ÁRKOK, KERÍTÉSEK, KAPUK A BELSŐSÉG PEREMÉN

Teljes szövegű keresés

ÁRKOK, KERÍTÉSEK, KAPUK A BELSŐSÉG PEREMÉN
A középkori Magyarország iparos, kereskedő- és bányavárosai, különösen a kőben gazdag hegyvidékiek, jórészt német minták alapján, az európai gyakorlatnak megfelelően szintén kőfalakkal vették körül magukat. Példaként említhetjük Sopront, Bártfát, Brassót stb. Az agrártelepülések, köztük az alföldi városok népének azonban nem tellett kőfalakra. A falvakat és az alföldi agrárvárosokat palánkok, árkok, sáncok, egyszerű tövis-, karó- és sövénykerítések övezték. A középkori Magyarország agrártelepüléseinek kerítéseiről, különösen a 14–15. századiakról, okleveles adatok vallanak (Szabó I. 1969: 166–167; Belényesy M. 1958: 118–121).
A városvédő árkok és kapuk rendszere különösen nagy múltra tekinthet vissza Debrecenben és Kecskeméten. 1405-ben Zsigmond király megengedte Debrecennek, hogy kőfallal kerítse körül magát, de a debreceniek a város kiterjedt volta és a kő hiánya miatt erre komolyan nem gondolhattak. Meg kellett elégedniök a kevesebb biztonságot nyújtó sáncárokkal, amelyet a török időkben sokszor emlegettek a városi jegyzőkönyvek. A középkortól a 18. századig az árok helye többször változott. Egyre kijjebb tolódott, követve a város növekedését és oltalma alá véve az árkon kívül rekedteket. Az árkot a lakosság építette és tartotta rendben közmunkával. A körülárkolt városba kapukon és kis ajtókon lehetett bejutni. A kapukon a szekeresek, a lovasok és az állatok jártak ki-be. Mellettük a 16. századtól sorompóházak álltak, amelyekben a forgalomra felügyelő őrök tartózkodtak. A hét kaput a hozzájuk vezető utcákról nevezték el. A kis ajtókon a közeli kerteket közelítették meg a gyalog járó debreceniek. A kis ajtók száma a 17. század második felében, a lakosság sokszori kérelmére kettőről hatra szaporodott. Debrecen „árkos védműve” hosszú fejlődés eredményeként a 17. század végére érte el azt a formáját, 46amilyennek a 18. századi térképek ábrázolják (Zoltai L. 1925: 13, 19; Sápi L. 1972: 9, 21; Gazda A. 1978; Balogh I. 1984: 511; Szendrey I. 1984: 165, 167–170).

5. ábra. Debrecen (Hajdú vm.) városvédő árkai és kapui 1750-ben
Kecskemét védőárkáról sok szó esett a város török kori és 18. századi jegyzőkönyveiben. Háborús és veszélyes időkben a lakosok közül sor szerint haladva fegyveres őrséget rendeltek a kapuk mellé. A városnak öt nagy kapuja volt: a halasi, a vásári, a budai, a kőrösi és a csongrádi utcák végénél. Emellett három kisebb kapun is lehetett közlekedni (Hornyik J. 1927: 19–20; Iványosi Szabó T. 1987–1989. II).
A kerített városok világában különleges helyet foglalnak el az ún. hajdúvárosok, amelyeket katonáskodó nép számára, fejedelmi akarat hozott létre a háborúkkal, csatározásokkal terhes 17. század elején. A megszülető hajdúvárosok eleve kerített városként jöttek létre. Lakótelkeik övezetét árokkal, sánccal, palánkkal vették körül, amelyen kapukon 47lehetett átjutni. Böszörményben még a nagy kiterjedésű szálláskertövezet külső szélére is állítottak egyszerű kerítést sorompókapukkal (Györffy I. 1926a; 1926b).
Azokban a városokban, ahol a 16–18. századokban folyamatosan katonaság tartózkodott, vagyis ahol erődítmény állt, eleve nagy esély nyílt arra, hogy a város vagy a város egy része palánkkal vétessék körbe. A várak közelében szükség volt valamiféle külső várra, amely védelmi feladatokat is ellátott, emellett biztonságos helyet adott a vár kiszolgálóinak, a katonáskodó réteg egy részének és a várhoz kapcsolódó állami intézményeknek pl. sóházaknak, katonai élelmezési raktáraknak (prófuntházaknak) stb. E palánkkal körülvett külső erődítés szerepét legtöbbször a vár közelében elterülő város vagy városrész látta el. Példaként említhetnénk Szegedet, Szolnokot, Nagykállót, Ónodot (Reizner J. 1899–1900; Botár I. 1941; Filep A. 1969; Kereskényi M. 1986). A kisebb mezővárosok és a nagyobb falvak – miként általában mindenben – a városvédelem területén is igyekeztek utánozni a nagy agrárvárosokat. Debrecen és Kecskemét árkai, a vár mellett élő „katonavárosok” palánkjai, a hajdúvárosok erős sáncai példát jelentettek a kisebb és védtelenebb településeknek. Se szeri, se száma azoknak az adatoknak, amelyek alföldi helységek hajdani árkairól, kerítéseiről szólnak.
Az agrárvárosok sáncai, palánkjai a város lakosságát védték a kisebb erejű rajtaütések, a kóbor latrok ellen. Ezzel szemben a falukerítés és a falukapu elsődleges feladata az volt, hogy a határbeli vetéseket védje a faluból kikóborló állatoktól. Nyilvánvaló azonban, hogy a legegyszerűbb falukerítésnek is volt faluvédő szerepe, hiszen lehetőséget biztosított az átmenő forgalom ellenőrzésére, a nemkívánatos jövevények távoltartására.
A falukerítésre Felső-Őrségtől Moldváig az egész magyar nyelvterületről maradtak fönn adatok. Természetesen nemcsak a magyarság, hanem a vele együtt élő más népek falvaiban is előfordult. Különösen jellemző volt a 20. század eleji erdélyi román falvakban. A falukerítésre és falukapukra vonatkozó tengernyi irodalmi utalást itt nem vehetjük számba. Csupán néhány fontosabb, részletezőbb leírásra utalhatunk. (Uszkai M. 1846: 78; Györffy I. 1915–1916: I. 120–121; 1926a: 128; Madarassy L. 1933; Szabó T. A. 1940; Gunda B. 1941: 238–239; 1966: 367–370; Cs. Sebestyén K. 1944: 18; Belényesy M. 1958; Imreh I. 1973; 1983: 224–230; Kós K. 1976).
A falukerítést a magyar nyelvterületen porgolátnak, tanoroknak, garádjának, tövisnek, örökfalnak, határkertnek, ároknak, palánknak, falugyepűnek nevezték. Tövises élő-sövényből, fonott sövényből vagy karókból készült. Jó karban tartása, javítása a falu lakosainak közösségi kötelezettségei közé tartozott. A körülkerített falvakból, illetve falvakba legálisan csak a közösség által készített és fenntartott falukapukon lehetett ki- és bejutni. Ezek a kapuk a falun áthaladó vagy a faluból induló és faluba érkező utakon álltak, az utak és a falukerítés metszéspontjain. A falu kapuját porgolátkapu, tanórkapu, falukapu, vetéskapu, mezőkapu, pusztakapu, határkapu néven emlegették.
A magyarok lakta Lápos-völgyi Domokoson, amikor az emberek munkába mentek, behúzták maguk mögött a fakaput, hogy a kerítésen belül lévő jószág ki ne menjen a vetést rontani, a határban lévő jószág pedig ne jöhessen be a faluba. A kapura az ahhoz legközelebb lakó felügyelt. Csütörtök reggelente a környékbeli román falvak lakói Domokoson áthaladva igyekeztek a magyarláposi hetipiacra. Szekereik előtt domokosi gyerekek nyitogatták a falu kapuit. Munkájukért egy-egy krajcárt adtak nekik az átszekerező román utasok. Mindez megismétlődött délután, amikor a piacos szekerek hazafelé tartottak. 48Az első világháborúig sokszor előfordult, hogy tavasszal román vándorpásztorok terelték át a falun juhnyájaikat. A falukapu előtt megálltak. A domokosi bírónak igazolták, hogy juhaik járványos betegségben nem szenvednek, majd kapupénzt, tretyinát fizettek. Az őszi visszaterelés alkalmával a kapupénzt sajttal, túróval is megválthatták a román juhászok. A kapupénz vagy az azt megváltó sajt a bíróé és a falukaput gondozó gazdáé lett. A nyáj terelésében segítkeztek a kapunyitogató domokosi gyerekek, akik serénykedésükért kukoricakenyeret, sajtot, furulyát, bocskorszíjat kaptak a román juhászoktól (Gunda B. 1966: 368).
A falukerítések és falukapuk fölött lassan eljárt az idő. A 20. század első felében már útjában álltak a terjedő motorizációnak és a korábbinál jóval élénkebb közúti forgalomnak. Ezért felszámolódásuk, eltűnésük elkerülhetetlenül bekövetkezett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages