A Pásztor művészkedése

Teljes szövegű keresés

A Pásztor művészkedése

KESZTHELYI NYÁRFASOR, MELY UJMAJORBA, SZENDREI JULIANNA SZÜLÖHÁZÁHOZ VEZET.
A pásztor, nyári legeltetés közben, kiszemeli a faragásra alkalmas fákat. Őszszel, lombhullás után, levagdossa az alkalmas ágakat, elhasogatja s elrakja száraz helyre, föl a padlásra, vagy a házban a mester-gerenda fölé. A fa csak akkor lesz tökéletesen száraz, ha legalább egy-két évig így pihen a mestergerenda fölött.
Legszívesebben faragnak kecskerágító fából, amin a «papsajt» terem.
Ez a legszebb színű, finom faragású, szívós, sárga, síma, szinte fényes, kemény fa, amely nem hasad. Egyéb fa csak úgy szép, ha «belakozzák»; a kecskerágítónak azonban, ha ügyesen tisztogatták le, csak egy csöpp lenmagolaj kell s még szebben kisárgul. Ha csak vízzel mossák is le, «megmutatja maga-magát a szép sima színében».
A pásztorság igen nagy sajnálattal látja, hogy legkedvesebb fájából egyre kevesebb marad; az erdőkkel a kecskerágító is pusztul. Régente sok olyan vastag kecskerágiíó is került, mint az ember combja. Ma csak elvétve találkozik ilyen, mert harminc-negyven esztendő is belételik, mire úgy megvastagszik. A kecskerágító csak a tiszta földet, a laphelyet szereti; kövesben nem díszlik. Egyik keszthelyi bognár-mester beszéli, hogy régente a kecskerágító a szőlővenyigékből rakott gyepük mellett díszlett legszívesebben. Így énekli Petőfi is:
 
Piroslik a kecskerágó
Szőlő árka mellett
Az árokban tehéncsordás
Kutyája megellett.
 
Manapság már csak olyan kecskerágító akad, amelyikből gyujtótartót, tükröst, késnyelet, viráglétrát s ilyen kisebb holmit faraghatnak.
Az iharfa, juharfa, jávorfa is igen jó az aprólékos pásztormunkákhoz. Zalában, Somogyban ebből sincs sok, mert az erdész nem ülteti. Csak ott van, ahol magától kél. A gödrök oldalán díszlik. Nem tömött, fehér színű fa, amely nem habos és így a fa szövete nem zavarja a faragott rajzot.
A berekfából, égerfából szép tükörfa kerül. A berekfában forrácsok vannak, helyes virágformásak. Mintha rózsa volna a fában. Leginkább pipát csinálnak belőle. Nagyon könnyű munkálatú, – mondják a pásztorok.
Botnak legjobb a somfa, mert legszívósabb természetű, legkeményebb fa. Somogyban alig akad elvétve egy-egy úrikertben, vagy a szőlők gyepüjében. Badacsony tetején volt valamikor sok. Ha arrafelé járt a pásztor, mindig metszett botnak való ágakat, s otthon megajándékozta vele a pajtását, aki lelkére is kötötte, amikor elment: – Hozz ám somfát Badacsonyból!

LEGELŐ A BAKONYBAN. (98)
Botot készítenek még galagonyatüske-fából, vadalma-, szilva- és szelencefából.
A botot azért kell ezekből a fákból készíteni, mert a botra kampó illik, amit más fa nem igen ád ki.
A hársfa puha fa. Ezt szapora faragni, mint a répát. Inkább csak birkarovásokat szoktak belőle készíteni. Lapos, apró tárgyakhoz nem alkalmas, mert rétegesebb, évgyűrüi szembetünőbbek. Az egyik köze kemény, a másik puha. Ezért törékeny a belőle készült apró munka. A bárány is elrágja, olyan puha, mint a nyárfa. Ha víz éri, felborzad a szála. Az erdész ezt sem ülteti.
A hársfa a kivágásokat, kimetéléseket nem állja, kipodvásodik, kiszakad, mert a faragás alá lágy. Ezért nem lehet belőle cifrázott gyújtótartót csinálni. Legfölebb kanalat az asszonynak, de leginkább gráblafejet.
A szilfa könnyen hasad. Szálkás. Az nem síma fa. Azért nem szereti a pásztor. Ha fúrja, akkor is csak elhasad.
Kőrisfából leginkább jó pipaszárakat készítenek. Sárga színt játszik. Nyirkos talajon még van elég. Ez a fa egészen habos, ezért faragásra nem szeretik.
A gyertyánfa ha száraz, akkor igen kemény, ha pedig nyers, akkor meghasad. Kis munkához nem való, csak kapanyélnek, fejszenyélnek, mesterember szerszámjának.
A szelid gyümölcsfa mind törékeny. «Azok más természettel vannak, mint amilyen a pásztor-munkához szükséges.» A piros szilvafából azonban különösen szép ostornyelek, magaszinében maradó más faragások is készülnek.
Ostornyél készül még disznótüsfából, amelynek fekete bogyója van, olyanforma, mint a kökény. A fa héjja barna, de belseje szép sárga, mint a viasz.
A vadkörte hasadó fa. Ebből tükröst, gyújtótartót nem faragnak, mert kár lenne a sok munkáért. Kanalat azonban faraghatnak belőle. Az ha eltörik, nem olyan nagy kár.

TÜTTŐ GYÖRGY FARAGÓSZERSZÁMAI ÉS KÉSÉLESÍTŐ KASZAKÖVE. (98a)

SZENTGYÖRGYHEGY BALATONEDERICSFELŐL. (99)
A búsfenyő pipaszárnak legszebb. Szép sárga; kivált amit az ember márciusban vág le, még szebb, mint a kecskerágító: kemény és könnyű.
A szagosmeggyet is pipaszárnak szeretik, mert hogy olyan jó illatu.
A somfa, nádcseresznyefa, mogyorófa, söryyefa, bangitafa is jó pipaszárnak.
A cserfa, tölgyfa, bükkfa csunya fa. Az nem való másra, csak tűzre; bükkfából kanalat, lisztmerő-lapátot azonban készíthetnek.
Szóljunk a faragószerszámról is.
Ott a szerszám a pásztortarisznyában; az apró szerszám, mert ami nagyobb, az odahaza áll; a nagyolást otthon végzi el a pásztor (98 a).
Leghasználatosabb pásztor-szerszám a kés, pásztori nyelven: a bizsók.
A pásztor rendesen eltörött borotváját értékesíti a bizsók-készítésnél. A hentesboltban is ügyeli, mikor kopik ki a kés, amelynek pengéjéből ő még pompás bizsókokat készíthet.
A bizsók pengéje erősen áll a nyélben, amelybe eredeti ólomöntéssel erősítik meg. A pengét tehát nem lehet behajtani, így azonban kibökné a tarisznyát, a zsebet; kukoricacsutát húznak rá. A rendes pásztor azonban elmés tokot, tasakot farag, amely a pengének nemcsak a hegyét, hanem egész hosszában az élét és a hátát is védi. Ha csak élvédőt faragnak, akkor ezt egy fagyűrűvel erősítik a pengére (98 a).
A pásztornak egész gyűjteménye van bizsókokból; hat-nyolc darab is van a tarisznyában; faragóember azt tartja, hogy ha egy bizsók van, akkor nincs egy se, mert hamar elveszti az ember, de meg ott is felejti, amikor a nyáj mellől gyorsan fel kell ugrani.
A faragás maga is többféle kést kíván; goromba nagyobb fához nagy bizsók kell, finom munkához igen keskeny, könnyű kés; kis likhoz nem fér oda széles pengével, – ha meg kupásan kell a fát kivágni, ahoz réceorrú kés kell.
A bolti kés nem jó, mert nem viszi tisztán a fát, feltöri az ember kezét. Ezért a bizsók nyelét is maga faragja a pásztor, hogy gömbölyű legyen, jól kézbeálljon.

AZ AKARATTYAI NAGY SZILFA A BALATON PARTJÁN. (100)
A pásztor-munkákhoz kell azután még egy kis fürész is. Fürészt akként is rögtönöznek, hogy egy kusztora-kés pengéjéből reszelik ki a fürészfogakat. Kell azután még kis véső, kis kalapács, ár, kis harapófogó, reszelő, cirkli («gömbölyüséget fordítanak vele» a virágok közé), satu, bádognyíró olló és üvegcserép.
Van olyan pásztor is, akinek csak egyetlen egy bizsókja van, s ezzel minden kisebb faragást szépen megcsinál.
Kellenek azután még apró szegek. Kiváltképen sárgák. Ámbár a szeget az igazi pásztorművészet nem használja; mindent fából készült szeggel erősít meg; az egyes részeket csapra vágja és úgy szerkeszti össze.

VERES SÁNDOR «kigyelölése» (101).
Nézzük a diszítések módját.
A pásztorművészkedés javarésze faragás: bizsókkal dombormívű virágot farag holmijára a pásztor s azt kivirágozza.
Vers Sándor keszthelyi urasági kanász azt mondja, hogy a virág közit, a kölletlen fát késsel kiszedi, így lesz azután a gyufatartón vagy más tárgyon a magából készült virág, a favirág. Az árt kis véső alakra leráspolja, s a virág finomabb közeit azzal szedi ki és tisztogatja.
A legtöbb pásztor nem rajzolja elő, hogy milyen virággal akarja ékíteni holmiját; csak kézbe veszi, s mindjárt karétja a virágot, a levelet, csak ahogyan eszébe jut.
Ezért a pásztormunkák ornamentikájának nagy részét a pillanat kedve szüli.
Vers Sándor azt mondja, van rá eset, hogy először kijelöli a rajzokat (101, 102). Ugy is van, hogy ki se gyelöli. Ilyenkor is jól jönnek ki.
A ceruzával való kigyelölés olyan gyorsan megy, mint a tekintetes uraknál az írás.
A legtöbb pásztor a maga találékonysága szerint farag, de azért ha a pajtásánál vagy más vidékbeli pásztornál meglát egy-egy kedves virág- avagy levélalakzatot, azt szívesen utánozza. Szolgailag nem másolja, ösztönszerűleg átformálja más egyéni stílusba.
Barát József, a keszthelyi gazdasági akadémia tejese azt mondja, hogy utóvégre az urak se a maguk eszétől tanulnak.
Egyik a másiktól tanul az oskolában!…
Császár István fenéki kanász bevallotta, hogy ő sohasem látta mását azoknak a virágoknak, amelyeket kifarag. Hiszen a pesti úr sem látja azokat a történeteket, amiket az ujságokban leföst.
A kecskerágító, dió- és szilvafa a maga szinében is szép. Ezért a pásztor az ezekből készült faragásokat úgy hagyja, legfölebb egy kis lenmagolajjal dörzsöli be, hogy «jobban kiadják a szinüket». A fehér fákból, pl. a juharfából készült holmit, a tükröst, gyufatartót, botot, a pásztor lag alá faragja, belakkozza. Sárga selakkot és spirituszt vásárol s összekeveri. Lószőrből, disznószőrből egy kis pemzlit csinál. Szerez egy patront, ebbe beleerősíti a pemzlit. Ezzel a szerszámmal azután a faragást bekeni, mert a fehér fa a maga szinében nem lenne szép, meg hamar is «piszkulna».
Az egyes virágokat szinezni szokták. Ha a pásztor zöld szint akar, akkor a faszínre vékonyan kékítőt ken. Ez azután a lakk alatt megzöldül. Ha barna virágot akar, munkáját ceruzával dörzsöli be; fekete színhez tintát használnak. A piros virághoz vörös selyempapirt megnedvesít, s azzal keni be a rózsát, liliomot. Kék szint akkor kap, ha a virágot tintaceruzával irja meg. Ezt azonban csak vékonyan szabad, mert máskép az egész faragást elfutja. Az egyes kisebb tárgyak szélét, peremét úgy is díszítik, hogy fekete viaszt felolvasztanak, s azzal beeresztik.

VERS SÁNDOR «KIGYELÖLÉSE» (102)
Régente a lakkozás, a butorfestés nem volt divatban. Volt akkor szép kecskerágítófa, diófa, cseresznyefa elég. Nem kellett az embert festékkel bolonddá csinálni, mondja Pamuki György, a kaposvári régi juhász.
A díszítés másik faja a karcolás, a bemetélés.
Ez alá a fát, a csontot szép simára dörzsölik, simítják, fényesítik üvegpapirossal, üvegcseréppel. Az igazi pásztor simításhoz siklót, sikorlófüvet (zsurló-növényt) használ. Juliusban és augusztusban legjobb a fű éle. A juhászok szorgalmasan szedik a siklót, már csak azért is, mert azzal a körmüket köszörülik le télen, hogy az elletésnél ne legyen dorozmás. A pásztor a siklót összehajtja több rétre s úgy dörzsöli vele a fát. A sikló finomabb az üvegpapirnál, kényesebb nyoma van.
Az így megsímított fa felületére éles kés hegyével vékony vonalkákat, virágokat, emberi, állati alakokat metélnek be. Azután fekete kenőcscsel bedörzsölik, hogy az alakok jól kirajzolódjanak.
A metélések bedörzsölésére többféle anyagot használnak.
Hársfa-forgácsot szénné égetnek, megtörik és egy kis olajat adnak bele. Kész a festék.
A pásztor a kalapjáról lekotorja a zsírt. (Régente zsírosabb kalapot hordtak, mert a pásztorok hosszúra hagyott, csárdás, csimbókos, gombos hajukat erősen kenték.) A kalapzsírral azután bemocskolják a bemetéléseket, a kiböködéseket. A kalapmocsok idővel kivásik a bemetélésekből, de a hársfa-szén festéke soha. Az ilyen díszítés örök. Szénport, puskaport, a ceruza porát faggyúval is keverik s így dörzsölik bele az apró mélyedésekbe. Ezután az illető holmit siklóval, üvegpapírral könnyedén ismét símára csiszolják.
A fehér fából készült kisebb tárgyakat úgy föstik szép sárgára, hogy a nyulsomfa, a rekettye ágának belső bőrével megdörgölik. A fa bőre nem fest minden időben. Legjobban adja a színt télen. Az ökörfarkú kóró virágja is szép sárgára festi a fát, de hamar levásik róla. A pásztor azonban a fát, de különösen a szarut legjobban szereti választóvízzel sárgítani.

BIRKAFOGÁS JUHÁSZKAMPÓVAL. (103)
A városból hozatott választóvizet egy kis spenzli-vel, pemzlivel, ludtollal, vagy egy kis fa-szálkával vékonyan rákeni a szarura, amely attól megsárgul.
A rézdróttal vagy csontlapokból metszett alakokkal berakott holmi a Balaton vidéken nem otthonos. A nagy gyűjteményt számláló Balatoni Múzeumban is csak egy-egy ilyen akad s ezek származása is kétséges. Ezért ezzel a teknikával e kötetben nem is foglalkozunk.
A díszités legbajosabb, de legművésziesebb módja a rekeszes zománcoláshoz hasonló spanyolozás (I).
A pásztor a fába szép virágformákat mélyit, vés, a virág helyét kiszedi. Azután a boltban vásárolt külömböző színű spanyolviaszkot apró darabkákra tördeli. Egy-egy darabot beletesz a mélyedésbe, abba megmelegített kanálnyéllel vagy késpilingával beletömi, belenyomkodja és elkeni, úgy, hogy az abba maradandóan beágyazódjék, szilárdan álljon. Azután a tárgy felületét üvegcseréppel, siklóval lecsiszolja.

BIRKAFOGÁS. (104)
A pásztor az ilyen virágot élővirágnak nevezi, mert szép szines és nagyon «látszatós».
A boltosok árulnak piros, zöld, kék, sárga, lila, fekete spanyolviaszot, amelyeknek élénk szineit változatosan alkalmazza a pásztor. A rózsa egyik levelébe piros, a másikéba kék spanyort töm, a levelet zölddel rakja ki, a szirmokat kékkel látja el. E zománcoló munkánál tanujelét adja a szinek harmoniája iránt való pompás érzékének is. Az ilyen spanyoros tikresek a pásztorművészet legkedvesebb termékei s különösen Somogyban találunk ilyeneket.
Ezeken leginkább megvannak az érintetlenül megőrzött népies díszítő elemek, üde, közvetetlen, bájos, elmés rajzok, egész jelenetek a népéletből, naiv csoportosításban.
Most pedig vegyük sorra a pásztorművészet alkotásait: a birkafogó kampót, a sétabotot, a pipát, pipaszárat s pipatartót, gyujtótartót, a kobakot és hébért, a kusztorát, a tükörfát, a merítőcsészét, a nyüvezőt, a kutyakölöncöt, a kanászbaltát, a viráglajtorját, a széket, képkeretet, a tükröst, a kalváriát, a légyhajtót, asztalmentőt, kutyagerincet, madárfarkat, babukát, pávát, borotvatartót, faláncot, konyhaeszközöket, mosólapickát, mángorló-lapickát, sodrófát; kürtöt, kékkőtartót, sótartót, botkampót szaruból, puskaportartót, disznó-agyarat, óraláncot; a bőrmunkákat, ostort, tarisznyát, dohányzacskót, bocskort; furuglyát, citerát, dudát, dudás fazekat, – és a többit.
Nevezetes szerszám, a juhász elmaradhatatlan holmija, cimere: a birkafogó kampó (103).
Pozsgay József, keszthelyi számadó oktat bennünket, hogy a birkanyájban mindenféle ajok-bajok fordulnak elő. Ezért a birkát meg kell fogni, meg kell vizsgálni. A juhászt a birka nem várja be, ezért kell a kampó, amelylyel a birkát, a fűköröm fölött, a száraz lábszáron, vagy a csánkon megfogja (104), maga felé rántja, azután nyakon vagy oldalról elkapja.
A birkával szép kényesen bánnak. Aszerint, amilyen baja van, balra elfordítják, mert így esik kézhez, vagy lábközé fogják, ha pl. «vérzést kiván».
A juhászok alaposan ismerik a birka betegségeit, az állat viselkedéséről már meszsziről kitűnik, hogy mi a baj. Értenek is a gyógykezeléshez; operáló művészetük pedig csudálatot kelthet.
A birka leggyakoribb betegsége a kergeség. A pásztor tudja, hogy ezt a kutyában pusztító pántlika-féreg okozza, melynek izei a kutya bélsarával a szabadba kerülnek. A birkák az izekből származó petéket a nedves fűvel, a vízzel magukba szedik. Az emésztő nedv a peték burkát feloldja s a kiszabaduló ébrények átfúrják a beleket s az agy felé vándorolnak. Apró hólyagocskává alakulnak s lassan növekednek. A hólyag a tyúktojás nagyságot is eléri s halványsárgás híg folyadékot tartalmaz.
A juhász csakhamar észreveszi a betegséget, mert a birka elmaradoz a nyájtól, nehézkesen, ügyetlenül jár, nem legel, feje mindig a földön, végre megkergül, vagyis körbe forog, céltalanul rohan egy irányba, megbotlik, összeesik, görcsöket kap.
Ilyenkor kell a kampó. Megfogja vele a birkát, emberségesen ölbe veszi (105) s másodmagával egy padon lefogja. Nem egészen idetartozik, de a magyar pásztor értelmes és emberséges voltának jellemzésére, mondjuk el, hogy bánik a beteg állattal.

AZ ELFOGOTT BIRKA (105)
A hólyag miatt a birka fejeteteje, koponyaboltozatának homlok- és falcsonti része sorvad, papirvékonyságú és áttetsző lesz, olyan puha, mint a kis gyermek fejelágya.
A birkát összekötik, egyik bojtár megfogja a fejét, hogy ne mozogjon s a gyakorlott kezű, ügyes operáló juhász kitapogatja, mekkora csontot kell lékelni, hogy a hólyaghoz jusson. A kiveendő csontnál nagyobb kerek bőrt fejt le, amelyet eldob. Rajta azért nem hagyja, mert az örökösen enyekesülne. A bőr úgy is beforr majd magától. A sebet behinti, bedörzsöli kékkővel hogy a vér ne szivárogjon az agyvelőre. Amikor a vérzés elállt, a hólyag fölött finom, éles, tiszta késsel kerek lapot metsz a csonton. Ezután tiszta görbe árral alája bök, a lapot kiemeli. Kést azért nem használ, mert az nagyot feszítene. Most már látszik a velőn a hólyag, amit nagy ügyességgel, higgadtsággal, türelemmel ki kell csalni a lyukon. A birka orrát, száját befogják, hogy a levegő benn rekedjen s mikor már alig ver a birka szive, nekieresztik az orrát, száját s ime, a levegő nyomásával a hólyag úgy bújik ki a lyukon, mint mikor a csiga-biga tolja ki a szarvát.
kell irtani, hogy hozzáférhessenek. Aki meglát egy szép botnak való ágat, nem röstel érette dolgozni, fél nap is elvesződik vele, míg kiveszi. Olyan is van, hogy aznap ki sem tudja venni. Pozsgai József mondja, mikor legénykorában nekiiramodott botot szedni, a dolmánya lerongyolódott. Az anyja egy hétig is ragmálta érte.
A somfának sok ága, töve van, az ágat gyökerestől ki kell venni, mert abból lesz a kampó.
A botot megpirítják. Langyos tüzön forgatják s mikor a bot héjja repedezni kezd, földhöz csapkodják s a héjj lehullik. Azért nem szabad késsel faragni, mert megsértenék a bot maga szünit. Ezután következik a kampó kifaragása. Nagyon kell arra is vigyázni, hogy a kampó szép formás legyen, hogy ne legyen se rövid, se hosszú.
A kampónak a rózsáig való hosszúsági mérete a három középső ujj szélessége. Ez alá kell esni a kampó rózsájának, díszének.
A kampó nyilása nagyobbnak kell hogy legyen, ha merinóbirkát őriz vele a juhász. A finomabb birkának vékony a csülke, szűkebb kampó kell a megfogásához.
A nyílás mértéke a hüvelykujj.
«A finom birkának való kampóban a hüvelykújjnak nem szabad könnyen fordulni, kissé szorulni kell, mig a másik birka kampójánál az ujjnak könnyű legyen a fordulása.»

BIRKA - «ERELÉS». (106)



BIRKAFOGÓ-KAMPÓK. (107)


HÉTKÖZNAPI KAMPÓ. (108)


ÜNNEPI KAMPÓ. (108a)
A kampót faragás közben befaggyúzzák, mert a nap és a szél meghasítaná. Amikor a bot kész, az egészet ujra faggyúzzák, így azután a szobában, meleg helyt, szép pirosra kiérik.
A juhászkampó végébe szeg nem kell, mert ha a birkához találnának vele pöccénteni, megsértenék. Somfa nem terem mindenütt. Messze vidéken sem található. Ahol van is, ott kocsiszám szedik össze a botkereskedők. Ezért ha a somfaszegény vidék pásztora olyan vidékre rándul, ahol somfa terem, pajtásai meghagyják neki, hogy hozzon ám somfát! Ha a pásztornak kedves komája vagy barátja van olyan helyt, az azzal kedveskedik, hogy néhány somfaágat küld neki.
Nem csoda tehát, hogy ha a kampós bot igen megbecsült jószág.

FOKOSOK, KANÁSZBALTÁK, BIRKAFOGÓ-KAMPÓK VASBÓL, OSTORNYELEK, OSTOROK, BIZSOKOK A BALATONI MUZEUMBÓL (109).
Ahol a pásztor nem juthat somfához, ott valami más fa ágára a kampót vasból készíttetik a kovácsnál azonyért, azért, mert más fáról, pl. a gyertyánról a kampó könynyen leugrik.
Megkivánják, hogy a kampó vége fölfelé görbüljön, rajta kígyófej legyen s a tetejére srófot tegyenek fényes sárgarézből, szóval, hogy az ilyen kampóról se hiányozzék a dísz.
A kampót rézből is öntik, de az csak olyan divat. Ezt a pásztor nem szereti, mert megfogja a markát (108).
Később szó lesz a csontkampóról is.





SÉTA-BOTOK. (110)




SÉTA-BOTOK, PIPASZÁRAK. (111)






FURULYÁK, BOTOK, OSTORNYELVEK. (112)
A hétköznapi kampóra (109) nem kell sok dísz, mert a gyapjú mocskos s ettől a diszítések megpiszkosodnak. Ezért a használati kampó díszei egyszerűek, tömörebbek is, nehogy használat közben letöredezzenek. Valami kis dísznek azonban, minden juhászkampón kell lenni. Kosfej, tölgymakk, csermakk, csillag, rózsa illik rája. A birka feje nem szép, mert nincsen szarva, nincsen koronája. Csak a kos, a hím, az az igazán pásztoros. Tehénfej, vagy az ilyesmi nem juhászmesterség, mint Sári József keszthelyi juhászgazda mondja.
A Balatoni Múzeumban van ugyan egy sárkányfejes kampó (107), de ilyesmihez a juhásznak nincsen kivánsága. Mindenféle mesebeszéd hazudott alakjai sem férkőznek az ő természetes észjárásához. Csak az olyan díszeket szereti, amire példát természetben lát.
A parádés kampó ünnepre, vásárra, bucsura való (108 a) s ez már ékesebb, cifrább, finomabbak, gazdagabbak rajt a diszek. A kampósbot a juhász címe, címere, a tekintély kifejezője. Arról ismerik meg már messziről, hogy a hordója juhász, amely állapot a nép között kiválóságot jelent, s ez büszke önérzettel tölti el a juhászt, különösen, ha számadónak rangosodott.
A bojtárok magukfaragta szép kampósbotokkal kedveskednek a számadónak; egész kis gyűjteménye van némelyiknek mesteri faragásokból. Ezeket kegyelettel őrzi és tisztességgel emlegeti meg a Miska bojtárt, a Jancsi bojtárt, aki ezelőtt 25 éve, 12 éve szolgált az urodalomban, míg felvitte Isten a dolgát annyira, hogy a szomszéd uraságnál elfoglalhatta ő is a juhász-számadó tisztességet.

JUHÁSZKAMPÓK ÉS SÉTABOTOK A BALATONI MUZEUMBAN KESZTHELYEN. (113)
Következik a sétabot! (110, 111, 112, 113, 114.)
A pásztorok szivesen faragnak sétabotokat is, amelyeknek fogantélya eltér a birkafogó kampójától.
A fogantélyok alakja is nagyon változatos és elmés. Legegyszerűbb a derékszögben hajló fogantély. Szokott forma a kampós fogantély. Gyakori a furkóban végződő sétabot is.
A fogantélyok alakja rendesen aszerint formálódik, hogy milyen volt a lemetszett faág növése. Ha az ág T alakú, akkor a pásztor a kampóból rendesen madár-alakot farag (114, 115).
A Balatonvidékén sok ember kezében látunk ilyen madárfogantyus botot.
Említsük meg, hogy az Ázsiában járt Zichy Jenő gróf is meglátogatta a Balatoni

 


BIRKAFOGÓ-KAMPÓK, SÉTABOTOK ÉS FOKOSOK A BALATONI MUZEUMBÓL. (114)







SÉTABOTOK. (115)
Múzeumot s az ilyen madaras botokon akadt meg legjobban a figyelme; megjegyezte, hogy mikor a Kaukázusban utaztak, ugyanilyen botokra akadtak ott is.
A fogantélyok elterjedt alakja még a körben haladó alkar, úgy, hogy a kézfej a bot szárát markolja át. Sok pásztor a fogantélyt csontból, szarvas-agancsból készíti, avagy rézből önti meg.
A birkafogó szárát nem díszítik, mert hisz' a díszek a bot használhatóságának ártanának. A sétabot azonban tűri a diszítést s a pásztor pazarul ki is cifrázza. Bámulatos, hogy a kicsiny s nehezen kezelhető hengerded területen, milyen aprólékos és mégis tökéletes ékítményeket helyeznek el igen nagy biztossággal és szabatossággal.
A bot nyele telis-tele van virággal, falevelekkel, állatokkal, nem ritkán egész bibliai jelenetekkel.
Tüttő Sándor vörösmezei juhász botján például egész galéria.
A kampó alatt gazdag tölgyfa- és gyertyánfa koszorú között a római pápának csillagokkal övezett, elég jól sikerült, domborművű arcképe, fölötte a pápaság jelvényei.
Lejebb: dús lombozatú almafa, törzsén a kigyóval; Éva almát szakít, míg egy férfi-alak, valószínűen Ádám, közönyösen ül a fa alatt, kezében persze juhász kampó. A fa fölött kardottartó angyal lebeg. A bot láttára az ember tanakodhatik, hogy az angyal miért is űzi ki a paradicsomból Ádámot, mikor olyan ártatlanul üldögél s Évának még hátat is fordít (38).
Még lejebb, külön szakaszban, rózsa-ágak futják körül a botot három nyíló rózsával, sok bimbóval és temérdek levéllel, amelyeken a levél erei és csipkés széle szinte mikroszkopikus finomsággal vannak kidolgozva. A negyedik szakaszban cserépedényben nyíló liliomokat és egy tulipánszálat látunk.
A legelső szakaszt borostyánlevelek futják körül. Köztük tojásdad keretben, finoman metszett betük jelzik, hogy a botot Tüttő Sándor 1905-ben a zalaapáti plebános úr nevenapjára készítette igaz tiszteletből. Illett tehát, hogy a botot a római pápa képe ékesítse.
A pásztor a botra legszivesebben a körültekerőző kigyót faragja (116-117). Akadtak már magyarázók, akik ebből valami misztikus pásztori hitet iparkodtak kimagyarázni. Sok pásztorral beszéltünk, de ilyesmiről egyik sem tud. Kigyót faragnak, mert ismerik a kigyót s a tekerődző állat olyan ügyesen illik diszítésnek a botra.
A keszthelyi kanász egyszerűen azt mondja, hogy a botra azért kell a kigyó, mert az már messziről «látszatós». A botra csak kis virágokat lehet faragni, amit messziről nem vennének észre. A kigyót különben is könnyű faragni, mert az ember a botot csak forgatja a markában s a kést hajtja rajta, mint a celi boton.
A celi bot pedig nem más, mint egy friss hajtású faág, amelynek héjából szalagot hasítanak ki, úgy, hogy e szalag körülcsavarodó fehéren maradt helye tarkázza a botot. Elnevezése is mutatja, hogy Mária-Czellbe járó búcsusok szoktak ilyen bottal hazatérni az ájtatos útról.



SÉTABOTOK ÉS KÉT KANÁSZBALTA (116)
A pásztor meglesi, mikor térnek haza a búcsusok Sümegről. A nyájat az erdő mellé tereli s ott készítgeti a celi botot, hogy azt a keresztkomája, a sógorasszonya haza vihesse a kis gyermekeknek, akik otthon nagyon megörülnek a cifra ajándéknak.
Szóval, a kigyó is úgy csavarodik a bot körül, mint a celi bot cifrasága.
Sok kigyódiszítés rendkívül vastag. Ha az ember megkérdi, hogy miért, azt feleli a pásztor: azért, mert a kigyó elnyelte a kis malacot vagy a kis birkát. Attól nehezedett meg.
Nagyon szeretik a kigyót úgy is ábrázolni, a mint egy békát készül elnyelni.
A vizi siklót megkülönböztetik a más kigyó fajtáktól, mert nem mulasztják el, hogy amannak halántékára a jellegzetes sárga hold-alakot oda ne tegyék. A bot alsó végére, rendszerint fél méter hosszúságra, centiméter-beosztást faragnak, aminek a gazdaságban sokszor jó hasznát veszi az ember. A kampó, a fogantély sem marad persze dísz nélkül végére kosfej, kutyafej jön. A kampót őzlábnak, szarvaslábnak alakítják, beborítják virág- vagy levéldíszszel, fekvő kutyát faragnak rá, stb. A valódi őzlábat is meggörbítik s azt úgy szőrösen fogantélynak a botra erősítik. A juhász azt tartja, hogy igazi juhász a világért sem hordana ilyen sétabotot. Azt csak ajándékba csinálja másnak, az uraságnak, az ispánnak, a majorgazdának, ipának, sógorának. Csak ilyesféle embernek való az olyan bot, amelyik nem birkafogó kampó.
Következik a pipaszár, a pipa és a pipatartó.
A pásztor sokat pipázat, van módja benne, meg ráérő ideje is: egy pákli egy napra, nem is mindig elegendő. Így hát a pipaszár hamar kiérik, szaga lesz gyorsan. Uj szár kell s szinte minden harmadik héten. Csinál hát magának pipaszárat, újat.



