes vonalat kerülik, csupa ívecskékből szerkesztődik az ornamentika; a többször görbülő felület nem is tűri az egyeneset; a henger kerületén egyedül a nagy körök egyenesek, természetesen csak aránylag.
Különös jellegű díszítés alakul ki e kis ívecskékből.
A rózsa és tulipán még beleillik e vonalak birodalmába, de inkább elvont kombinációkból alakulnak ki a formák.
Egy tarnócai gróf Széchenyi Ferenc tulajdonában lévő tülök köpenyének kiterített rajzán a motivumok a már említett tollszerű kialakulásuak; szívből vagy kehelyből nőnek ki e kunkorodó tollak s egy-egy rózsában vagy tulipánban végződnek (276).
A második övben betyárok kedvesükkel; a betyároknál puska, pisztoly; az egyik fehérnép kezében szintén pisztoly, a másiknál borospohár; a betyárok, négyen, vállra vetett puskával szivaroznak, pipáznak. Alább, a kürtön körül, ismétlődik az elágazó tollbokréta dupla tulipánokkal s a díszítés alatt ismét betyárok, cserépbe ültetett tollas virágok közt; itt jól látszik az egésznek rögtönzésszerű készülése; véletlenül lejebb ért az egyik tulipán s ott kisebb hely maradt a betyár alakjának…Nem baj! az a betyár legyen hát kisebb termetű. Még alább, hasonló rajzú, széles virágdíszítésen szarvasok száguldoznak; az egyes övek szintén ily tollas motivummal vannak elválasztva egymástól.
Előfordul sótartók díszítésén is ehhez hasonló.
A tülkökkel rokonok a puskaportartók, szintén szarvból készülnek vagy szarvasagancsból. A régebbiek villásak egész egyszerű mértani díszszel. (289– 91.)
Egyik magas dombormívű, rajta szarvasok és vadkan erdőben; az alakok fehérre vannak lefaragva, míg a háttér a szarvasagancs eredeti barna szinében marad.
Nagyon különös alakú, a fekete szaruból készült (zirci apátság múzeumából) vékonyodó része valami madárfejforma, mely visszakunkorodva ráfekszik a tülökre, fehér kutya csontszegekkel.
Nagyon érdekes a 274, egy szepezdi kanász műve; egy ökörszarvtülkön levő leforgatott ábrázolást mutat, Argerus királyfit, amint, huszárosan öltözve, megöli a tizenkétfejű sárkányt; Tündér Ilona is ott van a kertben az almafa alatt; tömött dísz, spanyolozással.
A bátai kanász tülkén (272) az orosz cár és II. Vilmos császár lóháton összetűzni készülnek kivont karddal, de a magyar király, a békebiró, kibékíti őket; szarvasvadászat is van e tülkön, mely kissé túl van tömve díszítéssel.
A mángorlólapickák, a kézi mángorlók kisebb és szegényebb háztartásokban nélkülözhetetlenek s előfordulnak minden vidéken gyakran díszítve, de még többször egész egyszerűen.
Díszítik a felső lapját; az alsónak, amivel mángorolnak, természetesen egész simán kell maradnia.
Minden díszítendő tárgynál, melynek alakja már maga bizonyos irányt szab a díszítő elé, tehát nem gömbölyű vagy négyzetes, díszítés szempontjából – különösen a növényi és a figurális díszeknél – a fönt és lent kérdése önként jelentkezik; e lapickákat kézben tartják s ennélfogva a nyél lenne az alsó rész, ámde nyelénél fogvást van a konyhában falra akasztva s így a fönt és lent kétféle lehet; így is találjuk, hol az egyik, hol a másik felfogást érvényesülve, sőt néhol egy- és ugyanazon darabon mind a kettő is találkozik. (247, 3.)
A díszítő elemek itt is mértani formákból, növényi, állati és emberi ábrázolásokból kerülnek ki. Az egészen geometriás dísz azonban ritka és akkor se merev szervetlen, hanem bizonyos szerves összhatásra törekszik, vagy sematikus növényi formát fejez ki, legalább is olyat sejtet.
Ilyen a 243. 3. (Darnay-Muzeum, Sümegen) vindornyaszőllősi mángorló dísze; egyszerű, bicskával végzett bevésés, általános jellegű formák.
Hasonlít felfogásban talán a 246. 3. (D. M.) szintén kardos Péter munkája, szintén vindornyaszőllősi mángorló; mind a kettőt két részre osztja egy egyenes vonal (e felosztást különben ismételten megtaláljuk), az előbbinél a felső részen két cserépben levő virágot is jelenthető ábra közt fél tojásdadalakú vonaldísz egyik fele, míg a másik fele ennek az elválasztó vonal alatt van, mely alól, mintegy felkunkorodó félkörű száron valami virágnak nevezhető alakzat; ugyanilyen fajtáju rajz látszik az utóbbin is.
E homályos értelmű vonalornamentikánál valamivel érthetőbb motivumok vannak (246. 4. D. M.) Lukács Gábor (Rigács) mángorlóján, melynél a már említett elválasztó ornamentika alatt és felett a sematikus virágok egész tisztán kivehetők.
Kator József vindornyaszőllősi példányán (248. 2. D. M.) szintén ott van a közepet két részre osztó vonal, rajta «Hatos Panna» felirás, alatta és felette pedig vékony vonalú kezdetleges rajzú virágzat, egyszerű szegély; fent s lent félkörű záródísz.
Rokon ezekkel (246. 2.) Gyömörei Mihály zalalövői ember munkája (B. M.), melyen a közép felosztó vonal szintén megvan, már határozottan felismerhető rózsa és tulipán virágzatokkal, laza összefüggésű megoldásban.
Sokkal jobb ezeknél, rendszerénél azonban ezekhez hasonló a 249. 2. (N. M.), amelyen széles díszítő vonalak virágokká és szárakká fejlődtek ki, megtartva az előbbiek jellegét.
Még ide sorolható rigácsi Ferencz Lajosné mángorlója (248. 1. D. M.), amelyen a középvonal hiányzik ugyan, de helyettesíti két csillagpár, mely fönt mégegyszer ismétlődik s valójában az egészet három részre osztja s a legalsón egy lefelé fordított tulipán-alak.
Épígy csillaggal van elválasztva a két irány rigácsi Szabó Jánosné spanyolozott mintáju lapickáján (D. M., 248. 4.); egy-egy nagy tulipán tölti be a két alsó rész végét, melyekből sűrű vékony levélfélék nyúlnak ki egy kis tojásdadalak közvetítésével.
A 248. 3-on alig vehető észre az irányt változtató vonal, mely itt csupán a közepe táján levő négyágú virágzat szimmetrális meg nem rajzolt tengelyében van s ez mintegy ütköző helye a két iránynak; a nyél melletti kisebb rész dísze egy szívalakból kinövő virágzat, ormán és két oldalt, egy-egy nagy, közbül két kisebb rózsával; a sarkokat külön kis bokréta tölti ki; a másik nagyobb oldalon alul (a rajz itt megfordítandó) van egy nagyobb virágzat, nagy dupla tulipánnal középen és magasabbra nyuló két rózsa kétoldalt; e tulipán fölött új virágzat, egész különállva, egy retekalakú gyökérből kinőve, három tulipánnal végződve; spanyolozott munka. (N. M.)
Ezeknél sokkal gazdagabb az a somogyi viszlói községből való mángorló, amelyet szintén két mezőre oszt egy egyenes; a felső két virág önálló, az alsón egy van, (az irány fordított ennél is) míg a nyél közelében levő rész ismét a felfelé menő irányt fejezi ki.
Nagy geometrikus rózsa az elválasztó csillag a 246. 5-ön, Horváth Ambrus (vindornyaszőllősi) mángorlóján (D. M.), mely két ellenkező irányú részre osztja a teret s rajtuk egyszerű ornamentika.
Leginkább feltünő e két irány kifejezése (247. 3.) Károlyi János (sümegi) darabján; a nyél felőli részen két különálló ornamentika van s efölött az elválasztó vonal legfölül, vagy az egész mángorló megfordításával: lent; a gyujtótartók és sótartókról ismeretes betyáralak és kedvese is ott van a lapickán, erősen stilizálva.
Figurális dísz van még (D. M.) Nagy János (óhidi) példányán (251. 2). E régi szú-ette mángorló két részre osztott mezőjén egyirányban álló nagyon laza szerkezetű alakok vannak. Felül nagy stilizált fa mellett különféle nagyságú női alakok, borospalackot és poharat tartva; lent szintén két homályos rajzú alak; mellettük apró leveles, sokvirágú tulipánág; szegélye elég jó.
Mellette ugyan e lapon (D. M.) egy három részre osztott példány; mindegyiken edényben levő tulipán; a mezők szegletei le vannak metszve.
Vannak viszont olyanok, melyeket egész végig a nyéltől kiinduló leveles ág díszít, ilyen a 250. 1., 3. és a kis sulykoló lapicka is, ugyanazon a képen.
Efféle Szabó Lászlónéé (247. 2. Török-Koppányból), csakhogy az ág szára hullámos és különös, a kés metszésének teknikájából folyó, stilizált virágokkal van díszítve.
Hasonló sokban ehhez egy régi (1846) mocsoládi mángorló (Nyúl Györgynél 247. 1.), amelyen egy kehelyből nő ki több hullámos inda s azokon nagy tulipánok ülnek, csüngnek; a különben három síkú mángorló nyelének a gombja is díszes.
Az eddigiektől eltérő egy szintén mocsoládi mángorló; rajta két név kezdőbetüje (1905) S. M. (Sipos Mari), F. I. (Ferka István). (246. 1.)
Egész hosszában egy kiálló vonal két keskeny mezőre osztja; jobboldalt, a betük és évszám fölött egy szarvas fekszik, mögötte fa és azon madár, teljesen stilizálva. A keskeny mezőbe nem tudván többet belehelyezni, a faragó művész egy vonallal még elkerített felső részen mezőben futó nyulat és azokat kergető kutyákat rajzolt szintén erősen stilizálva. Baloldalt szintén kutyaforma állat s fölötte országcímer lobogókkal; egészen fölül kockák.
Szép Tüttő Sándor mángorló lapickája: három keskeny mezőre van osztva s a hullámvonalas szárak alul össze vannak nőve; egymás mellé simuló levelek, köztük rózsák és tulipánok töltik ki a teret.
A 254. 1. kevésbé szerves; csillagok és hármas levelek töltik be a két mezőre osztott lapickát a 252– ön.
Tüttő György szépen faragott lapickáján a nyél van felső résznek gondolva (255.); a négy mező legfelsőjén az ország címere, alatta madarakat lövő vadász, a felirat következik ezután s legalul dekorativ fa a teret egészen betöltő ágakkal, levelekkel, rózsákkal; a fa törzse melletti megmaradt üres térbe, két oldalt, két cserépben levő virág, rózsa és muskátli.
A 255. 2. lapicka középen két részre osztott mezőjén felül és alul is szívből növő virágzat. Egy égenföldi mángorlón egy nagy tulipán alatt kétfejű sas van, legalul pedig betyár és virágot tartó leány; régi spanyolozott példány. (256.)
Széles vonalú erősen stilizált rajzú a 256. 2. N. S. Szabó Anna felirással.
A 254. 3. szép példány egyszerű rajzával, szintén régi kopott spanyolozott mívű.
A 254. 2. közepéből két ellenkező irányba szívből kinövő tulipán; ugyanily stilizált vonalú a 257.
A 253. 2. kissé szervetlen díszítésű, három egymásfölötti cserépben tulipán, két kezdetleges alakkal.
Gazdagabb díszű mángorló a másik; felső lapja két részből áll, melynek síkjai tompa szögben találkoznak s két oldal különfélekép van díszítve.
Az egyik öt mezőre, a másik hétre van osztva. Az egyik féloldal közepén egy nagyobb virágzat, tulipánnal a középvonal felé irányított felső részen; többi a nyél felé van fordítva; futó szarvas, csillag, különféle virág.
Szép mángorló lapicka van a XI. tb. (színes). Két mezőre van osztva. A felső részen egy szűrös pipázó betyár, mellette virágbokrétát tartó női alak. Ugy a virág, mint az alakok ruhái szépen vannak stilizálva. Nem természetet utánoz, csak körülbelül adja azt, a faragás és spanyolozás természetéből folyó formákban.
A bokréta szárai szép lendületes vonalak, gyakorlott kézre vallanak. A kisfejű alakok minden tekintetben harmoniában vannak a kerettel. Alsó felén a feszület Krisztusnak naivan rajzolt alakjával; a kereszt maga az útszéli kereszt formáját utánozza; felette a teret angyalfejek töltik be. Aljában térkitöltő vörös- és feketevonalas kerítésszerű dísz, e fölött pedig, a feszület két oldalán, egy-egy cserépben levő virág szintén szép lendületes vonalú szárakkal, jól elosztott tömegű virágokkal.
Kitünő dekorativ alakok vannak ugyan-e lapon (XI. tb.) egy nagy furulya leforgatott dísze. Mint az előbbin, itt is, a ruhák stilizálása igazán mintaszerű.
A mángorlókról szóljunk.
Danka Kis János mángorlója (259) domborművű tölgyfából faragott, hullámvonalakból összetett szegélye van a barakkos hatású bár 1877. évből való; a virágtartó edény is ilyenféle; felül a magyar címer. Nagyobbrészt mértani körosztású egy bogyiszlói mosólapicka (244) spanyolozott díszszel; ritkásan betöltött (258) a szívből kinövő tulipán és rózsával, hasonló ehhez a (244. 1.) mosólapicka, egyszerű díszével széles profilozott szegélylyel; a 261. szép rajza alacsony, lapos domborművű mángorló; közepén egy legyező felett edényből kinövő nagy tulipán, alul a nyélnél koszorú, míg felső részén fordított helyzetben egy stilizált oroszlán, egy négyszögű mezőben, a háttér «poncolt», melybe tulipánok nyúlnak be többnyire párosával a keretből.
Igen szép rajzú mosólapicka a 243; a szekszárdi múzeumban őrzik.
Az egyik oldala körök kereszteződéséből lesujtott rózsa fele, mely fölött kis szivecskéből vékony száron a széleket kitöltő nagy és szép virágok vannak, a szár mellett levő apró kis virágokkal és levelekkel izléses ellentétben; jól van megoldva a dísz a nyélen is, mely tulipánnal végződik. Másik oldala is hasonlóan van díszítve: két nagy virág a két szegletben s a többi vékony száron ülő kis különféle virág közt igen jól hat, alul egy keretbe titokzatos felirat.
Érdekes a 240. mosólapicka; spanyolozott dísze a tulipán stilizált megoldása, szára, hagymája, levelei jól vannak rajzolva; a kitöltendő tér helyes érzéssel van hangsúlyozva. Régi darab Banka Örzse (1866) mángorlója, de megoldása gyengébb; két külön darabra van szakitva a két edényben levő négy szegfű és rózsa virág (265).
Jobb megoldás a 266. 1. spanyolozott mángorló: a hullámos száron apró levelek ülnek s a szegély melletti teret részben a szárból lecsüngő tulipánok, részben magából a szegélyből kinövők, továbbá különálló csillagok töltik be.
Jól van díszítve a 266. 2. mángorló is (1868-ból), négy spanyolozott dísze szépen betölti az egész felületet elég változatos virágokkal; szintén jó, de szokatlanabb a 263; a Benedek Erzsébet felírású vörös és zöld színre spanyolozott mángorló egyike a legérettebb ilynemű alkotásoknak; valószínüleg ugyanaz a kéz készítette a 266-ot is. A név van legalul, fölötte bokrétával díszített egyenes szár vonul végig a középen s felül nagy dupla tulipán; a szárból felváltva kis távolságban rózsák, tulipánok és fenyő tobozok nyúlnak ki vízszintes kis szárakon, ritmikus üresen hagyott terekkel, hol a szép sötétszínű diófa szépen érvényesül.
Szakálos Péter emlékmunkája, készült Nemes Annának emlékül; lapos domborfaragás; szabatosan faragott dísze kevéssé szerves, csak a keret két vége van kissé kiépítve; belül egyedül álló országcímer, alatta silány virágzat.
Falusi Zsófi mángorlója is szép; a spanyolozott virágzat elmés is, amennyiben egy nagy tulipánból nyúlnak kétoldalt fölfelé, a tulipánt körülölelve, a zöld levelek s fölül kisebb tulipánba végződnek; a középső nagy tulipánból vékony kis száron egyenesen fölfelé emelkedő tulipán fejezi be a virágzatot; az egész azonban a teret nem igen tölti be, nem elég szerves a megoldása sem (X. tb.).
A már ismertetett borotvatartókon rendesen virág- vagy mértani diszítés van, de akad bőven alakos díszítésű is.
A két oldalát és tetejét diszítik; a tetőn sokszor plasztikus gombféle van, ami összefügg a furfangos zárak készülékével. A sarkok le vannak gömbölyítve.
Simon József (Sorosd) borotvatartója (224. 1. N. M.) födelén (1843) női alak áll pisztolylyal, puskával, kockás alapon; alatta cifra virág, cserepekben tulipán, oldalain szintén kockás és más egyszerűbb dísz.
Kissé szervetlen a 224. 2. rajza. A rózsácskából kiinduló két keskeny szár és az azon levő virágok, valamint a köztük levő motivumok, épen csak hogy a teret töltik be összefüggés nélkül; valamivel jobb az oldaldíszítés megoldása.
A 224. 3. úgy látszik megrendelésre készült, erre enged következtetni a kettős kereszt s fölötte a korona; a díszek különben is a barokkos székek ornamentikájára emlékeztetnek.
Vaskos magas domborfaragás van a 225. 1. számú dobozkán; erősen stilizált virágzat van ráfaragva; edényből nő ki és egy nagy rózsával végződik; a virágzat csaknem a födél egész felületét betölti. Ugyanennek a borotvatartónak oldalán hullámos inda fut végig tulipánnal, rózsával; domborúan kiemelkedik a mélyített pontozott alapból e dísz.
A 225–3. és 4. (N. M.) rajza egészen olyan nagyobb felület számára való vonaldísz, amilyeneket a kézi mángorlókon látunk. A 4-es különben igen sikerült; a vonalak vörös spanyol viaszszal voltak betöltve e ma már kopott példányon.
A 226. 1. (1856) egyik vége felé kissé szélesedő borotvatartón virág a dísz, a száron levő virágok is ennek megfelelőleg nagyobbodnak, s végül, az utolsó egy nagy tulipán.
A 226. 2. Szücs András (1868) munkájának oldala s a 3. ügyes ornamentális formagondolat; a rózsákat hullámosan köti össze a vékony indához simuló levél, páralakok egymást nagyjából négyszögű formára egészítve ki; az adott teret jól kitöltik.
A 226. 4. régi jószág (1826), a cserépben levő leveles szárú nagy tulipán csak a felét foglalja el a födélnek, de ez némileg igazolva van, mert ez a födél mozgó része s a díszt nem akarta elmetszeni így, aki faragta.
A 226. 5. és 6. szintén ugyanennek a doboznak két nézete: apró hullámos indán kis levelekkel, oldalán (6) csókolódzó galambpár ül a szőlővenyigén.
Elmés díszítés van a 227. 1. borotvatartó födelén: galamb szájából indul ki a leveles szárú tulipán, egy ág a galamb feje fölött hajlik át, hogy a másik végén szintén tulipánban végződjék; ez utóbbi rész és a galamb egymáshoz simulva jó térkitöltést ad; két végén kockás mező van, a födelén egy kutya és birka plasztikus alakja van.
Nagyon érdekes a 227. 2. 3. E Sopronban 1860-ban készült borotvatartón egész jelenetezett genre-kép van. Soproni a dátum rajta, de bizonyos, hogy mestere a Balaton vidékéről került oda.
Barmot adott el a mészárosnak a polgárember, az áldomását iszszák két jól stilizált fa közt ülve; jobbról látszik a korcsma s onnan lép elé a korcsmáros egy üveg borral; baloldalt taglóval vállán vezeti kötélen a mészárszék felé az ökröt egy másik legény: vérebek kapaszkodnak az ökör fülébe, combjába.
Kedvesebb e borotvatartó födelén a jó pásztor, amint juhait hajtva, egy kis fáradt bárányt visz karján s másik kezében kampós botját tartja; a bárány anyja érdeklődve tekint fel kicsinyére, utánuk ballag a bundás juhászkutya; három stilizált fa – kettő közülük makkos tölgy, – tölti ki a teret.
Emléktárgy a 227. 4. «Lenti Pál 1891. emlék» feliratú borotvatartó az ország címerével, a címer alatt fokost tartó legény találkozik kedvesével, ki borosüveget nyújt neki; mellettük térkitöltő tulipán, a borosüveg is levelet hajt.
A 229. 1. egy régi példány (1832), pipázó alak, alatta lúd. A 229. 2-nál a kutya szájából nő ki a virág, melyen galambok ülnek.
A 229. 3. egész naiv vonalakkal.
A 229. 4. várpalotai borotvatartó (1842-ből) alakján a régi jellegzetes pásztorkalap. Szokatlanabb dísz van a 230-on, egészen egyéni felfogású a másik felén levő virág is.
IX. tb. színes táblánkon bemutatott példány valószínüleg egy törjei régi pásztor spanyolozott munkája. Egyike a legszebb daraboknak; Sobri Jóska alakja van rajta gyönyörűen érzett stilizációban; mesterien biztos a rajz, bátor, tudatos vonalkezelés, amely az emberi alakból szépen tagozott dekorativ formát tudott képezni. Itt már a betyár alakja minden esetlegességből kivetkőzve csak mintegy diszítő vonalvázban jelenik meg, de e vázban minden jellemző megvan s emellett a borotvatartó hosszúkás alakjához hozzá símul és arra mintha csak rá volna lehelve. E mintaszerű megoldás valóban címere lehetne a dunántúli betyár ábrázolásoknak.
VIII. tb. színes táblánkon is borotvatartók vannak; a felső borotvatartó minden oldala díszítve van. Két széles oldalán figurális alak. Az egyik bárányt ölelő pásztorfiú, a másik talán világgömböt tartó Krisztus; mindegyik ismétlődik, oly módon, mint a kártyákon a kép.
A mindenütt elterjedt egyszerű fonott székek mellett a Dunántúl is, úgyszólván csak azokon az úgynevezett parasztszékeken találunk valami művésziest, a melyek igaz, sokban hasonlók más népek ilynemű bútoraihoz. Ezek a székek tömött keményfából készülnek; egyszerű vaskos szerkezetük nemcsak évtizedek, de egy század használatát is megbírják.
Általánosan ismert alakúak a bútordarabok: alkatrészeik a domború-homorú vonalas hát, az erősítők és az azokba ékelt hatszögletű négy láb.
Csak a székhátra kerül díszítés; ha más nem, úgy a támla körvonala van változatosan ívdarabokból összeállítva; még a fogásra, az ujjaknak szánt s többnyire szívalakú kivágás is díszül szolgál, amely mellé még több is sorakozik, áttört művű megoldásokat mutatva. Befestett, berakott, bevésett vagy domború díszítések járulnak még ezekhez.
Díszítés szempontjából a székek támláján három szerkezeti részt különböztethetünk meg, melyek hol határozottan ki vannak fejezve, hol elmosódva vagy csak jelölve.
186. képünk mutatja e székek sémáját, a) a felső befejező rész, a fej domború vonalú, b) a középső rész, a törzs homorú vonalú, ezáltal karcsúvá válik a támla és c) a láb egyenes vonalú.
Természetes, hogy sok eltérésre akadhatunk; a fejen is megtaláljuk a hosszú vonalat az egyenessel; a törzsön azonban csaknem kivétel nélkül megkarcsúsodik s az alján is van és rendesen egyenes vonal egyebekkel kombinálva.
A fölfelé végződés formás megoldása az egyik; alatta a tulajdonképem széknek a támaszkodásra szánt része és ez alatt az ülőkével érintkező lábazati forma.
Maga a felső befejezés általában három tagozatú; egy középen kiemelkedő oromdísz mellett jobbra-balra a két oldal van hangsúlyozva.
A 188. képünkön többféle megoldásban látjuk ezt: 5. tulipán oromdísszel, a 7., 8., 9-nél koronaszerű a felfelé végződés alakja, ezeknél a kétfejű sas alakult ki úgy, hogy az ujjak számára hagyott középkivágás (mely itt ívekből álló háromszög) alá kétoldalt oly csöppalakú kivágás símul, hogy ekkép a sasnak két nyaka képződött, amelyek felett a korona van elhelyezve; a fejek folytatásaként kidomboruló rész a szárnyakat adja. Határozottabban látjuk ezt a formát kifejezve a kép 4., 9. ábráján.
A különben igen népszerűtlen kétfejű sassal a magyar népművészetben egyebütt is találkozhatunk: e vidéken II. József császár idejére viszik vissza e formák elterjedését; a nagyobbrészt kálomista túladunaiak ugyanis a császárnak katholikus egyházellenes és javukra tett intézkedéseit örömmel látták s állítólag ezért kedvelték meg a kétfejű szárnyast. Kissé erőszakos, tudákos ez a magyarázat. Aligha lesz egyéb oka itt is a kétfejű sas ilyetén alkalmazásának, mint egyebütt, például Kalotaszegen, vagy a Székelyföldön. A nép kezén forgott régi 4 krajcárosokon, a «suszter talléron» ott volt a furcsa madár, onnan másolhatták. Számos hazai és idegen analógia van erre a népies iparművészetben.
A konturák rendesen domború szegélyek, melyek burokformákat mutatnak.
Tulipándíszek vannak a 188-1-en, geometrikus a 2. (csökölyi), míg a 4-en (csököly) két sor szívkivágás a dísz; felső bevégzés hármas osztása jól látszik s oda szintén szivet faragtak.
A támla fejének középrészeként gyakran szerepel a legyezőalakú pálmalevél forma a szívalakú kivágásból indulva ki; ilyen 187-1., 4., 5. és 13. Gazdag tagozású a 6. ugyane lapon 1810 felirással; rajta népies elemek, mellette csillagdíszes, az 1795-ből való példány.
Szokatlan alakú a 8., amelyen a közép szívkimetszés mellett mélyen lenyúló keskeny kivágások vannak, hogy felül villaszerűleg.

GYUJTÓTARTÓ. (333) A kossal diszített födél félretolása után férhetünk a gyufához.
szétválva szívalakú lecsüngő részt vegyenek körül; a vastag diófából készült támlákat még ily kivágások se igen gyöngítették meg, amit különben e szék kora is bizonyít (1833-ból való); apró, árvaleányhajra emlékeztető ág fut a keskeny kétoldalt maradt mezőn végig, fel az oromba.
Szokatlanok a 9. és 10., míg a 11-nél a bekeskenyedő homorú vonalú rész igen kicsi, a fej két oldala túltengően nagy, párjával széles mezőt ád, melyet a szívkimetszésből kiinduló tulipán virágzatok töltenek be. Az ujjaknak szánt szívlyuk alatt szintén tulipán; a támla formája barokkos.
A 187-12. újra egy kétfejű sasos támla, mely egészen a kétfejű sas ismert sziluetjét adja.
189. képünk támlái a pécsi múzeum síma, lapos példányai, ahol a díszt a többé-kevésbbé gazdag sziluet adja.
Ily egyszerűek a l90. képen (1–5) is, míg a 6. erősen barok ízű, fején e stílt jellemző hálózatos ornamentet is látjuk. E szék Packa Ferenc festőművész tulajdona, úgyszintén a mellette levő 7. szalmafonatú karszék is, melynek hátán vannak tulipánalakú lyukak.
A 8. és 9. ugyane lapon Venis Fülöp plébános tulajdonai, az egyik 1798-ból berakott számokkal s a másik kétfejű sassal.
Áttöréssel díszítették Bu. 4. 1 szék támláját. Erősen kifejezett barok stílusa mellett azért ott van oromdíszül a tulipán is. E lap többi példányai is ily stílűek 4., 5., 6. barok domború kiálló keretezéssel; míg a 3. számú szék hátánák úgy sziluetje, mint berakott díszei az empire stílt árulják el, de mindamellett a virágzat rajta népies.
Néhány fonott és karosszék is akad, amelyen e díszítő motivumokat alkalmazták, ilyenek vannak a 195–197. képünkön.
Festett székek nem akadnak, a padoknak két oldallapját, mely egyszersmind láb is, hullámvonalakból összetett konturával diszítik (195).
Három- és négylábú támlátlan kis székek felső körlapú ülőkéje van 198. képünkön; díszítette Magasházy László vörösmezei bojtár, részint lapos domborművel, részint bemélyített díszekkel; ügyes térkitöltések ezek, jó rajz, szép vonalak jellemzik e sűrűn töltött kompoziciókat.
Szépek e vidék jellemző viráglajtorjái (179–185).
Az egyszerűbbek közül való egy mocsoládi példány; meghajtott, rovátkozott pálcikák osztják, tagozzák a fokokkal együtt a két létraoldal közt maradt űrt; itt e kitöltés játszik nagy szerepet; részint fölfelé benyúló virágalakok, részint a már említett lecsüngő lakatszerű alakok.
Néha rovátkos a létraoldal, láncszemes a létra foka s e láncszemekből lakatfélék csüngenek; helyesen stilizált rózsák és tulipánok nyúlnak be a létra fokai s az oldalak közé; áttöréssel tagozzák és adnak rajzot a virágalakoknak, ami egészen megfelel a stílszerűségnek.
Diszesebb az olyan, amelyen a cifra lakat-félék kettesével is csüngenek az áttört létrafokokon (zalakoppányi pásztor faragása).
Erőteljes tömör formájú a 4. is (181) felül tulipán virágzattal koronázott, lejebb csüngő harangokkal; ehhez hasonló, de szebb és gazdagabb szép példány, egy tolnamegyei pásztor faragása. Valami keleties gazdagság és őserő nyilatkozik meg e kis holmiban.
A 184. 1. nagy létrán (l méteres) az ágak megvannak hajlítva, egyedüli dísze a kicsipkézett körvonalak mellett a legfelső fokból kiemelkedő tulipán, alsó végén csüngő lakattal.
Szeretnek a pásztorok még olyan létrákat is faragni, (184. 2.) amelyen a dísz csak a bevagdosás nyomán kunkorodó forgácsokból áll. A 184. 4.-en kis állatalakok is vannak. Más szerkezetű egy zalaszántói viráglajtorja, Juhász Ferenc pásztor faragása (180. 1.), kis asztalka, amelyre a cserép kerül s a tulajdonképeni létra így a cserép mögé esik az asztalkába ékelve, míg a többieknél a cserép földjébe szúrják be a viráglajtorját.
Érdemrend formájú virágok foglalják el a fokok közepét s ugyanolyanok csüngnek le róluk, mellettük tulipánok emelkednek be a fokok közti űrbe, a létraágakat is azok fejezik be; maga a kis asztalka íves kerítéssel védi leeséstől a cserepet.

ÁLLÓ GYUJTÓTARTÓK (334)


ÁLLÓ GYUJTÓTARTÓ (335)

GYUJTÓTARTÓ (336)


GYERTYATARTÓK. (337)
Csupa áttört dísz van egy sármelléki juhász faragta létrán, felül széles ívalak köti össze az ágakat s bennük három áttört művű tulipán, a többi fok is szélesen van tartva s lyukakból dísz rajtok. A fokok külső végződéséről csizmák s lakatok lógnak (180. 3.).
Vaskos formák , jellemzik Farkas Mihály lajtorjáját (Veszprém) maszk-szerű fejekkel (181).
Igen érdekes stilizált emberdíszű Domokos Vendel virágosréti paraszt lajtorjája, amelyen előrenyúló oldallétrák fogják fel a virág szárát, felül köröszttel végződik a lajtorja (185).
A már tárgyalt népművészeti holmin kívül egyéb apróságot is farag a pásztor; megpróbálkozik olyannal is alkalomadtán, ami kívül esik az ő körén. Valami kapcsolat azért mégis van, ami őt ilyenek megfaragására bírja. Ismerőseinek vagy fölötteseinek, kasznárnak, intézőnek kell valami, észreveszi, el is készíti titokban s meglepi azokat, akiket megbecsül.
Bizonyosan ilyen ajándékdarab a 333. képen látható keréken járó gyujtótartó is, pipás juhászszal és szépen megstilizált kossal; lehet, hogy látott ily keréken járó úri holmit az uraság asztalán s neki is kedve kerekedett hasonlót készíteni, meg is oldotta szépen; finom munka ez körtefából; a kos a födélen fekszik s lehúzható a kocsiról a födéllel együtt. A keszthelyi múzeum szép példánya.
Sokkal egyszerűbb az a négyrekeszes fűszertartó, szintén az említett, múzeumból egy zalacsányi pásztor munkája.
Ügyes faragás Tomor István szigligeti pásztor (334.) gyujtótartója kis alapzaton álló összetett lábú polgár tartja fején a gyujtótartót, vesszőkezével alátámasztván azt; a kockaalakú tartó négy oldalán relief van a vadászéletből. Közönséges korcsmai álló gyujtótartónak készült a (335.), pohár alakja van s úgy a széles lábon, mint a tartó külsején is körülfutó szárakon ülő virágok és egy emberpár a díszítés.
Egyszerűen stilizált alakokkal díszített fali gyujtótartó a (336.), melyhez hasonlót mestere egy nagy virágtartóban is készített; a gyujtónak helyéül egy kis ágyformájú ládika szolgál, amit a létrás fölső rész tart.
Régi gyertya- és mécstartók vannak a 337. képen.

ROKKASZÁRAK. (338)
Kanalat, villát csak egyszerűt használ a pásztor, ilyenféle (234) nádból készült 1. és 5., míg a többi három darab uraknak készült ajándékba; az egyik himes vállán rajta is van a B. V. monogramm és az ötágú nemesi korona. Díszesebb ennél a három, Kerényi-gyűjteményéből való evőeszköz, cifra, bekarcolt virágos; végeiken a csüngő lakat, makk, bojt, a pásztoroknak eme kedves motivuma (233).
Kegyelettel őrzik a zalaegerszegi gimnázium kis muzeumában azt a diófából faragott egyszerű fakést, amelyet Deák Ferenc faragott. Kegyelettel mutatjuk be mi is. Itt, ahol minden magyar ember olyan ügyesen bánik a bicskával, a kusztorával, a bizsókkal, hogyne tudott volna hozzá az itt született legnagyobb magyar! Van is a vidéken számos faragása s őrzik szinte áhitattal (235).
Pásztorpipa a (124); valami madárformájú szörnyetegen ül egy, csak nehezen kivehető tömzsi alak; kalapja, a pipa kupakja; kezében kard, magán a pipán puskát tartó alak s egy feléje közeledő szörnyeteg. Még kutyakoloncot is díszeset (175) farag a juhász jókedvében; egyszerű zegzugos mértani dísz van rajta, végein lakatformájú függelékek lógnak.
Ügyes kis tulipános falálca a (216) (keszthelyi múzeum), amire a lábost teszik, hogy az asztalt «ne szívja föl»; középen nagy rózsa, körülötte futó körszáron levél- és virágdísz; az egész tálca szélén csipkézet; szépen megrajzolt levelek s virágok vannak ráfaragva.
Nagy spanyolozott díszű merítőkanál a 232, darabokra osztott ornamentikákkal díszítve; szívből növő vagy cserépben levő virágzatok, madár több változatban. Valami ritka példánynak ez nem mondható; a díszítés nem megoldott, inkább más kisebb tárról levett motivumok vannak rajta összehalmozva.
Nagyon ügyes és hasznos munka annak a póstadoboznak a fordítható teteje, amit Szabó János fintafai majorgazda faragott a letenyei uradalom részére. A ládában Budapestre küldötték az írásokat. Amikor Pestre küldték, akkor a pesti címet, amikor visszaküldték, a letenyei címet fordították felül. Szépek a cím mellé faragott díszítések (339).


IROMÁNYSZÁLLÍTÓ LÁDA FÖDELÉNEK KÉT OLDALA. (339)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages