Kereskedelmi jog,
Kereskedelmi jog, ama jogszabályok összessége, melyek a kereskedelemre vonatkoznak. Tulajdonképeni értelemben azonban, csak akkor beszélünk K.-ról, ha a kereskedelemre vonatkozó jogszabályok külön rendszert képeznek. Mint ilyen a K. a legtöbb országban a kereskedelemből eredő magánjogi viszonyokra nézve fejlődött ki, s többnyire külön kereskedelmi törvénykönyvbe van befoglalva. Igy nálunk is az 1875. XXXVII. t.-c.-ben, mely 1876 jan. 1. lépett hatályba. De ez nem az egyedüli jogforrás. A kereskedelmi ügyekre kiterjedt mértékben, bárcsak annyiban, amennyiben a kereskedelmi törvény nem intézkedik, a kereskedelmi világban kifejlődő szokások: kereskedelmi szokások is alkalmazandók s van még számos részleges törvény és rendelet, mely a kereskedelmi törvényt kiegészíti. Még ezen kiegészítő jogforrásokkal együtt sem képez azonban a K. egészen önálló, zárt jogrendszert, hanem csak elágazása az általános magánjognak, melyre a kereskedelmi ügyekben is mindig vissza kell menni, ha a különleges természetü K. megfelelő intézkedéseket nem tartalmaz. Területi érvényét tekintve, a K. hazánkban közönséges jog oly értelemben, hogy a magyar korona összes országaira nézve egységes, s különösen Horvát-Szlavonországnak a K. terén, ellentétben az általános magánjoggal, nincsen autonomiája. De a személyeket tekintve is, akikre alkalmazást nyer, közönséges jog a K. Kiterjed nemcsak a kereskedőkre, nem csupán osztályjog, hanem nem-kereskedőkre is, mindenkire, ha oly viszonyba jut, amely kereskedelmi ügynek van elismerve. Ez pedig nemcsak kivételképen, hanem igen tág körben történehetik, különösen annak folytán, hogy a kereskedelmi törvény szerint többrendbeli ügylet (vétel továbbadási szándékkal, szállítási ügylet utólagos megszerzés mellett, értékapapirok vásárlása stb.) akkor is kereskedelmi ügylet, ha nem-kereskedő által köttetik, s hogy oly esetben is, midőn az ügylet csak a kereskedő részéről kereskedelmi ügylet, a kereskedelmi törvény a vele szerződő nem-kereskedőre is alkalmaztatik. A viszonyok, melyek a K.-ban szabályoztatnak, általában három csoportba foglalhatók. Első sorban állanak azok, melyek a kereskedők személyes állásából folynak, jogok és kötelességek, melyek a kereskedőket ebbeli minőségüknél fogva, illetve segédszemélyzetükhöz való viszonyukban illetik (cég, cégbejegyzés, cégoltalom, mérleg, leltárkészítés, könyvvezetés, cégvezetők, kereskedelmi meghatalmazottak, szolgálati viszony). A második csoport a kereskedelmi társaságok, amelyek közé nálunk a részvénytársaságok és szövetkezetek akkor is tartoznak, ha nem kereskedelmi célra alakulnak. A harmadik csoport a kereskedelmi ügyletek, melyekre nézve a kereskedelmi törvény ugy általánosságban, mint különlegesen intézkedik. Igy nevezetesen részletesen is szabályozva van: a vétel, a bizományi és szállítmányozási ügylet, az árufuvarozási ügylet, beleértve a vasúti fuvarozást, mely azonban közelebbi kiegészítést nyer a vasúti fuvarozásra nézve az 1890. kötött berni egyezményben (1892. évi XXXV. t.-c.), továbbá a közraktári, biztosítási, kiadói és az alkuszi ügylet. Külföldön a kereskedelmi törvénykönyvek többnyire a váltójogot is tartalmazzák; nálunk, valamint Ausztriában és Németországban azonban ez külön van szabályozva. Hasonlóképen a tengerjog is megvan a legtöbb kereskedelmi törvénykönyvben, nálunk azonban erre is külön jogforrások vannak, amelyek agyúttal a vám- és kereskedelmi szövetség értelmében Ausztriával közösek, illetve közös egyetértéssel állapíttatnak meg. Számos kereskedelmi törvénykönyv továbbá a csődjogot is szabályozza, amely nálunk épp ugy, mint Ausztriában és Németországban, különösen azért sem számíttatik a K.-hoz, mert csődnyitásnak nemcsak kereskedők, hanem mindenki ellen lehet helye. A kereskedelmi törvények végre többé-kevésbbé különleges perjogi, eljárási szabályokat is tartalmaznak. Ilyenek nálunk is vannak, de egyes kivételeket nem tekintve külön rendeletben (1881 nov. 1-én kelt igazságügyminiszteri rendelet) foglaltatnak.
Története. Jóllehet egyes ókori népek: a babiloniak és asszirok, a feniciaiak, a karthágóiak, a görögök és később a rómaiak, kiterjedt kereskedést folytattak s arra vonatkozólag különleges jogszabályokat is fejlesztettek ki, önálló K. az ókorban még sem képződött, hanem az csak a középkorban kezd az általános polgári jogtól klönvált rendszerré fejlődni, főleg az általános jog és birói eljárás szűkkeblüsége és területi korlátozottsága következtében, mely a szabadabb és nemzetközi természetü kereskedelem igényeinek nem felelt meg. Kifejlődését különösen két tényező mozdította elő. Az egyik a középkori kereskedelem erős testületi szervezete. A kereskedők által alakított testületek, kollégiumok (céhek) számos kiváltságot vívtak ki maguknak s önválasztotta előljáróik (konzulok) vezetése alatt kiterjedt autonomiát gyakoroltak, statutumokat alkottak s a tagok fölött biráskodtak is. A másik tényező a vásárok, melyek a középkori kereskedelem nemzetközi gyúpontjai voltak s melyek nemcsak adás-vételek eszközlésére, hanem egyúttal, sőt részben kizárólag, a kereskedők időközi kölcsönös követeléseinek és tartozásainak kiegyenlítésére szolgáltak, ami különösen a váltó segítségével történt, mely nagyobb kifejlődését éppen a vásároknak köszöni. Kiváltképen a francia vásárok emelkedtek nemzetközi jelentőségre, igy nevezetesen a champagnei és később a lyoni vásárok. Befolyásuk a kereskedelem kifejlődésére még azáltal is emelkedett, hogy a fejedelmek nagy kiváltságokkal ruházták fel, melyek közül a legfontosabbak a vásári biráskodást is gyakorló vásári hatóságok (custodes, conservatores nundinarum, magistri de nunis) felállítására és a vásári követléseknek tetemes előjogokban, nevezetesen gyors eljárásban és szigoru, a személyfogságra is kiterjedő végrehajtásban való részesítésére vonatkoztak. Ezen és más tényezők befolyása alatt a K. eleinte főleg a kereskedők szokása (consuetudo, stylus mercatorum, uso, usancia) által képződött, vagyis a K. eredetileg lényegileg szokásjog volt, s ez a jellege később csak annyiban változott, amennyiben a szokásjogi szabályok birósági döntvényekbe, valamint a kereskedői testületek és városok statutumaiba mentek át, melyek gyakran fejedelmi jóváhagyást is nyertek. A törvényhozás csak a XVI. század közepe felé kezdi figyelmét a K. szabályozására fordítani; csak a XVII. század második felében találkozunk először kiterjedtebb törvényhozási munkálatokkal s csak a jelen század hozott létre oly nagyszabásu rendszeres törvénykönyveket, melyek a kereskedelemből eredő viszonyokat kimerítőbben szabályozzák. Addig, mig a kereskedelemi jog lényegileg szokásjog volt,a vezérszerepet annak kifejlesztésében Olaszország vitte. Az olasz városok statutumai, az olasz kereskedelmi biróságok, különösen a genovai Rota döntvényei, zsinórmértékül szolgáltak egész Európában s a K. irodalma is Olaszországban vette kezdetét, s talált először tekintélyes képviselőket. Amint azonban a K. megszünt tulnyomóan szokásjog lenni s mindinkább kodifikáció tárgyává tétetett, a vezérszerep kiragadtatott Olaszország kezéből s átment Franciaországra. Ezé az érdem, hogy 1763. «Ordonnance du commerce» és a tengerjogot szabályozó 1681. «Ordonnance de la marine» megalkotásával első volt a K. önálló, kimerítő törvényesítésében. Később pedig, különösen az 1807-ben «Code de commerce» megalkotása óta oly hegemoniát gyakorolt a K. terén, hogy a legtöbb állam csak arra szorítkozott, miszerit a francia törvényhozás eredményeit több-kevesebb módosítás mellett átvegye. Igy Spanyolország az 1829., Portugália az 1833., Görögország az 1835., Németalföld az 1838., Szárdinia az 1842., Olaszország az 1865., Románia az 1840., Szerbia az 1860., Törökország az 1850. kerskedelmi törvénykönyvben; mig némely államban behozott, ahová uralma kiterjedt, ennek megszünte után is sokáig változatlanul, részben még ma is fentartotta magát. Csak legújabb időben állt be ismét némi fordulat s nyertek különösen az északi államok, a tengerjog terén Anglia, a szárazföldi kereskedelemi és váltójog terén Németország, irányadó jelentőséget. Az 1847-ben Lipcsében megalkotott közönséges német váltórendszabály és az 1857-1861. létrehozott német kereskedelmi törvénykönyv, mely mindkettő (a tengerjogi rész kivételével) Ausztriában is behozatott, oly kiváló alkotások voltak s annyira meghaladták a francia kereskedelmi törvényt, hogy az európai kereskedelmi törvényhozás további fejlődése azoknak befolyását mindenütt visszatükrözteti, sőt még Franciaországra sem maradtak hatás nélkül. Az újabb kereskedelmi törvények: az 1882. olasz, az 1885. spanyol, az 1888. portugál, az 1887. román kereskedelmi törvény, az 1872-91. keresztülvitt belga revizió, a kereskedelmi és váltójogot felölelő 1881. svájci kötelmi jog kivétel nélkül mintául fogadták el a német törvényeket s a legújabban mindinkább terjedő s a K. természete által követelt nemzetközi egyenlősítési törekvések, melyek már tekintélyes javaslatokat szültek, sőt az 1890. berni vasúti fuvarozási egyezményben fontos eredményre vezettek, a német törvényekre szintén erősen támaszkodnak. Hogy e befolyás alól a hazai K. sem vonhatta ki magát, azon a közvetlen szomszédi viszonyt és kereskedelmünknek eddigi német jellegét tekintve, akkor sem lehetne csodálkozni, ha a német jog kevésbbé tökéletes volna. Sokáig még a német jogi kifejezéseket sem tudtuk nélkülözni, aminthogy p. az 1723. LIII. t.-c., az első magyar törvény, mely tulajdonképeni kereskedelmi jogi jelentőségel bir, ékesen «Auszugalis processus»-ról szól. Sőt a bécsi kormány rajta volt, hogy az örökös tartományokban érvényes hiteltörvények hazánkra közvetlenül is kiterjesztessenek. Ez történt a különben is olasz nyelven közzétett tengerjogi törvényektől és rendeletektől eltekintve, különösen az 1763. osztrák kereskedelmi és váltórendtartásra nézve, amely Erdélyben és a Határőrvidéken hozatott be, mig később a német váltórendszabály, mint osztrák törvény, 1850. a magyar korona egész területén hatályba léptettetett. Az alkotmányos törekvések a K. kodifikálására a tulajdonképeni Magyarországon 1779. kezdődnek, amikor a kir. Kuria megbizást nyert, hogy kimerítő váltó- és kereskedelmi törvénykönyvet készítsen. A Kuria ennek meg is felelt, de sem az általa szerkesztett s 1791. az országgyülés elé terjesztett, sem egy későbbi, az 1827. VIII. t.-c. által kiküldött bizottság szerkesztette javaslat nem jutott törvényhozási elintézésre. Csak midőn az 1839-40. évi országgyülés küldött ki újabb bizottságot, sikerült Wildner Ignác bécsi ügyvéd közreműködése mellett, aki ezért magyar nemességet nyert, többrendbeli oly javaslatot elkészíteni, melyek csakhamar törvényerőre emelkedtek. Igy keletkeztek: az 1840. XV. t.-c., a váltótörvény, a XVI. t.-c. a kereskedőkről, a XVII. t.-c. a gyárak jogviszonyairól, a XVIII. t.-c. a közkeresetre összeálló társaságok jogviszonyairól, a XIX. t.-c. a kereskedői testületekről és az alkuszokról, a XX. t.-c. a fuvarosokról és a XXII. t.-c. a csődületről. Ezekből a törvényekből, melyekhez az 1841 jan. 18. kelt «Utasítás a váltóbiróságok számára», valamint az 1844. VI. t.-c. járult s melyek a váltó- és csődtörvénytől eltekintve, az abszolut korszak alatt is érvényben maradtak, állt a legújabb kodifikáció előtti magyar K., ugy azonban, hogy azoknak hatálya Erdélyre és a Határőrvidékre nem terjedt ki. Bármily nagy vívmánynak tekinthetők azonban az 1840. törvények szemben a majdnem teljesen rendezetlen korábbi jogállapottal, azoknak hiányossága és a jogegység követelménye mindinkább előtérbe helyezték a K. reformját és újabb kimerítő szabályozását. E reform többrendbeli, a német kereskedelmi és váltótörvény behozatalára irányuló kisérlet után 1872. indult meg, amikor a kormány Apáthy Istvánt bizta meg a kereskedelmi törvénykönyv alapján való kidolgozásával, mely nagyobb szaktanácskozmány által megvitatva és módosítva, mint 1875. XXXVII. t.-c. törvényerőre emelkedett. Ugyanő dolgozta ki valamivel később a közönséges német váltórendszabály alapján a váltótörvény tervezetét, mely szintén szaktanácskozmány megvitatása után, mint 1876. XXVII. t.-c. vált törvénynyé. Mindkettő lényegileg változatlanul áll még érvényben. A kereskedelmi törvény egyes részei azonban nem váltak be egészen. Igy különösen a szövetkezetekre és a biztosítása vonatkozó részek, melyekre nézve a kormány 1894. reformjavaslatokat dolgoztatott ki.
