BEVARROTT UJJÚ FÉRFIINGEK
BEVARROTT UJJÚ FÉRFIINGEK
A főúri körökben a férfiak is viseltek alsó és felső inget, az utóbbiak finomabbak, díszesebbek voltak az alsónál. Ezek paraszti párhuzamairól nincsenek történeti adataink.
Bár Gáborján Alice (1969b: 184–186) a szlavóniai magyar falvakban az asszonyi öltözetben találta meg az ingnek még a pálha előtti, azaz a reneszánsz ingtípust megelőző változatát, a bevarrott ujjú ingek történetileg mégis inkább a hazai férfiviselethez kapcsolódnak. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött 17. századi férfiing (13544. ltsz.) képviseli ez ingtípus régies formáját, melynek derékrészét vállban kettéhajtott egy szél vászon alkotta, és T alakú nyakkivágással, vállnyílásba bevarrt ujjakkal készült. Az ujjak alá bevarrt oldaltoldások adták az egyébként feltűnően rövid derék bőségét.
Az ilyen alul-felül egyenlően széles, igen rövid derekú, nyitott ujjvégű inget borjúszájú ingnek is nevezték. Kifejezetten magyar típusnak tartották, pedig mások is használták, pl. az egykorú alpesi parasztok is ragaszkodtak hozzá, hogy a rövid ing alatt hastájuk fedetlen maradjon (Mautner, K.–Geramb, V. 1932–1933: I. 451).
59680. ábra. Férfi vászonruhák, ingek: 1. széles ujjú, rövid derekú ing, Tard (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 2. széles ujjú, hosszú derekú ing, Gyimes (v. Csík m.); 3. galléros, kézelős, hosszú ujjú, rövid ing, Martos (v. Komárom m.); 4. galléros, kézelős, hosszú bő ujjas, mellfoltos rövid ing, Csököly (Somogy m.)
597Ez az ingtípus a 19. század közepéig tartotta magát, pedig pl. 1746-ban a Jász-Kun kerület 25 botütéssel igyekezett a pásztorokat, jobbágyokat a rendkívül rövid derekú ing használatától eltiltani. A tilalmat 1777-ben Túrkevén 12 kemény korbácsütéssel nyomatékosították (Györffy I. 1937: 125). A század végére pl. egy komáromi halászon (Cser-bák A.–Gáborján A. 1990: 59), a 19. század közepén már jobbára csak az alföldi parasztokon, még inkább pásztorokon örökítették meg az ilyen ingeket (Kresz M. 1956: 64). A pásztorok meztelenül maradt derekukra széles tüszőt, rejtekes, zsebes bőrövet csatoltak.
Ezzel a borjúszájú inggel egy időből ismert „német férfi-üng” hosszabb és szűkebb volt (Radvánszky B. 1986: I. 40), és terjedt a 17. század elejétől a magyar férfinép öltözködésében. Az ilyen férfiingek bokáig érő női párjai is ismertek voltak előkelő körökben: háló-, fürdőruhaként használták, és szoknyingnek, szoknyaingnek is nevezték őket. A hazai hosszú férfiingeket mégsem tekinthetjük egyértelműen e német ingek párhuzamainak, sem a polgári fejlődés eredményének. A régies szabású, két eresztékkel is szélesített, hosszú derekú baranyai ingek, az aljukon is díszített érsekcsanádi ingek is valószínűsítik, hogy gatyára kivetve az ilyen hosszú ingeket egykor a parasztférfiak széles körben használták (Cserbák A.–Gáborján A. 1990: 59). Példáinkat erősítik a 17–18. századi ábrázolások, s az, hogy ez az ingviselet Erdély keleti végein, csíki, hétfalui székelyeknél, a moldvai csángóknál szinte a legújabb időkig fennmaradt.
A „borjúszájú ing” csak lassan egészült ki a különböző ingrészekkel. A még madzaggal sem rögzített, gallér nélküli, T nyakkivágású ingek legtovább, századunk fordulójáig az Ormánságban, Göcsejben és Hetés vidékén maradtak fenn (Kiss G. 1931: 31; Gönczi F. 1910: 202), és Magyarország északi részén, pl. Hontban, Gömörben használták. A dolmány alatt nem is volt jelentősége az ingnyaknak, s amikor látható lett volna, a nyakravaló takarta. Így a hasíték szélére vagy a keskeny nyakpántra varrt madzag is sokáig megfelelt a célnak, pl. Nógrádban, ahol még századunk közepén is emlékeztek az egykori, „szatyinggal” megkötött ingre. Ilyeneket az erdélyi Mezőségen is sokáig viseltek. Torockón az ünnepi ingen ez a madzag bojtos ingdísszé változott (Nagy J. 1957a: 23).
A 18. században az ing elejét és hátát már két külön darabból is szabták, a vállvarrások közé, a gallér mellé kis háromszögletű toldást, pöcköt illesztettek, hogy az ing jobban követhesse a nyak vonalát. Az inghátat a gallérba ráncolták, hónaljába pálhát illesztettek, hogy kényelmes mozgást engedjen. A nyakpánt kiszélesedett, visszahajtható lett. Ezt az immár mai értelemben vett gallért is, ahogy a tardiak ingén, két lyukba fűzött madzag, idővel gomb is összefoghatta. Néhol pánt keskenységű maradt a gallér, pl. Komárom vidékén, mégis gombbal záródott. A visszahajló gallér mellett is megőrizték a háromszögű nyakbetoldást, főleg Komárom, Gömör, Nógrád, Heves megyében és a Dunántúlon készült ingeken.
A gallérral együtt – még a 17. században – a kézelő is megjelent a férfiingeken, s akárcsak a gallért, lyukba fűzött madzaggal kötötték össze. A kézelő gombolt formája csak a 19. század elején alakult ki. Zalában ekkor is idegennek érezték, az ilyen kézelős inget „németes ingnek” nevezték (Kerecsényi E. 1977: 82). Korábban a felső ruha alól kilátszó ingujjak végét díszítették, a kézelőre a hímzés már nem illett. De az országszerte továbbra is kedvelt nyitott, néhol igencsak bőre szabott ujjak végét ezután is legalább mesterkével szegték vissza, esetleg ki is hímezték.
Ahogy a múlt század elején szélesedett az ingujj, egyre nagyobb súllyal húzta az ing vállát, egyre szükségesebbé vált azok megerősítése. A vállfoltot eleinte az ing fonákjára 598varrták fel – erre komáromi vagy martosi ingeken láthatunk példát –, vagyis kizárólag gyakorlati szerepe volt. Idővel került csak kívülre, eleinte az ujjak mellett, függőlegesen a mellrészre, majd hátra is, vízszintesen, a váll vonalába.
Amikor a 19. század közepén az addig egyenes derékvégződést kikerekítették, tulajdonképpen századunk ingformája készen is állt.
Ingük szabásában az elit és a köznép, a földeken dolgozó parasztok között esetleg nem is volt különbség, a rangot az ing anyagának finomságával, még inkább díszítésével fejezték ki. Mikor a 19. század elejétől egyre inkább a mellény, a nyakravaló és az ing összehangolása volt a divatcél, a gazdagon hímzett ingmell, az ingfront anyaga, díszítettsége lett – s majdnem a század végéig maradt is – a társadalmi rang ismertetőjegye. A vízszintes mellvarrással, mellfolttal alul lezárt, „zeimedlizett”, hímzett ingmell elsődlegesen az ünneplő ing ékessége lehetett a parasztférfiak körében. 1710-ben Debrecenben pl. Pikó András vargalegény szabadulásakor „szép cifra gyolcsinget” kapott nénjétől. Ez az ing és az 1761-ből említett skófiummal kivarrt, aranykötéses, aranycsipkés férfiing (Zoltai L. 1938: 87, 105) hasítékja mentén, kézfőjén, a varrások mentén lehetett díszített. A 19. század elején Plánder Ferenc (1838: 3–34) Göcsejből, Kerecsényi Edit (1977: 96) a zalai falvakból már kifejezetten subrikált, hímzett ingmellekről tett említést. Egyes helyeken, így Pincehelyen vagy Váralján mást nem is hímeztek ki, csak a férfiing mellét (G. Vámos M. 1977: 15; Andrásfalvy B.–Schmidt Károlyné 1981: 12). Hölbling Miksa 1845-ben említésre méltónak tartotta, hogy a baranyai férfiak mennyire szerették ingükön a fehér hímzést (Komlósiné Nagy P. 1978: 303). Az ilyen ingeket Zalában „franciás ingnek” nevezték (Kerecsényi E. 1977: 82). Az ingmell alsó szegése, a mellfolt idővel szintén dísszé vagy díszítmény helyévé válhatott, a vállfolt viszont legfeljebb keretként kapott keskeny mintázást. Csak a mezőkövesdi és a Kalocsa környéki szállások legényingeinek váll- és mellfoltja volt dúsan hímes.
Az ingek zsúfolt díszítése eredetileg csak a jegyingeken volt szokásos. Mezőkövesden is eleinte csak a vőlegénying bő, lobogós, a kézfejnél is hosszabb ujjainak végét szegték fehér lyukashímzéssel. Századunkban az immár színesen hímzett ing a legényeknek, fiatal házasoknak is kedvelt ünneplője lett. Idővel az ing díszítménye viselője korára is utalhatott. Kendervászon, hímzetlen inget viselt pl. az idős ember Kalotaszegen. Finomabb, fehérített vászon dukált a középkorú férfinak az ing ujján keskeny mértanias mintával, a széles csíkban hímzett kézelőjű, széles hímű gyolcsing a legényt, vőlegényt illette meg (Fél E. 1965: 226).
Az ingujj bőségével, hímzett díszítményével ugyancsak a férfiing jellemző része lehetett. A mezőkövesdiekhez hasonlóan szertelenül széles, de rövidebb volt a kunsági férfiak ingujja. Bőségében, cifraságában még szerényebb pl. a torockóiaké. A jóval szűkebb mezőségi gyolcsing ujját már kézelőbe is fogták, s az ujjat sajátos, keresztirányú hajtásokkal díszítették.