SÉTABOTOK ÉS KÉT KANÁSZBALTA. (117)
Pipaszárnak olyan ág való, amelyik a fa tövéből, amolyan fattyuhajtásként csapdázik, nől ki. Ez jobb, mert egészen sima, nincs rajt ág és szép egyenes.
A nyers ágat tüzes dróttal, leginkább esernyődróttal hosszában kisütik. Az ág bele könnyen vezeti a drótot. Csak a nyers fát sütik ki, mert a tüzes drót a száraz ág oldalán hamar félremegyen.
Lehet pipaszárat faragni hasábfából is, de az ág jobb, mert a gömbölyűsége már készen van s a belén is jobban elmegy a fúró. «Biztosabb furása van.»
Amely ágat nem lehet könnyen kisütni, azt fúróval lyukasztják végig. A pipaszár rendszerint nagyon hosszú. Ki látott már kereskedésben ilyen hosszú, vékony fúrút?…Gondolt is arra valaki, hogy még ilyen szerszámot is gyártson!
A pásztor azonban tud segíteni magán. Vásárol egy kis vékony fúrót, amelynek nyele vas. A falusi kovácsnál a vasnyelet vékonyra kinyujtatja, kiegyenesítteti, a kis fúró szárának folytatásaként. Így azután mindjárt van neki hosszú fúrója; ezzel belefúr a pipaszár egyik végébe is, meg a másikba, hogy a fúrások a középen találkozzanak; a szár alsó végét hegyesebbre faragja s beleszabja a pipa csukájá-ba.
A pipaszár másik végére jön a csutora, vagyis a szopókának csavaros alsó része, hengere.
A csutorát ráhajtja a beleszabott pipaszárra, amelyen meglátszanak a csutora csavarmenetei, hogy ezek milyen távolságra vannak egymástól.
Végül kimetszi a bak- vagy kan-csavart, amely szépen beleillik a csutora koca- vagy nőstény-csavarába.
Kétféle pipaszár van: egyenes és görbe. Az utóbbi lehet rövid és hosszú. Az egyenes pipaszárra nem éppen kell szopóka; telik szopóka magából a szárból is. Ez azonban hamarébb tönkre megy.
Az egyenes pipaszár szopókáját csontból a pásztor is megfaragja. A hosszú szár szopókája már gyári munka.
A juhászok hosszú szárú pipa mellett őriznek, mert ráérnek. Olyik pipájának olyan hosszú a szára, hogy a kezével el sem éri a pipát, ha a szopókája a szájában van. A bojtár tartja a pipa fölé az égő gyújtót!…
Rövid szárú pipa csak dolgos embernek kell, aki mindegyre tesz, vesz, hajuldoz.
A pipaszárakat is díszítik, még pedig igen szépen, mert azt mindig látja a pásztor maga is, de meg azok is, akikkel beszélget. A pipaszár csekély felületén a faragások rajzai rendkívül aprók, gyengédek, finomak (119-123).

PIPASZÁR DISZITÉSE. (119)

PIPÁRATÖMŐ PÁSZTOR. (118)
Ha a pipaszár nincs díszítve, akkor az bizonyosan szagos meggyfából készült.
A meggyfa azonban ritka vidéken terem, mint ahogy a népdal is mondja:
Szagos meggyfát nem mindenhun látni,
Barna kis lányt nem könnyü találni…
Az igazi pásztor pipáért sem ád ki pénzt. Régebben nem is volt olyan sok és olcsó cserép-pipa, amiről különben is azt tartják, hogy szárítja a mellet. A fapipa évekig eltart, mert ha leesik a földre, nem törik össze.
A fapipa belsejét bádoggal bélelik ki. Így nem terem meg benne a bagó, tisztára elég a dohány, csak a hamut kell kiverni. A fapipára a rezet, a födelet más kiszolgált pipáról rakják át.
A pipát juharfából, kecskerágítóból, diófából, különösen ezek tusakjából készítik, mert bennök ágas-bogos minták, vacsartok látszanak, amelyek cifrázás nélkül is olyanok már, mint a virág.
Az ilyen pipára nem is lehetne faragni, mert, a belseje szálkás, a virág kipotyogna belőle.


DISZÍTÉSEK PIPASZÁRAKRÓL. (120, 121)

DISZÍTÉSEK BOTOKRÓL. (122)
Ha tiszta fából készítik a pipát, akkor embert, őzet, kanászt, vadászt, szarvast, kost faragnak rá.
A (124.) sz. képünkön és a III. táblán látható fantasztikus pipa nagyon elterjedt. Lovon egy mesebeli alak; feje tetején van a pipa nyilása.
Lófarkából kötőt fonnak, amelylyel megkötik a pipát és szárat, hogy «el ne menjenek egymástól». Azután szines hárászból dísznek boklyókat s ebbe piros, fehér, zöld, kék, sárga gyöngyöket füznek.
Az ilyen pipából azután igazán élvezet füstölni, különösen, ha az ember valahonnan Mike község tájékáról egy kis csempészett szűz dohányhoz is jut. Míg ilyes kerül valahonnan, jó a trafik-dohány is, amelynek karikázó füstjénél sóhajtozva emlegeti a pásztor a régi jó időket, amikor a szegény ember még nem volt mindentől megfogyasztva s mikor még az akol táján szabadon termeszthette a legzamatosabb leveles dohányt!…Akkor a dohány a jó birka-ganajban úgy megnőtt, hogy az ember nem látszott ki belőle, mert akkora levele volt, mint egy-egy szakasztó. A pásztor a fölösleges dohányt otthon szép dohánytartókban, kicifrázott ládikákban tartotta, amelyet vagy felnyitóra vagy tolózárra csinált.
Van az érdemes pásztornak pipája, több is: hétköznapi, ünnepi hosszabb s rövidebb szárú fából, tajtékból, cserépből. Természetes, hogy ezek nem hentereghetnek a szobában. Ezért pipatartót készít, rendesen a szoba szögletébe.
A szivarszipkát, a «pícc»-et is maga készíti. Nem kell neki a hamar rongyolódó bolti szopóka.
A kobak is pásztorholmi; s hébért is, ügyeset, pásztorok szoktak diszíteni a Balatonvidéken (125126.)
A közönséges töknek több fajtája díszlik ott, köztük a kobaktök, balatonvidéki tájnyelven egyszerűen: kobak. Ennek levele a közönséges tök levelénél kisebb, szine hamvasabb, a virága pedig fehéres; kúszó növény s Kelet-Indiából származik. Hazánkban bőven van belőle, de Németország hűvösebb klimájában már nem terem meg.
A növény különböző alakú nagyobb gyümölcsöket érlel, így a palackalakú kobak-ot és az üveglopóhoz hasonló hébér-t. Ezek úgy lógnak róla lefelé, mint száráról a babhüvelye.

KOBAKTÖK.

PIPA ÉS A SZÁRA. (124)


DISZÍTÉSEK BOTOKRÓL. (123)
A pásztorművészet e két gyümölcsöt igen ügyesen felhasználja.
A növény magját, az akol mellett jó ganajos földbe idejében elvetik. Amikor kikél, melléje póznát, ágat dug vagy létrát erősít a falra, amire a növény felkuszik, mint az iszalag vagy mint a szulák és a babinda. Őszszel ez megérik; ha a rossz időjárás miatt nem érik meg teljesen, akkor a gyümölcsöt kiakasztják a napra, vagy felakasztják száradni a konyhában. Azután a füstös konyhás házban a héjba (padlásra), más háznál pedig a kéménybe akasztják, hogy szépen megpirosodjék s a bele is kiszáradjon belőle.
A kobaknak fenn kisebb, alant nagyobb bubja van. Ott, ahol a kacscsa van, kifurják s a magot kirázzák belőle. Egy vesszőt pörgetnek benne, ide-oda forgatják vele az összeszáradt belet, a hártyát az oldaláról lepiszkálják s tele öntik vízzel; a vizet vagy egy hétig benne hagyják, amitől a még bennmaradt bél leázik. Ezt az eljárást két-három héten át ismétlik, mindaddig, míg egész tisztán s kobak-íz nélkül nem ömlik belőle a viz. Azután a kobakba dugaszt faragnak, s ezt, hogy el ne veszszen, zsineggel a kobak nyakára erősítik.

KOBAK.
Így készül a víztartó edény, a kobak, amelyet a pásztor keskeny szíjjal a tarisznya nagy szíjához erősít.
A kobak testét szépen kidíszítik (127-129). A kobaknak nagyon vékony a héjja, tehát igen kell vigyázni a diszítésnél, mert könnyen bemetszhetik s akkor kiszivárogna belőle a folyadék.
A kobakot nemcsak apró bemetszésekkel, hanem spanyolviasz-berakásokkal is díszítik. Most már ha tudjuk, hogy a kobaknak csak kéregpapirvastagságú a héja, bizony elképzelhetjük, micsoda finom, kényes munka az ilyen díszítés!
A kobak egyike a legősibb eszközöknek. A középkor egyházi művészete kobakosan ábrázolja számos szentjét. Kobak van a pásztorok védőszentjénél, Szent Vendelnél, akinek sommásan faragott kőszobrát az állattenyésztő jómódu gazdák szívesen állítják házuk elé, vagy az utak mellé. (Szent Vendel királyi herceg volt, de fölvette a pásztor ruhát, és neki indult a nagy világnak. Útközben beállott pásztornak. Természetes, hogy a zarándokút alatt kobakra volt szüksége.)
Idősb szent Jakabot, a zarándokok védőszentjét is kobakkal ábrázolják. Mint vándor apostol tizenkét évig a zsidók között hirdette az evangéliumot. Bizonyos, hogy a sok prédikálásban megszomjuzott s a kobakból csillapította szomját. Párisi szent Vilmos apát is kobakot viselt, amikor útnak indult, hogy a világiaskodó szerzeteseket megrendszabályozza. A betegek önfeláldozó gyógyítóját: szent Rókust is kobakkal ábrázolják, amelyből a jószívű szent a szegény betegnek nyujtott enyhítő kortyokat.
Érdekes, hogy a klasszikus festményeken, a külföldi képeken és szobrokon e szentek a kobakot a hosszú zarándok-boton hordják.
Magyarországon az utak mellett és a templomok körül látható szobrok pedig a kobakot a derékon viselik úgy, ahogy a magyar pásztor azt a tarisznyája mellé köti ma is még.
A kobakban jó hűsen marad a víz. Ezért az a pásztor elmaradhatatlan víztartója volt.

PÁSZTOR A KOBAKKAL. (125)

EGY KOBAK DISZÍTÉSÉNEK KI TERÍTETT RAJZA. (126)

A KOZMAPUSZTAI PÁSZTOR KPBAKJÁRÓL; PUSKAPOROZOTT DÍSZÍTÉS A KOBAK NYAKÁN (127)

A KOZMAPUSZTAI PÁSZTOR KOBAKJÁRÓL; PUSKAPOROZOTT DÍSZÍTÉS A KOBAK HASÁN (128)

A KOZMAPUSZTAI PÁSZTOR KOBAKJÁRÓL; PUSKAPORPZOTT DÍSZÍTÉS A KOBAK HASÁN(129)
Ma már a balatonvidéki pásztornál nem igen látunk kobakot. Régente kellett a kobak, mert a hatalmas legelőkön nem volt kút. Ilyesmire akkor nem reszkirozott az uraság. Akkor az állatot a messzebb lévő forráshoz, a tókához, pocsétához, esőfogó gödrökhöz hajtották s ha a pásztor akart volna is abból inni, akkor sem tehette, mert a fóka eleje hamar belefutott a vízbe és fölzavarta.
Régivilágban a koldusok is hordottak kobakot, mert abba öntötték nekik az ajándék-bort. A mai filokszerás, perenoszporás világban megdrágult a bor ára. A gazdának magának se igen jut a hegylevéből, nemhogy a koldusoknak öntözgesse alamizsnának. Ezért hát a koldusok tarisznyájáról is lemaradozott a kobak. Vizet nem érdemes nekik abban tartani, mert vizet ma már minden faluban kaphatnak.
A parasztságnál nagy ritkán találunk még használatban kobakot. A nyolc filléres pintes üveg azonban nemsokára teljesen kiszorítja mindenünnen az alkalmatos ősi edényt, amelyről csak a maradi jó szentek szobrai adnak majd hírt utódainknak.
Sári József keszthelyi számadó azt véli, hogy maholnap bizony majd azok sem tudnak hírt mondani a kobakról, mert hisz lassankint eldöntögeti őket a szél. Lám a keszthelyi Csák György réten is volt egy kobakot viselő szent. Azt is elhordatta az apátúr, mert leesett a teteje. Miért dísztelenkednék hát ott tovább?…
A kobak felső bubját le szokták vágni. A megmaradt alsó bub szájának két átellenes részét kifúrják s ebbe zsineget húznak, hogy az edényt mint só-, paprika- és füszertartót felakaszthassák. (130 b) A lemetszett bubot sem dobják el, hanem azt ráteszik a vajköpülőre fedélnek, hogy a tejföl ki ne föcsögjön.
A növény másik alakú gyümölcse a hébér, amelyet hasonló eljárással dolgoznak ki s a pincékben borszívásra használnak még most is igen sok helyt, mert nem törik el olyan könnyen, mint az üveghébér. Már pedig az áldott Balatonvidékén, pinceszerezés közben, könnyen kiejti az ember a kezéből – különösen hajnal felé – a hébért... (130)
A hébérre, még mikor az indáján érés közben van, késsel díszeket karcolnak, metélnek, amelyek kiforradnak, forrácsosak lesznek s így már kész díszített növényt vághatnak le a szárról is.
A hébér kobak-jának, fejének egyik felét lemetszik s ha gyöngélik a szárát, botot dugnak bele. Így készül a mustmérő, aminek szüretkor igen jó hasznát veszik, mikor a mustot a kádból a sajtárba merik s ebből a hordóba öntik.
Ilyen hébérrel kedveskedik szőlősgazda ismerősének a pásztor, aki jó szívvel kinálja meg egy-két pohár borral ha néha-napján elvetődik a hegyi hajlék felé. (l30 a).
Következik a kusztora (II) (131, 132). A pásztor, a faragó kés, a bizsók mellé zsebkést, kusztorát, is készít magának. A szalonnázó, evőkésnek ez a becsületes neve. A bolti kés az bicska, bicsak. A kusztora nyelét fából vagy szaruból faragja ki. Híresek az Öri kések, amelyek Felsőőr nevű községből származnak, ahol iparszerűleg készítik.

HÉBEREZÉS. (130)

FÜSZERTARTÓ KOBAKTŐKBŐL. (130 b)

MUSTMÉRŐ KOBAKTÖKBŐL. (130 a)










SPANYOLOZOTT HOLMI SOMOGYBÓL. (I. tb.)









SPANYOLOZOTT KUSZTORÁK SOMOGYBÓL, ZALÁBÓL. (II. tb.)
A pásztorok sikerrel utánozzák ezeket, a késeket is. A szarvasmarha szarvának a csúcsát, a kos- és bivalyszarvat elviszik az esztergályoshoz, aki a hengerded nyelet számos gyűrűmélyedéssel ékesíti föl. A pásztor azután otthon ezt a nyelet hosszában bevágja, hogy a «pilingának» ágya legyen. Leginkább azonban fanyelet faragnak.
A kusztora fejére rézgyűrűt tesznek. A vaskereskedésben táblaszám van a réz. A pásztor ebből olyan széles szilatot metszet le, amilyen szélesnek a kusztora gyűrűjét szánta. Otthon pedig bádognyírő ollóval olyan darabokra metszi el, amekkora egy-egy karikára kell. A rezet vaspálcára ráveri, azon összehajtja, olyan szélesre, amilyen a nyél feje; reszelővel karikákat reszel rá, s az ezek között levő tért hosszú lapra, három szegletre, kockára reszeli, s ilyen alakú lapokkal díszíti föl a gyűrűt. A gyürű felső szélét behajtja, mint a ruhaszegést, hogy pereme legyen. Ez tartja a kést, hogy le ne szegődjék, hátra ne bicsakoljék. Ezután a gyűrűt ráhúzza a kés fejére, mindakettőt keresztül fúrja s a pengét egy szeggel beleerősíti.
Ezután következik a nyél díszítése. Az őri késnyél gyűrűibe spanyolviaszkot öntenek. A fanyelű késeket kimetélik és spanyolviaszszal kiöntik. A nyélen más díszt nem alkalmaznak, mert «bántaná a kezet ».
Az ilyen kusztora igen alkalmas szerszám, mert mindenki a saját kezéhez szabja. Jó, gusztusos fogása van. Olyan erős a pilingája, hogy nemcsak evésre, faragásra, hanem szükség esetén – teszem bucsúban – önvédelemre is használják… A keszthelyi kanász szobája valóságos késes műhely. Készül ott őri kés, kisebb és nagyobb kusztora, egyszerű és dúsan díszített nyéllel, amelynek alja vagy gömbölyű, vagy csizmaalakú. Látunk ott kusztoranyelet őz és szarvas agancsból is. A keszthelyi kanász még olyan kést is tud csinálni, mint a bolti bicsak. Más ember eldobja a kését, ha eltörik. A pásztor kiszedi a rugóját. s ahoz azután az elkopott henteskésből köszörül pengét, a szarvasagancsból nyelet farag, ennek lapjainak belsejét beborítja rézlemezzel, s azután szépen összeszegezi az egész készséget.

ZALAI KUSZTORÁK. (131)


KUSZTORÁK (ZALAEGERSZEG). (132)
Gyönyörű pásztorholmi a gyújtótartó (133, 134, 135) stb.
Faragott, szépen díszített gyújtótartó minden pásztor, s a legtöbb urasági cseléd zsebében van, ami nem is csoda, mert gyujtóra vagy mint az öregek mondják a masinára, minden percben szükség van. Azt pedig nem tanácsos a zsebben, vagy csak úgy a fül mellett hordani. Azt jól el kell zárni. E célra pedig a pásztor gyujtótartója igen alkalmas kis készítés.
Ha valamelyik pásztor nem tud faragni, megkéri komáját, a bátyját, a sógorát, hogy készítsen neki gyújtótartót. Szivesen! Emberségből!



GYÚJTÓTARTÓK (133)




GYÚJTÓTARTÓK (134) 1, 2, 3, 4, 5, 6, 8 faragott gyujtótartó. –7. Faragott gyujtótartó, készítette Kapoli Antal kadarkúti juhász.





GYÚJTÓTARTÓK (134a)




GYÚJTÓTARTÓK (135)
A pásztor, ennek a helyes kis holminak rendszerint téglaalakú, akkora falapot szab ki, hogy kényelmesen beleférjen a mellényzsebbe, vagy a tarisznya kis zsebébe. A falap belsejét azután kis fűrészszel úgy fűrészeli ki, hogy három oldalán nyílás legyen rajta.
Aki nem kerüli a szapora munkát s aki azt szereti, hogy sok szeget kelljen használni s aki azt akarja, hogy a gyujtótartója minél erősebb, tartósabb legyen: az bizsókjával a fadarabot hosszúságában keresztül vési úgy, hogy annak csak az alsó és felső végén lesz nyílás, az oldalán nem (142). Ide tehát az oldalrészt nem kell külön fa darabból beerősíteni.
A gyujtótartónak tehát vagy két, vagy három oldalát kell megkészíteni; a két oldalrészt csappal szilárdan beerősítik, vagy beleragasztják. E célra oltott meszet és turót kevernek össze. Ez sokkal tartósabb ragasztó-szer, mint az asztalosenyv. Se a víz, se a meleg nem árt neki.

A GYÚJTÓTARTÓ FÖDELÉNEK FORTÉLYOS NYILÓ SZERKEZETE. (137)



A GYÚJTÓTARTÓ GÉPEZETE. (136)








SPANYOLOZOTT TÜKRÖSÖK; PÁSZTOR PIPA. (III. tb.)
A harmadik oldalrész, természetesen, nem lehet szilárd, mert a gyujtót valahol ki kell venni, s e végett a gyujtótartó tetejét ki is kell nyitni. A tartót tehát úgy kell megszerkeszteni, hogy a teteje magától ki ne nyiljék, hanem csak egy kis erőszakra. E végből a tartó belsejébe elmés gépezetet, egy rugót tesznek. Ennek alsó végére a) csapot faragnak, azt beleerősítik a gyujtótartó aljába (136), vagy pedig csap nélkül az oldalához szegezik. A rugónak oldalra nyúló feje van b). A derekán, közepén pedig egy kis púpja, könyöke c). A gyujtótartó födelének egyik végén kis fej van. A rajtalévő átfúrás részére a lyukon szeg halad keresztül, amely a födelet a tartó két oldalához erősíti s ez a födél forgási tengelye. Ha a gyujtótartónak kissé kiálló tetejét felemelik, akkor fejének felső sarka rendes helyén nem fér meg, a miért a rugó fejét előre nyomja, mert a rugó a pupja miatt hajlékony, rugós. Ha a födelet teljesen függőleges helyzetbe állítjuk, megfér eddigi térfogatán s a rugó feje visszatérhet eredeti helyzetébe.
A födél kinyitásához bizonyos erőt kell kifejteni, hogy a szilárd farugó jelentékeny ellenállását legyőzze. Becsukás közben a födelet a rugó erősen lecsapja, az a tartó oldalára ütődik, s ilyenkor élénk pattanó hangot ád. Ezért a födelet pattantónak is nevezik.
Az egypattantós gyujtótartó a leggyakoribb. Vannak azonban nagy számmal olyanok is, hogy mind a két végén ilyen pattantó van, tehát a gyujtót a tartó mindkét végén kivehetjük.
Vannak olyan tartók is, amelyekben külön rugó nincs, mert a pattantó (a) magát a tartó oldalát (b) tolja vissza; az oldalnak azzal adják meg a rugalmasságát, hogy középen a tartó két oldalához szegezik (c) szilárdan. Ha tehát a pattantót fölemeljük, ez az oldalnak felső felét (d) nyomja ki. Az ilyen gyujtótartó szerkezete azonos a rugós zsebkésekével.




TÜKRÖSÖK. (138)
Ez a szerkezet csak olyan tartókon alkalmazható, amelyeknek oldalát kifűrészelték, vagyis, amelyiknek eredetileg három nyilása volt.
A csak alsó és felső nyílására kivésett tartó szilárd oldala, természetesen, nem lehet rugalmas.
Ez a szerkezet egyszerűbb, de ezt nem is készíti a pásztor olyan örömest, mert neki az a fő, hogy minden tárgyán minél több ügyességet, kitalálást mutasson be. A pásztor inkább arra törekszik, hogy a gyujtótartók gépezete minél összetettebb legyen, a szerkezetben minél több legyen az elmésség, csalafintaság. Virtus van ebben! Az enyim különb legyen, mint a komáé!…Csinálnak olyan nyitásuakat, hogy azt holmi egyszerü észjárásu atyafi ugyan hasztalan babrálja, ki nem nyitja, amig gazdája meg nem mutatja a módját.
Csak hosszú babra után találja ki az ember, hogy a gyujtótartó összetett tetején egy kis elrejtett nyelvet oldalvást kell tolni, azután a tetőt hátra kell huzni s elfordítani (137). A tetőn egy zár van, s ebben egy-két lakat, kulcsalak ugyanabból az egy fából kifaragva igen nagy vesződséggel.
A külömböző szerkezeteket rajzaink (142. képen lévő) mutatják be.
A legtöbb gyujtótartónak olyan az alakja, mint egy kis imádságos könyv.
Vannak azonban eltérő alakok is, például olyanok, amelyeknek három oldala lapos, a negyedik: az egyik hosszabb oldal félhenger alakú vagy a melyikeknek mind a két oldala ilyen, vagyis az egész hasív lapított henger.







TÜKÖRFA ÉS SÓTARTÓ. (139) 1. Spanyolozott tükörfa, Csököly XIX. sz. eleje. – 2. Faragott tükörfa. 3. Spanyolozott tükörfa, Csokonya. 4., 5. Faragott tükörfa Csököly – 6. Spanyolozott tükörfa, készítette Balázs Vendel. – 7. Faragott tükörfa. 8, 9. Spanyolozott tükörfa, Csököly XIX. sz. közepe. – Puskaporozott sótartó, készítette Kapoli Antal. kadarkúti juhász. – 11. Puskaporozott és sósavval maratott sótartó.
Sok gyujtótartó alsó és felső része ívelt domborúan vagy homorúan, de van olyan, amelyiknek két vége domború, az oldala pedig homorú.
A gyujtótartók egyik keskeny oldalát recésre, «redesre» faragják, hogy azon gyujthassák meg a masinát. Némely pásztor ide kis kilyuggatott bádoglemezt, vagy üvegpapirost tesz.
A gyujtótartó keskenyebb oldalait szaruból is készítik, sőt akad olyan is, hogy szaruból van az egész.
Végül az egész kis holmi lapjait és oldalait szépen kidíszítik. A faragás mindig jellemzően tiszta s csudálatos, hogy akkora kis területen mennyi változatos és mily finom formai gondolatot lelünk.
Nevezetes pásztoralkotás a tükörfa. Minden pásztor hord magánál tükröt, tükröst, tikerfást, tükörfát (III).
A pásztor ugyanis maga borotválkozik. Sokat törődik csinos külsőjével. Szereti a csinosan pödrött bajuszt, – hogyne volna szüksége a tükrösre!
Rendszerint négyszögletes két falemezből készül. Az egyikbe mélyedést, ágyat, üvegtartót vájnak a tükörüvegnek. Erre jön a tükörfa teteje, amelyet rá kell tolni, s róla könnyű szerrel le lehet húzni az üvegtartó körül lévő bevágásban, kapocsban.
A kapocs eleje valamivel szélesebb, mint a hátulja, azért, hogy a beletolt tető szoruljon s magától ki ne essék. A tükörtartó tehát trapez-alakú.
Van karikás, kerek alakú tükrös is, amelynek födelét hasonlókép húzhatjuk le. (138, 139, 140.)
A tükörfának adnak még tojásdad és nyolcszögletes alakot is.
Nagyon gyakori a kerek, fordítócsapra járó tükörfa is (142).

FORDÍTHATÓ FÖDELÜ «TÜKÖRFA» NYITÓ-SZERKEZETE. (141)


TÜKRÖS KÉT OLDALA. AZ ALSÓN LÁTHATÓ NÉGYSZÖGLETES DARAB LEHUZHATÓ. ALATTA VAN A TÜKÖR (140)
Ezt csak úgy nyithatjuk ki, ha a két tenyerünk közé helyezzük s a tetejét erős nyomással elfordítjuk. Az ilyen tükrös egyik felének belső lapján ugyanis domború karika van kivésve, amelyből három csap ugrik ki. Ezek teljesen beleillenek a tükör másik felébe vájt csapágyakba, csaphelyekbe. Ezekben a betevéskor nem szorulnak meg, tehát a két féltükör szét válnék. Azért két csapágy között, a kör pereme alatt lévő fát, a tükörtartó szélét, alávésik (142). Már most ha a csapok benn vannak a csapágyakban, akkor a tükör tetejét a tenyér között elfordítják, mire a csapok a bevésésbe fordulnak s itt megakadnak úgy, hogy a tükör két fele szét nem válhat.
Aki nem tud hozzá, jobbra-balra forgatja a tükröt, feszegeti innen is, onnan is, de bizony nem gondol arra, hogy kinyitás közben a tenyere közé vegye.












GYÚJTÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK NYITÓ SZERKEZETE (142) 1. Lakatos gyujtótartó. 2, 3. Ennek nyitó szerkezete. 4, 5. A tenyér között fordítható lapostükör szerkezete. Az első csapágyakkal, a második az ezekbe helyezkedő csapokkal. 6. Gyujtótartó szerkezete. Az oldalsó rugó megnyomására a födél fölugrik. 7. Fapánton szetnyíló tükrös. 8, 9. Gyujtótartók, amelyeknek födele is, feneke is kinyitható. I–V. Furfangosan nyitható tükör. VI. A tükör ágya. VII. A bajuszpedrő helye. Az alsó jobb sarokban iker gyujtótartó és tükrös.











SÓTARTÓK, GYUJTÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK (143)









SÓTARTÓK, GYUJTÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK (144)











SÓTARTÓK, GYUJTÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK (145)











SÓTARTÓK, GYUJTÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK (146)
 
GYUJTÓTARTÓK, TÜKRÖSÖK ÉS SÓTARTÓK(147)








TÜKRÖSÖK, GYUJTÓTARTÓK ÉS SÓTARTÓK (148)













TÜKRÖSÖK, GYUJTÓTARTÓK ÉS SÓTARTÓK (149)











GYUJTÓTARTÓK, SÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK (150)












TÜKRÖSÖK, GYUJTÓTARTÓK ÉS SÓTARTÓK (151)








TÜKRÖSÖK ÉS GYUJTÓTARTÓK (152)









TÜKRÖSÖK ÉS GYUJTÓTARTÓK (153)











TÜKRÖSÖK, GYUJTÓTARTÓK ÉS SÓTARTÓ (154)










TÜKRÖSÖK, GYUJTÓTARTÓK ÉS SÓTARTÓK (155)











TÜKRÖSÖK, SÓTARTÓK ÉS GYUJTÓTARTÓ (156)










SÓTARTÓK, TÜKRÖSÖK ÉS GYUJTÓTARTÓK (157)





TÜKRÖSÖK (158)








SPANYOLOZOTT TÜKRÖSÖK SOMOGYBÓL. (IV. tb.)







SPANYOLOZOTT TÜKRÖSÖK SOMOGYBÓL. (V. tb.)
Vannak még kitámasztó tükrösök is, amelyeket belenézéskor nem kell kézben tartani, vagy valahol megtámasztani (A IV. lapon a legalsó két kép). Ez a tükrös is két fél részből áll. A tükröt tartalmazó felső része belemegyen az alsó részbe vájt ágyba. A felső rész felét a vastagság közepéig függélyesen, azután vízszintesen bemetszik késsel, vagyis az egésznek egy negyedrészét a síkból lemetszik. A lemetszett részt egy pánttal a másik csaphoz erősítik s ezután az alsó rész ágyába nyomják. A tükör kitámasztása úgy történik, hogy a felső félnek a fűrészeléssel el nem vett részéhez erősített karikával kiemelik, kicsípik az alsó rész ágyába szorult tükröt s ezt kifordítják. A kifűrészelt és pántba fogott rész szolgál a tükör támasztékának.
A tükörfa belsejében szívalakú vagy négyszögletes mélyedések vannak (a 142. képen VII). Ezekbe kenik bele a bajuszpödrőt, hogy az mindíg kéznél legyen s ne kelljen külön skatulyában tartani.
Annak híre sincs, hogy a pásztor bajuszpödrőt boltban, patikában vagy bábosnál vegyen! Megkészíti azt is ő maga.
Bárány-faggyut, kis viaszkot, szagos ménta levelét, mindenféle szagos virágot, tavaszszal ragadós nyárfabimbót összefőz. A viasz fogja, a faggyú meg gyöngíti a bajuszt s a bajuszkenőcsnek igen finom szaga is van.
Sok pásztor a gyujtótartót és a tükröst egyazon darabba készíti, hogy mint ikertestvérek kevesebb helyet foglaljanak el. Egyik oldalt van a gyujtótartó, másik oldalt pedig a tükrös (a 142. képen alsó utolsóelőtti ábra).
Képeink mutatják legjobban, hogy a gyujtótartókon és a tükrösökön mekkora a magyar díszítő motivumok gazdagsága; ép stilus, pazar diszítőkedv, ép izlés – és mennyi poézis ezeken a hentergő kis tárgyakon.
És mennyi szeretete a szépnek! (143-168.)


TÜKRÖSÖK ÉS EGY GYUJTÓTARTÓ. (159)
Szóljunk az ivó kanálról, a merítőcsészékről. Némely pásztor a nagy legelőkön magával hordja a merítő csészét, amivel egy-egy forrásból vizet iszik (169). Ez a holmi nem nagyon otthonos a Dunántúl. Erdélyben több akad, ott a havasokon csak forrásoknál ihatik a pásztor, míg Balaton vidékén van kút bőven, nincs szükség ivókanálra.
A merítő csészét puhafából, hársfából, juharfából faragják.







TÜKRÖSÖK, GYUJTÓTARTÓK ÉS SÓTARTÓK (160)









SÓTARTÓK, TÜKRÖSÖK (161)










GYUJTÓTARTÓK, SÓTARTÓK, TÜKRÖSÖK (162)









GYUJTÓTARTÓK,SÓTARTÓK, TÜKRÖSÖK (163)










TÜKRÖSÖK (164)
Az 1., 2., 3., 4-10. alattiak a tükrösök fenekének vagy födelének diszítése.





TÜKRÖSÖK FEDELÉNEK ÉS FENEKÉNEK DÍSZÍTÉSEI (165)






BOROTVATARTÓ, SÓTARTÓK; ÁLLÓ-SÓTARTÓ ÉS DUDA (166)










GYUJTÓTARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK (167)










GYUJTÓTARTÓK (168)
A csésze kupás homorú belső részét az egyenes bizsókkal természetesen nem vájhatnák ki. Szerszám kell hozzá. Csinálnak. Valami könnyen görbülő kés hegyét fahasadékba dugják, félre nyomják s így meggörbítik. Ilyen késsel kényelmesen kikotorhatják az edény belsejét. A kovács külön kalánvájó késeket is készít ilyen célra. A csészék ivórészének és fülének is tömérdek, gazdag változata van. Az ivórész félgömböt, hosszában elhelyezett tojásalakot kanálidomot, szívidomot mutat. A fül tetszetős díszítésekkel van áttörve s a csésze oldalára virágokat, pásztoréletből vett jeleneteket is faragnak. (170, 171, L)
Jeles pásztor szerszám a nyűvező (172).
A legelőkön ragyogó nap tüzében fényes hátú legyek dönögve röpködnek a nyáj körül s fajfentartó ösztön űzi valamennyit, hogy petéiket alkalmas helyen lerakhassák.
A juhász ezt a legyet nyűtojó-bogár-nak nevezi. Tudja róla, hogy mérges csípése van, a birkát megcsípi, a csípés nyomán vér serkedez s ott a légy megköpi. Ha reggel odatojja a kásaszem nagyságú tojást, estére az már kikel, mozgalomba jön.
A bogár az állat nyálkahártyáit is megkeresi. A kost, az ürüt a vaszoráján, a hasa alatt, az anyabirkát a farka alatt csípi meg.
A bogár gyorsan megismeri az állaton a vérszagot. Pedig azt keresi, a vért.
A kosok az akol-háremben a birka-szépnem miatt összevesznek, ami külömben a legelőn is megtörténik velök. Ilyenkor a kosok tíz-húsz lépésre elseggelnek egymástól s összeütnek. Úgy neki futnak egymás homlokának, hogy csaknem átvetődnek egymáson. Egyik a másikát elveri dögig. Mihelyt megpillantja a verekedést egy harmadik kos, siet a gyengébb védelmére s úgy vékonyba döfi az erősebbet, hogy az menten belédöglik. Ha időváltozás van, ha szeles idő akar lenni, a kos egy fertálynap előtt úgy üti egymást, mint az isten haragja. Ha másnap esés vagy szélfújás lesz, bolondul az este haza hajtott állat, táncol, taszigálja egymást. Megesik, hogy a birka nem akar kimenni az akolból, rágja a fűkörmét s ilyenkor biztos, hogy aznap eső lesz…

IVÓKANÁL. (171)

MERÍTŐPOHÁR. (169)

PÁSZTOR-SZILKE. (170)

IVÓKANALAK. (171a)
Az állatot a futókukac is bántja. «Ha a kos szarva szorít, tövében megpállik a gyapjú s a légy a páladt szagra száll s tojását a gyapjúba rakja. Ahol lugos, hugyos a gyapjú, ott is szeret a légy tojást rakni… »
Így oktatnak bennünket a tapasztalt pásztorok.
A nyü 5–8 milliméter hosszú vastag kukac, (a futókukac hoszszabb és vékonyabb), gyorsan mozog a gyapjuban. Leaszalja a gyapjút, belemegy a húsba, sebet ejt s a birka persze mindjobban megrágja azt a helyet, meglatyakolja s mind nagyobb sebet ejt magán. Ebbe aztán beléköp a nyü legye is.
A nyüves birka nyugtalan, nyüves testrészét a földhöz dörzsöli; az ürü, a kos cseszeli magát. Ha nem fordítanak rá gondot, elmarad a nyájtól, elfut, erdőben a bokrok közé bújik s ott nem tudják megőrizni.
A nyü hamar elhatányosodik, elhatalmaskodik az állatban. Amelyik birka nagyon el van hanyagolva, annyi nyű terem meg benne, «hogy egy kanálba sem férne».
A jobb ismeretű juhász reggel már az akolban meglátja a birka baját. A szegény állatot az akol mellett, kihajtás előtt megszabadítja a kukacoktól. A birkát megfogja, földre fekteti s a nyüvek eltávolításához ujjnyi hosszúságú fapálcikát használ, melynek nyüvező a neve. A kis szerszám vége lapos és kerek, hogy vele ne feszegethessék a sebet, mikor belenyúlnak. A futó-kukacos birka gyapjúját a kukacos helyen lenyírják s házi tűzhelyen szedett hamuval behintik, amitől a kukac rögtön megdöglik. Azután a sebet a nyüvezővel szépen kitakarítják.
A juhász még ezt a kis fadarabot is ügyesen kicifrázza, kicsipkézi. Amennyi dísz csak elfér rajta, azt ráfaragja. Tulságosan azonban mégsem cifrázza, mert használat közben elgyöngülne. A külömböző formájú és díszítésű nyüvezőkből igen csinos sorozatot állít hatunk össze.
Sok pásztor a nyüvezőt a tarisznyaszíjon a csat alatt lévő kis vékony szíjhurokba, tasakba, bujtatóba böki, abban hordja, hogy mindíg kéznél legyen. A legtöbb azonban rüjtök helyen tartja, mert nem szereti maga előtt látni az eféle piszkos holmit. Legtöbben a tarisznya kis zsebében hordják a nyüvezőt. A nemesebb ízlésű juhász azonban ott sem tűri meg a kenyér közelségében, inkább külön zsebet varrat a tarisznyában a nyüvezőnek.
Ha a nyüvezőt a tarisznya szíján hordaná, sok ember ki is csúfolná érte, mert azt látná belőle, hogy nyüves birkái vannak!…Már pedig a juhász titkolja a nyáj minden baját, ameddig lehet, mert a teljesen egészséges nyáj a juhász igazi becsülete, dicsősége. «Az a juhász, aki az állat tisztaságát szereti, csak az szereti a maga tisztaságát is.»

BIRKA-NYÜVEZÉS. (172)

TÜTTŐ GYURI, A ZALAAPÁTI JUHÁSZ ÉS PUMI KUTYÁI (VÖRÖSMEZŐ). (174)







SPANYOLOZOTT HOLMI. (VI. tb.)
Fenn egy orvvadász spanyolozott puskéja. Alatta gyufatartó két oldala csontból, választóvizes maratással.
Spanyolozott tükrösök. Balról részlet a III. táblán lévő pipáról.





SPANYOLOZOTT GYUFATARTÓK ÉS TÜKRÖSÖK. (VII. tb.)
Díszes a kutyakölönc is. Hogy ez mire való?…
A pásztor hűséges segítő társa: a pumi, a fürge, kondor, hosszúszőrű, bongyorszőrű hegyesfülű, értelmes kis kutya, gazdájának elmaradhatatlan kisérője (174).
Mint már mondottuk, a pumi fordítja, keríti a nyájat. Meg nem álljuk, hogy el ne ismételjük itt, amire – kedves kutyájukat dicsérve – a balatonvidéki pásztorok tanítottak bennünket.
Amikor a birkát a csapáson kell hajtani, jobbra is, balra is, szeret belemenni a kárba: a búzába, a más rétjébe. Ilyenkor a pumi kríti, györteti, az állatot körű-körű; fürgén ide-oda szökdel, éles hangon szaporán ugat, hogy kárba ne menjen a jószág. A kárból tíz ember sem tudja a birkát kihajtani míg jó nem lakott. A kutyától azonban fél a birka. A legerősebb kos is gyáván megszalad a legkisebb kutya elől. Embertől egy csöppet sem fél a birka, holott a legkisebb állat is megbolondítja. Ilyenkor ész nélkül lót-fut, a vezető kos után belerohan tűzbe, vízbe, a legnagyobb veszedelembe. A birkát akkor is le kell fordítani, ha pocsétába indul, mert a birka egészsége nem kivánja a latyakot. A belső része pusztul el tőle. Annak legbiztosabb a száraz eledel. Legjobb azt csak otthon megitatni.
Böröcz József keszthelyi juhász-számadó, meséli, hogy Miháldon az ő juhász-pajtásának nem volt rendes bojtárja. A birkákat csak a kis fia legeltette kutya nélkül. A fóka egyszer csak a vetésnek szaladt, mire a sok paraszt neki esett, ütötte-verte őket, de bizony nem mentek le a tábláról. Akkor aztán ölbe fogták a birkákat és úgy akarták lehordani. A birka azonban előbb visszaért, mint a paraszt. Jött azonban egy legény; négykézlábra állt és elkezdett ugatni. A birkák megijedtek, menekültek a vetésről, csak úgy tiporták egymást…
Őszi, tavaszi időben, nagy hidegben, vagy amikor esik, a birkát nem lehet kihajtani a legelőre, az akolban pedig nincs elegendő eleség, mert ilyenkor nem számítanak a bennmaradásra. Mikor azután jó időre a nyáj kiszabadul az akolból, annyira elbódorog, hogy egy sereg ember nem tudja összeterelni.
Más állat, ha rászólnak, megfordul. A birkára hiába szólnak rá, az nem fél, mert oktalan állat. De meg a birka nem is arra való, hogy üssék, mert gyönge jószág.
A kutya azonban a birkát összeszedi, rásihanik, egyszeribe a juhász elé tereli, csomóra, karikóra, «amikor úgy áll a sok birka, mint gyujtó a tasakban».
A polgári kutyát ilyesmire nem lehet használni, mert a terelés csak a puminak van a vérében, mint a vizslának a vadászás. Ezért vigyáz a juhász arra, hogy pumija valami falusi kutyával ne koslasson, el ne fajzzon, hanem tiszta maradjon a vére. A pumi tíz-tizenhárom évig is elél, de végre a pásztor mellől kiöregszik, kórságosodik, döglik. Ilyenkor a pásztor vesz egy kutyát pajtásától nyolc-tíz koronáért. Régente egy birkát adott érte cserébe. Ez a legatyafiságosabb, amolyan pásztoros ár. Van olyan pumi is, amelyiket kétszáz koronáért se adna oda a gazdája, mert szereti.

PÁSZTOR ÉS PUMIJA, A KUTYA NYAKÁN A KÖLÖNC. (176)

KUTYA-KÖLÖNC. (175)

A «LEBUJ» KÖRNYÉKE. (177)
Usztatáskor, birkanyíráskor, mikor az egész uradalom minden juhásza összekerül: a pumikat otthon hagyják, mert ha egyik juhász látná, hogy a másiknak milyen jó pumija van: ellopná, nem rosszindulatból, csúfságból inkább…
Akkor azután mindenki nevetné, hogy milyen tehetetlenül őriz a kutyátlan juhász.
A jól tanított kutyának nagy a becsülete már csak azért is, mert a házi családot megvédi. Ha valaki hozzányúl a juhászhoz, vagy a gyermekéhez, az ingerlékeny kis sátán sunyi pillantást vet rá, elszántan rárohan, csattogtatja rizskása-fehér, apró fogait s bizony ott is hagyja azok nyomát az illető lábaszárában. Ilyesmire nem is kell huszítani, megteszi azt a maga emberségéből is. Mikor a pumi akkora, hogy választási, vagyis mikor nem szoptatja többet az anyja akkor kezdi a pásztor terelésre tanítani.
A kis kutya előtt, gubitát (tölgyfa-gubacsot) gurgít s azzal játszik az állat, kergeti, visszahozza. A pásztor azután egy kis fát lök oda neki, arra ráküldi. Ha nem megy a birka után, vagy nem jön a hivásra, akkor jó megverik. Úgy kell abriktolni, mint a katonát, máskép ellustul, nem lesz belőle semmi, elkószlál.
A kezdő pumi szeret egygyelni, ami azt jelenti, hogy egy-egy birkát kiszakít a nyájból s azt űzi-hajtja ész nélkül.
Ilyenkor a pásztor, kampósra fogott ujja között, füttyent a puminak, mert a füttyentést messziről jobban meghallja, mint a szót.
A tanításhoz érteni kell. Nem mindenki tud jó pumit nevelni maga mellé.
Mikor a pumi már érti a gubi-kergetést s utána fut a fának, akkor a pásztor birkára szoktatja. Úgy beszél vele, mint iskolamester a gyerekkel:
– Erre hajtsd űket!
– Ergye jobb felül, bal felül, az elejére! Tereld, fordítsd!
Ha szalad a birka:
– Ergye, ne ereszd üket!
Ha lassan érkezik a nyáj vége:
– Ergye, nézd, elmarad a hátulja!
Ha kárba megy az állat:
– Ergye oda a szélére, rámennek ám!
Később azután a szavakat is úgy megérti, mint az ember, csak éppen, hogy vissza nem tud szólni. Akár egymaga is rendben tartja a nyájat. A jól tanított kezes terelő kutyának csak pisszentenek s rá kell nézni, már tudja, mi a kötelessége. A jó kutya ugatni is csak úgy ugat, ahogyan a gazdája akarja.
Az az igazi pumi, amelyiket a pásztor úgy el tud küldeni, hogy véle beszélgető pajtása észre sem veszi, mert csak pillintott a kutyának, legföllebb botjával intett neki. Egy-két birkát a jóravaló juhász maga is elterel, mert nem szereti, ha a pumi fölöslegesen csahitol. Csak aki röstel lépni, vagy szeret elbeszélgetni, az küldi minden hére-hóra a kutyáját. A juhász megbecsüli a pumit. Barátságos hangon adja neki a parancsot, amit ha jól teljesít, szépen megdicséri, kedvez neki, simogatja. A pumi nem kiván sokat, nem mohó állat, keveset eszik, de igaz, hogy megválogatja az eledelét. A paprikás ételt le kell neki szűnűlni. A borsót (babot) nem szereti. Sok pumi igen szivesen fogadja a jól megzsirozott pirított kenyeret. Amelyik sokat eszik, az nem jó kutya, az rendesen lusta.
A pumi időjósláshoz is ért, mert ha megeszi a füvet, a juhász szerint az esőre mutat. A fehérszőrű pumi ritka, csak a feketeszőrű az igazi!…Méhely, az Állatok Világa című könyvben azt írja, hogy a pumi kutya csak Zalában otthonos. A zalai puminak magasabb termete, lecsüngő füle, hosszabb és lágyabb szőre van. Színe szennyes barnás, szürke. Ábrázata bozontos, selymesszőrű. A kutya alakja a pincsire vall. A köznép a pumitól megkülönbözteti a puli kutyát, mely, Méhely szerint, tiszta fekete, füle nagy, széles, hegyes és egyenesen felálló.
Megállapítjuk azonban, hogy a balatonmenti pásztor puli kutyát nem ismer; a fekete, hegyesfülűt is puminak hívja, és így a szürke, fehér, szennyes barna pásztorkutyát is.
A pásztorok azt mondják, hogy fekete pumi kölyke is fajtázhat fehérre.
Igaz, hogy voltak hajdan fehér, szürke lobáncás, bozontos, bongyorszőrű kutyák, amelyeknek szőre olyan volt, mint a selyem kecskéé. Ezek azonban kipusztultak.
A Balaton vidékén a fekete kutya is pumi. Egy zalai pásztor megfigyelte, hogy az ő pumiját a budapesti állatkiállításon az alföldi juhász pulinak nevezte. Ez a szó bizonyára a német pudlból származott. Magyar ember nyelve irtózik a torlódó mássalhangzóktól, a d betüt kilökte. Így lett a pudliból: puli. Zalában azonban, úgy látszik, a puli helyett jobban tetszett a pumi szó.
A kutya farkát sok juhász kölyökkorban levágja, mert különben játszadoznék az állat, előre görbíti és forgolódik vele, játszáson van az esze. Különben is csunya a hosszúfarkú kutya. Van olyan kutya is, amelyiknek nincs farka, mert csután kölykezi az anyja. A lespedtfülü pumit sem szereti a pásztor. Ezért a fülét csucsikás-ra nyírja. Rendes pumi hegyesfüllel jön a világra.
A pumik még virágkorukat élik, ámbár a megyei szabályrendeletek megtiltják a pásztoroknak, hogy kutyával őrizzenek. A kutya, veszettség esetén sok kárt tehet, no meg csak meg kell vallani az igazat: vadászsza az urak nyulait
Disznó mellett a kutya «díszetlen», de meg disznó mellé nem kell kutya, mert az nem fut úgy, mint a birka. A birka nagyon tud, el sem éri az ember. Még minden kutya sem.
A bárányt, míg tejet szopik, egyáltalán nem éri el a kutya. A bárány pedig egy hónapos korában a nyulat is elérné.
A kutya a disznó fülét megharapja, lehasítja, kiszakasztja; megfogja a csánkját, a bogár ott megköpi, amiért mindig pörkölnék, pirongatnák a pásztort. A disznónak a kutya úgy sem ér semmit, az szemközt áll vele. Ha megharagszanak a disznók, szét is tépik a kutyát. A birka azonban fut előle. Különben is a disznó és a marha jobban hajlik a szóra.
Ha a csordás a botját utána hajítja a marhának, az mindjárt a rendes útra igazodik, mert értelmesebb állat. Különben is pici kutyától nem fél a marha. A nagy, erős kutya meg egyéb kárt tenne benne. A ló is könnyű őrzetű állat. Nagyon szót ért. Egyszer-kétszer megostorozzák, megregulázzák, aztán mikor kell, megfordul.
Birkát azonban nem lehet kutya nélkül őrizni, akármit is mond a nemes vármegye.
Szerencse, hogy az urasági pásztor kutyáját nem parancsolja el a vármegye. Csak a közös pásztor kutyáját tiltotta meg. Az úri kutyát a vármegye is jobban megbecsüli.
Ha csak egy nap is nincs a juhász mellett kutya, másnap már nem bír a nyájjal, mert a birka olyan, mint a kis gyerek, aki üúy tesz, amint akar, ha a háznál nem érez senkit.
A juhásznak kedves kutyája a komondor is, s az ilyet a keszthelyi majorokban szelindeknek nevezik. Ez máshoz goromba, nagyon éber állat; akkora, mint egy választási borjú; fehér, hosszú szőre van, mint a bundának.
Tarka kutyát semmi pénzért sem tartana a pásztor. Csak fekete és hamvas pumit, meg olyan komondort, mely tiszta fehér, mint a hó.
A komondor a szállás körül őrködik, míg alszik a pásztor. A komondort is megénekeli a népdal:
 
Gulya kerítí be cserényemet,
Hat komondor istrázsál engemet,
Magamban is helyén áll a élek,
Sem zsiványtól, sem vadtól nem félek.
 
Leterítem a subám a gyöpre,
Bundi kutyám lefekszik melléje,
Bundi kutyám úgy vigyáz reája,
Mint komorna a grófné lányára.
 
Különösen a régi világban kellett a komondor, amikor a pásztorok jobban erdőztek, hónapokig künn voltak a szállásokon. Régente sok lopkodó ember járt; künt a pusztán a pásztor hétszám se látott más embert, csak olyast, aki lopni szokott.
A komondornak öt-hat lovat is megvettek három forintjával. A húst fölrakták az akol padlására. A hidegben hetekig sem büdösödött meg. Finom kutyaeledel volt az!
Nyáron a birkából jobban hullik, akkor fölösleges is lett volna lovakat venni.
A komondorok is ritkák ma már, mert a jó közbiztonság mellett nincs rájuk szükség.
A pásztor díszítési kedvét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy még a kutyájának is faragott valamit: a nyakára kölöncöt, cölömpöt.
A kicifrált farudacskáról (175) három-öt forgó, csir, esik, leffenik le, amelyekről lakat-, harang-, csutora-alakok lógnak. Mindezt igen nagy ügyességgel, türelemmel egy darab fából faragják anélkül, hogy ragasztást vagy másféle összeillesztést alkalmaznának.
A kölönc felső részén egy csír van (175). Ebbe karika jön, amit szíjra akasztanak és így ékesítik föl vele az okos szemű pumit.
A kölönc régen csak cifraság volt, ezért arányai finomabbak voltak, súlya pedig alig nyomott valamit.
Most azonban az urak láncon lógó, nehéz kölöncöt (176) tétetnek a jámbor kis pumi nyakára, hogy ne tudjon soká a nyul: a Bence után futni.
Az erdős agyonlövi a kutyát, ha nincs rajt kölönc. Az uraknak pedig nincs igazuk. A jól tanított pumi oda se tekint a nyul után. Ezt is meg kell neki tanulni. Egyszer-kétszer ha leintik, nem megy nyul után. A pumi különben sem éri el a nyulat. Közel sincs a nyomához se. «A nehéz kölöncöt csak az urak találták ki, hogy azzal is szekirozzák a szegény embert. Azt akarják egyre, hogy a kölönc a szegény puminak térden alul érjen, mert így még jobban veri a lábát».
A komondorra azonban kell a nehéz cölömp, hogy maradjon a ház körül és ne zalámboljon, ne kujtorogjon el a mezőkre.
Különben is úgy van a dolog, hogy az ártatlan puminak csak az erdészek költötték rossz hirét, csupa árulkodásból. Mert ha az uraság szidja őket, hogy miért nincs több nyul és fácán, akkor ráfogják, hogy a pásztorok kutyái tettek bennük sok kárt. Így igaztalankodik az erdős, csakhogy védje magát. «Az uraság azután a megyeházán, nem hágy az alispánnak addig békét, míg szabályzati rendelettel meg nem tiltja a községi pásztoroknak a kutyatartást.
Régente jobb világ volt. Nem tilalmazták a nyulakat, nem állítottak vadásztörvényt. Ezért a kölönc csak passzió volt a kutya nyakán, míg most szegény megér tőle szaladni».
A komondor nyakán örv van. Ezt a pásztor szeges drótból hajlítgatja össze.
Az örvöt azért teszik a komondorokra, mert ha összekapnak, tüstént egymás nyakát harapják. A tüskés-örv azonban elveszi ilyestől a kedvüket és félben marad a verekedés. A régi világban farkasok miatt is tettek örvöt a kutya nyakára.
A farkastól nem igen félt az erős komondor, megbirkózott vele. Ahol két-három kutya volt, oda meg éppen nem mert közeledni a farkas. Ha a kutyák elkahintották magukat, a farkas elfaralt már messziről…
Érdekes megfigyelni, hogy a pásztor milyen elmés, sokszor humoros nevet ád a kutyájának: Bogár, Muszka, Bókher, Cigány, Zsivány, Tücsök, Figura, Stupli, Buckos, Dugasz, Fúrdki, Fityóri, Fickó, Kapitány, Csinos, Piciny, Módi, Harcos, Rigó, Csuszi, Zsurmi, Cukor, Korhely, Helytász, Deci, Keller, Pajtás, Kabát, Mitvisz, Ludi, Igric, Mizörög… Most következik a híres kanászbalta!
A kanász, balkarján hordozza őrzés közben a baltát, balaskát, a kis fejszét, amelynek vasát fényesen tartja mindig (176, 94, 93, 108a, 116, 117). Csak úgy ragyog a napfényben! Kőporral, finom homokkal, hamuval, száraz ruhával oly tündöklően tartja a baltát, hogy meglátja magát benne, amikor borotválkozik.
A balatonvidéki, somogyi és zalai kanászbaltának rendes, «igazi» alakja a széles elejű, hajlott hátú, hegyes, piciny fokú balta.
A balták megegyeznek formára a bronzkort megelőző vörösréz-kor lelet baltáival,
A balta alakja azonban nem is lehet más, mert azt a használat, a célszerűség állapította meg ilyennek.
Említettük már, hogy a kanász a baltát a bal karján hordja, de néha bizony a vállára is ráakasztja. A balta tehát csak úgy akadhat meg, csak úgy fekszik meg jól a vállon, ha az alsó része, az ajaka, rézsut halad. Már most a csinos forma megkivánja, hogy a felső rész vonala is a rajzon látható hajlásban vonuljon.
A fejszének nemcsak éle, hanem foka is kell legyen, mert az élével csak gyilkos ütést mérnek. Ha ilyenre nincs szükség, akkor az ártalmatlanabb baltafoknak vagyon szerepe.
Így volt ez a bronzkorban is. Ezért
tartotta meg a balta bronzkori alakját, mint ahogyan több kőkori eszköz formája él mái használati eszközeinken.
A balta vasát a pásztorok a falusi kovácsnál készíttetik. Nem mindenik kovács tud jó, finom baltát teremteni. A századik se! Ilyen baltát. bajosabban készít el a kovács, mint holmi öreg fejszét.
A kanásznak arra kell balta, hogy szükség esetén védhesse magát a nekivadult gonosz kandisznóval szemben. A kandisznó, mint már említettük, goromba állat, az embert hamar megcsúfolja; egyik csordából, holmi kis szerelmi kalandra, átszalad a másikba, ahol a kan érthető féltékenykedéssel fogadja, csakhamar összeverekednek s úgy csúffá teszik egymást, hogy a bélük is úszik. Az erdőben is, egyik kan messze elbódorog a másik csapáján, hogy csak beléköthessen.
Szent Mihály napja körül, amikor beállít az ősz, az erdőben elkezd a makk potyogni. Ilyenkor a tenyésztésre szánt disznókat elhajtatják az erdőkre, ahol a kanász hetekig mellettük marad. Itt szállást, hálás-t csináltat neki az uraság, ahol éjnek idején tartózkodik.
Különösen régente annyi volt a makk, hogy lapátolni lehetett.
Egy-egy jó makkos erdőre több uraság, vagy gazda bérelt kondát s a kanászok a rengetegben reggel neki eresztették a fókákat.
A sok kan ilyenkor hamar összekapott. A kanászoknak el kell választani az állatokat, mert addig nem nyugodnának, míg egyikőjük a harctéren nem marad.

VIRÁG-LAJTORJA AZ ABLAKBAN. (178)






VIRÁGLAJTORJÁK. (179)
A veszekedő nőstény disznót, a göbét könnyű megbékíteni; a kanász botjával oldalba hajítja, vagy közéjük suhint az ostorral, – a kandisznó azonban ilyesmire rá sem hederint, s inkább neki megy az embernek, semhogy könnyű szerrel el hagyja magát választani. Még ha szelid is a kan, akkor sem lehet benne megbizni. Sokszor «nem ismeri el a kanászt. Ha új ruha van az emberen, nem fogadja el; ha megvan gorombulva, összevész a kanászsza1; megbolondul, neki megy az őrzőjének s az kapaszkodhatik elüle valamelyik fára, mert a nagy kan az ember melléig is felér. Az agyara nagy és olyan éles, mint a kés, a kanász inait kivagdalja, a gyomrot is kidönti az emberből.»
Ilyen esetre kell a balta, hogy vele a kanász megvédje az életét. A fejsze élével behasítja a kan fejét, elvágja a lábát. Ha a támadás nem annyira veszélyes, akkor a fejsze fokával csapkodja a disznó fejét, míg az meg nem hátrál.
Sok kanász olyan ügyesen kezelte a baltát, hogy húsz-huszonöt lépésről fültövön dobta vele a kant úgy, hogy az elterült.
Ma már nincsenek olyan veszedelmes kanok, mint a régi világban, mert kevesebb az erdő, a disznó az emberek között jobban megszelidült, nem érzi annyira a szabadját, puhább a vére. Ezenkívül a disznót most féléves korában lefogják s agyarát a kovácscsal, fogóval tőben, tűstön-tűben az innál elcsipetik, a fogát elszedik; félév alatt azonban újra kinő az agyar s akkor ismét el kell «szedni».



«LAKATOS» VIRÁGLAJTORJÁK. (180)







VIRÁGLÉTRÁK(181) A 2, 3, 7, 9. sz. alattiakon lakatdíszítés, a többieken csüngők.



VIRÁGLÉTRÁK(182, 183)
Régente azonban az volt a gyönyörüsége az uraságnak is, a kanásznak is, ha mennél hatalmasabb volt a disznó agyara. A kant még tizenkét éves koráig, egész a férfierő elgyöngüléséig is, benn hagyták a kondában. Most azonban már négyéves korában ifjabb tehetséggel váltják föl.
Ha hideg van, a disznó eláll, elbujik, elfekszik a levelesbe, ilyenkor a kanász ráér tüzelni, ahol van erdő, vagy ahol oda eresztik. A baltával vagdos ágakat, hogy megrakja a messzevilágító, sokszor megénekelt pásztortüzet.
Ha a kanászok a csöndes erdőrengeteg mélyén összetalálkoznak, szívesen szórakoznak azzal is, hogy baltával a fákba dobálóznak. A fától tíz-tizenöt lépésre állnak s a fejszét a fa törzse felé hajítják úgy, hogy a fejsze felső sarka megálljon, beleragadjon a célpontba. Férfias, erős kar, biztos szem, nagy ügyesség kell ilyen játékhoz. A dobásokra régen egy-egy süldőben fogadtak, mert akkor, mint Vers Sándor keszthelyi kanász mondja, nem volt ám olyan nyomorult a nép, mint most!…



VIRÁGLÉTRÁK A BALATONI MUZEUMBÓL. (184)
A baltát oly ügyesen kezelték, hogy a disznót húsz lépésre is oldalba dobta vele a kanász úgy, hogy meg nem sértette. Nóta is volt a baltára:
 
A kanász az erdőben
A botjával játszik,
Úgy forgatja a baltáját
Csak a fénye látszik.
 
Régi világban, mikor a kanászok a korcsmába mulatni mentek, a baltákat a korcsmapadba vagdalták. Mikor azután már működött a szesz s ágaskodott az ősi virtus, kihuzkodták azokat s alaposan ellátták egymást, vagy bizony a falubelieket.
Amikor uj rend lett s a csendőrök felálltak, a kanászoknak megtiltották, hogy a baltát a faluba, a városba bevigyék. A csendőr még most is visszakergeti az úton a kanászt, ha amúgy «parádinak» baltát visz a vállán. Ezért a baltát csak őrzéskor látjuk a pásztornál, de nem mindenkinél. mert mint mondtuk, a kanok ma már nem veszedelmesek.
A pásztorművészetnek a balta nyelén jut szerepe.
A kanász a nyélre szép virágokat farag s egyéb diszítéseket, amelyek a magyar ornamentika régi példái.
Rátérünk most arra a holmira, amit a pásztor nem hord ki magával a legelőre, amit otthon hágy, mert odahaza van rá szüksége, vagy mert otthonának diszítésére cselekedte, ha ugyan nem kedveskedni akart véle valakinek, aki néki kedves.
Ilyen a viráglajtorja (178-185).
A balatonvidéki magyar fehérnép nagyon szereti a virágot. Kis kert, teli virággal a ház előtt; az udvar padjain, elhasznált malomkőből avagy küllőtörött, lerogygyant, megrokkant kocsikerékből rögtönzött asztalon cserepekben, ládikákban, kilyukadt fazekakban leginkább élénkszínű, virító, tetszetős virágok bimbóznak, nyiladoznak, s leány, asszony szeretettel öntözgeti, ápolgatja.
A kisebb virágcserepeket, nyíló virággal, az ablakba állítják, hogy az utcán járóknak is gyönyörűségük teljék, no meg hogy meglássák, melyik házban van ügyes fehérnép…
A nép leginkább a szaporán virágzó vörös muskátlit kedveli, amelynek még a kerek díszes levele is illatos.
Magyar népünknek van nehány különösen kedves virága. Itt a helye, hogy elésoroljuk.
A csipkés muskátli, melynek levelei csipkések, fehér virágjának finom szaga van, különösen mikor megbörzögetik a szobában.
A fukszia. Ennek lelógó, sok, sűrű, kettős, díszes virága van sokféle színben. Az ablakot nagyon díszíti, mert nyáron állandó virágzása van.
A szőlővirág nagy ágas-bogas sűrü levele van, mint egy patkó. Levele díszes, pirhonyagos. Virága apró, rózsaszínű; nincs szaga.
A jégvirág. Levele zöld, kemény, mintha mindig fagyva volna. A virága fehér.
A viola, vihola. Kis hoszszúkás levele van. Minden ága hajt, virágzik késő őszig. Sok színben nyílik.
A hónapos rózsa. Ahol szereti a helyet, minden hónapban nyílik, télen is.
A bazsalikum, bazsalika, bazsalink; fehér virágát nem lehet dícsérni, mert csak egy pár hétig nyílik s elszárad, mint a kóró; jó nagy, begörbülő levelének igen finom a szaga. Ha megzörgetik, megrázzák, teli lesz illatával a szoba.

VIRÁGLÉTRA. (185)
Az uszóka vagy futóvirág; fölteszik az ablakdeszkára, gyönyörűen leúszik. Ha egy ablakban három cseréppel van, szépen betölti az egész ablakot. Apró, szép kettős virága van.
Mégis, legjobban kedveli a magyar a rozmaringot. Erről szól a nóta, de mennyi!
 
Nem hitted az eskümet, hogy szeretlek,
Majd elhiszed, ha látod, hogy temetnek.
Keresd föl majd a sírdombot,
Ültess rája rozmaringot
S hogyha szived nem felejtett,
Hullass néha egy könycseppet.
*
Onnan alól jön egy fényes hintó,
Aztat húzza hat fekete csikó,
Rozmaringszál a tengelye fája –
vagyok a szeretőmnek parja.
 
Rozmaringot ültettem kosárba,
Kitettem a kiskertem sarkába,
Rozmaringszál felnőtt az ég felé-
Gyönge vagyok a szeretőm mellé.
*
Sej! rakott szekér, hat ökör húz előtte,
De csinos kislány ül a tetejébe,
Hajlós ostor, rozmaringfa a nyele,
Sej! én vagyok a csinos lány szeretője.
*
Hej, csicsóka, csicsóka,
Fészket rakott a csóka,
Kis angyalom kertjébe,
Rozmaring közepébe.
*
Haj be búsan harangoznak Tarjánba,
Elhervadt a legszebb legény babája…
Három galamb huzza a nagy harangot;
Ugy temetik a negyedik galambot.
 
Rozmaringot ültettek a sírjára,
Ugy zokogott fölötte a babája…
Végig, végig siratta a temetőt:
Adja vissza a hüséges szeretőt!
*
Álmomban galambom, de szép helyen jártam,
Rozmaring erdőbe szép kis leányt láttam;
Vigan szaladt hozzám, szerelmet tanultunk,
A kis madarakkal versenyre daloltunk.
*
Csárdás kis kalapot veszek,
Mellé rozmaringot teszek,
Szagos lesz az utca
Merre, merre, merre járok,
Engem szeretnek, hej, a leányok.
*
Sándorházi telek alatt,
No de nem baj!
Egy kis kút van födél alatt,
No de nem baj!
Közepében rozmaringszál-
Lányok lelke az égbe száll,
No de nem baj!
*
Rozmaringnak olyan a szokása:
Télen-nyáron zöldelik az ága,
Leszakasztják, kóróvá változik,
Az én szívem hozzád kívánkozik.
 
Lehullott a rozmaring levele,
Magam is elhervadok mellette,
Mellemre tűzöm száraz kóróját,
Ugy várom a halálom óráját.
 
Ünnepi virág a rozmaring! Ha a leányok templomba mennek, egy szál rozmaringot beletesznek összehajtogatott kendőjükbe s az imakönyv mellett viszik. A lakodalomba hívogató vőfélyek citromba egy-egy szál rozmaringot tűznek s a kezükben viszik. A vőfélyek, esküvőkor kalapjuk mellé rozmaringot, virágot, bokrétát tesznek, de annyit, hogy a kalap alig látszik. Sorozáskor, búcsúkor minden legény rozmaringgal díszíti kalapját; rozmaring van ünnepléskor a leányok keblén is.
A rozmaringot télen a pincében tartják, nyáron kiültetik a kertbe, ahol dúsan elbokrosodik; a bokros rozmaringból virágcserepekbe ültetnek át egy-egy szálat, s az ablakba teszik dísznek. Aki odatekint az ablakra, látja, hogy abban a házban élékeny asszony, helyre leány van!
Ha a virág magasabbra nől: elborul, eldül. Ezért támaszték kell melléje; a futó virágnak meg kapaszkodó kell.
A balatonvidéki magyarság nem dug a virág mellé holmi dísztelen karót vagy száraz ágat, hanem ékes viráglétrával, viráglajtorjával díszíti még a szép virágot is. Teljék benne azzal is több öröme a fehérnépnek!
Nem olyan egyszerű készületű holmi ám ez! A virág-létráknak gyönyörködtető változatait mutatjuk be s lám micsoda sok ügyességet kivánó alkotmány ez is!

HÁTASSZÉK. (186)








SZÉKHÁTAK (187)








SZÉKHÁTAK (188, 189)






SZÉKHÁTAK ÉS KAROSSZÉK. (190)
Oldalfái, közfái, vagyis zápfái a szélükön ki vannak csipkézve, elmés tulipán sorozatokból vagy egyéb formákból vannak összeszerkesztve. Az oldalfa felső végére is jut rendesen diszítés. A zápfákat karikás– és csillagalakok törik át.
Legkedveltebbek a lakatos viráglétrák. Ezek között legjelesebb az olyan, amelyről lecsüngő lakat-, szív-, csutora– , kolomp-, kobakalakok az oldalfával, vagy zápfával együtt, ugyan azon fából vannak nagy gondosan faragva.
Sokkal hamarabb munka az olyan viráglétra, amelynek lóggóit, csüngőit külön fából faragják s a lóggó csírját. ügyesen bemetszik, széthúzzák és a létra főbb részeinek nyílásába így erősítik bele.
A viráglétrákat is leginkább a pásztorok készítik.
A bojtár-legény szive választottját viráglétrával ajándékozza meg, amely mellő1 minden vasárnapra, ünnepre s búcsúra kerül egy-egy szál virág a pásztor süvege mellé. No meg hát úgyis azok mellől a szép viráglajtorják mellől szedik majd az esküvő bokrétáját is. Pásztorházak tájékán már messziről felénk mosolyognak az ablakban álló lajtorjás virágcserepek. Amely faluban faragó pásztorok laknak, igen kedves, vidám az utcasor: kis ablakaiból változatos, gondosan kidolgozott viráglétrák kandikálnak ki. Ezeknek nemcsak díszítésében, hanem a felépítésük, az összerovásuk módjában s formagazdagságukban is igen sok eredetiség, sok magyarosság van.
Tud a magyar pásztor széket is csinálni (186–202.)


SZÉKHÁTAK. (191)




SZÉKHÁTAK (192, 193, 194)
Néki bizony nem kell a vásárban kinált, könnyen pusztuló szalmaszék, se a pulitoros, a nádfonatú, vagy préselt deszkájú! Megcsinálja a széket ő maga.
A balatonvidéki pásztorházakban, a falusi lakokban még meg vannak a keményfából készített hátasszékek, és milyen sok mindenféle formájú! A szék hátának közepén, az újjak részére az odábbvivésre szánt kimetszés a legtöbb esetben szívalakú itt is.
Az ilyen székeken az ülés kényelmes. A szétterpeszkedő lábakon álló székek szinte elpusztíthatatlanok. Egy-egy családot akár évszázadig is elszolgálnak. Képeinken látjuk, hogy az egyik szék 1780-ban, a másik 1802-ben a harmadik 1833-ban készült. Azok tehát 76, azaz 107 és 129 évesek. Valamennyit még java használatuk közben szerezte meg a Balatoni Múzeum.
Síma székháttal a pásztor be nem éri: faragja, fösti, diszíti pazarul.
Balatonvidéke a zsámolyt, a sámedlit pompás nyelvérzékkel kis-széknek mondja. Természetes, hogy ezt sem az asztalosnál készítteti holmi fenyőfából, mint a városi ember, hanem keményfából lapot s ez alá négy hengeralakú lábat csinál. A kis-széket azután szépen kidíszíti. A fejős gulyás egylábú széket készít homorú, kupás lappal. A széket szíjjal magára csatolja, hogy mikor fejés közben egyik tehén tőgyétől a másikéhoz megyen, a széket ne kézzel kelljen odébb vinnie.



TILOLÓ (1) ÉS SZÉKHÁTAK. (195), (196)




SZÉKEK ÉS SZÉKHÁT; KÉT FELSŐ SZÉK ÜLÉSÉNEK FONÁSA KUKORICZASZÁRBÓL. (197)






KIS SZÉKEK ÜLŐDESZKÁJA. (198, 199)

KIS SZÉK ÜLŐDESZKÁJA. (200)

KIS SZÉK (200a)

KIS SZÉK. (201)
A falusi gazda a hegyre szívesen invitálja a pásztort, de nem is marad az hálátlan. Megszolgálja ülő alkalmatossággal. A gubbadozó hegyi hajlékokban, poharazásokhoz, legalkalmasabbak az alacsony, kerekülésü háromlábú székek, mert a poharakat a nagy prés talpára, egy-egy padra, tuskóra teszik és körülülik a kis székeken. Így sokkal barátságosabb a beszélgetés, lenn a pincében a teli hordók között, a bor tövénél vagy a pince előtt, az öreg diófa alatt…
Pásztormunka a képkeret és a tükörráma is (204–211).
Katonaszabadulás, obsit előtt, az élelmes fényképészek betekintenek a kaszárnyába.
A legényeknek szép cifra képeket mutatnak, amelyeknek szegélyzetén a király, a trónörökös, valamelyik főherceg arcképe, ágyúk, csákók, puskák, dobok, kardok, zászlók, gyalog- és lovaskatonák láthatók. A kép közepén a vitéz: vagy lovon vágtató huszár, vagy gyalogos, fej nélkül. Fölötte az írás: Szolgálati időm emlékéül. A fényképész a katonákat sorjában leülteti a padra. Lefényképezi a fejüket, s azt azután egyenkint ragasztja a fejetlen huszárra vagy bakára.
Vitézeink kegyelettel viszik haza az ilyen emlékképeket.
A katonaságtól három kemény esztendők után szabadult pásztorlegény az ő képét bizony nem adja ám az üvegeshez berámáztatni, hanem maga farag hozzá keretet, mely sokkal külömb dísze a szoba falának, mint a német pulitirozott, aranyozott drága képkerete.

FÖLCSATOLT KIS SZÉKEN FEJ A TEHENES. (202)
Ha a ráma megkészült, a városból üveget hozatnak s a pásztor azt is maga szabja a keretbe. Előveszi az ugarban talált tűzkövet, amivel még az édes apja, öreg apja csiholta ki a szikrát az acéllal, a régi jó tűzköves világban. Az a tűzkő éppen úgy metszi az üveget, mint az ablakos tót gyémántja.
A katona-pajtás képének rámáját is szívesen megfaragja a pásztor.



TÜKÖRKERETEK, KÉPKERETEK. (204, 205, 209)

TÜKÖR BOROTVATARTÓVAL. (207)


TALPAS TÜKRÖK. (208, 209)

KITÁMASZTÓ TÜKÖR. (210)
Szülei fényképeinek, a szentek képeinek, újabban az államtól 25–40 éves hű szolgálatáért kapott elismerő okiratnak rámáját, a menyasszonyi koszorú, a vőlegényvirág rámáját is maga készíti meg. Így aztán a falubeli földmíves is inkább a pásztorral készíttet, néhány pint jó bor, vagy más ajándék fejében, rámákat, semhogy ezekért a pénzt a városba vigye a boltosnak.
Egy-egy pásztor látva, hogy a falusi asszony városiasodó ízlése az úgynevezett «házi áldás» hímzett, nyomtatott szövegét pénzen veszi a városban, elkéri tőle kölcsön s az egészet domború betűkkel szépen kifaragja.
Balatonvidékén a tükörnek is csak az üvegjét veszik a boltban s ahhoz változatos kereteket faragnak. Nemcsak lóggó, fali tükröt (204), hanem kézi, álló, talpas forgós tükröket (210, 211) is látunk a pásztor lakásán.
Vannak olyan tükrök is, amelyeknek alja fiókos, az apróbb holminak (207).
Nagyon eredeti a (207) tükör, a «hokkára faragott» oszlopokkal, a bálványszerű alakokkal, a kos ügyes stilizálásával. A tükör alja borotvatartónak szolgál, mert dukál, hogy a tükör mellett, amikor borotválkozni akarnak, kéznél legyen a borotva is!


LÁBAS TÜKÖR KÉT OLDALA. (FORDÍTHATÓ LÁBAK.) (211)

KÁLVÁRIÁK. (212)
Nagyon eredeti a (211) számú tükör is: szentségtartót ábrázol; az ostyát tükör helyettesíti.
Sajnos, a pásztorság körében divatja kezdődik a lomb-fűrészelési munkának is.
Egyik-másik meglátja az ifijurat, amikor lombfűrészszel dolgozik… A krajcáros ujságban olvassa a cseh gyáros hirdetéseit, egyszer csak nagyot gondol: ő is hozat lombfűrészt, amit csakhamar ügyesen kezel. Még szerencse, hogy mintalapot nem hozat.
A német zagyva mintáit nem veszi be a természete, nincs azokon tulipán, rózsa, meg olyan levél, amit a magyar szokott faragni.
A lombfűrészszel olyan cifra, sűrű virágos tarka képrámákat fűrészel ki, hogy megáll a major népének rajt a szeme, szája. De azért veszedelme ez már a bizsókos ősi pásztorművészetnek!
Ájtatos emlék, ügyes pásztormunka a házban a kálvária (212), az üvegbe rakott kálvária.
Ha a kanalas orvosság elfogy, annak üvegjét szépen megbecsülik, hogy abba kálváriát állíthassanak.
Apró keresztet, a Krisztus szivét keresztülszúró dárdát, a Krisztus palástjáért gurított kockákat, korbácsot, létrát, szóval olyan eszközöket faragnak, amilyeneket Jézus kínoztatása és keresztre feszíttetése alkalmával használtak Isten-atyánk hóhérai.

A LÉGYHAJTÓ FARAGÁSA; POMOKI GYÖRGY JUHÁSZGAZDA, (KAPOSVÁR). (213)

A LÉGYHAJTÓ. (213a)
Ezeket a finom, apró tárgyakat ügyesen, ízléssel csoportosítják s parányi ékekkel összealapítsák, összeerősítik, mielőtt az üvegbe kerülnének.
Ezután szétszedik az egész alkotmányt, s egyes részeit egyenkint eregetik bele a szűknyakú üvegbe. Szerszámnak egy drótot csiptetőre hajtanak s ennek két végét laposra verik, hogy jobban megfoghassák vele az apró tárgyakat.
A kálvária egyes részeit óriási türelemmel, babramunkával, e csiptető segélyével állítják és ékelik össze az üvegben. Ott, ahol ékeket nem alkalmazhatnak, a csapra metszett részeket enyvvel vagy más ragasztószerrel erősítik egymáshoz, hogy a kalvária az üveg rázása közben össze ne dűljön.
A kereszt tövébe egy kis leterített oltárt is szoktak csinálni.
Végül az üveget hosszabb fadugóval látják el s ennek aljára éket dugnak keresztbe. Az egész kalváriában ez az ék a legcsudálnivalóbb, mert azt. éppen bajos is megérteni, hogyan férhettek hozzá a dugó aljához ott bent, az üvegben?...
Pedig nagyon egyszerű. Az átfúrt dugóba. még az üvegbe helyezése előtt cérnát húznak s ennek egyik végét ráhurkolják a kis ékre. Már most a dugót beleteszik az üveg szájába s a cérnát gyöngéden húzzák úgy, hogy a kis ék a dugó lyukában szép komótosan elhelyezkedik.
Ezután a cérna hurokját lerántják a dugóról.
A kalvária bizony ámulatot kelt. Mert ugyan fortélyos kieszelés is az 1… Nem utolsó kitalálás a légyhajtó sem ! (213a).
Majorokban az istállók, aklok körül sok a légy, teli velük a ház is: csinál hát a pásztor bogkrhajtót az asszonynak. A faág héját letisztítja, azután késével vékony sziácsszalagokat hasit le az ágról.
A kés azonban csak akkor halad egyenes irányban, ha a hegyére egy kis háromsíkú
fadarabot, korlátot tesznek, amelynek egyik lapja az ágon csuszik s (214) a kést a fán egyenletesen vezeti. Így a gömbölyű felületen nem siklik el a kés jobbra vagy balra, hanem szép rendesen megyen a maga útján s olyan finom pántlikát hasit, hogy akár behúzhatnák egy nagyobb tű lyukába.
A szalagot a bot végén szélesebbre hasítják, hogy be ne szakadjon olyan könnyen.
A faágat így köröskörül végighúzzák a késsel, úgy, hogy száz és ezer sziács-pántlikát hasítanak, amelyek a bot végén visszahanyatlanak s gazdag bozontos fürt marad belőlük az ágon.
A szalagokat a késvágás magától megkondorítja. A légyhajtó készítéséhez (213) igen gyakorlott, biztos kéz kell. Aki nem érti ezt a mesterséget, annak a keze alatt a szalag egyenetlen lesz, elszakadozik s a kés is csakhamar elmetszi.
A légyhajtó nyelét is kidiszítik : végére lakatot faragnak. A (lll. sz.) képünkön látható légyhajtó remekbe készült.

KIS FADARAB - A KORLÁT A LÉGYHAJTÓT FARAGÓ KÉSEN. (214)
Tud a pásztor asztalmentőt is.
Az asztalra kerülő edény, korsó alá falemezt, kerek lapot farag, hogy az edény meg ne karcolja az asztal szép fényes mázát, festékét, vagy hogy azt a meleg étellel asztalra kerülő vagy kormos edény föl ne szívja, be ne piszkítsa.
Ezeket a lapokat terítőmentőnek is nevezik (216).
A pásztor az asztalmentőket is szépen kidiszíti, noha a tetejére ráteszik a kormos edényt.
Elmés holmi az úgynevezett kutyageririnc (217, 218).
Magyar családban az étkezés bizonyos ünnepélyességgel történik mindig. A terített asztalról el nem engedjük a tiszta abroszt (217).
Ha a pásztor felesége, családtagja kiviszi a legelőre az ebédet, a kosárban szakasztóruhát is viszen, amit leterítenek a gyöpre s arra rakják ki a lábast, meg a kenyeret.
A pásztorlakásokban még legtöbb helyt szabadkéményes, füstös konyhák, nyilt tűzhelyek vannak és több család főz egy tűzhelyen. A keszthelyi urodalomban van olyan konyha is, amelyben hat család főz egy tűzhelyen. A lábast, fazekat erre állítják rá, körébe tüzet gyujtanak. Természetes, hogy így a lábas és fazék megkormosodik, ami nem baj; a nép ugyis azt tartja, hogy nyitott tűz mellett izletesebb étel fő és ropogósabbra sül a pecsenye.
Ha a kormos edényt rátennék a szép fehér abroszra, biz az megpiszkulna.
Ezért a pásztor az asztalmentőn kívül, még terítővédőt is farag, aminek kutyagerinc a neve, mert csakugyan hasonlít a kutya gerincéhez, csakhogy koszorúba van kötve (218).
A kutyagerinc egymást keresztező két-háromszáz részecskéből, gerezdből áll, amiket csapok tartanak össze, úgy, hogy egyik gerezd szorosan kapcsolódik a másikhoz.
Az a jó kutyagerinc, amelyik minél sűrűbbre van összetömve.
Szeget, ragasztószert nem kell használni a kutyagerinchez, «mert az maga-magát összetartja».
Ha a kutyagerinc koszoruját két átellenes részen megmarkoljuk, ki is lehet fordítani úgy, hogy a gerezdek fejei más irányban állanak s a koszorúnak más képe van.
Három-négyfélekép is kifordíthatjuk ezt. a készítést! Ahányszor kifordíthatják azt, annyi forgós-nak nevezik. Egyik pásztor kétforgós, a másik négyforgós kutyagerincet készít. A koszorú két végét olyan ügyesen akasztják össze, hogy a szemlélő nem tudja kitalálni, hogyan róhatták hát össze a sok száz darabkát ilyen csodálatosan!…
Csinál a pásztor olyan holmit is, ami csupa kedvtelésre való. Haszna nincsen, de mert szép!
Ilyen a madárfarka, ilyen a babuka s ilyen a páva is (219–221).

ASZTALMENTŐ. (216)
A «madárfarka» olyan, mint a legyező, amivel urinők a bálban szoktak legyezgelődni. Csupán cifraságnak, kedveskedő holminak való. Szépen felakasztják a falra a képek mellé dísznek, had örüljön neki a gyerek! Egy hosszabbacska ágra, a biztos kézügyesség nagy gyakorlottságával három ilyen legyezőt is faragnak. Egy nagyot felülre s két kisebbet, vagy a hányat tetszik alulra (219).
A legyezőszerű készítés csakugyan hasonlít a madár farkához, s a szárnyához is; van, hogy madártestalakú fát faragnak s ennek farkát ugyanazon fából legyezősre formálják ki. Az épen ilyen szárnyat külön fából készítik s a testre ráerősítik.
Különösen a csordásnak kedves madara a bubos banka, a babuka, ez a sajátságos, de mégis kedves viselkedésű állat, amely szeret a csordák körül tartózkodni, mert a friss trágyában keresi táplálékát s fészkét is tehénganéjjal béleli ki. A babuka félénk és vigyázó, az embert kerüli, de jó ismerősében, a gulyásban teljesen megbízik, s a gulyás őt szeretetébe is fogadja.
A gulyás kis gyermekeinek babuka-madarat farag. A babuka szárnyai nagyok, szélesek, kerekítettek. Fejét bóbita ékesíti, amelyet rendesen összehajtva, részint hátrafelé visel, de ha odaszáll a pásztor mellé, ha körülötte röpköd, akkor bóbitáját legyező alakban fölmereszti, úgy tesz vele, mint mikor legyezőt játékból nyitogatunk (220).
A famadár fejére is farag egy kis legyezőt a pásztor s ezért «babuka» a babuka.
A famadár hátába faszeget ver s ennélfogvást akasztja föl a mestergerendára, ahol a gyermekek nagy örömmel nézegetik; a babukát. Sokkal jobban örülnek neki, mint az urigyerek az osztrák vagy cseh gyárakból kikerült zsiraf-, orangutang-, teve-, elefántalakú játékoknak, amelyek bizony messzebb esnek a magyar embertől, mint az a kis kedves babuka, amely a magyar virágos mező napfényében röpköd a pásztor körül.

MADÁRFARKA (219)

PÁVA. (221)

BABUKA. (220)
A «pávafarka» legyezőhöz puhafa, rekettye-, nyár-, hárs- és fűzfa kell. Ezek ágait is jókor kell szedni, tavaszszal, míg ki nem fakadnak. A fák nedve áprilisban már dúsabb s az azután vágott ág megkeményedik és hamar elpattanik. A legyezőhöz mindenekelőtt lapos, négyszögletes lécet simítanak, amelynek szélesebb két lapját bizonyos hosszúságban árkosan bemetélik, kicsipkézik, hogy csinos oszlopot mutasson; a pásztor ezt úgy mondja, hogy hokká-ra kifaragják. Azután a lécet finom, nagyon éles késsel, csalhatatlan biztossággal és szabatossággal papirfinomságú sziácsokra elrepegetik, belőle a legyező ágait lehasogatják. Nagyon kell vigyázni, hogy minden sziács egyforma vastagságu legyen s valahogy el ne törjön.
A sziácsok felét jobbra, felét pedig balra fordítják ki, vagyis «kieresztik a legyező szárnyát». E munkánál megint ügyelni kell, hogy a sziácsok tőben le ne pattanjanak. Ezért a sziácsot tőben az ujjakkal szép lassan puhítgatják, azután az egyik sziács csipkéjét a másikba akasztják, egyiket a másik alá dugják, hogy a legyező kiterítve megmaradjon. Ha gyengülnek a levelek, akkor egyik elereszti a másikat s ezért azokat keresztül húzott szines szalaggal, fonállal erősítik össze, ami a fa fehérségét is csinosan tarkítja. A négyszögletes falécet azután a levelek töve alatt megvékonyítják, a fa oldalát kiszedik. Így a levelek farkon állanak.
Ügyes munka bizony ez is!

KUTYAGERINC A LÁBAS ALATT (217)

KUTYA-GERINCEK. (218)
Nevezetes faragott és diszített holmi a borotvatartó (VIII–IX) (223–231). A pásztor a borotváját nem boltban vett, holmi bádogskatulyában, hanem maga készítette tokban tartja. A borotva kényes szerszám, nem szabad mindenkinek hozzá nyuládozni. A borotvatartót tehát úgy kell csinálni, hogy a gyermek valahogyan hozzá ne férhessen. A borotvatartók legnagyobb részén ezért elmés, furfangos, huncfut kitalálások, födelek és zárak vannak.
A szerkezet legegyszerűbb alakja az, hogy a borotvatartó födelének egyik vége az aljához szeggel úgy van megerősítve, hogy a födelet ne csak jobbról balra, hanem előre s hátra is mozgathassák. A födél másik végén egy kiugró csap-nyelvecske van, a melyet a részére készített csaphelyre kell betolni. A födél így jobbra és balra nem nyilhatnék ki, de ha hátrafelé mozgatnók, akkor a csap mozdulna ki a helyéből: ezért kell egy kötőszerkezetről gondoskodni. A födélnek abból a végéből, amely a szeg körül forog, egy kis darabot síkban lemetszenek úgy, hogy a függélyes bemetszés rézsutosan haladjon. Ez a kis lemez csak egy irányban, oldalt foroghat, előre s hátra azonban nem, mint az alatta lévő födél. Így tehát azt megakadályozza, hogy a csap a helyéből kimozdulhasson.
Nem vesződhetünk itt a különösebbnél különösebb, ráfordító, beletoló, nyelves, kihúzó, oldalranyomó, rugós szerkezetek leirásával, mert hisz sok borotvatartó szerkezete olyan bonyolult, hogy kinyitásának és bezárásának a módját szinte lehetetlen így írásban ismertetni.
Csupán azt említjük még meg, hogy a képünkön bemutatott borotvatartót úgy nyithatjuk ki, ha előbb kihúzzuk a ló nyelvét, azután a fülét, azután pedig a födél alatt lévő lapot oldalt toljuk s a födelet a csaphelyről kihúzzuk. E borotvatartó egy szinűre van föstve s az egyes részek teljesen összesimulnak úgy, hogy a ló nyelvét, fülét, a falapot nem tudjuk egymástól megkülönböztetni, nem találjuk ki, hogy hol kell megkezdeni a kinyitást.



BOROTVATARTÓK. (224)

BOROTVATARTÓ. (223)







BOROTVATARTÓK (225, 226)




BOROTVATARTÓK (227, 228)




SPANYOLOZOTT BOROTVATARTÓK. (VIII. tb.)
SPANYOLOZOTT BOROTVATARTÓK. (IX. tb.)


BOROTVATARTÓK. (229)

BOROTVATARTÓ (230)

BOROTVATARTÓ (231)
Ha a pásztor egy-egy ilyen borotvatartót megkészít, bemutatja pajtásainak s akkor megkezdődik a borotvatartó forgatása, zárása, feszegetése, nyitogatása.
Húszan sem tudják kitalálni a nyitját. A korcsmában körülállják az asztalt. Ez is fogad, az is fogad, hogy ő ki tudja nyitani, de bizony sorra vesztik a fogadást és isszák az áldomást. Akár össze is törhetik az ördöngős jószágot, még sem mennek vele semmire. Végre mestere, társai szemeláttára, félrehúz egy gombot, odébb tol egy kis darab alkatrészt, felfordítja, megrázza a borotvatartót, fordít még egyet rajta s kinyilott. Ujra bezárja a borotvatartót. De bezzeg, megint csak nem tudja azt kinyitni senki, pedig jól látta mindenik az imént…
Van persze ámulás, bámulás, – csak úgy dagad a pásztor önérzete belé!
A borotvatartó hátára olykor egy-egy szíjdarabot tesznek, ez a borotva pallér szíja, ezen fenik, ezen élesítik a borotvát.
A pásztor nagy türelmének és ügyességének egyik legnaivabb bizonyítéka az, hogy láncot is farag, amelynek számos szeme mind azonegy fából van.
Az ilyen láncok egymagukban is szobadiszek, azonban használják azokat más tárgyak díszítésére is.
Pipatartókra, bottartókra. A képeink során bemutatott tárgy egy uriház függönytartó láncának és az azon lévő golyónak utánzata.
A pásztor a függönykötő láncot és golyót meglátta a kasznár úr lakásában s faragott ahhoz hasonlót az ő kis ablaka fehér függönyének is.
Csakhogy a gyár a lánc minden szemének külön vasdarabkát szelt le. Ezt össze hajtotta s miután a már kész másik szemet belekapcsolta, összekalapálta. A pásztor azonban az aprószemű láncot egész végig egyazon fából faragta ki s bizony egyik szeme sincs összeragasztva. Igaz, hogy ez így sokkal több, időtlen munka, de ha a pásztor is külön szemekből rakná össze a láncot, akkor hol maradna az ő megcsodálni való ügyessége?...
Magyarunk a szükséges konyha-eszközök legnagyobb részét szintén maga faragja az asszonynak.
Fakanálért nem ád a tótnak, a cigánynak pénzt (232).
A kanál használata közben lekopik a diszítés, bizony szinte fölösleges cifrázásával vesződni, de mindegy, dísz nélkül a kanál sem marad. Nyelének végére lakatot, makkot, vagy egyéb formát farag egyazon fából (233.)
Balatonvidéke maga készíti meg a - és paprikatartót, a tálast, a kanáltartót, a sodrófát, a falraakasztott kis pócokat gyújtónak, bögrének. Készít még cifra pacalmetélőt, salátagyalut, szénvonót, kenyérsütő lapátot, mozsártörőt, kovászkeverő kanalat, kovásztevő fát, dagasztó széket, szapusajtár alá széket, vizes széket, konyhaasztalt, kenyértartót, szóval mindent, amit fából előállíthatunk s amire a háznál szükség van (234–238).
A balatonmenti halász a szabad ég alatt főzött halászlevet rendesen lakatos fakanállal tálalja ki, amit pásztorok készítettek néki, szives emberségből.

DISZÍTETT MERÍTŐ KANÁL. (232)
Szóljunk a mosólapickáról (239–244).
A nép, a pásztor erősebb fehér alsó ruhát hord, amelyet még igen sok helyen a termesztett kenderből font fonálból szőnek meg odahaza. De viseli az ilyet fölül is. Ilyen otthon készült gúnya: a gatya, a pőre gatya.
 
Patkó Pista, Patkó Pista
Duhaj nemzetből való,
Nem kell neki, nem kell neki
Selyem dunyha, takaró;
 
Nem kell neki, nem kell neki
A babája dunyhája,
Beéri a, beéri a
Tizenhat rét gatyája.
*
Kaposváron hires gyerek vagyok én,
Kilenc szélű gyócsgatyában járok én;
Hegyes orrú, magas sarkú a csizmám,
Szeretőmet egy városért nem adnám.
 

«LAKATOS» EVŐESZKÖZÖK. (233)


1. NÁDNYÉLBŐL ÉS BÉKATEKNŐBÖL KÉSZÍTETT HALÁSZKANÁL. 2. «LAKATOS» KANÁL. 5. NÁDBÓL METSZETT HALÁSZVILLA. (234)
A pásztor, különösen a régi világban, patyolatfehér gatyában őrzött s ezt jobban szereti ma is, mint a nadrágot, mert szellősebb. A juhász azért viseli leginkább a gatyát, mert őrzés közben ő ráér vigyázni, hogy hova üljön le benne.
A gatya úgy szép, ha minél több szélből van. Vászonból legszebb a hatszél-, gyolcsból a tízszél gatya. Ennél többet nem igen bir el az ember dereka. Egy szél-nek a végben lévő vászon, a portéka szélességét nevezzük, ami rendszerint 75 centiméter. A tizszél gatya tehát 75 x 10 = 7,5 méter széles.
Ez a vászontömeg csak úgy fér meg a derék körül, ha megráncolják, ráncba szedik, beszedik, mint a «harmunikát». Szóval, ha korcba van szedve. Ez a szedettgatya, ráncosgatya, rödösgatya, amit a városi dáma «pliszirozott» gatyának mondana.
A rödölés asszonyi művészet. Pliszirozó gépje nincs a pásztor feleségének; az összeráncolást rendesen kenyérsütéskor végzi, úgy, hogy kemencéből kiszedett forró kenyereket a ráncokba szedett gatyákra fekteti s így a ráncok szép élesek lesznek és együtt maradnak.
A pásztor inge is szép fehér gyolcs, vagy vászon. Az ümög ki van varrva tulipánra, rozmaringra, meg tudja isten micsoda szépen.
A régi pásztor sípujjú inget hordott, amely alul egy méter bő volt s köröskörül ki volt varrva likakra. A legények pántlikát húzhattak bele s összeráncolhatták, hogy a szél ne lobogtassa.
A balatonvidéki nagyon vigyáz a gatyára, mert az csak úgy mutatós, ha szép tiszta. Az akolban csak komisz gatyát visel, bár az hamarabb piszkul, sokszor olyan, mint a füstös tüke, tusak.
Ha a gatyát nem akarja rövid munka közben letenni, akkor péntelt veszen fölibe. A péntel olyan, mint a szoknya, nincsen «ülete». Csakhogy a szoknya kapocsra jár, a péntöl pártázatába pedig gatyamadzagot húznak.

VILLA- ÉS KANÁLTARTÓ. (236)

SÓ- ÉS PAPRIKATARTÓ. (237)

FAKÉS. (235) (Állítólag Deák Ferenc faragása. A zalaegerszegi főgimnázium gyűjteményéből.)

PÁSZTORDÍSZÍTÉS. (238)
MÁNGORLÓ LAPICKA SPANYOLOZOTT DÍSZE ÉS SPANYOLOZOTT MOSÓLAPICKA. (X. tb.)
SPANYOLOZOTT MÁNGORLÓ-LAPICKÁK DISZÍTÉSEI (XI. tb.)
Bezzeg az ilyen ruha nem olyan tedd ide, tedd oda jószág, mint az uri kisasszony patyolat köténye, amit mosáskor úgy kéz között is könnyen kidörgölhetnek.
Az erős parasztruha kimosása körülményesebb munka! Ez a szapulás.
A szapulás falusi tudomány.




MOSÓ-LAPICKÁK. (240, 241, 242, 243)
A szennyes ruhát először teknőben, langyos lúgban megszappanozzák. Ezután a pároló-, pálló-, szapusajtárba teszik. A szapuló termetes, két-három hektoliteres, kétfülű faedény, fenekén nyílása van, amelybe csapszeget dugnak. A sajtárban lévő ruhára hideg kútvizet hordanak, úgy, hogy azt a ruha épen eligya. A ruha tetejére egy durva lepedőt terítenek, amelynek hamvas, párfödél, köcöle a neve. Erre megrostált fahamut hintenek, de a lepedőt gondosan bekötik, hogy hamu a ruhára ne jusson. A ruha másnap reggelig így marad a konyhában a katlan mellett. Reggel korán, vasfazékban vizet langyosítanak s azt cserépfazékkal ráöntözgetik a hamura, amiből így lúg képződik. A lúg a ruha szennyét feloldja. Mindjárt forró vizet nem szabad ráönteni, mert a piszok beleégne, belesülne a ruhába. A langyos vízzel addig kell öntözgetni, míg a sajtár oldala át nem melegszik. Ha a katlanon lévő vasfazékból a melegvíz kifogy, akkor a pállósajtár csapját kihúzzák s a lassankint lúggá vált vizet a katlanon lévő vasfazékba bocsátják. Később forrón öntözgetik a lugot a pállóra, egész estélig. Ha a hamu megkeményedik, vagyis ha kiég a java, akkor pótolják, fris hamut tesznek rá. A ruha éjjel a gőzében marad. Másnap reggelre megkel a ruha, vagyis kikél belőle a piszok. Ekkor a ruhát kiszedik, újra megszappanozzák s kéz között öregibül kidörgölik.
Ezután viszik a patakra, a Szalára (a Zala-folyóba). Keszthely vidékén a meleg gyógyfürdő lefolyásába: a gátra. Ahol nincs ilyen víz, a kút mellé hordják ki.
Ott a ruhát jól megöblögetik, s a mosólapickával, mosósulyokkal keményen megcsapkodják. A patak árja elhordja a piszkot, míg végre a ruha hófehér lesz.
Ezután kiteregetik a rétre, vagy a szárító kötélre.
A lapicka felső részét szélesebbre szabják, mert így jobb esete van (240–244).
Az asszony mosólapickája sem marad diszítés nélkül; a bojtár is kedveskedik választottjának hímes lapickával. Azokban a falvakban, amelyek körül pásztorok tanyáznak, majd minden házban találunk ilyen diszített lapickákat, mert a pásztor szivesen lepi meg komaasszonyát, sógorasszonyát, testvéreit ilyesmivel.
A kimosott, megszárogatott ruha kérges, gyűrődött. Így nem viselhetik, mert a testet reszelné, dörzsölné, – a ruhát meg is kell puhítani, mongorolni, mángolni. Errevaló a sodrófa, a mángolófa, meg a mángorló lapicka, dörgölő lapicka.
A ruhát fél nedvesen a sodrófára tekerik, azután ráhelyezik a súlyosabb lapickát s azzal többször meghengergetik, meggördítik, közben-közben jól ráütnek, hogy «meglóduljon s elszaladjon belé a fa».


MOSÓ-LAPICKÁK. (244)
Az első mángorlás után a ruhát egészen megszárítják s újra mángolják (245).
Városhelyt ezt az eljárást a vasalás helyettesíti. A ruhát azonban először hosszú asztalon járó, kővel terhelt, két embererőt kívánó mángorlóba teszik. A polgárember ruhája nem olyan kényes. Az nem kíván vasalást.
Faluhelyt olyan nagy asztali mángorlóra nem telik, nem jutna hozzá mindenütt elegendő hely a házban se. Különben is, elvégzi a mángorlást kicsinyenként a falusi asszony.
A mángorló lapickának két szokásos alakja van. Van amelyik mindkét lapján sima, de van hullámosan kivájt, göröncös is, hogy a sodrófa gyorsan el ne szaladjon a lapicka alól.
A mángorlóknak felső lapját szintén díszítik s ez az eszköz épp oly otthonos a magyar nép körében, mint öccse, a kisebb mosólapicka (246-264).
A sodrófa egész teste munkában áll, az a díszítést nem tűrné, – azomban a reácsavart ruhából kiálló két végét ügyesen cifrázzák, csinos szalagdíszítéssel.
De nemcsak fából dolgozik a pásztor.
Itt a kürt, a tülök (269-278).
Az ökör szarvából készíti a kanász a kürtöt.
A szarvat tülök-nek is hívják. Innen a tülkös ökör elnevezés (268).

MÁNGORLÁS. (245) Sági János fölvétele.


MÁNGORLÓ-LAPICKÁK. (246)


MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (247)




MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (248, 249)



MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (250, 251, 252)



MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (253)



MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (254, 255)



MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (256, 257, 258, 259)




MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (260, 261, 262, 263)


MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (264, 265)

MÁNGORLÓ-LAPICKÁK (266)


MÁNGORLÓ-LAPICZKÁK (267)

LEDÖNTÖTT NYÁRFÁK A KESZTHELY-ZÁMORBAN. (267a)
A kanász az ökör szarvát megtisztogatja, ecettel, finom hamuval fényesre csiszolja úgy, hogy meglátja benn magát, mint a tükörben. A csucsát levágja s azután kifúrja a végén; bodzafából csap-ot farag, a tülök végibe dugja s kész a kürt. A csapba kell fujni, hogy megszólaljon a kürt.
A bodzafa-csap a kürt igazi, ősi alkatrésze. Ma már csapot is az esztergályosnál csináltatnak, csontból, ökörszarv csúcsából. Esetleg valami ócska trombita csapját csavarják a kürtre.
A kürt arravaló, hogy a kanász figyelmeztesse a falu népét a kihajtásra (270).
A kanász kora hajnalban kürtöl, mire a cselédek, gazdasszonyok szaladnak a hidashoz és hajtják a disznókat, a kanász elé a csordába.
A kürt kétségtelenül egyik legősibb hangszere a népnek. Előállításához nem kellett semmi különösebb mesterség; nincs se sípja, se nyelve, nem lehet billegetni rajta, éppen csak bele kell fujni. Aki azonban nem ért hozzá, hiába fujja, a kürt nem szólal meg vagy legalább is igen idétlen hangokat ád.
A kürtölés tehát, mégis csak tudomány! Tudni kell a kürt csapját félszájra, a szájsarokba fogni; a nyelv hegyét félre kell fordítani, hogy csak a nyelv széle jusson a csapra s azon a nyelvet billegetni, fordítani kell, mert igy magyarázzák a hangot, cifrázzák ki a kürtölést. Az arcnak kürthöz eső fele felfujódik, mert itt raktározódik el a fujáshoz szükséges levegő. Ámbár az az igazi kürtös, akinek az arca nem fujódik föl, mert «a nyak és fül hibát kap az erőlködésbe».

TÜLKÖS ÖKÖR. (268)
Az ezred-trombitás csak jól tud fujni, de ha a kürtöt nem szokta, nem tud beléje hangot szoritani, pedig szól az igen jól, erős fuvás nélkül is.
A kürt nehézkes, nyögdécselő, kínos, rekedező, meglehetősen kellemetlen hangot ád, de az bizonyos, hogy a felső falu végétől az alsóig elhallatszik.
A kürtnek olyan erős hangja van, hogy időgyöngüléskor, mikor esőre áll, – a keszthelyi kanász meg figyelése szerint, – Keszthelyre jól behallatszik a hat kilométernyire lévő Alsópáhok község és a szomszédos falvak kanászainak a kürtölése.
A kürt valami értelmes nótára nem való, mint azt Vers Sándor keszthely-felsőmajori kanász mondja.
A kanász mindössze eféléket fúj ki rajta:
 
Hajtsd ki, hajtsd ki, hajtsd ki, a disznókat.
 
Hajtsd ki rózsám a disznókat, utána a malacokat,
Majd megvárlak a csapásba', megcsókollak a búzába'.
 
Lud lába tálba
Jó lesz vacsorádra.
 
Hücs ki disznó a berekbe
Csak a füle látszik
 
Kanászbojtár menyecskékkel
A bokorban játszik.
 
Keszthelyen a kanász karikás-ostor durrogatásával figyelmezteti a gazdasszonyokat a kihajtásra; a kürtölés már nagyon falusias lenne. A fürdővendégek nyugalma végett még a durrogatást is korlátozzák. A földmíves falusi ember azonban meg is követeli, hogy háza előtt kürtöljön a kanász, dukáló tiszteletből. Faluhelyen meg se fogadják az olyan kanászt, aki nem tud kürtölni. A vasmegyei pásztoroknak, Herman Ottó könyvében ismertetett, 1649-ben kelt céh- levele szigoruan meghagyja, hogy minden pásztor az urnapi processzió után szép csöndesen a céhmesterhez menjen és az ő kürtjével egyet kürtöljön.
A kanász is jobb szeret kürtölni, mert a karikás durranása nem hallatszik el olyan messzire. Különben is, ha sár van, ha esik az eső, a karikással nem lehet csapkolódni, mert a sudár megvizesül, összeáll, nem pattanik; de meg faluhelyt a béres, meg másféle ember is durrogat. Így azután kürtölés nélkül bajosan tudnák, hogy mikor hajt a kanász.

KÜRTÖL A ZALAAPÁTI KANÁSZBOJTÁR. (270)

KÜRTÖLŐ KANÁSZ. (269)
A kürt annál jobban szól, minél hosszabb szarvból készült. Ha a kanász nem találja elég hosszúnak, megtoldja bádoglemezzel.
Régente az uraságok nem sokat törődtek az elhullott marha bőrével, szarvával, könnyen jutott a pásztor tülökhöz, ma már a szarv is piacra kerül, a fésüs veszi meg, akitől a kanász rendszerint készen vásárolja a kürtöt.
Érdekes, amikor a keszthelyi vásáron a fésüs sátra előtt a vidék négy-öt kanásza próba hangversenyt rendez a megvásárlásra kiszemelt kürtökkel (271).
Ha a kürt kiszárad, akkor süket lesz. Nem szól jól, nem lehet rajt jól fordítani a hangot. Ilyenkor teleöntik vízzel, áztatják, hogy hangosabb legyen.
A kanász a kürtöt is szeretettel díszíti (272–278).
A kürt csupán a kanász hangszere; csordás sohasem használja. A csordás a tehén nyakára harangot, kolompot köt s annak hangja figyelmezteti a falusiakat a kihajtásra.

KÜRT PRÓBA A KESZTHELYI VÁSÁRON. (271)
Szaruból készül a kékkőtartó is.
A pásztornak nemcsak műtő-, hanem sebész-orvosnak is kell lennie.
A birka, már említettük, sokszor megsebesül. Ha az emberi seb renyhe, vagy túlságosan sarjadzik, akkor az orvos pokolkővel simítja meg, – a pásztor ehelyett kékkövet, kékgálicot, rézgálicot használ a birka sebére. A kékkő a rossz nedvet kiszedi a sebből; a seb forradásnak indul s meggyógyul. A pásztor tudja, hogy a tiszta kékkő mérges portéka; tiszta kékkőtől a birka úgy elszalad, hogy hárman is alig találnak nyomába. Ezért a kékkövet (kékgálicot) porrá égeti s így annak a nagyon mérges ereje eltünik. Amíg kékkő nem volt, a sebre oltatlan meszet hintettek. Ez ugyan szárít szaporán, de nagyon erős.
A szárító porokat a pásztor, rendesen egy szarv hegyéből készített tartóban, mindig magánál hordja.

KÉKKŐTARTÓ.


RÉSZLETEK A KÜRTRŐL. (272, 273)
Ezeket a tartókat, mivel rendszerint kékkő-por van bennük: kékkőtartónak nevezik. A tartó nyílását fadugóval zárják el. A dugón egy lyukat hagynak s ebbe ismét egy kisebb dugót tesznek. Ha a port a tartóba beleteszik, akkor a nagy dugót kiemelik, mert így gyorsabban megy a dolog. Ha azonban a tartóból sebre hintik a port, akkor csak a kisebb dugót húzzák ki.
Minden pásztor tarisznyájában ott a sótartó, a gurgula is. (279–288)
Ha a pásztor künn őriz, vagy a városba megy, az eleséget magával viszi. Feledel: szalonna, tejfölös turó, a foghagyma, zöld paprika, meg a héjában főtt tojás. Mindez csak úgy jó, ha izletesen megsózzák s amúgy magyarosan jól megpaprikázzák.
A sótartót úgy készítik, hogy a szarvasmarha szarvából széles gyűrűket fürészelnek le.
A szarv, a tülök alakja henger, s ha igy hagynák, a sótartó nagy helyet foglalna el kinyomná a tarisznyát. Ezért mindenekelőtt tojásdad átmetszetű, vagy nyolcszögletes lapos farudat faragnak s erre azután a forró vízben megfőzött szarvdarabot ráhúzzák, «rámára teszik»; a szarv a farúd alakjához idomul s azon megszárad.
A szarut azután szépen kidiszítik. Végül feneket és födelet készítenek rá s a födélre alkalmas fogantyút csinálnak tetszetős diszítésekkel.
Van olyan pásztor, aki ötven darab sótartót is megkészít igy egy esztendőben.

DÍSZÍTÉSEK A SZEPEZDI KANÁSZ KÜRTJÉREL. (274) (A vitéz a tizenkétfejű sárkányt megöli.)
A pásztorművészet legszebb darabjai ezek a sótartók.
A sótartó minduntalan kéznél van, illik is, hogy az minél mutatósabb legyen; pásztorneve: gurgula.
Külön paprikatartót nem igen hord a pásztor, mert a tarisznyában kevés a hely. Ezért a gurgulát két rekeszre osztja, avagy összekevert sót és paprikát tesz a «sótartó»-ba. A legtöbb parasztháznál is ilyen többé-kevésbbé diszített sótartót találunk az asztalfiában.
Van szaruból botkampó is.
A birkafogó kampójának fejét szaruból is szokták készíteni. A kifőzött kosszarvat satuban egyenesre nyujtják s ezalatt az meglehetősen megkeményedik.
Ezután újra forró vízbe áztatják s mikor még jó puha, a két végét kidiszítik rózsásra avagy kosfejesre s a testét is kicifrázzák. Végül nyelves, lapos harapófogóval a rúd egyik végét kampósra lehajtják s a fogót addig tartják rajt, míg meg nem keményedik; a kampó közepét átfúrják s azután csavarral ráerősítik a botra.

KANÁSZKÜRT. (275)

KANÁSZKÜRT DÍSZÍTÉSE SOMOGY-TARJÁNBÓL (276)

KANÁSZKÜRTÖK (277, 278)












SZARUBÓL KÉSZÜLT SÓTARTÓK (GURGULÁK) (279, 280, 281, 282, 283)


SÓTARTÓK. (GURULÁK.) (284, 285)


GURGULA DÍSZÍTÉSEK (286)



GURGULA DÍSZÍTÉSEK (287, 288)




PUSKAPORTARTÓK A BALATONI MÚZEUMBÓL ÉS A ZIRCI APÁTSÁG MÚZEUMÁBÓL (289, 290, 291)
A csontkampó nem őrző botra való, mert ha egy-két birkát megfognak vele, már kinyúlik. Az inkább csak bucsújáró botra való parádénak.
Régi holmi, ma már csak emlék, a szaruból készült puskaportartó, a portülök (289–91). A szarvasmarha szarvából puskaportartókat is készítettek, amelyeknek alakja lapos is hosszúkás, mert ilyen alakú fadarabra húzták föl.
Régente a pásztorok több puskaportartót készítettek, mert nem volt tilos a vadászás, «nemcsak az urak lőhettek a vadra».
A puskapor-tartóknak nemcsak a testét diszítették ki, a száját is. Ezt rendesen valami állatfej formára faragták s mikor a puskaport kiöntik az ilyen tartóból, mintha az állat szájából dülne.
Nemcsak szaruból, szarvasagancsból is készítettek lőpor-tartókat. Az agancsot az elágazás alatt lemetszették, a két ágat lefürészelték s az ágak aljára feneket formáltak. A port tehát a főágon öntötték ki. Ebbe még két kis karikát erősítettek, hogy azok segélyével a lőportartót zsinóron a vállra akaszthatták; a régi holmi igen szép példányait a 289. számú képen látjuk, az egyik 1670-ben, a másik pedig 1721-ben készült.
Pásztor-ékesség: a disznóagyar is.
A kanász a leölt kandisznó agyarát szivesen szerzi meg parádés holminak, kanász jelvénynek az óraláncára. Az agyar köré vasmetszővel kockás mélyedéseket reszel be s a később leírt eljárás szerint cinnel beönti. A felakasztáshoz szükséges csírt cinnel körülönti. Az agyart tele tömi papirral, homokkal, fát farag bele, hogy a cin bele ne folyjon és meg ne nehezítse. Az agyar igen kemény, virágokat nem lehet rá metélni. Ezért erős árral böködik meg s a böködésbe spanyolviaszkot nyomkodnak.
Az óraláncon díszlő e hatalmas «zsuzsu»-ról azonnal megismerjük a kanászt.
A disznóagyarat már az ősnépek is szerették ékszernek; régészeti ásatások igazolják, hogy a kőkorban is elterjedt ékszer volt az átlyukasztott agyar.
Érdemes megemlítésre, hogy a keszthelyi Balaton parton lehordott őstelep számos tárgya között több agyart, köztük átfurtat is találtak. Ime, a Krisztus előtt egy-két ezer évvel élt ember épúgy felhasználta az agyart ékszernek, a nyakába akasztva, mint Neff János keszthelyi kanász, aki a (292) számú képen látható agyarakat óraláncán viseli.
A kos- és szarvasmarha szarvából készül a pásztor legmodernebb holmija: az óralánc (293-297).
A kos szarvát is előbb ki kell főzni, hogy megpuhuljon s könnyen vagdoshassák. A kosszarv alsó része vékony, ebből csak egy réteg telik. A szarv azomban, ott, ahol az öklelőző kosok szarva összeütközik, vastag; ezt a főzés után satuba teszik s mintegy tizenöt perc alatt, amíg meg nem hül, laposra sajtolják. Több réteg is telik a szarvnak ebből a részéből, melyet kis kézi tüke-fürészszel lemezekre, szalagokra fürészelnek.

ÓRALÁNC DISZNÓAGYARRAL. (292)
A kos szarvát úgyis szokás puhítani, hogy faggyúval megkenik s a tűz fölött forgatják. Faggyúval azért kell megkenni, hogy ha a csont száraz, meg ne hasadozzon.

ÓRALÁNCOK (293) 1. Óralánc csontból, Visontáról. – 2, 3. Óralánc szaruból. – 4. Nyaklánc. – 5. Óralánc szaruból; készítette ifjú Sántha József, kaposujlaki csirás. – 6. Óralánc szaruból.
Varga András szentmiklóspusztai kanász azt mondja, hogy a marhaszarvnál nincs szebb a világon, mert az olyan nagy és olyan szép fehér, mint a hab, de csak a magyar szilaj marháé; a csira marháé rövidebb és tarka.
A szarvat hosszában két felé hasítják s így főzik meg forró vízben. Azután satuba teszik, ahol egy-kettőre meglaposodik. Ezután a pásztor gyorsan munkához lát, hogy meg ne hüljön a szarvlemez; a szükséges szélességű szalagokat lemetszi, mert a főtt szarvat úgy lehet vagdosni, mint a szappant. Azután a szallagra rárajzolja az óralánc részeinek alakját.. A főrészekből lesznek az óralánc közei. Ezeket késsel kimetéli; kiböködi a közök körvonalait, s a többire karikákat, csillagokat, rózsákat, sziveket lyukaszt. A közök széleit kicsipkézi. Lyukasztó vasat ilyen munkához nem lehet használni, mert a csont eltörnék.
Legfölebb egy háromszögletű árral kilyukasztják a lemezt s hegyes késsel bővítik, formálják tovább a lyukat. Mindez sok türelmet, nagy figyelmet és fegyelmezettséget kivánó munka.
Bámulatos, hogy egy-egy óraláncon a sok száz különböző alakú lyuk körvonalai milyen finomak, szabatosak s nagyságuk, hajszálkülönbségre, mennyire egyenlő!
A lánc részeinek kimetélése se gyerekmunka, mert a főzés után is, különösen ha a csont hülni kezd, a kést ugyancsak rá kell nyomni a szarulemezre. Barát József keszthelyi tejes panaszkodik, hogy mire egy-egy láncot megkészít, vérhólyagok támadnak a kezén.
Ha a lánc nagyobb főrészei megkészültek, akkor kerül sor az apróbb karikákra, a lánc szemeire. A lemezből apró kerek lapokat metszenek ki. Ezek közepéből ismét kerek lapot vágnak. Már most az így készült karikákat csak úgy kapcsolhatjuk egymásba, ha mindeniket finoman bemetszik; a bemetszett karikát széthúzzák s a metszés helyén támadó nyílásába a másik karikát belészorítják. A szaru rugalmas ugyan, de azért mégis nehezen enged, a köröm bizony megsinyli, míg a lánc karikáit s egyéb alkatrészeit ilyen sok türelmet kivánó babramunkával összeállítják.

ÓRALÁNCOK SZARUBÓL (294)
A kimetélt karikákat az istálóban nedves helyre, vagy vizes ruhára teszik puhulni, mert így könnyebben tudják széthúzni az összerakás alkalmával.
A láncra azután lógók, csüngők kerülnek. A szarulemezt levél- vagy más alakra metszik s közepébe igen ügyesen domborművű virágokat metszenek. Egyik-másik pásztor állat-formákat is szokott kimetszeni lógónak.
A makk-, lakat-, csutoraalakokat őzagancsból is faragják, mert az főzés nélkül is puha. Annak nem is szabad vizet érni, mert különben eltöredeznék.
A láncra végül kapcsokat metélnek, amelyeket az óra karikájába és a mellény gomblyukába erősítenek. Az óralánc karikáit marha-körömből is készítik, mert az is tartós és szívós portéka.
A marha-körmök közül azonban csak a sárgát válogatják ilyesmihez.
Van pásztor, aki a szarut nem főzi meg, mert az amúgy is megkeményszik s akkor megint csak főzni kell újra. A szarvat sem lapítja meg, hanem csak úgy görbén, kajcsonan metéli ki belőle az óralánc részeit.
A szarut beleteszi a válúba, vagy valami edénybe. Ott hagyja egy pár napig, ázik csöndesen, megpuhul s nem keményedik meg olyan hamar, mint főzés után.
Az óraláncot egysorosra, kétsorosra, duflá-ra vagy több sorosra is készítik.
Varga András dufla lánca a következő részekből van: 16 darab forma, vagyis köz; 2 kevély-forma, 12 makk, 2 kapocs és 100 kisebb karika.
Barát József keszthelyi tejes gyönyörű láncai közül az egyiknek ezek az alkatrészei: 5 köz, 72 lyukkal, 101 apró karika, köztük 16 kisebb köz, 32 lyukkal; 9 lógó 69 lyukkal; magyar címer és két kapocs.
A pásztor vásárra, búcsúra, misére ilyen fehér láncot akaszt a mellényzsebbe. De van is ám csodálója!…
Tud a pásztor a bőrmunkához is; a bőr kikészítését, az úgynevezett pácolást is maguk végzik, nem szorulnak timárra.

ÓRALÁNCOK SZARUBÓL. (295) (A négy alsó lószőrből)
A birkabőr pásztoros kikészítését mondjuk el példának.
A lefejtett nyers bőrt vízben áztatja, hogy mocsoktól, vértől megtisztuljon s a gyapjú jól megázzék. Ezután hamut rostál, amelyhez feleannyi oltott meszet kever. Vigyázni kell, hogy sok mész ne legyen a keverékben, mert az a bőrt megöli, széteszi, attól a bőr elmeszled vagy a színe megrepecseskedik.
A kellő mennyiségben kevert mész a bőrt megfehéríti; de a keveréket fölereszti vízzel, úgy, hogy pépes anyag, kása lesz belőle. Némely pásztor meszet nem is kever a hamuhoz, mert azt tartja, hogy a hamukása is jó. Mésztől pattog a bőr, az belőle a zsírt kiveszi.
A péppel jó vastagon bedörzsöli, bekeni a bőr husos felét; azután a bőrt befelé fordítja s a gyapjus felét is bekeni azon módon.
A bőrt ezután beleteszi a hamukása levébe, ahol rendszerint huszonnégy órát marad, ha hidegebb az idő. Nyáron elég, ha reggeltől estig ázik a bőr abban a pácban.
A lé annyira lemarja a gyapjut, hogy az megindul, kézzel le lehet tolni. A bőrt vízben addig mossák, míg csak tiszta víz nem marad alatta; ezután timsót és egy kevés

ÓRALÁNCOK SZARUBÓL. (296)

NYAKLÁNC. (297) Fekete szaruból készítette ifjú Sántha József, kaposujlaki csirás.
házisót összetörnek s ezzel a bőr husos felét jó vastagon meghintik, hogy a húscafatokat megporhanyítsa. A megmaradt sót vízzel felöntik s finom tiszta liszttel összehabolják. A bőrt e lébe teszik, úgy, hogy gyapjutartó fele belül legyen; arra is bejut ugyan a víz, de mégsem éri olyan erősen, hogy ártson neki. A bőrt ebben a levében két nap, két éjjel állni hagyják, azután kiszedik s jól megrázván, a hús-cafatokat kézzel lecsipkedik. lehuzogatják, lefosztják. A bőr külső részét nem szabad timsózni, mert a bőr megrepedeznék, szépségét elvesztené. Végül a bőrt kimossák, kiterítik a levegőre, mig meg nem fókszik, míg gyönge nedvesre nem szárad, amikor olyan szép fehér lesz, mint a gyolcs.
A fokzódás után a bőr husos részét késsel lekotorják.
A bőrt cserzik is, cserfahéj főzetbe teszik; a főzethez még egy kis timsót adnak. A cserzett bőr barna lesz. Csak a timsó és házi só levéből kerül elő fehér bőr; a pásztor kihajtás közben a bőrt keze között huzogatja, hogy finom fogása legyen, de különben meg is kérgesednék. A bőr a vízben összeugrott, azért kell huzogatni, hogy egyenlő, szép vastagsága legyen. A bőr megnyúlik, mint a gazdaasszony keze alatt a rétestészta.
A tarisznyának való birkabőrt és borjúbőrt sárgára festik. Diófa-taplót főznek s ehez a főzethez hozzáadják a pácoláskor megmaradt timsóslevet; mikor a folyadék meghül, a bőrt beleteszik s abban 48 óráig itatják.
A bőrt szerzik, ahogy lehet; némely pásztor a kóbor, veszedelmes, gazdátlan kutyát megfogja s felakasztja. Sajnálja ugyan a szegény állatot, de hát hisz a más ember bőrszükséglete is csak az állatokról kerül le valahogy.
Épen azért, mivel sajnálja a szegény állatot, nem üti agyon, hanem könnyebb halált szán neki. Agyonlőni nem szabad, mert akkor lyukas lesz a bőre. Így jut a jámbor, kötélre…
A marha kecske, disznó és a borjú bőrét is pácolják.
Nem mindenik pásztor szeret ilyenformán bánni a kutyával, macskával.
Varga András szentmiklósi juhász azt mondja, hogy neki az ilyesmit nem veszi föl a természete, nincs hozzá étvágya… Legény korában egyszer fejtett egy kutyát, de úgy megcsömörlött, hogy fél évig feküdt betegen.
Az bizonyos, hogy ilyen piszkos munkára nem igen született a magyar ember; de azért akad egy-egy elszántabb kedvű, erős gyomrú pásztor-timár, aki gondoskodik bőrről a jó embereinek is!
Mert ilyen bőr nélkül, hol vennék a jófajta ostort! (298, 308).
A kanász, csordás, csikós főszerszáma, legnagyobb dísze pedig az ostor. De csak a szíj-ostor, a hátraszóló ostor, a díszes, rövid nyelű s amelyet a vállra akasztva, vállra dobva hordanak úgy, hogy vágás után rácsapódik a bal válra, jobb hónalj alatt pedig átveszik s az ostor végét visszavetik a balvállra.
A juhásznak ostor nem kell.
A kocsis, a béres kezében is ostor van, ez azonban nem az a pompás pásztorszerszám, amelyről itt szólni akarunk.
Az igazi pásztor-ostor készítése ősi mesterség.
Rendesen szilvafából két arasz hosszú hengerded nyelet faragnak. Csak a két arasztos nyél a legalkalmasabb. Ennek közepét szépen kicifrázzák. Az a rész, amelyet a kéz fog, díszítés alá nem kerül, mert úgy nem esnék jó fogás rajta. A nyél felső részét sem díszítik, mert az vékonyabb, a faragás kivenné az erőből a nyelet, erős vágásnál eltörnék.
A nyél legalsó részére lombot, rózsát faragnak. A legtöbb karikás-nyél cínezett. A cínezést később írjuk le.
A nyél felső végét szív-, sarokalakokra bemetélik. Azután a felső vég lapját kifúrják. Ebbe egy réz-csirt, sasóká-t tesznek, amelyet cínöntéssel erősítenek beléje. Ez a cín tartja az ostort. Balatonvidékén az ilyen cínes ostornyelek a legszokottabbak, ott az ilyen ostort szereti legjobban a magyar pásztor. A csírt sokszor a nyélből magából faragják ki azok, akik nem tudnak a «kiöntés»-hez.
Vannak olyan nyelek is, melyeknek felső végén gyűrűsen körülfutó árkot mélyítenek, vagyis a nyél felső végén egy gombfej van. Az ostort az ilyen nyélre úgy hurkolják, telekölik rá, cigánycsattal erősítik oda. Az ilyen ostor rá van a nyelére fejelve. Ezt is azok csinálják, akik nem tudnak cínnel önteni. Ilyen ostort használnak a szláv és német pásztorok. Elvétve azonban Somogyban is találunk ilyen ostorokat; Zalában egyátalán nem készítenek ilyeneket. Ha akad is egy-kettő, azok is Somogyból kerültek valahogyan át, de azokat is «elmásítják» Zalában csiros ostorra.
Az ostornyelek díszítése is rendkívül változatos. Legjobban szeretik a 298. képünkön látható ostort, hornyolt díszítésű, kivágásos, kimetélt, pikkelyes nyéllel. Gyakoriak az olyanok is, amelyeket virágpántlikák futnak körül, vagy a melyeket a pásztoréletből vett jelenetek tarkítanak (299).
Aki nem törődik azzal, hogy könnyű ostora legyen, hanem inkább a díszeset szereti, az az ostornyél minden alkalmas helyét bőven ékesíti cínöntésekkel, s a nevét, az ostoralkotás évszámát is belevágja.
Nézzük most már, mint készítik az ostort? Legelőször is kenderből meg kell fonni az ostor töltelékét, belsejét.
Legtöbb pásztor a kígyóhasas ostort szereti, vagyis amelynek teste hasonlít a kígyóéhoz: a közepén vastag, a feje felé, tűben vékonyabb, a farknál egész vékony. Sok pásztor azt tartja, hogy csak az ilyen ostornak van jó esése, csak ez nem ránt, csak ezzel lehet rendesen vágni, dolgozni; az ilyen ostor «esetesebb», jobban jár.
Sok pedig a sudaras, az egyivású, sudár ostornak a hive, vagyis amelynek a fejes vége a legvastagabb s azontúl lefelé vékonyodik.
Az ilyen sudaras ostor bélésének jó egy szál bolti szíjkorbács is.
Az ostort vékony szíjpántlikákból fonják; a pántlikát kutyabőrből hasítják. Ostornak legjobb a kutyabőr, de csak négy-öt éves érett kankutyáé. A nőstény kutya bőre gyönge, törik, szakad. Kinyulad akár tűvastagságra. A nőstény kutya bőrének csak a nyaka erős. A kutyabőr pedig azért jó, mert azt mindig veri a zsír.
A birkabőr ugyanis gyenge, a macskabőr pedig kicsiny, kevés. Egy közönséges házi kutyából három jó ostor telik, olyan is, amelyiknek nyolc-tizenkét ága van.
A marhabőr, szarvasbőr és másféle bőr is jó ugyan, de azt boltban adják, pénzért…Ha szerencséje van a pásztornak, talál az erdőben hullott szarvast, vagy amit «rábsiccok» lőttek le; húsa már ugyis romlott, a bőrével pedig nem sokat törődnek az urak…
A kikészített kutyabőrt ollóval, késsel körös-körül metszik, körülkerítik. Az így nyert bőrpántlikából lesz az ostor egy-egy ága. Ostort fonhatnak négy ágból is, de az csak aféle kisbojtárnak, pattogtatni való ostor. Legszebb a tizenhat ágas ostor. Minél több ág van az ostorban, annál vékonyabbnak kell egy-egy ágnak lennie s annál sűrűbb a fonás. Tizenhat ágúnál nem igen lehet több az ostor, mert akkor igen vékony bőrpántlikát kellene metélni. Fonhatnak azonban huszonkét ágú ostort is, ha épen tetszik. A sokágú ostor fonása olyan, mint a takács-szövés. A sokágú ostor mutatósabb, s az az igazán szeretni való ostor!

OSTOR. (298)

OSTORSZEMEK. (298 a)
A több ág nem ád vastagságot. Az ostor teste hengeralakú vagy négyszögletes lehet; azonban a négyszegletes ostor csak bolti, gömbölyű korbácsbőrből kerül ki, mert ez nem lapulhat rá a bélre.
Az ostor fonása úgy történik, hogy legelőször egy karikát otthon, vagy künn, deleléskor, ráérő időben felakasztanak egy szegre, faágra. Ha tizenhatágú ostort akarnak fonni, akkor csak nyolc bőrszalagot vesznek elő, amelyeket a karikába húznak úgy, hogy közepük essék a karikára. Így tehát innen is nyolc ág lóg le, meg túlfelül is. A bőrszalagok számánál kétszerte több az ágak száma, mert minden szalagnak két ága van így.
Következik most már a fonás maga! (298 a).
A sudaras ostor hegye felé az ágak számát kevesbítik, hogy vékonyabb legyen az ostornak ez a része.
A kígyótestű, vagy az egész végig egyenlő szárú ágakból álló ostor alsó részénél az ágakat egy kis darabon nem fonják össze, hanem bakló-szerűen különválva hagyják, úgy, hogy jól megolvashatjuk, hány ágból van az ostor. Az egyik ággal az ostorvéget kötik össze. Ezért ezt az ágat ki kell hagyni a számításból. Azt különben, hogy hány ágú az ostor, a pásztor megmondja, ha csak egy szempillantást vet az ostorra.
Megtudjuk tőle, hogy ahány szemet tudunk egymás mellett összeolvasni az ostoron körös-körül, annyi ágból áll ki az ostor.
Vagyis a fonásban a hengeralakú ostornak világosabb szemeit olvassuk össze. Az alább, fölebb eső szemeket az olvasásnál ki kell kerülni. Az ilyen összeolvasás csak a hosszúszemes, búzaszemes korbácsfonásnál megbizható, a «felszedett» ostornál nem, mert a sűrű szemek nem esnek épen egymás mellé.
A tizenhatágú ostor fonását össze kell tömni, amiért négyszögletes fonásszemek keletkeznek.
Az ilyen ostor szemei hasonlítanak a tusán lévő kukoricaszemekhez. Azért a fonást kukoricaszemesnek nevezik.
Vers Sándor, keszthelyi kanász, többedmagával azonban ezt a fonást pacalos-nak mondja. A levesbe az asszony ugyanis Cifra pacalt metél, ami négyszögletes, kockás tészta. Vers Sándor tehát a négyszögletes szemet a pacalhoz hasonlítja.
Ezt a fonást felszedett fonásnak, az ostort szedetes ostornak is nevezik, mert fonás közben az ágakat mindig fölfelé kell nyomni, hogy a szemek négyszögletesek, sűrűk legyenek, mint a vászon szövése.
Az ostorfonás másik módja a már említett hosszúszemes, amelyet úgy kell fonni, mint az aprószentek korbácsát, amelylyel Aprószentek napján az ismerősöket jó kivánatok mellett megütlegelik a Balatonmellékén.
Az ilyen ostort alának szedik, szemei hosszúak, mert lefelé esnek, azért hosszú fonásnak, fuló fonásnak is nevezik. Ezt sokkal könnyebb fonni, mint a fölszedett ostort. Az utóbbival négy órahosszat is elbabrálnak s mindenki nem is ért hozzá. Vidékekkint vannak híres ostorfonó pásztorok. A futó fonásos ostort egy óra alatt megfonhatja akárki könnyen. Ha a fölszedett ostor egy ága használat közben elszakad, nem baj, mert alatta van mindjárt a másik szem, a fonás nem bomlik föl. Legfölebb egy kis bőrgyűrűvel, vitézkötéssel lefogják. A hosszúszemes ostor hamarabb felbomlik; ennek szemei hasonlítanak a búzaszemhez. Az ostor olyan, mint mikor a búzakalászon ülnek a szemek. Ezért búzaszemes fonásnak is mondják az ilyent (298 a).

TARSOLY KÁROLY VÁROSI CSIKÓS OSTOR NYELÉNEK DISZÍTÉSEI. (299)
Az ostor testére néhány szíjgyűrűt kötnek. Ez a díszkötés, vitézkötés, címerkötés, lekötés.
Megkészülvén így az ostor teste, akkor kerül aljára a csapószíj. Ez csapja meg az állatot. A csapószíjat külön bőrből erősítik oda, de hogyha az ostor béle bolti szíj, akkor a csapószíj ennek a folytatása.
A csapószíj aljára jön a sudár, a durrantó. A sudár borzas végét pihének nevezik.
A sudárt kenderből, lófarokból, újabban – óh változó idők – raffiából fonják. Lószőrhöz bajosabban jut a pásztor. Kendertermelés sincs mindenütt. A kender is drága. A raffiát a boltban olcsón, hamar megvehetik. A kender nem is olyan jó, mint a raffia, mert hamar szakad, ha kicsit vizes, rátekeredik az ostorra, s azon megakad. Az ostor egész hosszusága mintegy két méter. Egyik kanász valamivel rövidebb, másik hosszabbra veszi, aszerint, a mint alacsonyabb vagy magasabb ember, erősebb vagy gyöngébb a karja.
Már most következnék az ostornak nyélre akasztása.
Az ostornak csak úgy van jó esete, vágása, ha az ostor teste és a nyél között vánkosok, karikák vannak.
A vánkos egy-egy többrétű bőr-izületben van meg a karikán, amelyen az ostor fordul. A vánkos több rétét vagy összevarrják, vagy címerkötéssel, vitézkötéssel tartják össze. Ez a kötés finom bőrágakból készült gyűrű s így tartósabb, értékesebb, szebb, nem bomlik föl olyan hamar. A vánkos előálló végét sallangosra metélik ki (298). Nem mindenki tudja megcsinálni; a rezi kanász, mikor katona volt, két liter bort fizetett a katona-szatyler legénynek, amiért megtanította rá.
Az a legszebb ostor, amelyen a fejkarikával együtt hat karika és négy vánkos van.
Van olyan ostor is, amelyen egymás mellett párjával vannak a vánkosok és a karikák. Két-három karikát egy vánkosba egymás alá is tesznek, ha az ostor teste nehéz, húsos. Ilyenkor a vánkosoknak is húsosabbaknak kell lenniök, hogy jobban játszhassanak az ostor testével.
E karikák legtöbbször csillogó rézből vannak, amit boltban vesznek.
Sok pásztor szaruból metszi ezeket is. A régi pásztor meg épen nem ment boltba pénzt adni a karikákért.
Sok vidéken e karikákról nevezik az ostort karikás-ostornak, vagy csak karikásnak, nem pedig azért, mert a pásztor karikába kötve hordja a vállán.
A balatonvidéki pásztor azonban a karikás szót meg sem érti, annyira nem, hogy mikor szóltunk egy-egy pásztornak, adná ide a karikását: nem tudta, voltaképen mit is akarunk tőle.
A karikáknak és a vánkosoknak is sudarasodni kell az ostor fejétől a nyél felé, vagyis az alsóbb karikák nagyobbak, mint a felsők.
Az így kiegészített ostort többrétű szíjszalaggal: a telek-kel erősítik a nyél csírjához.
Van aki a karikákat elhagyja; a vánkosokat csak szíjhurokkal kapcsolja egymáshoz, mert a karika eszi, rágja, váslítja az ostort, meg nehezebbé is teszi. A karika miatt nem győzi az ember telekkel az ostort, ezért hagyják el sok vidéken a nyél csírját is.
A karikák tehát csak cifraságok, díszítések az ostoron. Az ostor fejére sallangokat akasztanak.
Végül az egész ostort faggyúval jól bekenik, bedörgölik, hogy a vizet ne vehesse be, hogy tovább tartson.
A magyar karikás-ostor nyilván a földkerekség legszebb, legdíszesebb pásztorszerszáma. Mennyi szeretettel készítik fonják, díszítik!…
A karikásnak szerepe volt a magyar szabadságharcban is. A pörgekalapos, lobogó kék inges, bőgatyás, posztó- mándlis, fehér szűrös szabad-csapatok fegyverzete: nehéz kard, pisztoly és a félelmes karikás, melynek végén ólomgolyó volt…Pásztor nép volt az, jó magyar valamennyi, ha egy kicsit tilosba tévedt is azelőtt. Életét vitte a haza oltárára, –bocsánat minden bűniért! Az «1848»-ban olvassuk vitézségüket.
… Nincs az az arabs- és kozáklovas, aki ügyességben és vakmerőségben vetekedett volna velük. Ha égy lovasra rácsördítettek, az ostor köríje fonódott, lerántották s árkon, bokron keresztül hurcolták. Nem volt az a ló, mely meg ne vadult volna, mikor a karikás ólomgolyója az orrára koppintott.
A jámbor svalizsér lovagol nagy keményen. Mögötte száguld szilaj paripán a volt pásztor, akiből honvéd lett. Lebontja rezes karikását. Lova összetanult már vele. Érti még a gondolatját is. A paripa lehajtja fejét, a pásztor csördít egyet ostorával, a karikás óriási suhogója süvít a levegőben, körül kapja a vasast, rátekerőzik s egy szempillantás alatt leszedi a vitézt a nyeregből. Védekezni nem tud a furcsa szerszám ellen. Ha a betyár meglódítja az ostorát balról, a lovag parirozza balról s az ostor megcsípi az orcáját jobbról. A magyar kivágja a suhogót jobbfelől, a vasas elébe vág jobbfelől. Egy szempillantás és véres a bal arca; ha egyszer beleakadt az ostorba, nincs menekvés. A magyar összelövi ellenségét a földön. Ha sok az ellenség, gyorsan a lovak orrára koppingat, a ló attól megvadul, s maga gondoskodik róla, hogy levesse lovagját...
Ilyen katonasága egy nemzetnek sem volt a világon, csak a magyarnak.
A karikást hátraszóló ostornak is mondják, mert ha durrantani akarnak vele, akkor, mielőtt előre emelik, hátrafelé kell rántani. Csak így durranik nagyot. Ha előre csapják, nem lehet vele erőset durrantani.
Van előszóló ostor is. Ennek a nyele hosszú, az ostora pedig négy ágból van fonva.
Olyan, mint a kocsis ostora. Sok pásztor ha a mezőn őriz, ezt az ostort használja, mert gyorsabban lehet vele vagdalózni, könnyebben elsuttyolódik, könnyebben visszatartja a disznót. A két ostor tekintetében is nézeteltérések vannak a kanászok között. Domján Péter alsózsidi kanász például azt mondja, hogy neki semmiért sem kellene a hosszúnyelű ostor, mert azt csak olyan ember használja, aki szereti a disznót suprálni, aprétani, ütni, kínozni; az előszóló ostorral muszáj ráütni a disznóra, de a másik ostorral ha csak fölötte durrant, vág el egyet, akkor már a szele is hajtja a disznót, a durrantástól is megijed.
Őrzés közben mindig csapkolódni kell. Ehhez, más kanász szerint, a karikás, egész nap, erős szerszám lenne. Azzal a malacot agyon is vághatnák, ámbár a kanász vigyáz, hogy az ostornak csak a csapószíja suvadjék az állat testére.
Ahol a kanász nem kürttel figyelmezteti a falut kihajtásra, ott, mint már említettük, karikás ostorral durrogat, amely akkorát szól, mint a puska.
Ezért kell tehát az előszóló ostor mellett, a karikás ostor is. Ahol azonban kürtöl a kanász, ott is a vállára veti a karikást, mert az a kanász dísze.
Régebbi időben a pásztor a tarisznyáját is maga készítette (300). Dehogy adott volna pénzt az ilyesmiért! Megfejtette a birkát, bőrét kikészítette s abból kiszabta a tarisznyát. A kanász tarisznyája födeles volt, de a juhászénak nem volt födele, mert az csak jó időben legeltet, akkor van künt szabad ég alatt. A tarisznyának széles, araszos szíjja volt. A tarisznyát nem varták «spagéttal», hanem szíjjal fűzték. Oldalait és a fenekét széles árral körös-körül liggatták s a lyukakon kötésnek kétágú szíjjat húztak keresztül. A fonás tehát keresztben fogta össze a tarisznya részeit. A régi tarisznya akkora volt, hogy egy kenyér, a csutora bor és egy fél birka elfért benne. Beleönthettek egy fél mérő gyümölcsöt. A pásztor régente hetekig sem járt haza a legelőről, sok eleséget vitt magával, elegendőt. Ehhez pedig nagy tarisznya kellett. A tarisznyára bőrből rózsákat, sallangókat csinált; felső széleit kicifrázta csipkésre s a tarisznya szélire, a kötésekre fonatokat illesztett. Végül fényes csatokkal felékesítette a tarisznyát. A legelők összeszorulásával a pásztor mindinkább közeledik a városhoz, a tarisznyát most már a szíjgyártónál szerzi be. Az állategészségügyi törvények rendelkezései miatt bőrhöz sem jut oly könnyen, mint a régi világban.

TARISZNYÁS PÁSZTOROK. (300)
A tarisznya-ipar hajdan nagyon virágzott. Sok tarisznyakészítő volt s azok egyébbel nem foglalkoztak. Most a Balaton három vármegyéjében csupán Kaposvárott él még egy régi tarisznya-készítő.






TARISZNYA DISZÍTÉSEK. (301)






TARISZNYA DISZÍTÉSEK. (302)
A tarisznyákat, a nyergeket szíjgyártók készítik a lószerszám és egyéb munkák mellett. A tarisznyakészítés is pusztul, mert ma már egy nap alatt megfordul a polgárember akár Budapestről is. Kap enni-inni minden második házban, nem kell már annyira tarisznyázni, mint régente, amikor gyalog és kocsin hetekszám utaztak.
A pásztornak díszesebb a tarisznyája is; ékesebb, sallangosabb, több csattal s karikával feldíszített tarisznyát vásárol (303). A tarisznyára széles akasztószíjjak kellenek, mert akkor van meg a pásztoros formája. A pásztor tarisznyájának viselésével is eltér a nép módijától, mert komótosan lebocsátja a tarisznya szíjját, a polgárember pedig magasra vonja. A takarékosabb pásztor még most is megvarrja a maga tarisznyáját; bőrös boltban megveszi a bőrt; papirból két oldalának s fenekének mustrát csinál, azt ráfekteti a bőrre és kimetszi; fenekét visszájáról összevarrja, s azután a tarisznyát, rendes alakjára, visszafordítja.

TARISZNYÁS-SÁTRAK A KESZTHELYI VÁSÁRBAN. (303)
A földmíves tarisznyájának födele alatt egy zseb van, a pásztor azonban erre még két kisebb zsebet varr, mert a tükrösnek, a gyufatartónak, a bicsaknak külön hely kell.
A tarisznya födelét is díszítve szeretik.
Ezért a tarisznyás, fából formákat faragtat pásztorokkal vagy hozzáértő emberekkel.
A formákra pásztort, kocavadászt, őzt, szarvast, cserágat, tulipánágakat, szóval népies díszítő motivumokat faragnak; a bőrt megnedvesítik, rányomkodják a formákat s azok a tarisznya fedelén domboralakban maradnak meg. (301302)
Nevezetes holmi a dohányzacskó. (304)
Magyar ember jobban szereti a pipát, mint a szivart; dohányát mindig magával hordja a dohányzacskóban, melynek díszes sallangjai, cafrangjai kilógnak zsebéből. Lássa, aki akarja, hogy viselőjének nemcsak pipára, dohányra is telik, nem lévén ő amolyan közmondásbeli nagy pipájú, kevés dohányú ember.
A sallangoknak azonban gyakorlati céljuk is van, mert azoknál fogvást kényelmesen elő lehet rántani a zacskót a zsebből. És azt is mutatja, hogy: van ám dohányzacskó!...
Nagyobb embernek tartják, aki «dohányzacskóval kitüz».
A dohányzacskók legrangosabbjait természetesen a pásztoroknál látjuk.
Legkedveltebb a kostök-zacskó. A hozzávaló bőrt a levágott, elhullott kos testének megfelelő helyén kikerengetik. A zacskóról lelóggó pántlikák közől kettőt az állat hátulsó lábának a belső bőréből, egyet pedig a hasaaljából metszenek ki. Metszhetnének ki onnan többet is, de akkor elrontanák a bőrt, de meg az nagyon fölösleges lenne, mert sallangnak ennyi is elég. A zacskónak szája fölött szétterülő tányérja van, amit a lábközből és a kos hasaaljából metszenek ki.
Dohányzacskót macskabőrből is készítenek. A szalagot, a sallangot, a farkból és a két hátulsó lábból hasítják. Így a macska hátulja lesz a zacskó nyílása, a feje felől eső rész pedig a feneke. A bőrt tehát itt be kell kötni. Ezért nem olyan értékes, hitványabb a macskabőr-zacskó, mint a kostök-zacskó.
A zacskó pántlikáit vagy egész szélességükben meghagyják, vagy pedig számos vékony sallangra hasítják. A macskabőr nem ád ki oly hosszú pántlikákat, mint a kosbőr, ezért a macskabőr-zacskó pántlikáját a bőr több helyéről lemetszett darabokból toldják meg, s hogy ez ne lássék, rája baklyókat, szép fonásokat, gombokat mívelnek, igen nagy ügyességgel. De nem az az igazi, mégse!
A széles szalagok széleit és a zacskónyílás szélét a kovácsnál készíttetett liggatóvasakkal, lyukasztó-vasakkal, kiélesített patronnal, karikásra, csipkésre helyesen kicifrázzák. A lyukas kulcsnak eltörik azt a részét, a mi a zárba jár: a tollát, s ilyen kulcscsal verik ki, karikázzák ki köröskörül a zacskó szélét.
A zacskót szép sárgára meg is föstik; leszedik az ökörfarkú kóró sárga virágát és lisztjével a zacskót bedörzsölik, vagy pedig a virágot egy edényben összegyömöszölve, belőle levet facsarnak s disznósörtéből készült ecsettel a levet a zacskóra rákenik.

A DOHÁNYZACSKÓ. (304)
A zacskó testét a pásztor feleségével, leányával vagy a szűrszabóval, hárászszal, selyemfonállal kihimezteti. Így azután a dohányzacskó az ünnepi ruhának messzire látszó dísze lészen.
Pásztorművészet volt hajdanában a bocskorfűzés is.
A hatvanas években a somogyi kanászok még valamennyien bocskorban jártak. Somogyban még találkozik egy-két bocskoros pásztor, a földművesek azonban Somogy egyes falvaiban még javában bocskort viselnek ma is.
Jó is a bocskor, mert zajtalan, könnyű lábbeli. Télen nem fázik meg benne az ember lába. Több ruhát, szalmát lehet beletenni, mint a csizmába, a bocskor tehát nem hűl úgy át, mint a csizma vékony bőre s a benne lévő egy szál kapcaruha.
A pásztorok, öregapjuk elbeszélése után, azt mondják, hogy az igen régi világban–ezelőtt száz évvel – nem volt csizmája a népnek, mindenki csak bocskort viselt.
Később jött a sarú, amelyik amolyan otromba csizma volt. Utóbb mindinkább formásabbra vették s így lett a mai ráncos csizma, a rámás csizma. A csizmadiák most már egész formába vannak tanulva.
A bocskor is elmult. Ma már sok helyt megbámulják a bocskoros embert, mint borjú az újkaput s kinevetik. Az esernyő bejövetelével felfordult a világ, panaszolja az öreg pásztor. Nem csoda, ha elszaporodott a csizma, hiszen régente még az úri asszonyok sem viseltek kalapot, ma már a szobalányok is abban parádéznak.
Mózsi Ferenc, balatonújlaki polgártárs szerint, most pajkosabb, kevélyebb a nép. Maholnap még a csizmát is elhagyja, majd cugos cipellőben jár.
Máskor egy kalap is elég volt 10-12 évig. A zsír verődött ki belőle. Ha egyik ember a másikat oldalba dobta vele, hát megdagadt ahol érte. Jó kalapok is voltak azok, mert sohasem áztak el!
Régente a hajviselet is más volt. Még a fiatal emberek is hosszú, csárdás, csimbókos, gombos hajat viseltek. A csimbók a fület védte, alatta sohasem fázott az meg. A halántékon az ütést felfogta. A hosszú hajjal akár kalapot sem kellett viselni. Föltartóztatta a nap melegét is.
A jó Isten nem is növeszti meg hiába hosszúra a hajat. Ezt is csak a katonaság, meg az istenverte német világ hagyatta el a pásztorral. Régente, ha a térdig ért is le, összefonta haját a fehérnép; a fül elejbe összeszedték, mint Fekete János nemesvitai csordás meséli.
Hosszúhajú pásztort még többet látunk a Balatont övező megyékben. Azt mondják azonban, hogy csimbókos ember már csak egy van Somogyban (26). Csimbókot ma már csak a teknővájó cigány visel.
No de mi most a bocskorról akarunk beszélni. Bizony a régi bocskoros világban jobb sora volt az embernek! Akkor a belérakott sok szalonnától elrothadt a szür ujja. Akkor kis ablakok voltak, de az asztal mindig rogyásig volt, most nagy, táblaüveges ablakot csináltatnak, az asztalra meg alig jut valami harapnivaló!…
A bocskor könnyű lábbeli volt. Később inkább a csordások, meg a kanászok viselték, mert azoknak sokat kell az állat után lótni-futni.
A juhász helyett a kutya fut s juhászember a nehezebb csizmában is könnyen elálldogálhat. Úgy látszik, a bocskor előkelőbb polgárembereknek is rendes viselete volt. Erre mutat a bocskoros nemes elnevezés.
A bocskorbőrnek a szélét hegyes vassal kilyukasztják, kibögdösik. A lyukakba szíjat húznak, fűznek, összeráncolják a bőrt, úgy, hogy az orra és sarka fölfele fordul, bepördül. A bocskoron varrás nem volt, csak fűzés.
A magyar ember bocskorának az orra karikás; a tóté s a horváté hegyes.
A tót a bőrre elül két fület vág s a bőrt az ezekbe húzott szíjjal összeveszi, hogy a bocskor hegyes legyen.
Kaposvárott ismerkedtünk egy régi, bocskoros kanászszal.

CITERÁK, FURUGLYÁK, HOSSZÚ FURUGLYA ÉS DUDA, MEG EGY KULACS. (305)
Azt mondtuk neki, hogy a bocskor alkalmatlan lábbeli lehet, hisz a kanásznak esőben, hóban, vízben kell járni, átázik a bocskor s belékehesedik a gazdája!…
– Hát igaz, hogy belefolyik a víz, de ki is folyik belőle, volt a válasz.
Most érünk a hangszerekhez. Első: a furulya, a «furuglya» (305).
 
Mikor szombat este megyek a rózsámhoz,
Megölel, megcsókol, én meg furulyázom,
De szeretném akkor azt az urat látni,
Aki velem versenyt merne furulyázni.
*
Este későn furulyaszó hallatszik,
Pásztor-gyerek panaszolja keservit,
Sír, zokog a kis furulya kezében,
Mert elhagyta a babája hűtelen.
 
Nem búsulok, vígan szól már furulyám,
Mert van nékem kökényszemű kis babám,
Hogy fogjuk mi majd ezt a nagy világot
[szeretni,
A galamb is tőlünk tanul, turbékolni,
[csókolózni, szeretni.
*
Nyári estén furulyaszó hallatszik,
Pásztorfiú panaszolja keservit,
Sír, zokog a kis furulya kezében,
Hogy elhagytál, hogy megcsaltál
Ne verjen meg az isten!
 
Pásztorfiút halva lelték reggelre,
Kis furulyát meghasadva mellette,
Addig fújta, míg a fája meghasadt,
Míg a szíve, szegény szíve,
Bánatában megszakadt.
*
Bujdosik a disznó
Kilenc malacával,
Utána a kanász
Üres tarisznyával.
 
Fújja furulyáját,
Keserves nótáját,
Hogyha meglelhetné
Az ő kis falkáját.
 
A pásztor a furuglyát úgy készíti, hogy bodza-fának ágából a belet kitolja, az ág belsejét fúróval tágabbra fúrja s a furuglya felső nyílását bicsakkal szélesebbre «karétja».
Furulyának csak az a fa alkalmas, amely egy évig a mestergerenda fölött vagy a padláson száradt.

ELŐSIPOS FURUGLYA. (306)
Furuglyát készítenek még istenátkozta tüskefából is, tüskerózsa-fából, amelynek sok apró tüskéje van s kis piros bicskét terem (csipkerózsa terem rajta).
Ennek a fáját nem lehet levegőn szárogatni, marhaganaj közé teszik s abban szépen kiérik.
A furuglyán az ujjaknak, billegtetésre, hat lyuk van. A lyukakat tüzes vassal sütik ki, mert fúrásban a vékony fa elrepedne.
Ha már kézben van a tüzes vas, azzal a furuglyára díszítéseket is égetnek. Balatonvidéken már régen kitalálták így az úri divatú faégetést.
A furuglya sípja a felső nyílásban, a furuglya felső végén van.
Ezért a neve végről fuvó furuglya, vagy elősipos furuglya (306).
A sípos véget ék felének faragják, hogy jól a szájba álljon.
A furuglya nyelvét a fagyöngy, gyomboló buckájából faragják, mert a gyöngy-buckó, a csombor, nem dagad meg, mint egyéb fa.
A furuglya nyelve megnyálasodik; ha a furuglya nem szól jól: bort, ecetet öntenek bele, hogy hangja megerősödjék. Egyéb fából készült nyelv megdagadna s elhasítaná, szétnyomná a furuglya fejét.
Az ilyen furuglyát kis furuglyának is nevezik.
Van hosszú furuglya is. Ez olyan hosszú, hogy ha ülve fujják, a vége majdnem leér a földre (307).
A hosszú furuglyának nincs olyan sivítós hangja, mint a kis furuglyának. Ha az ember belefúj, beledörmög, szép csöndes, vastag hang gömbölyödik ki belőle.
Tamás József oroszhelyi kanász ugyanis azt mondja, hogy a furuglyába a levegőt, a dörmögést neki kell beléadni; ugy is tud furuglyázni, hogy nem dörmög. A furuglya sípol, fütyül ha fenn belefujnak s a lyukakat nem fogják be.
Más muzsika csak olyan hincegő-hencegő embernek való, aki ugrál, táncol, lármáz mellette, – mondja a pásztor. Utóvégre a hosszú furuglya mellett is lehet táncolni, de csak olyan «csoszogós nótákat».
A hosszú furuglya mellett az öregek tisztességesen elénekelgetnek, elbeszélgetnek.
A betyárok is ilyen furuglya mellett szoktak volt mulatni, mert az nem hallatszott ki a pincéből.
Egy-egy hosszú furuglya három-négy sukk hosszú; ha rövidebb, akkor nem adja ki a hangot, ha pedig hosszabb lenne, akkor meg leérne a földre.
Hosszabb kezű embernek valamivel hosszabb furuglya kell.
Régente nem igen volt «collstock». Nem is kellett, mert a három-négy sukkot kézzel is kimérhették. Egy láb ugyanis akkora, mint az embernek ökölbe fogott s kinyujtott hüvelykujjakkal egymás mellé tett két keze. A bodzafa ágát tehát így mérték ki megfelelő hosszúságra.
A lyukakat szépen be kell osztani, elrendezni aszerint, hogy «hová vág az ujj». Tudni való, hogy ha az ember felülről fújja a furuglyát, akkor a szellő a felső lyukakat éri közelebb: ezek tehát sikítósabb hangot adnak.
A hosszú furuglyán csak öt lyuk van. Ahol beléfújnak, az a zsilip-lik.
Megkérdeztük a keszthelyi kanásztól, hogy miért sütnek a kis furuglyára hat lyukat, a hosszúra pedig csak ötöt? Miért nem többet vagy kevesebbet?
A kanász, mint a világ legtermészetesebb dolgát, megmagyarázta, hogy a kis furuglyára azért nem kell több lyukat égetni, mert arra nem fér rá több ujj, mint a két kéz három középső ujja. A hüvelyk-ujjakkal fogni kell a furulyát, a két kis-ujj pedig kiesik mellőle, lemarad róla, «kilebb esik». A hosszú furuglyára pedig azért nem kell több lyuk. mert azoknak alant kell lenni. Minél lejebb van a lyuk, annál mélyebb a hang. Már pedig a hosszú furuglyán szép mély hangokat akarnak kifújni. Már most, ha a kart kinyujtva, lenyujtjuk a lyukakhoz, akkor éppen öt lyukat tudunk befogni, mert a hüvelykujjakkal itt is a furuglyát tartjuk. A lejebb eső jobb kéznek az ujja lemarad a furuglyáról.
A hosszú furuglya készítéséhez természetesen hosszabb és erősebb fúró kell, amivel az ág két végét fúrják be addig, míg a fúratok a középen találkoznak.
A furuglyára egy kis fület faragnak s úgy akasztják a falra. A furuglya alsó része vastagabb, kiugróbb, az a furuglya kürtje. Ez rajta a dísz, de meg azért is jó, hogy egykönnyen el ne repedjen. Ha ez mindamellett megtörténik s ha a repedés nem nagy, akkor a furuglyára állati belet huznak. (A furuglya fejére egy kis bőrtasakot csinálnak, hogy az megvédje portól, piszoktól. Erre is szoknak akasztót tenni.)
Minden vidéknek akad egy-egy furuglyakészítő pásztora, akinek jó zenei hallása van, a fúvóhangszer lyukjait pontosan el tudja rendezni, hogy azon a skálát kifújhassák. A gyenesdiási csordás beszéli, hogy ő is készíttetett egy hosszú furulyát. Egy kila gabonát és egy pár fejelés csizmát adott érte. Egyszer odaadta kölcsön egy legénynek, hogy lakodalomban furuglyázhasson vele. A legény a falhoz támasztotta. Egy részeg vőfény fölkapta, azt gondolta, hogy bot és a cigány fejéhez vágta. A furuglya eltörött. Most is ott a cserepe a ládában…
Mennyire szereti a pásztor az ő kedves holmiját! Még roncsait is megőrzi a láda fenekén!
A magyar zene kutatói a hosszú furuglyához értő öreg pásztorok körében sok ősi zamatú népdalt menthetnének meg.
A battyánhát-pusztai juhász számadó furulyázott nékünk ismeretlen gyönyörű búsongó dallamokat, amelyek nagyon hasonlítanak a kuruc-nótákhoz; egy-egy harcias, dacosabb nóta mellé a számadó lábbal összhangzóan dobbantott, ami a zenélésnek valami eredeti, különös ősi jelleget adott.
A pásztoroknál otthonos a flóta is, vagy amint ők jobb magyar szóval mondják: az oldalsíp, vagy oldal-furuglya.
Ez olyan, mint a furuglya, csak hosszabb s fújó lyukja, az oldalán van; felső nyílását becsapolják, abba egy dugót tesznek, hogy a fúvott szellő az alább lévő lyukak felé haladjon.
A flótát összerakható és szétszedhető három részben is csinálják, hogy a tarisznyában jól megférhessen.
Több kisebb-nagyobb fajtáju síp van; legkisebb a fűzfa-síp, amit fiainak készít játékszerül a pásztor.
Képünkön (305) egy dupla furulyát is látunk, melynek két fele, mint a kétfejű sas (pedig ezt a madarat de kevéssé kedvelik ezen a vidéken) össze van nőve. Az egyik felén négy lyuk van, a másikon három. Az egyik sor lyuk a játszó, a másik sor a kísérő.

HOSSZÚ FURUGLYA. (307)
A pásztorságnak s általában a népnek igen kedves hangszere a citera, ez az éles zengésű, kellemesen lármás húros hangszer.
Balatonvidékén a citera alját és oldalait egy fából vésik ki s a formáját kikarétják; a peremekre azután rászabják a felsőrészt, amelyen hangárasztó két lyuk van.
Ha a citera feje görbe s az oldala nem abból a fából készült, amelyből a feneke: a fát melegvízbe áztatják s úgy hajlítják rá a fejre. A húrt megfeszítő szegeket elvagdalt erősebb drótból készítik. A szegek fejét meghajtják s ebbe húzzák a húrokat.
A citera felső lapján legelől van a kotta: egy fokokra beosztott falemez, a hanglajtorja. Ezen futnak végig a játszó húrok, amelyeken két oktávot játszhatnak. A húrok alaphangja g. Ha egy lúdtollal, balkéz felől, lenyomják a húrt s másik felől egy másik lúdtollal végighúzzák, akkor a-hangot ad. Ha idébb, jobbra nyomják le, akkor h-hangot ád, és így tovább. Mielőtt a kotta választó vonalait, fokait leraknák, próbálgatják: hol kezdődik a másik hang? Minél inkább közeledünk a húr lenyomásával jobbra, annál magasabb lesz a hang és kisebb a fokoknak egymástól való távolsága. A négy húr mellett van kísérő húr is.
Az úgynevezett büggős húrt a pásztor maga készíti a birka bárzsingjából, nyelő gégéjéből. Ennek egyik végét valahol szeggel megerősítik s a másik végét bal kézzel húzzák; a bárzsingot így összecsavargatják s a jobb kézzel végig huzogatják, hogy megnyúljon. Végül ezt a másik végét is megerősítik valahol, a húrt kifeszítik, s úgy szárad meg.
A birka végbeléből is csinálnak húrt. Más bél nem jó, mert vékony, könnyen szakad.
A citera többi húrja acélból van. Azokat boltban vásárolják.
A húrokat a citerára felhúzzák, hang szerint összeszedik, vagy mint szakképzett zenész mondaná: stimmelik.
Aki jól tud játszani, még sötétben is összeszedi a húrokat.
A nép között sok citera-művész van, aki egyszer-kétszeri hallásra úgy eljátsza az új nótát, mint a cigány.
A citera csak szoba-hangszer, ezt a pásztor csak télen veszi elő, mert magával nem hordozhatja. Citerához értő embernek nagy kelete van faluhelyt: kukoricafosztáskor, tollfosztáskor a sarokban citerál, s leányok, legények jókedvű énekkel kisérik.
A pásztorság kedves hangszere volt, hajdanában: a duda (308).
Hogy is van csak, a régi, régi nóta:
 
Ha megunja furulyáját
Előveszi bőrdudáját,
Belefújja búját a birka bőrébe.
Szélnek ereszti belőle.
 
Idősebb pásztorok azt vallják, hogy az ő legénykorukban majd minden valamirevaló pásztornak volt dudája s bizony megesett, hogy dudaszó mellett mulattak a csárdában, három nap, három éjjel. Lakodalmakban is a duda szóllott. Szép is volt az! Egymaga akkora neszt csinált, mint egy nagy banda. A nóta is hosszabb volt akkor: dudaszó mellé való; ma, bezzeg, alighogy belékapnak a nóta elejébe, már ott a hátulja…
Hajdanában, deleléskor a pásztor nótacsinálással foglalkozott. Kitalált valami pásztoréletre alkalmazott naiv szöveget s a dudát addig-addig fújta, billegette, szorongatta, míg zenét is szerzett hozzá. Így termett az igazi népdal.
Akik a magyar zene elemeit kutatják, először is a régi pásztorokat keressék föl sürgősen, ahol valóban népköltött melódiákat találhatnak még mindig igen nagy számmal. Természetesen, a dudát is maguk készítették.
A bárányt, kecskét, kutyát tömlyő-re megfejtették, ami azt jelenti, hogy egészben huzták le róla a bőrt anélkül, hogy elébb a hason felhasították volna.

KARIKÁS ÉS DUDA. (308)

REGŐSÖK. (309)
A birka bőre nagy lett volna dudának.
A kikészített bőrt a hátuljánál és az elejénél gondosan bevarrták. A hátulsó lyukra karikás bőrt tettek s ezt szép kockásan rávarrták. A bárány egyik lábára került a furuglya hat lyukkal. Ez szólt, ezt billegették. A másik lábra jött a büggő, az dorombolt szüntelen: a fél öl hosszú síp. Ez felfelé állt, a vállnak támasztva. A harmadik lábra került a duda höppentője, a höppögető.
Ebben egy nyelv volt, hogy rajta ne egyformán menjen ki a szellő, hanem olykor lökjön magán egyet. A negyedik lábon lévő fújóba fújta a dudás a «szuszt».
A duda bőrzsákját hóna alá fogta a pásztor s ha a zsákot tele fújta: szólt a duda; a furuglya fújása nélkül is beszélgetett. A telefújt dudát a hóna alatt nyomkodta, minél jobban nyomkodta, annál jobban szólt. Ha apadt belőle a levegő, akkor ismét felfújta. Mulatság után a dudát bedobta az ágy alá s az ott tíz percig is mirgett-morgott, míg ki nem takarodott belőle a szellő.
A duda faalkatrészeit is szépen díszítették és cin-öntésekkel ékesítették föl.
Van a nép kezén egy másik ősi hangszer is, amit szintén dudának neveznek a Balatonvidéken.
Ez nem más, mint egy cserépfazék, amelynek száját disznóhólyaggal kötik be. A hólyag közepébe nádszálat erősítenek, amelyen a megnyálazott hüvelyk- és mutató-ujjat huzogatják. Bizonyos- ügyesség kell hozzá, hogy e kezdetleges hangszerből a dudáló hangot ki tudják csalni. Ezt a dudát a regölő fiúk használják.
A fiúk karácsony táján sorra járják a falu házait és a szomszédos falvakat, hogy jót kívánó énekeikkel egy-egy kis ajándékot szerezzenek. A regölés a Balatont övező megyék magyarságánál még mindig szokásos.
A fiúk négyen járnak: egyiknél a duda, másiknál furulya, a harmadiknál láncos bot, a negyediknél csengő. (309)
Ezekkel az instrumentumokkal kisérik az éneket.
Az ajtón így szólnak be:
– Be szabad-e jönni a regölőknek?
– Be!
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Ezután egyhangú, bizonyos ősi ízű ének következik, ilyen szöveggel:
 
Nem vagyunk mi rablók,
Szent István szolgái,
Most jöttünk hideg útról
Hideg mezejéről.
Elfagyott kinek keze,
Kinek lába,
Kinek füle, farka.
Jaj nem tudjuk mit csináljunk,
Nyomjuk-e vagy mondjuk?
Haj regö rejtem,
Azt is megadhatja,
Az a nagy Uristen.
 
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Négy szép tehenet,
Tejet, vajat eleget,
Hadd süssenek rétest
Szegény regösöknek.
Haj regö rejtem
Azt is megadhatja
Az a nagy Uristen.
 
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Csengős-pengős szekeret,
Szekér mellé kereket,
Kerék mellé lőcsöket,
Lőcsök mellé vasszeget,
Haj regö rejtem stb.
 
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Négy szép ökröt,
Két kisbérest.
Az egyik kisbéresnek
Arany ostornyelet,
A másik kisbéresnek
Arany üsztöke nyelet
Haj regö rejtem stb.
 
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Nyolcszáz kereszt búzát
Hatszáz kereszt rozsot
Ötszáz kereszt árpát,
Négyszáz kereszt zabot.
Haj regö rejtem stb.
 
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Ötszáz akó óbort
Hatszáz akó újbort,
Négyszáz akó pálinkát,
Haj regö rejtem stb.
 
Adjon az Uristen
Ennek a gazdának
Tíz szép kijárót,
Meg két ólat
Az egyikből kifussanak
A masikba befussanak,
Haj regö rejtem stb.
 
Itten tudunk egy leányt
Kinek neve Róza,
Az Isten meg se mentse
Kebelébe rejtse
Kert mellé kerítse
Mint a cica farkát,
De még annál is jobban:
Mint a róka farkát.
 
Ágyban fekszik a gazda,
Ezer forint az oldalán
Fele szegény regölöké,
Fele a gazdáé.
Haj regö rejtem
Azt is megadhatja
Az a nagy Uristen!
Dicsértessék a Jézus
Krisztus!
 
Térjünk be az akolba is (310–314).
A téli akol igen érdekes látnivaló. Hosszú épület kisebb ablakokkal, de kapui nagyok, hogy azokon a törtető nyáj mihamarabb átjuthasson, s a béres szekérrel is bejárhasson a kihordandó alomért. Ha a kaput nyitva hagyják, az ajtó-sráglával rekesztik vissza a birkákat.
Az akol akkor legjobb, ha mennyezete bolthajtásos, mert a gerendás akol padlása felülről meghűl, az akol meleg levegője, a sok gőz ott párává csapódik le, a melegség a hűvösséggel összecsatlakozik, s a sok gőztől megvizesedik a padlás: a víz rácsöpög a birkákra s pusztítja a gyapjut.
A keszthelyi gróf Festetics-urodalom felsőmajori akolja különösen nevezetes épitési példa. Talán három sincs ilyen az országban. Egy széltében 1500 birkát le lehet benne elletni. Belefér tehát 3000 állat, ami pedig sok helyet kiván; az épület bolthajtásos, a mesteri ivek hosszan sorakozó kőlábon, oszlopokon nyugosznak; külön-külön rekesztésben állanak az öreg anyák, a tokló-nőstények, az előhasi nőstények, a kosok, az öreg ürük, a tokló ürük, a meddők.
A falak mentén fél etetők, szimpla etetők, a falmellékek; középen kettős és kerek etetők állanak. A dupla etetők kecskelábasak avagy talpasak lehetnek. A szimpla etető elé csak egy sor birka állhat, míg a többit köröskörűl állhatják. Az etető közepébe hányják a szénát, a takarmányt, amit a birkák onnan az etető-fogak, a rácsok közül kihuzkodnak. Az etetők alján van a vályu, amibe az abrakot teszik.
A padlásról kötélen lóg le a sózó kalicka. Ebben áll a só, amit a birkák nagy élvezettel nyalogatnak. Vannak még talpas kalickák is, amelyek a földön állanak. Újabban, mióta nem kősót, hanem marhasót adnak az állatnak, inkább a talpas kalickát használják.
Az akolban az állatok szétválasztására a srágla szolgál (314). Ezt vesszőből fonják a birkák részére; kosoknak azonban erősebb deszkasrágla kell, mert a vesszősráglát hamar elpusztítanák. Sok helyt a birkák saragláját is deszkából készítik, mert a vesszősaraglyára a kis bárány rákapaszkodik, s kitörheti a lábát.
A saraglya nem lehet olyan hosszú, egy darab, mint az akol egész szélessége, mert így nem rakhatnák könnyen ide-oda, meg sok helyet is foglalna el. Ezért több s rövidebb saraglyát készítenek. Ezeknek tehát valami támaszték kell, hogy hosszúságukban egymás mellé, egymásután téve megállhassanak. Erre szolgálnak a szógafák.
A szimpla szógafa a fal mellett áll. Csak két szára van, mert csak a falból ellenkező irányban haladható egy saraglyát taszítanak bele.
A dupla szófiafák az akol középső részén állanak. Három karjuk két «közt» alkot, mert jobbra és balra futó két saraglyát kell összecsatolnia.
A sarokszeglet szógafa, szög alatt futó három-négy saroglyát tart, amelyek csomóra kerülnek össze a szógafánál.
Az akolban látjuk még a billegező cöveket is, amelyen a birkák fülébe az ollójelet, a seregbélyeget, vagy az évszámcsipkét metszik be.

A KESZTHEL-FELSŐMAJORI BIRKAAKOL (310)

A VONYARCI BIRKAAKOL (311)

BIRKASZÁLLÁS A BAKONYI TOBÁN-TANYÁN [SZÁRNYÉK]. (312)
Az akol egész berendezését az ügyes fúró-faragó juhászok készítik el.
Az ne is legyen juhász, akinek akoljába az uradalmi bognárnak kell az ilyesmit megkészíteni, ahogyan ne is menjen férjhez az olyan leány, aki nem tudná az ura ruháját megfoltozni, – mondja a juhász.
Az etetőknek, saraglyáknak, sózókalickáknak, szógafáknak is sok változata van, a melyek mind a pásztorság elmésségét, ügyességét dicsérik.
Az akolban van egy ágy is, valami rossz bundával. Ezen fekszik a juhász, aki éjjel-nappal a birkái mellett tartózkodik s csak akkor hagyja el azokat, ha családjához bemegyen étkezni.
A falon egy-egy pislogó mécses. Ámbár már az aklokba is bevonul a kultura, mert a keszthelyi gazdasági akadémia aklaiba már villám-világítást vezettek be.
Az akol padozatán szalma alom. Ezt egy évben kétszer hordják ki, mert arra bogyóztatják a birkát, hogy az alomból ,jó trágya váljék.

AZ AKOL BERENDEZÉSE. (313)
Balról «dupla» talpasetető. Belül «szimpla» etető. Jobbról kecskelábas «dupla» etető. A középen «kerek» etető. Előtte balról a billegölő cövek, balról a talpas sózó kalicka.
A nyári akol egyszerűbb. Padlása nincs. Soknak oldala sincs, alacsony sövénynyel, tüskével van bekerítve, hogy az állat éppen csak ki ne mehessen belőle. A nyári aklon nagy deszka kapuk sincsenek. A kapuba egy sráglát húznak, s ez tartóztatja vissza a birkát (314). A nyári akolba etetőket nem állítanak be. A takarmányt az akol közepére kupacokba rakják, vagy a fal mellé szórják a földre, az alomra.
Az akol a vándorok éjjeli menedékhelye. A falukat járó mesterlegény, meg a koldusnép az akolban kap szállást. Van olyan kéregető elhagyott ember, aki egész életében akolban hál.
A megszálló munkakönyvét, írását este elveszik s reggelre visszaadják.
Az akolban nincs sok érték. Oda bátran beereszthetik az utast, nem úgy, mint a lóistállóba, ahol lószerszámot emelhetne el, s elköthetné a lovat. A birka bégetne, azt nem tudja elhajtani. Az átvonuló katonaság is jobbára akolban kap szállást.
A magyar ember eszejárására jellemző az egyik juhászszal folytatott beszélgetésünk.
Kérdeztük mit nevel a fiából?
– Papot, válaszolta.
– Miért?
– Mert az a legnagyobb úr!
– Hogy, hogy??
– Azért, mert a birkaakolban hált már minden ember, katonatiszt, gróf is, de pap még soha!
Szóljunk most a birkarovásról és az állatok jelzéséről.
Hóleeste után a birkanyájat beterelik a téli akolba, ahol puha almon éli gondtalan életét.
Azokat a birkákat, amelyek két évesek már elmultak, a kos alá eresztik, úgy, hogy mire a birka a téli akolba kerül, már anyai örömöknek néz elébe, vagyis, beszéljünk magyarán, hasas lesz.
Az anyabirka huszonegy hétig hordja a bárányt s a gazdaság úgy igazítja a dolgot, hogy az ellés decemberre vagy márciusra essék.
Jómódú urodalmakban, ahol eleség van bőven, ott decemberben elletnek, úgy, hogy a kis bárányok tavaszra már megerősödve mehetnek a legelőre. Olyan gazdánál azonban, a kinél a birka télen «koplalóban» van, a báránykák megérkezését márciusra dirigálják, mert az anya az új füvön jobb eleséget talál, s így csemetéjét jobban nevelheti.
A birka-mama az akol alomján hozza világra kisdedét. Az ellés az egész akolban három-négy hét alatt megtörténik, de addig mindegyre hallani az akolban a megszületett kis bárány czérna vékonyságú bégetését, ríjását.

A «SRÁGLA». (314)

BIRKA ÉS BÁRÁNYA NYAKUKON ROVÁSSAL. (315)



ROVÁSOK, BÁRÁNYSZOKTATÓK (316, 317)
Mihelyt megszületett a kis bárány, a birka fölemelkedik és végignyalja; az meg sietve keresi a tápláló anyai emlőt, a csöcsöt.
Már most egy akolban száz és száz bárányka szaladgál. A jó ellető juhász ki tudja nézni a bárány fejéről, hogy melyik anyának a fia, ha háromszáz birka ellik is. Vannak azonban rosszismeretű emberek, akik nem értenek ilyesmihez. Ha jóismeretű is a juhász, idegen segítsége van, aki nem ismerheti meg az anyát és a fiát. Ezt pedig kell ismerni, mert sok birka nem szereti a gyermekét, mihelyt kielli, elszalad tőle, ott hagyja, nem vádolja el. A birkában nincs meg az önfeláldozó anyai szeretet. Tunyán, egykedvűen nézi, ha gyermekét elviszik mellőle. Sok birkának a szopástól csiklandós a csöcse, különösen ha először ellett. A birkának szokása, hogy ellés után a másik bárányát is megnyalja s ilyenkor a megnyalt bárány anyja nem szívesen vádolja a kicsit, úgy ott hagyja, hogy az ember meg se találja, félre megy. Csak nagy keresés után találják meg.
A legtöbb birka aznap elvádolja a fiát, de van olyan is, amelyik két hét után elpártol tőle, különösen ahol nincs megfelelő eleség, ahol a birkának nincs teje s a «bárány elhúzza».
Ha a birka nem szereti magzatját, akkor külön ketrecbe zárják vele, hogy ne menekülhessen tőle. Evégett rekesztőt, sráglát állítanak a fal elé. Azután lécből készült közrekesztő sráglákból bárány vádoltató ketreceket választanak el. Ezeknek kis térségen kell lenni, hogy a birka ne pörgölődhessék. Ha a birka pörgölődnék, akkor a bárány megint csak nem juthatna csöcshöz. A makrancosabb, goromba birka fejét becsiptetik a srágla fokai közé. Így kénytelen eltűrni, hogy szopjék a báránya.
Látjuk tehát, a juhásznak tudni kell mindig, hogy esetleg melyik bárányt melyik birkával kell összerekeszteni, vagyis, hogy melyik báránynak melyik az anyja?…
Ezért a juhász ráérő idejében apró jelvényeket, bárányszoktatókat farag, amelyeknek pásztornyelven rovás a neve. (315–17)
A rovás valamely tárgynak kisebbített utánzata. A juhász mindegyik rovásból két darabot farag, amelyek közől a bárány nyakára száni darab rendszerint kisebb. A rovásokba zsinórt húz. Amikor a kis bárány megszületik, az egyik rovást ennek a nyakára köti, a másikat meg az anyjáéra.
Mindenik birkára más-más alakú rovás jön.
Az egyikre, például, egy juhászkampó, a másikéra kobak, a harmadikéra imádságoskönyv, a negyedikére csutora, stb.
A rovásról tudjuk, hogy melyik báránynak melyik az anyja.
Nagy urodalomban egy nap is sok birka ellik, ezért rovásból 100-150 párnak is kell felfűzve állani az akolban.
A rovások faragásánál is láthatjuk a magyar pásztor rendkívüli ügyességét, megfigyelő képességét és formaérzékét.
A rovások a háztartási, gazdasági eszközök kicsinyített másai. (316, 317) Egy-egy felfűzött rovásgyűjteményben ott látjuk az illető gazdaság s a falu jellegzetes, tipusos tárgyait, mint ezt már könyvünk elején említettük. Említsük meg azt is, hogy a rovás három-négy hétig lóg az állat nyakán.
A rovást némely helyt apró fatáblákkal helyettesítik (318), amelyekre számokat írnak. Ezek a táblák azonban nem olyan célszerűek, mert kutatni kell rajtuk az apróbb számokat, míg a rovást már tíz lépésről is meg tudjuk külömböztetni.
A rovás aligha megy ki a szokásból, mert az újszülött nyakára kell valami megkülömböztető jelt tenni még akkor is, ha a birkákat billegölik.
A billegölés, bélyegezés úgy történik, hogy a számmal ellátott vasbélyegzőt olvasztott szurokba mártják s azt a birka pofájára és a bárány farára vagy vállára nyomják.
Ezt a jelzést sok uraság azért szereti, mert a birkát akkor is megtudja külömböztetni, ha fekszik. Ilyenkor a rovást ugyanis nem látjuk.
A szurkolás azonban dolgot szaporít, mert hozzá három ember is kell, akik közül az egyik fogja a birkát, a másik billegöli, a harmadik meg a parazsat és rajta a szurkot viszi utánuk, időközönkint nádszállal fújva a parazsat, hogy el ne aludjék s a szurok meg ne hűljön. Az újszülött állatra azomban, legalább egy napig, mégis csak kell rovás, mert a bárány ellés után «nyálas». Míg meg nem szárad, szurkolni nem lehet.
A rovások felfűzve, koszorúban, ott lógnak az akol oszlopain vagy fönt henteregnek a padláson.
Az anya később szépen összeszokik a bárányával. Egymás hangját a sok ezer birka közől megismerik úgy, ahogyan az ember megismeri egymás hangját.
Van a jelzésnek egyéb módja is.
A bárány öt hónapig szopja az anyját, akkor elválasztják tőle s külön akolba zárják.

ROVÁS FATÁBLÁBÓL. (318)
A nőstény állat neve egyéves koráig nőstény bárány, kétévesig nőstény tokló. Azután lesz anyabirka. A hím állat ugyanígy: kosbárány, kostokló és hágató kos, vagy öreg kos.
Ha sok kosbárány születik, akkor a fölöslegeseket kiherélik, kimetszik. Ezek az ürük.
A nőstény és kosbárány farkát lenyírják, azokat kurtázzák; az ürübárányét meghagyják. A legelőn az ürü hordozza, vezeti a fókát. Arra teszik a kolompot, mert erősebb, jobban bírja.
Kora tavaszszal, mihelyt harapni valót találhat az állat, a nyájakat kihajtják a legelőre.
A legelőre külön fókában hajtják ki a különnemű és eltérő koru állatokat. Ezek összekeveredhetnek, ezért megkülömböztetésük végett külömböző jelzéseket kapnak.
A kis bárányok fülébe tetoválják a születésük évszámát.
Bolti fekete porból és spirituszból festéket csinálnak; egy kézi gépecskébe, a tetováló ollóba belerakják a számokat, amelyeket bekennek a fekete por föstékével, azután a bárány fülébe nyomják a stetuvér-t. Így azután mindig tudják, hogy hánybeli az állat, mikor érik meg kimustrálásra, a vágóhíd alá.
Az ilyenforma jelzés nem célszerű, mert a birkákat nagy fáradsággal kell összefogdosni, hogy a fülét megnézhessék. Ezért a juhász jobb szereti, ha a birkát csipkére billegölik. Ez azt jelenti, hogy a birka füléből egy-egy darabkát kimetszenek. A küIömböző helyen teljesített kicsipkézés más más évet jelent.
A csipkézés alatt az állat nem sokat szenved, mert nem húsos a füle. Olyik birka elbökkenti magát ugyan, de hát ez is csak olyan kényeskedés! Ha a kos kétéves elmúlik, születési évének számát apró vas számokkal a szarvára égetik. A kosokat születésük sorrendjében, jegyzékbe írják. Ennek sorszáma is rákerül a szarvra. A ráégetés is azért történik, hogy már messziről láthassák a számokat. Amelyik kosnak nincsen szarva, az a buga kos; ilyennek a nyakába erős zsinegre, pórázmadzagra, amilyennel a régi világban a pandurok kötöztek, kis fatáblácskát akasztanak s azon viseli a számát.
Sok helyt minden birka kap sorszámot is. Azt is a fülébe tetoválják. Amikor a bárány megszületik, nyakába a rovás helyett kis fatáblácskát kap. Erre rásütik az anyja fülében levő számot, amit kéthónapos korában az ő fülébe is betetoválnak. Kétéves korában azután ő is jegyzékbe kerül, ennek a következő számát kapja, a füle szélére vagy közepébe. Az ilyen kis táblácskák faragásánál is megnyilvánul a pásztor művészete.
Van azután a juhnak még egy jelzése. Ez a seregbilleg, majorbilleg, mely az évszámot feltüntető fülnek ellenkezőjén van. A seregbilleg is egy vagy több csipke, esetleg más alakú kimetszés. A seregbilleget az állatok kétéves korban kapják, amikor a gyapju minősége szerint osztályozzák őket és mint külön-külön fókát más-más juhász őrizetére bízzák.
A keszthelyi urodalomban a gyapju hosszúsága, faja és minősége szerint négy osztályzatú nyáj van, amelyeket egyes, kettős, hármas, négyes nyájnak neveznek. Már most pl. az egyes és négyes fókát kihajtják a közös legelőre, erdőre. Ilyenkor megtörténik, hogy egyik birka átfut a másik nyájba, vagy hogy összekavarodik a két fóka egészen, már most a sok egyforma állat közül hogyan ismernék meg a pásztorok, hogy melyik birkát osztották be az ő keze alá? A seregbilleg azonban mindent eligazít.
A felsőmajori juhász tudja, hogy az ő birkája fülén két csipke van.
Az újmajori pásztor pedig tudja, hogy az ő birkái csak egy csipkét viselnek. Így tehát könnyen megy a szétválogatás.
A billegölésnél eddig a birkát ketten fogták. A fülét rátették a sráglára, vagy a billegölő cövekre s ott csipkézték, lyukasztották ki az ülővassal. Ma már ehelyett könynyen kezelhető ollót használnak.
A birkákat himlő ellen be szokták oltani. A keszthelyi urodalomban öt birkát mindig az oltástól származott himlőben tartanak, hogy oltó anyag legyen kéznél. Nehogy egy birkát kétszer oltsanak be, a már beoltott állat bal fülének közepét kilyukasztják.
A pásztorok az elletésnél, kurtázásnál, a herélésnél, a tetoválásnál, a csipkézésnél, az oltásnál is, állatorvosi ügyességgel, önállóan működnek igen nagy gyakorlottsággal s ilyenkor látszik, mennyire tudja szeretni állatját a magyar pásztor!
Van azonban rovás, másfajta is. Az, amelyikről a nóta szól:
 
Ha bemegyek a gyenesi csárdába,
Eszem, iszom kedvem szerint rovásra,
Elégséges hitelem van ott nékem,
Megfizetem, becsületem nem sértem.
 
Régente nem járt minden gyerek iskolába. Nem volt általános tankötelezettség. Hiszen, nehány száz év előtt püspök is volt olyan, aki nem tudott írni. Hogyan tudott volna a pásztor?
Most egy harmadik oskolás gyerekiek több tudása van, mint régen egy-egy érdemes öreg tiszttartónak.
A pásztornak nem is volt valami nagy szüksége az írásra. A nyájat azonban számban kellett tartania mégis! Ha a számadó beszegődött az urasághoz, vagy a bojtár a számadóhoz, a nyájat átolvasták a kezére. Ahány birkát átadtak neki, annyiról minden percben le is kellett számolnia. Valamikor az egész somogyi Eszterházy hercegségi daminiumban egy számadó volt csak.
Tudjuk, hogy az egyik Eszterházy Bécsben fogadott valamelyik külországi nagy urral, hogy a herceg uradalmában több juhászkutya van, mint ahány birka legel annak az idegen nagy úrnak a birtokain. A herceg persze megnyerte a fogadást.
Már most elgondolhatjuk, hogy egy ilyen nagy urodalom számadójának hány bojtárja van s ezek mily temérdek birkát őrizgetnek!…
Mikép tudná mindezt fejből, kívülről a gazdatiszt és a számadó? Írni nem tudott sem a derék számadó, sem a jóravaló bojtár. Mikép jegyezték fel hát az átadott birkák számát? Úgy, hogy felrótták a rovásra.
A rovás egy hosszabb négylapú fapálca, amelyre késsel vonásokat metszenek be, rovásokat rónak föl.
E / vonás egy állatot, az V ötöt, a X tizet jelent. Két vonás // egészen egymás mellett: százat. Az egyeseket egymástól távolabb rójják.
A kiolvasás új évkor vagy szent György napján történik. A számadó sokféle állatot vesz át: kosokat, anyabirkákat, előhasi nőstényeket, toklókost, ürübárányt, szóval mindennemű és korú jószágot. Tudjuk már, hogy ezeket az állatokat a kosos, az anyás, az ürüs, a bárányos, meg a többi pásztor külön őrzi.
Az uraság vagy a gazdatiszt a különféle állatokat a rovás más-más lapjára rójja föl. Mivel négynél többféle állat van, tehát több rovás pálcát kell faragni.
Az állatok rováslapját ötletszerűen kitalált jelekkel különböztetik meg. Például: a rovás elején a rézsútos / vonás kosokat jelent; az ilyen alakú T rovás anyabirkát.
Úgy az uraságnak, mint a számadónak teljesen egyforma rovás marad a birtokában, mert amikor rónak, a két egyenlő vastagságú pálcát egymás mellé szorítják s a késsel mindkettő lapját egyszerre metszik be.
Ezután a számadó az ő egyes bojtárai részére hasonló rovásokat készíttet, azok szeme előtt fölrójja a kezükre adott állatok számát.
Ha a birkában «pusztulás» van, az elhullott állatot a bojtár megfejti, a bőrét fölteríti az akol padlására, míg megjön a számadó. Ilyenkor azután egy bemetszést mind a két rovásról lefaragnak.
Ha az uraság vágatja le a birkát, akkor egy bemetszést piros festékkel kennek be.
Ahány birkát eladnak, annyi bemetszést festenek be tintával.
A bojtár száz birkáját felróhatnák pl. egyszerűen így: //.
Ilyen rovás mellett azonban bajos lenne a nyájból kimaradt állatot feltüntetni. Ezért 20-30, egyet jelentő bemetszést is tesznek.
Ha ennél is több birka pusztul, akkor az egyik X jelzést felváltják egyesekre, vagyis azt lefaragják s helyébe V és //// jelzést metszenek föl, vagy pedig kilenc egyes vonalat.
A községi kanász és csordás elé sok házból jár ki állat s ő valamennyi után pénzt, kenyeret s egyéb ilyen járandóságot kap.
Ezek a pásztorok is rováson tartják nyilván, hogy melyik házból hány darab állatot hajtanak ki, s melyek után rótták le már a bért.
A pásztor a kisbíróval, leginkább nagypéntek táján jár házról-házra, mert legnagyobb ünnepe: a husvét előtt egyúttal alkalom is van, egy kis liszt, tojás, vaj összeszedésére.
A kisbíró jelenléte: a rovásnak hitelesítése.
A pásztor a falu mindkét utcasora, azaz minden utca sorai részére külön rováslapot farag. Az egyes házsorokat különféle jellel jelöli. A hosszú-utca keleti sorát a rováson ez a jel , a nyugati sorát pedig ilyen jel L mutatja.
Bemennek az első házba, ahol megtudják, hogy két disznót hajtanak ki. Ezt felrójja a kanász. Utána pontot szúr a rovásba, hogy az egyik házat a másiktól elválassza. Ezután bemennek a másik gazdához. Ha ez malacot is hajt ki, akkor ez csak fele hosszú bemetszést kap. A rováson tehát ezek a jelek visszafelé olvasva:

azt jelentik, hogy a kanizsai utca fölső sorának első házából jár ki két disznó, a másodikból öt, a harmadikból három, a negyedikből tizenegy disznó, az ötödikből két disznó és egy malac, a hatodikból két malac, a hetedikből egy disznó.
Ha a cocát megölik s a pásztort illendő módon kielégítették, akkor a rováson kiolvassa az illető házat s lefaragja a bemetszést.
A rovást otthon jól elzárják, hogy a gyerek el ne hordja, játszani.
Ha a pásztornak nincs pénze, akkor egy-egy félliter bort hitelben iszik a korcsmában. Majd kifizeti, ha megkapja a konvenciót! Nehogy a korcsmáros krétája duplán mutassa az adósságot, a pásztor rovást nyit. Egy kis faágat kétfelé elhasít, s ezekre felmetszi a megivott félliterek számát. Az egyik fél ágat a korcsmáros őrzi, a másikat a pásztor. Nem tudja azt egyik sem meghamisítani. Többet ér, mint a kettős könyvvitel, mert a főkönyvben vakarhatnak, javíthatnak, abba beleírhatnak valamit a könyvelő tudtán kívül, de a rovásokon közös megegyezés nélkül változás nem eshetik. Az ilyen korcsmárosrovások teremtették meg a közmondást: «Sok van már a rováson!»
A rovásnak gondosabb alakja a fejes rovás. Ezt vastagabb fából készítik s két félre hasítják szét.
Mikor rónak, akkor a kisebbik részt a nagyobba illesztik.
A rovásokat a pásztorok csinnal készítik. Nem elégszenek meg holmi dirib-darab fával, hanem a pálcákat gondosan lesímítják s a bemetszéseket pontos, szabályos vonalakkal végzik.
A rovást a balkézben tartják s arra jobbkézzel rónak jobbról-balra, vagyis visszafelé. Az ősnépek is így rótták az írást. Mikor a papirost feltalálták, akkor annyira kezükben volt a visszafelé rovás, hogy az írást is visszafelé végezték.
Az érccel is tud bánni a pásztor. Ilyen munka a cinezés.
A pásztor a karikás és kés nyelét, a bot, balta, a fokos szárát nagyon szereti cinöntésekkel díszíteni.
A karikásba, a disznóagyarba a csírt, a bizsókba a pengét úgy erősíti meg, hogy azok tövét, lyukát cínnel önti tele.
A csír és a penge alatt pedig, a megerősítésére szánt cinezés díszítésként folytatódik.
A karikás és bizsók nyelébe szívalakot, háromsarkot, rozmaringot, ablakalakot, levelet mélyítenek s metélnek késsel.
A bemetszett árkocskákat alá metszik, oldalvást, hogy a beleöntendő cínnek nagyobb tartalékja legyen, hogy ki ne dagadjon, ki ne essék.
A beöntendő tárgy körül kártyapapirost csavarnak és ezt jól körül is kötik úgy, hogy a ki nern metélt részekhez erősen oda tapadjon s így a cin csakis a kimetélt részekbe hatoljon.
A boltban vett cint apróra összevagdalják, serpenyőben vagy kanálban megolvasztják. A cin rotyog, pöffedez, föcsög, ugrál. Ezért a pásztor azt a kezét, melylyel a cinezendő tárgyat fogja, kapcaruhával, köténnyel beköti s azután a cint a papír közé önti. A tárgyat az asztalra, a földre ütögeti, zsöcsköli, hogy a papír alatt, szépen elfusson a cin. A forró ércet bátran beöntheti, az nem gyújtja meg a papírt, csak kissé megpörköli. A cin ugyanis rögtön meghül, megalszik, mint a tej. Ezután a papírt leveszik, a cint reszelővel, üvegcseréppel lesímítják, szép fényes lesz, ragyog!
Mindenféle időben nem lehet önteni. Csak szép tiszta napos időben, mert a pásztor az ilyes munkát is a szabad ég alatt végzi el.
Vigyáznak, hogy sok díszítés ne jusson a nyélre, s hogy a díszítések árkai mélyek ne legyenek, mert nehéz lenne a nyél, húzna az eleje.
Ólom az ilyen munkára nem jó, mert nehéz és megfogja a kezet.
A juhász ünnepnap olyan birkafogót is hord, amelynek kampója cinből vagy rézből van. Van olyan bot is, amelyen kézbeillő ércbuzogány fénylik, kukoricaszem nagyságú, laposabb «tollakkal».
A magyar ember kedves kézbelije volt a fokos. A magyar viselet csak akkor volt teljes, ha nemcsak zsinóros ruhát, sarkantyús, ráncos csizmát, hanem fokost is hordott az illető. Külföldi írók, akik hazánkról megemlékeznek, a világért sem feledkeznének meg a fokos megénekeléséről, a gatyáról, a gulyásról, csárdáról, s így olvashatjuk az alapos külföldi útleíróktól, hogy Magyarországon a csárda vágtat a tüzes gulyáson, amely kezében villogó gatyával hadonász.
A kézbelieket a pásztorok megöntik maguk, akárcsak a harangöntő.
A tárgy két felét kifaragják iharfából vagy más puhafából, ami az érc gőzeit könnyen átereszti. A formát könnyű homokos agyagba megmintázzák vagy a már egyszer meglévő tárgyat két felével ebbe belenyomják. A formákon tölcsért hagynak a beleöntésnek.
A forma két részét faszegekkel összeerősítik, a nyílásokat sárral betapasztják, s a formákat egymáshoz szorítva, átkötik.
Ezután beleöntik a forró ércet, amely egy negyed óra multán meghül.
A tárgyat simára reszelik, surlóval megfényesítik s az ónkampót vagy ónfokost késsel kicifrálják.
A kampót és a fokost vagy köpüsen vagy pedig külön öntéssel erősítik a nyélre, amelyet félszárig szintén kimetélnek és cinnel kiöntenek. A nyelet azért díszítik csak félszárig, mert alsó része a sár miatt amúgy is «eldísztelenkednék».
Az ónt hamar meg lehet olvasztani. A rézhez azonban igen nagy meleg kell, az szabad tűznél, amolyan kis pásztortűznél nem olvad meg. Ezért a pásztor földben, a partban katlant, bemélyedést váj, jó tüzet rak benne s támadéknak követ tesz elejbe, hogy a meleget megrekessze. A katlan nyílása fölött kéménylyukat vág, hogy a tűznek huzatja legyen s a füst ott kimehessen. A rezet jó erős edényben félnapig is olvasztja nagy türelemmel, míg a formába öntheti.
Tud a magyar pásztor, ott a gyönyörű Balaton-vidékén, még egyéb munkát is. Például: fakéregből.
Régente nem volt annyi kút a legelőkön, mint most. Ezért a pásztornak a távolabb fekvő hűs források vizét kellett megkeresni; legelők sokkal nagyobbak voltak; a falu, a major, a csárda kútja nem esett olyan közel az őrzéshez. A pásztor a forrás körületét mindíg rendben tartja ma is; a forrás köré vesszőből kerítést font, hogy a szél a szemetet bele ne sodorhassa s az állat bele ne taposhasson.
A forrásnál gondoskodni kell ivóeszközről. Ezt a pásztor igen egyszerű módon készíti meg. Ha a hársfa vagy szilfa fiatal héját egy rovar megszúrja, vagy ha az ember megsérti, például a törzsről ágat metsz te, azon a helyen a fa kiforrad, kiforácsosul; ott egy bub, könyök, bögyek, böcek nől. A fákon gyöngyvirág-, fagyöngycsomó is szokott nőni. Ez a fának nevendéke, amely palántolás, plántálás nélkül is megnő; a faágon egyszerre csak olyan dudorodás támad, mint a gesztenye, mikor ered s négy-öt év multán nagy bub lesz belőle: ebből nő ki a fagyöngy sok ága. Ha a fa tavaszszal lében van, a pásztor ezeket a bubokat a tövében éles késsel megkeríti, a bub héját egy kissé megveregeti s egy vésőforma késsel, nagy vigyázat mellett lassan lefeszíti, hogy el ne hasadjon. Úgy kell vigyázni, mint mikor az ember a birkát fejti. A bub kérge így szépen leválik, mint a főtt tojás héja.
A kéreg alakja félgömb, olyan, mint a csésze: kész ivóeszköz.
A levett kérget azon nyersen fűzfavesszővel vagy madzaggal körülkötik, hogy el ne «széledjen» s összeálljon, míg meg nem szárad. Az ivóedény fülét, fogantélyát, nyelét a fa másik testéből, sima oldalának kérgéből metszik ki. Az edény külső kérgét letisztogatják, hogy ne legyen olyan repecskes.
Ennek az ivó edénynek balatonvidéki pásztornyelven kaponya a neve (321322). Pozsgai József juhász-számadó szerint azért, mert – amitől az isten mentsen – olyan a formája, mintha az ember koponyáját kétfelé vágnák.
Termetesebb fabúbjából készíthetnek 2-3 literes kaponyát is, amelyet a pásztor ott hágy a forrás mellett, hogy friss vizét a vándorok is könnyű szerrel élvezhessék.
Ha már a hársfáról szólunk, e cím alatt említjük meg, hogy abból kötőanyagot is nyes a pásztor. Mikor a fa lében van, a héját lefejti s a fahéj belső oldaláról kézzel szijácsot huzogat, hánt le, ami hasonlít a raffiához, csakhogy keményebb.
Ez a szijács a pásztor zsinegje; megáztatás után ilyennel fűzi össze a kéregedény részeit, vékát köt vele, az ökör orrára kosarat fon belőle, kötelet is csinálhat belőle, marhavezetésre.
A nyírfa kérgéből só- és füszertartót, s egyéb hasonló holmit készítenek.
A nyírfa vékony törzsének vagy ágának kérgét körül metszi, kissé megveregeti s azután két tenyere között megmozgatja, hogy váljon el a testfától. Azután arra felé húzza le, amely részén a fa vékonyabb, mert ha a vastagabb felé húzná, akkor a kéreg természetesen elrepedne. A lehúzott faháncsot, mint a hogyan sótartókhoz, gurgulákhoz az ökör szarvát szokták, rövidebb darabokra, hengerekre vagdalják el. A nyírfa színe olyan fehér, mint a cukor. Ezt a fehérséget csak a könnyen lehámló finom papírvékonyságú bőr viseli, amit a pásztor eltávolít. A kéreg belseje barna s olyan puha, olyan színű, mint a parafadugasz.
A kéreg-henger alá feneket szabnak, s beleerősítik; födelet is csinálnak rá, kényelmes fogantélylyal s megvan a tarisznyába való pompás sótartó. A vastagabb ágból meg elkészül a konyha falára akasztható sótartó.
A nyírfa kérge nagyon vékony, nem bírná meg, hogy virágokat metéljenek rá. Azon csak böködést és kis sértegetést lehet csinálni.
Árral a külsejét geometriai alakokkal ékítik, és a készítő nevét, kezdő betűit is megörökítik rajta.
Van ennél parádésabb diszítés is! A kéreghengert függélyegesen elmetszik, az egyik végét a szíj nyelvéhez hasonlóra vágják ki, a másik végére pedig olyan alakot vágnak, amelybe a szíj nyelve beleillik. Így az egyik véget belehúzzák a másikba, egymás alá helyezik, vagyis: az összecsatolt szíj alakját adják a körülfutó kéregnek.
A fehér bőrétől meghántolt nyírfakéreg maga magát is díszíti, mert a szálasabb fa kérgén szemölcsök vannak, «amelyeken át a fa lélegzik». Azok színe a kéreg világosbarna szinénél sötétebb. Ha a fa idősödik, akkor a kéreg nyúlik rajt, a kéreg-henger bővül. Az eleinte kerek szemölcsök különböző hosszúságú vízszintes vonalakká húzódnak szét, amelyek a kéregből készített edényt csinosan tarkázzák. Egy kéreg nagyon vékonyfalú edényt adna, összeerősítenek, rétegesen egymásra, kettőt-hármat is.


KAPONYA. (321, 322)
Itt említjük meg, hogy a nyirfa vékony ágaiból söprűt készítenek, ami a Balaton vidékén is minden házban otthonos. A keszthelyi piacra hosszú szekérszám hordják, négy-hat fillérjével árusítják.
A pásztor az ő üditő italait, de még az orvosságát is megleli künn a szabadban.
Mihelyt az idő tavaszszal fölmelegszik, a cserfa ereiben nedvesség szivárog, aminek sajátságos íze van. A pásztor azt mondja, hogy jobban megtekeri az orrot, mint a sör. A cserfa egész nyáron át csurrantja a levet. A pásztor a fát megcsapolja, facsapot ver bele, amelyen át kicsurog a lé. Ha csapot nem ver be, akkor megmetszi a fát, és úgy szívja. A nyírfának is van leve, de az édes. A fa ezt csak addig adja, míg ki nem lombosodik. A nyírfa olyan bőven adja a levet, hogy akószám «feji» a pásztor s otthon hónapokig is issza családjával együtt szomjúság vagy akár a «heptika ellen».
A hársfa, kőrisfa, mogyorófa kérgét karéba köröskörül leveszik, vagy pedig a vastagabb fa féloldalából hántják ki a kérget. Ezt összehajtják harang- vagy tasak-alakra, s az oldalát apró, hegyes faszegekkel összetűzdelik. Így, igen egyszerű módon, edényt szerkesztett magának; az ilyest mostanában leginkább eperszedésre használják. Kéregből három literes edényt is csinálnak az erdőn hevenyészve, mert nem akarnak oda nagy edényt cipelni, meg hát útközben nappal észrevenné az eperszedési szándékot az erdős, az uraság. Este meg majd csak haza szállítják, észrevétlenül.
Ha a fáról nagyobb ágat metszenek le, a forradás nem tud úgy összenőlni, nem keletkezhetik kaponyának való bub: forradás csak gyürüszerű lesz. A pásztor ezeket a gyürűket a fa törzséről lefűrészeli; közepét kivési s igen eredeti, természetes kedves képrámáknak felhasználja; katonakori képét helyezi el benne, vagy valami érdemes szent képét.
Pásztor ember a szék ülését (197) száraz kukorica-levélből fonja meg. Régente a putri ablakát, az istálólámpát állati hólyaggal vonta be, amelyek az üveglapot helyettesítették (ez volt a lantornás mécses, amilyet Kalotaszegen s a Székelyföldön is használtak hajdanában).
Itt kerül sorra, mint művészkedik, a maga módja szerint, a pásztor felesége is. A Balatonvidék változatos rajzú hímes tojásai javarészt pásztorcsalád-készítmények. Ámbár értenek ehez a kedves mesterséghez a legtöbb földmíves házban.
Híres tojáshímező Kaposvárott egy urasági igáskocsis felesége, Tót Józsefné (323).
Tőle tanultuk, hogy régebben, – amikor még bajosabb volt tojásföstő börzsönyhöz jutni, – mivel föstötték színesre a fehér tojást?… A vöröshagyma száraz héjját megfőzték s ebben a lében olyan szép sárga lett a tojás, mint a sárga virág. Szép színt ád a berekfa, a szilvafa s a bábilló gyökerének főzete is, de legszebb a bábilló-gyökér levelének a színe.
Hogy mi az a bábilló?
– Hát a lósóska, mondja Tótné.
Jó a szilvafa, a berekfa, meg a szederfa (sárga) forgácsa és kérge is, de legjobb a fák gyökere, hanem ehez bajosabb hozzájutni. Hogy mi a berekfa?. . Az a karikós levelű, ami ott nő a berekben, ni!
A festőlébe bele kell keverni egy kis timsót is. mert a szín úgy jobban megfogja a tojást.
De fő a börzsöny, mert az adja a piros színt! Öt krajcárért kapni belőle húsz tojásra valót is, nem érdemes a fa gyökerét háborgatni.
De a piros tojás csak úgy szép, ha hímes és ehez tud nagyon: Tót Józsefné asszony.
Hogy is megyen hát ez? Nézzük! (324–326.)
… A tojást, lelkem, eladtuk, mert drága világ van itt mifelénk. Kérünk kölcsön a szomszédságból, jó lesz? A Nanica szalad a berekbe, gyökérért, a Vica meg börzsönyt hoz a boltból. Főzzük, fazékban a festőlevet. A tojások is ott vannak a tűz közelében, mert jó, ha langyos a tojás, különben nem fog rajtuk a viasz.
Viasz is kell a mesterséghez. Van a háznál, azon sárgán, ahogy a méhkasból került elé.
Serpenyőbe vele, mert ennek meg forrónak kell lenni!
Gica is kell, aféle kis írószerszám, «tojáscifrázó». Ami szintén odahaza készül meg, hajlékony «pipa rézből», vagy gyönge bádogból, hogy össze lehessen sodorni olyanra, mint a szalmaszál; jó a cipőzsinór reze is, mert az is olyan kis cső. Szalma: rézből. Ezt a rézszalmácskát belészorítjuk valami hasított ágacskába, cérnával odahurkoljuk, hogy ne mozogjon – s meg van, kész a gica!
Van több, mert egyik vastagabban csurrant, a másik vékonyabban; egyik jobban kézre áll, mint a másik. A szalmaszál nem lenne alkalmas, mert abban megfagy a viasz, a réz azonban meleget tart.
Kezdhetjük. Langyos a tojás, forró a viasz.
Tótné megmártja a forró viaszban a gicát s a tojást hosszában, meg derékban négy mezőre osztja és rajzol a mezőkben. Vonalak, pontok, mindenféle kacskaringók, megy a munka szaporán, ügyesen. Tud sok fajtát: koszorúsat; macskatalpasat (öt kis karikó a macskakarma s egy nagyobb karikó középen: a macskatalp); tojásvellásat, gráblásat, tulipánosat, szégfűset, tüskerózsásat, boronásat, faágasat, leveleset, szilvamagosat, rozmaringosat, dobköteleset, rózsásat, jácintosat, lajtorjásat, darázsfészkeset, szentgyörgyvirágosat…mindenfélét…
– Hát ez micsodás lesz? – kérdezzük a jó asszonyt, aki új tojást kezd hímezni, éppen.
– Nem tudom még, kedves, magam se!
Pedig már tudja, ösztönszerüleg. Négy mezőre osztotta a tojást s a négy mezőben napraforgók. Ez a napraforgós!
Tud ilyesmihez Bene Józsefné is, a másik igás kocsis felesége ugyanabban a majorban (327). Írja a tojást ő is, tanakodás nélkül; tud ő is tulipánosat, rozmaringosat, de annak mégis más a «figurája». Tud a mesterséghez Pamuki Györgyné is, hogyne tudna, régi juhászszámadó felesége; tud, ahány pásztor asszonya, meg lánya, tud itt valamennyi.

TÓT JÓZSEFNÉ, A JELES TOJÁSFESTŐ KAPOSVÁROTT. (323)

TÓT JÓZSEFNÉ MINTÁI. (324, 325)
I. Dobköteles. Nefelejcses. Szegfűleveles. – II. Nefelejcsen, inda és szár nélkül. Csillágos. Tikos. – III. Egy asszony himzi a tojást. la másik kezével akarja himezni, de még nem ért oda az ujjal Kiságos. Szentgyőrgyvirágos. – IV. Az erdőben van olyan izé, de nem tudom, hogy hívják. Boronás. Gyorgyinás.
I. Macskacirmos. Szilvamagos. Leveles. – II. Szegfű, levél nélkül. Csipkés. A jó Isten tudja milyen. – III. Tulipános. Ez is tulipános csakhogy levelesen. Kutyatalpas (a legelsőnél nagyobb, azért nem macskatalpas) – Kockás. A föle darázsfészkes. Kislány eteti a csibéket.
Az írás elkészült. Lehült a börzsönylé is, a hagymalé, a gyökerek leve szintén. Már most a viaszszal hímzett tojás a lébe kerül és ott ázik egy nap s egy éjszaka; másodnap a festőlében forralják a tojást, azért, hogy a szín jobban megfogja a héjját, de azért is, hogy a belseje is megfőjön s megehesse a gyerek. Azután kiszedik, kanállal, a festőléből a tojást s vizes mosogatórongygyal letörlik róla a viaszt; a viasz alá nem jutott be a színes lé s ott a tojáshéjj fehér maradt: ott maradt a gicarajz. Egy kicsit megzsirozzák, megdörgölik, hogy szép fényes legyen.
Egy pirospozsgás, fehérfogú leányzó kacagva mondja:
– No, né!…Hogy a tekintetes úrék, őszszel csinálnak nálunk husvétot!
Pamukiné tud még egy másmilyen cifrázási módot, is.
A szineslében már kifőzött tojást írja meg viaszszal s a tojást azután választóvízbe vagy ecetbe teszi, az lemarja a festéket, a megfehéredett tojást pedig csak melegíteni kell s le kell törülni, hogy elétünjék a viasz alól a színesen, pirosan vagy sárgán megmaradt díszítés. Nem minden «írás» sikerül. Megesik, hogy a viasz itt-ott «megenyhül» s alája szivárog a festék. Az ilyen «foltos tojást nem eresztjük szem elé, nem kedveskedünk véle senkinek; megeszi az ember is itthon, jó öntött salátával, ha van!»
Azonban tud ám Tótné is még egy másmilyen cifrázási módot.
– A mint a tojás van, azt falevelkével, vadfűvel teliraggatjuk, mint a sebes ember ujját, rongygyal jól bekötözzük s úgy tesszük a börzsönybe. Van, amelyik szép lesz. De nem bizonyos. A legtöbb nem igen szokta megvallani a formáját, mert a börzsöny alájafut s nem adja meg a figuráját úgy, mint ahogyan kellene.







TÓT JÓZSEFNÉ MINTÁI. (326)






BENE JÓZSEFNÉ MINTÁI. (327)








HIMES TOJÁSOK A KESZTHELYI JÁRÁSBÓL. (XII. tb.)








HIMES TOJÁSOK A MARCALI JÁRÁSBÓL. (XIII. tb.)








PIROS TOJÁSOK A BALATONI MUZEUMBÓL. (IVX. tb.)








PIROS TOJÁSOK A BALATON MELLÉKÉRŐL. (XV. tb.)








HIMES TOJÁSOK. (XVI. tb.)










HIMES TOJÁSOK A LENGYELTÓTI JÁRÁSBÓL. (XVII. tb.)









SOMOGYI HIMES TOJÁSOK. (XVIII. tb.)










HIMES TOJÁSOK A KAPOSVÁRI JÁRÁSBÓL. (XIX. tb.)












HIMES TOJÁSOK SOMOGY SZÉLÉRŐL. (XX. tb.)








HIMES TOJÁSOK ZALÁBÓL. (XXI. tb.)
Hogy micsoda levélkét, meg vadfüvet raggatnak a tojásra, Leginkább cickórót, lucernalevelet, cimadóniát, kis pici eperlevélkét, de rózsalevelet is. «Meg olyant, aki milyent akar!»
Van olyik tojáson három-négyféle szín is, de az «pulitéros». Azon lehet az egyik «szijat» fekete, a másik piros, a harmadik zöld, mert a spirituszba a «sellak» mellé színes festéket is kevernek. Ilyen «pulitéros»-tojással szoktak kedveskedni választottjuknak a «tislérlegények».
Van «vakart» tojás is. A színes tojásra karcolva van a díszítés. Polgárember ilyessel nem vesződik, a keze is nehéz hozzá, de bezzeg érti a juhásznép, meg a más pásztorság is. Föstenek már faluhelyt is tarkatojást, bolti anilinföstékkel, van már minden színű, feketétől a hupikékig; árul a zsidó színesfoltos papirost, azzal be kell pólyázni a tojást s csak vizet a papirosra, kész a tarkatojás.
«Levevős» képet is rá lehet kenni a tojásra mindenféle bolondságot, nemcsak szentképet. Van színes szövetpántlikával behúzott tojás, bodzafabéllel díszített tojás, van patkolt tojás…A kifújt tojáshéjra, vékonyka vaslemezből valósággal patkót remekel egy-egy ügyes kovácslegény…Istencsodája, hogy a sok babrálás közt mégsem törik össze a tojás vékony héjja!
De nem ez az igazi, egyik sem! Az az igazi, amit Tótné csinál, meg Pamukiné, – az a magyar piros tojás!
A husvéti tojás Balatonvidéken szokásos díszítési módjait mutatják színes tábláink (XII–XXI) is.






VARGA JÓZSEFNÉ ZALACSÁNYI JELES TOJÁSHIMZŐ MINTÁI(328) I. Dobköteles. Fenyőfás. Virágos. Tökmagos. – II. Vellás. Gráblás. Szegfűszeges. Buborkamagos. – III. Rozmaringos. Virágos. Kivarrásos. Galambos. – IV. Lajtorjás. Fügefás. Tulipányos. Tányérvirágos. Madaras. Leveles. Lóherés. Békalábos.







GÖCSEJI HÍMES TOJÁSOK ÉS TOJÁSDÍSZÍTÉSEK (329)
A BALATONI MÚZEUM TOJÁSGYŰJTEMÉNYE(332)
Egyik mód, hogy a tojást egyenes vonallal, illetve «legnagyobb körökkel» két vagy négy egyforma mezőre osztva díszítik (ilyen a Mayyar Nép Művészete II. kötetében bemutatott székelyföldi tojások nagyobbrésze); másik mód, amikor a tojáson nagy virágzat a díszítés, mely átfogja a tojás egész felületét szélességében vagy hosszában; van, hogy a futódíszítés csavaralakban övezi a tojást; van cserépformából induló virágdíszítés; ritkább a figurális díszítés, de ha előfordul, hasonló a tükrösök díszítéséhez. Egy-egy tojáson tömött virágkoszorút látunk, némelyiken vallási jelvényeket, zászlót, keresztet, Péter madarát, a kakast. A tájkép tojáson…az már városi «művészkedés» bizonyosan.

A «KOMÁZÁS» SOMOGYBAN.
Somogyban, husvét után első vasárnap, «komázó vasárnap», a leánynép egy pint bort helyez a tálba; a palackot körülrakják süteménynyel s hímes tojással, – az egészet díszes kendőkkel leterítik s ezzel járnak kedves barátnőikhez, «komázni». A barátnő az üvegből kiönti a bort s mást ád helyébe; kicseréli a süteményeket és a hímes tojásokat is – azután összecsókolóznak s egymást komának szólítják.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages