KUTATÁSTÖRTÉNETI VÁZLAT
KUTATÁSTÖRTÉNETI VÁZLAT
A halászat néprajzi kutatása szorosabban kapcsolódik a 19. századi elméleti előfeltevésekhez, módszertani megfontolásokhoz, mint a többi gazdálkodási ág leírására és elemzésére kialakított agráretnográfia problematikájához. (A halászat magyarországi kutatástörténetéről és az egyes kutatók értékeléséről lásd: Lambrecht K. 1920; Gunda B. 1948; Tálasi I. 1946, 1949; Korompay B. 1953b; Csermák G. 1955; Balassa I. 1975b; Bárdosi J. 1975–76; Solymos E. 1976–78; Szilágyi M. 1978a, 1986c, 1990.)
Ennek oka a kutatástörténet sajátosságában keresendő. A magyar etnográfia első és azonnal példamutatóan nagyszabású teljesítménye Herman Ottó halászati monográfiája volt (1887–88). A történeti források adatait és a halászoktól szerzett információkat imponáló nagyvonalúsággal rendszerező és értelmező szintézis, A magyar halászat könyve az őstörténeti következtetések lehetőségének hangsúlya miatt lett ösztönző hatású. Herman ugyanis ősfoglalkozásként mutatta be a halászatot (utóbb a pásztorkodást is, bár nem ennyire módszeresen), és arra törekedett, hogy az „élő, valóban népies”, nem „iparszerű” halászatnak a történeti változások közepette változatlanul megőrződött eszközei és szókincse segítségével megszólaltassa az okleveles források utalásait, illetve a „prehisztorikus” – azaz a régészet által feltárt – tárgyi emlékeket. Nem elégedett meg tehát a 19. századi ármentesítések után még megfigyelhető – bár „folyton hanyatló” – halászati gyakorlat megörökítésével, hanem észleleteit történeti, főképp őstörténeti bizonyítékokként kezelte (lásd még Herman O. 1885a, 1885b, 1892a, 1898, 1899a, 1902).
Herman Ottó evolucionista felfogású halászati kutatása elsősorban a magyar őstörténet „finnugristái” körében talált visszhangra. Hunfalvy Pál (1888) a könyv megjelenésekor terjedelmes recenzióban hívta fel a figyelmet a finnugor nyelvi párhuzamokra, néhány év múlva pedig Munkácsi Bernát (1893) a teljes halászati szókincs etimológiai elemzésére: a finnugor felfogású etnogenezissel egyeztetett nyelvi rétegek elkülönítésére tett kísérletet. A finnugor elméletet és Munkácsi etimológiáit elfogadva látott munkához az új tudományszak, az etnográfia elméleti és módszertani megalapozásában a legambiciózusabb ifjú tudós, Jankó János, aki az eszköztipológiai összehasonlítást is belekapcsolta a magyar őstörténet-kutatás érvrendszerébe. A magyar halászat eredete című monográfia (1900a) – ha részleteiben vitatták is a kortársak nagy ívű következtetéseit – sokszorosan elismert, a finnugor etnológiát is 105orientáló (vö. Sirelius, U. T. 1906) kísérlet volt arra, hogy a finn és az orosz múzeumok tárgyi anyagára, a halászati szakirodalomra, valamint személyes terepmunkájára alapozva kimutassa a magyar halászat eszközanyagának finnugor- és ugor kori rétegét, elkülönítse a népvándorlás kori török, iráni, délorosz kulturális hatást, valamint a honfoglalás utáni, felfogása szerint döntően német eredetű kölcsönzéseket.
Annak ellenére, hogy a kortársak olykor kritikával illették a nagy mű módszertani fogyatékosságait és néhány nem kellően megalapozott következtetését (Nagy G. 1900; Schuhardt, H. 1900b; Czirbusz G. 1901; lásd még Herman O. 1900a, 1900b; Jankó J. 1900b, 1902b; Jankó J.–Semayer V. 1900; Jankó J.–Nécsey I. 1901 vitacikkeit), Jankó János eredeztetései érdemi korrekció nélkül épültek be a magyar néprajzi közfelfogásba. Györffy István is rendre felhasználta azokat A magyarság néprajza halászat fejezetében, ha jelezte is – az európai, különösen szomszédos népek halászatáról írott újabb publikációk (például Antipa, G. 1916; Čurčić, V. 1912; Seligo, A. 1914; Zelenin, D. 1927) ismeretében teljes joggal – kisebb-nagyobb fenntartásait (Györffy I. é. n. (1934)a: 64. skk.). Gunda Béla viszont az 1930-as évek óta újra meg újra figyelmeztetett a finnugor, illetve az eurázsiai perspektívájú összehasonlítások folyton bővülő adatbázisára, a kortárs európai eredményekre: az elodázhatatlan „Jankó-revízióra” (például Gunda B. 1940e, 1948, 1966c – az európai belvízi halászatról írott néhány fontosabb monográfia és tanulmány: Andreška J. 1972; Borne, M.–Benecke, B.–Dallmer, G. 1886; Bosić, M. 1982; Brandt, A. 1976, 1984; Chmielewski, S. 1960; Cvar, N. 1941; Diaconescu, I. 1976; Drobnjaković, B. 1934b; Gaál, K. 1968; Kłodnicki, Z. 1992; Krause, E. 1904; Ligers, Z. 1954; Luts, A. 1959, 1970, 1976; Martinka, J. 1930–31; Misińska, M. 1958; Mjartan, J. 1952, 1984; Momirović, P. 1972; Moszyński, K. 1967; Peesch, R. 1961, 1965; Ränk, G. 1934; Rassow, M. 1958; Sirelius, U. T. 1906–08, 1934a; Vilkuna, K. 1975; Zmeev, R. 1973; Znamierowska-Prüfferowa, M. 1957; Živković, O. 1956). Több eszköz és fogási mód eredetét pedig – Jankó evolucionista felfogását és eszköztipológiai összehasonlító módszerét ugyan követve, ám konkrét eredményeit vitatva – tőle eltérően értelmezte (Gunda B. 1938c, 1964c, 1966c, 1967b, 1974). Gundának ezek a figyelmeztetései és eredményei, sőt az általa szerkesztett, az összehasonlítások kívánatos irányainak és módszereinek gazdag választékát felkínáló The Fishing Culture of the World című tanulmánykötetek sem ösztönöztek azonban mindeddig Jankó következtetéseinek gyökeres felülvizsgálatára (Gunda B. [ed.] 1984). Csupán a kurrens nyelvészeti, régészeti és történeti kutatások inspirálta kérdések és kevéssé kiérlelt válaszok fogalmazódtak a finnugor, a honfoglaláskori, a középkori halászat tényleges jelentőségéről (Balassa I. 1974a; Barabás J. 1977; Moór E. 1927, 1963c; Németh Gy. 1937; Cs. Sebestyén K. 1935; Szilágyi M. 1997c). A halászatnak mint témának a néprajzi kutatások kezdetekor megtörtént felfedezése tehát fékezőleg is hatott a folyamatos kutatásokra: a „megoldottság” illúzióját éltette.
A Herman által összegyűjtött nagy mennyiségű recens adat – leírás és múzeumi tárgy – kiegészítésének lehetősége viszont folyamatos gyűjtésre serkentett. Hozzátehetjük: a szomszédos országokban kibontakozó halászati kutatásokat is Herman eredményei inspirálták (Antipa, G. 1916, 1934; Čurčić, V. 1912; Martinka, J. 1930–31; Vladikov, V. 1926). Elsősorban az adatbázis folyamatos gazdagításának más néprajzi témavizsgálatokénál mennyiségileg vitathatatlanul nagyobb eredményei 106miatt érvényes máig Györffy Istvánnak A magyarság néprajzában adott értékelése: „A magyar halászat a magyar tárgyi néprajz legjobban és legeredményesebben kutatott területe” (Györffy I. é. n. (1934)a: 65).
A lokális keretekben vizsgálódó etnográfusok és néprajzi gyűjtők abban is követték Herman kezdeményezését, hogy a – vélt vagy valós – „archaikumokat” keresték. Ennek a szelektáló adatgyűjtésnek a következménye, hogy főképp olyan vizek halászaitól származó adatokkal gyarapodott az etnográfiai ismeretanyag, s gyarapodtak a múzeumi gyűjtemények a használatból kikopott halászeszközökkel, amelyek kívül estek az „iparszerű” halászatot kezdeményező vállalkozók érdeklődésén. A 20. század első évtizedeiben pótolhatatlan adattömeg, a múzeumokban pedig nagy mennyiségű tárgy gyűlt össze az erdélyi folyók és tavak halászatáról (például Sztripszky H. 1902, 1903a, 1903b, 1908; Cs. Sebestyén K. 1907; Roska M. 1943, 1944). Ekkortájt figyeltek fel a kutatók a Tisza és mellékfolyói, illetve a halászati szempontból mindinkább elértéktelenedő tiszántúli apró vízállások halászaira. Ezek a lokális keretben megkezdett gyűjtések olykor csak évtizedek múltán értek publikációvá, kiegészülve az 1930-as években még mindig fellelhető régiességekkel. Az 1920–1930-as évek publikációi pedig a következő néhány évtizedben is hasonló programú gyűjtésekre ösztönöztek (például Sztripszky H. 1904; Deák G. 1911; Ecsedi I. 1926a, 1934; Szabó K. 1918, 1937; Gönyey [Ébner] S. 1926; Banner J. 1923, 1926; M. Kiss L. 1931; Morvay P. 1937; Nyárády M. 1938, 1941; Szűcs S. 1938b, 1942, 1946, 1977; Kiss L. 1922, 1943b, 1954, 1961; Nyíri A. 1948; Babus J. 1959; Gaál A. 1976; Makay B. 1977; Szabó L. 1981; Farkas J. 1982: 163–177; Bereczki I. 1982; D. Varga L. 1983, 1984, 1987; Almássy K. 1993–94).
A halászat kapitalista vállalkozássá alakulásában a leginkább érintett Balatonról elkészült ugyan a Herman adatait jelentősen kiegészítő összegzés, Jankó János azonban inkább a tóról kiszorult halászok emlékezetében és a Kis-Balaton, a Berek „vízivilágában”, mintsem a kutatása idején létrejött részvénytársaság működési területén találta meg a megörökítendőt (Jankó J. 1902a). Ahogy a későbbi részvizsgálatok is a „népies halászat” múltját és felszámolódásának folyamatát, a hagyományos eszközök utóéletét, illetve a Kis-Balaton és a Berek halászati emlékeit rögzítvén csupán érintőlegesen vették számításba a Balatonon folyó „iparszerű” halászatot (például Viski K. 1932a; Domanovszky Gy. 1942; Lukács K. 1929, 1934, 1951; Vajkai A. 1964; Hoss J. 1966; Reöthy F. 1975, 1983; Takács L. 1978; Sági K. 1981; Takáts Gy. 1986: 72–84; Petánovics K. 1991, 1993).
Az is felettébb jellemző a szelektív érdeklődésre, hogy a Duna és mellékfolyói halászatáról készültek ugyan adatközlések, de csak azokról a vidékekről, ahonnan régiességeket lehetett bemutatni; ahol tehát nemcsak halásziparosok, hanem parasztok is halásztak (például: Keszegfalva – Bátky Zs. 1903b; Ipolymente – Györffy I. 1933; Csallóköz – Khín A. 1948; Sárköz – Kovách A. 1904a, Csalog J. 1940; Dráva-szög – Gönyey S. 1942c). Csak a második világháború után, a recens kutatások „fehér foltjait” módszeresen felszámolni törekvő Tálasi István professzor ösztönzésére szakított Solymos Ede az örökölt szemlélettel, mely szerint az az eszköz és munkamód, ami – a Herman adataihoz viszonyítás értelmében – nem minősíthető „archaikusnak”, nem érdemes a leírásra, elemzésre. Solymos a recens halászati technika – és a halászéletmód – teljes körű dokumentálását vállalván, az eszközkészlet 10719–20. századi átalakulásának, az innovációk tovaterjedésének elemzésére törekedett (Solymos E. 1955a, 1959, 1964, 1965, 1974, 1976a, 1994, 1995 – egyéb publikációk a dunai halászatról: Szinnyey J. 1863; SMJ 1917a, 1917c, 1918c; Janitsáry M. 1937; Görföl J. 1976).
A Balatonéhoz hasonlóan kezelte a kutatás a Velencei-tó és a Fertő tó halászatát is. A jelentéktelen dunántúli kisvizekről előbb jelentek meg vázlatos ismertetések (például Bellosics B. 1902; Gönczi F. 1911; Vajkai A. 1940; Némethy E. 1941; Khín A. 1954; Vakarcs K. 1956; Csaba J. 1973), mint ezekről a jelentős halászvizekről. A szerény előzmények után – ugyancsak Tálasi István ösztönzésére – a második világháborút követően elvégzett monografikus adatgyűjtések arról tanúskodtak, hogy korántsem volt megalapozott az örökölt előítélet. Jószerével ugyanolyan „régiességek” is felderíthetőek voltak mind a Velencei-tó, mind a Fertő tó halászai körében, mint a „reliktumnak” tekintett kisvizek mentén (a Velencei-tóról: Solymos E. 1952a, 1952b, 1958a, 1996 – lásd még: Kovács E. 1938; Diószegi V. 1950; Khín A. 1960; a Fertő tóról: Bárdosi J. 1959, 1970, 1975–76, 1994 – lásd még: Mikó S. 1970).
A közeli múltban végzett adatgyűjtések egyébként sem igazolták, hogy bárhol is vagy teljes egészében „archaikus”, vagy a „halász-hagyományokkal gyökeresen szakító” lett volna a halászgyakorlat. Az ármentesítések késői befejeződése miatt a legnagyobb folyók közelében a 20. század közepéig „vízivilágnak” maradt kistájakon, illetve a halászati szempontból másodrangú vagy teljesen jelentéktelen folyócskák és vízállások mellett egyaránt az „archaizmusokat” is, az újító készséget is dokumentálni tudták a kutatók. Arról szintén tanúskodnak az újabb vizsgálatok, hogy a természetes vizeken – a Balatont kivéve – sehol sem volt igazán jellemző az „iparszerű” halászat: a szerszámkészítés is, a hal zsákmányolása is megmaradt kézműves foglalkozásnak. A tógazdasági haltenyésztéssel és lehalászással – a valóban „iparszerű” halhústermeléssel – kapcsolatban viszont meg sem fogalmazódott a néprajzi vizsgálat lehetősége és szükségessége. (A nagy folyók s a folyó-közeli tavak halászati technikáját bemutató újabb dolgozatok: Szeged és környéke – Bálint S. 1976, Bárkányi I. 1996, Szilágyi M. 1971, 1987a, Szlavkovszky L. I.-né 1987; a Duna és Tisza vajdasági szakasza – Bóna J. 1950, Solymos E. 1976b, Bosić, M. 1982; Szigetköz – Kovács A. 1987; Drávaszög – Pataky A. 1974; Lábadi K. 1987, 1994; példák a patakok, kisebb folyócskák és vízállások halászatának leírására: a Tisza mellékvizei – Vásárhelyi I. 1959, Solymos E. 1960, Molnár Gy. 1969, Papp J. 1972–74, Szilágyi M. 1980, Zsupos Z. 1990, Felföldi B. 1993; Duna–Tisza közi csatornák és tavacskák – Khín A. 1964, Solymos E. 1962, 1984b; Szilágyi M. 1973a; Dunántúl – Zentai J. 1966; erdélyi és moldvai folyók – Fábián M. 1973, 1991; Zsigmond J. 1980, Wilhelm S. 1994, Kászoni Z. 1995–96.)
A Herman-monográfia a történészek, először a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle köré csoportosult gazdaságtörténészek érdeklődését is felkeltette. Főképp Takáts Sándorét és Tagányi Károlyét, akik a középkori és kora újkori vizahalászatról, a halkereskedelemről és a vízhasználat jogi feltételeiről publikáltak forrásközleményeket (például Takáts S. 1897, 1902; T. K. 1899 – lásd még: Tagányi K. 1895, 1896–1908). Utóbb pedig Takáts „tudományos publicisztikaként” meghatározható összefoglalást is készített a 16–17. századi halászati gazdálkodásról, elsősorban a vízhasznosítás és a munkaszervezet összefüggéseiről (Takáts S. é. n. [1928]). Bár a 10819. század végén – a 20. század első felében jelentékeny mennyiségű halászattörténeti adalékot tettek közzé s értelmeztek a gazdaságtörténet művelői (például: Banner J. 1929b; Borovszky S. 1900; Dongó Gy. G. 1913, Kolosváry G. 1928; Szabó I. 1930; Szabó K. 1935; Szamota I. 1894; Szeremlei S. 1911; Szőke B. 1948; Sztripszky H. 1903b, 1908), a vizahalászat szempontjából kulcsfontosságú Csallóköz halászatáról helytörténeti indítékú kismonográfia is született (Alapy Gy. 1933), olykor a recens gyűjtésüket publikáló szerzők is szükségét érezték, hogy történeti adatokat idézzenek, a forrásfeltárások mégis ritkán találkoztak a halászat történeti rétegeit elkülöníteni törekvő tudatos programban. Az ilyen szándékú, ám a halászat iránti néprajzi érdeklődést csak évtizedek múltán befolyásoló kezdeményezések közül Degré Alajosnak (1939) a halászati jog középkori történetéről írt monográfiáját, Lukács Károlynak (1940a, 1941, 1943a, 1953) csak részpublikációkat eredményező halászattörténeti búvárkodását, a vizafogó szégye szerkezetének többszöri rekonstruálási kísérletét (Gaál K. 1947, Morvay P. 1948, Khín A. 1957, 1962), s főképpen Belényesy Mártának (1953) a 14–15. század agráretnográfiai vizsgálatok részeként elvégzett halászati összefoglalását emelhetjük ki.
Az 1950-es évektől elsősorban etnográfusok vállalkoztak az archivális források feltárására és azok etnográfiai szemléletű értelmezésére. Azzal a szándékkal, hogy minél pontosabban kijelöljék a halászat helyét és jelentőségét az árutermelés és a paraszti gazdálkodás rendszerében. Ennek köszönhetően jelentősen szélesedtek ismereteink az alföldi folyók s az ártéri tavak hasznosításáról, vagyis az évi áradások és a halászat tudatos összehangolásáról (például Andrásfalvy B. 1970a, 1973, 1975, 1976a; Károlyi Zs.–Nemes G. 1975; Szilágyi M. 1977a, 1982a, 1992a; Bellon T. 1996a), a feudalizmuskori halászati joggal és a halászatra, a halkereskedelemre való szakosodással összefüggésben az üzemszervezeti kérdésekről (például Andrásfalvy B. 1970b, 1976b; Bencsik J. 1978; Iványi B. 1962; Solymos E. 1967, 1979, 1984a, 1987a, 1987b; Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978, 1979; Sugár I. 1979; Szilágyi M. 1966, 1968a, 1974a, 1975b, 1977b, 1978b, 1984, 1986a, 1989b – további adatok: Németh G. 1990; Papp J. 1992; Rozs A. 1988), valamint a halászat feltételrendszerének 19–20. századi átalakulásáról, ezzel együtt a legális és illegális halászkodás egyidejű jelenlétéről, de együttesen is folyton csökkenő jelentőségéről (például Solymos E. 1959, 1964, 1969, 1970; Szilágyi M. 1982b, 1983, 1986b, 1988a, 1989a, 1998b).
Igen sok, és napjainkban is gyarapodó tehát a halászatkutatásnak ez alkalommal számba vehető eredménye. Ennek ellenére persze még mindig vannak „fehér foltok”. Figyelemre méltó előmunkálatok ellenére sem készült el például a Körösök halászati monográfiája, csak részlegesen publikált kísérletek történtek a Maros vagy a Dráva halászati monográfiájának megírására, s a Balaton halászatát is érdemes lenne újravizsgálni, figyelmet fordítván az „iparszerű halászat” árnyékában máig jelen lévő orvhalászatra. Ha azonban lehet – és kell – írni újabb halászati tanulmányokat a most lehetséges összefoglalás után is, nem az ezret alig meghaladó számú főfoglalkozású halász (s felbecsülhetetlen létszámú orvhalász) tudásának és emlékeinek megörökítése, hanem az ökológiai viszonyok által meghatározott és gazdálkodási célú eszközkészlet rekonstruálása szándékával. Ehhez pedig elsődleges jelentőségű a történeti forrásfeltárás folytatása. Az értelmezéshez ma még – lévén a halászat döntően kézműves szinten maradt foglalkozás – a recens eszköz- és munkamódleírások 109jelentősen hozzájárulhatnak: a birtokigazgatási vagy jogi szükséglet miatt annak idején írásba foglalt ügyeket – a forrásainkat – a „halászlogika” szerint segítenek helyesen érteni.
