Adó
Adó alatt minden oly közvetetlen vagy eltakart szolgáltatást értünk, melyet az állam vagy valamely más adóztatási joggal biró közjogi személyiség (törvényhatóság, világi vagy egyházi község) szükségleteinek fedezhetése végett egyenlő és általános mérvszabály szerint követel tagjaitól. Minél jobban növekednek a műveltség arányainak terjedésével az államba helyezett igények, annál fontosabb szerepük van az A.- knak az államháztartásban. A legtöbb európai államban a XVIII. század végéig, sőt hazánkban a jelen század közepéig az államjószágok s a regálék képezték az alap-bevételforrásokat, és az A.- k eme főeszközök mellett csak mint mellékes, illetőleg rendkivüli bevételek szerepeltek. Előrehaladott gazdasági és politikai viszonyok között az államjószágok pénzügyi jelentősége csaknem teljesen elenyészik, a regálék nemzetgazdasági intézményekké válnak s az államkiadások legnagyobb része az adókban találja fedezetét. Az adóztatás jogalapjára nézve a pénzügyi tudósok két pártra szakadnak. Az egyik párt (az ugynevezett viszonylagos adóelméletek) hivei az adót majd mint az államtól vett szolgálatok ellenértékét, majd pedig mint biztosítási díjat fogják fel s azt kivánják, hogy az egyegy polgár által fizetendő adóösszeg az állami intézményekből eredő haszonnak, illetőleg az adófizető javára tett állami szolgálatok költségeinek mértékéhez igazodjék. Ellenben a másik párt (az általános adóelmélet) követői az adófizetést általános polgári kötelességnek tekintik s az adóztatás jogalapját a polgároknak az államhoz való tartozóságában és az adók szükségességében találják. A viszonylagos adóelméletek hívei az állam s az alattvalók között létező közjogi és erkölcsi kapcsolatot semmibe se veszik, az állam adóztatási jogát csereügyletté változtatják és szem elől tévesztik, hogy az adóztatás első sorban nem gazdasági, hanem közjogi cselekvény. Minthogy az állam előrehaladott viszonyok közt lételét polgárainak gazdasági szolgáltatásai nélkül nem biztosíthatja, jogosan megkövetelheti, hogy fentartásához ereje és képessége arányában valamenynyi állampolgár hozzájáruljon. Ennélfogva az adófizetés, tekintet nélkül az államtól vett szolgálatokra s az állam fennállásából az egyesekre háruló előnyökre, általános polgári kötelesség és az adók jogosságának alapját szükségességükön kívül nem kell másban keresni. Az adóztatás jogalapja egyuttal annak mérvalapját is meghatározza. Az adóztatás mérvalapja a mondottak szerint nem az állami intézményekből eredő előnyök értékében, hanem a polgárok szolgáltatási képességében található fel. Az állam adóztatási joga korlátozott. Az államnak tudvalevőleg egyik főcélja: a vagyonbiztosság előmozdítása s az általános jólét fejlesztése. Minthogy pedig az adóztatás a nemzeti jövedelem egy részének elvonása az állampénztár javára, az oly adó, amely nem törődik a polgárok vagyonbiztosságával és gazdasági érdekeivel, hanem önkényileg ott és annyit vesz, a hol s amennyit talál, az állam egyik főcéljába ütközik. Az adóztatási jog - a végszükség esetét kivéve - legfeljebb addig a határig terjeszthető ki, amelyen túl az egyes gazdaságok romlása következnék be. Amaz ismérvek között, amelyek nyomán az adófizető szolgáltatási képessége meghatározható, első helyen a jövedelem áll, a miért az adóztatás főforrása a jövedelem. Azonban a szolgáltatási képességre a jövedelem nagyságán kívül a jövedelem kisebb-nagyobb bizonyossága s állandósága, az adózónak társadalmi állása, családtagjainak száma, egészségi állapota és egyéb más viszonyai is befolyást gyakorolnak: Mivel az eme tényezők szerint alakuló tényleges fizetési képességet az adóigazgatás az emberek gyarlósága miatt soha sem lesz képes pontosan meghatározni, az eszmeileg teljesen igazságos tehermegosztás elérhetetlen feladat. A tételes adórendszereknek mindamellett arra kell töretkedniök, hogy az adóközegek a tényleges szolgáltatási képességet legalább megközelítőleg állapíthassák meg.
Az A. osztályozása.
Az életben előforduló A.- k a következő csoportokba osztályozhatók: 1. Tárgyi A.-k, melyek az adófizető személyes viszonyaira (társadalmi állására, ügyességére, képzettségére, betegségére, adósságaira, a családtagok számára stb.) való tekintet nélkül valamely kereseti forrásra, gazdaságra, tárgyra (p. földbirtokra, épületre, ipari vállalatra, tőkére vagyonra, fogyasztási cikkre) vettetnek ki, úgy hogy a tárgyi adóknál az adózó személye csak mint az adótárgy esetleges birtokosa, termelője vagy fogyasztója jön figyelembe. Alakjuk szerint tárgyi adók: a hozadéki, vagyoni, fogyasztási s a forgalmi adók. De ha az adókivető közegek a hozadéki és vagyoni adók alapjának meghatározása alkalmával az adótárgyon fekvő terheket s az adózó személyes viszonyait is figyelembe vehetik, a szóban levő adók a személyi adók természetét is magukra öltik. A hozadéki A.-k az adótárgyat az adóalanytól elválasztják és nem az adózó tényleges jövedelmének, hanem csak az adótárgyak hozadékának, és pedig rendszerint nem is a tényleges, hanem csak az átlagos hozadéknak terhelését célozzák. A következetesen keresztülvitt hozadéki adók rendszerének egyes alkotórészei: a földadó, házadó, iparadó, tőkekamatadó s a munkabéradó. A vagyonadónál az adóköteles személy birtokában levő vagyon értéke az adóalap s az adókulcs a vagyonérték bizonyos hányadában van kifejezve. Fogyasztási A. minden oly adó, amely a fogyasztásban keresi az adófizetési képességet, s amely nem a vagyon, hozadék vagy jövedelem nagysága, hanem a fogyasztás terjedelme szerint sujtja az adózót. A fogyasztási adók beszedésük módja szerint vagy közvetlenek, vagy közvetettek. Közvetlen fogyasztási A. azok, amelyeket azoktól szed be az adóhatóság, akiket a törvény megadóztatni akar, p. a lakásadó, kocsiadó stb. Ellenben közvetett fogyasztási A. nem a fogyasztoktól, hanem az adóköteles cikkek tormelőitől, szállítóitól vagy eladóitól beszedett adók, p. a söradó, szeszadó, dohányadó, határvámi adó stb. A forgalmi A.: a vagyontárgyak forgalmát közvetítő cselekvényekre, jogügyletekre és tényekre vetett A., p. a vagyonátruházási, örökségi nyereményi, tőzsdei, szállítási adók. - 2. Személyi A.- k, melyek nem az adótárgy hozadéki vagy értékviszonyaihoz, hanem az adófizető személyes szolgáltatási képességéhez alkalmazkodnak, vagyis a jövedelmi adók. A jövedelmi A. ismét vagy általános vagy különös. Az általános jövedelmi A. az adófizető összes személyes jövedelmét, tekintet nélkül forrásaira, ugyanazzal az adótétellel terheli. A. különös jövedelmi adó csak a bizonyos jövedelmi forrásokból (p. a személyes szolgálatokból állandó fizetésekből, földbirtokból stb.) eredő tényleges jövedelemnek megterhelését veszi célba. Más értelemben személyi A. alatt magára az adófizető személyére rótt adókat, névszerint a fejadót, türelmi és osztály-adót szokás érteni. - A beszedés módja szempontjából az összes A.-k részint közvetlenek, részint közvetettek. Közvetlen egyenes adók azok, amelyek legalább a törvényhozó szándéka szerint azok által viselendők, akik azokat fizetni kötelesek; ellenben közvetett vagy nem-egyenes adók azok, amelyekkel a törvényhozó másokat akar megterhelni, mint akik fizetik, vagy jobban mondva, azok helyett, akikre a teherviselést később áttolják, csak előlegezik. Habár a hozadéki adók között olyanok is vannak, amelyeket közvetett úton is be lehet szedni, és a fogyasztási adók egy részét (lakásadót, cselédadót, kocsiadót stb.) az adóhatóság közvetlenül azokra veti ki, akiket a törvényhozó megadóztatni akar: a hozadéki, jövedelmi és vagyoni adókat egyenes adóknak, a fogyasztási adókat pedig közvetett adóknak szokták nevezni. Ezt a szokást az magyarázza meg, hogy a hozadéki adók beszedése rendszerint közvetlenül, s a legtöbb fogyasztási adó beszedése közvetett módon történik.
Hazánkban az adók az 1848-ik év előtt alárendelt jelentöséggel birtak. Valamint minden középkori államháztartásban, nálunk is az állambirtok volt a legfőbb bevételi forrás. Ehhez járultak a nagyobb kir. haszonvételek, névszerint a harmincadnak nevezett határvámok s a sójövedelem, a nemesi birtokok térületén létező bányák után fizetett illeték, a pénzverésből és később a postából szerzett jövedelem, a városi földadó, a megüresedett egyházi javadalmak és egyéb csekély jelentőségü esetleges bevételek. A tulajdonképi országos adónak első nyomával törvénykönyvünkben csak l. Károly dekretumában (1342. XIX.) találkozunk, mely az elterjedt pénzhamisításból származott veszteségek pótlása végett «lucrum camerae» név alatt minden paraszt-portára, vagyis oly kapura, amelyen egy szénával vagy gabonával terhelt szekér átmehetett, évenkint 18 dénár adót vetett. Ez az adó azonban már korábban is fennállott, mert ugyanez a törvény azt rendeli, hogy azokon a vidékeken, ahol fa hiánya miatt kapuk nincsenek, a kamarai nyereség a régi szokás szerint hajtandó be. Az adótétel időről-időre emelkedett, úgy hogy Mátyás alatt 1 forintot, majd később 3, sőt rendkívüli szükséglet idején 9 forintot is tett. A lucrum camerae-t a királyok az országgyülés hozzájárulása nélkül is szedhették, amig a hadviselési költségek fedezésére rendelt segélyösszegek(subsidium) szedése az országgyülés beleegyezéséhez volt kötve. Kezdetben a lucrum camerae és a szubszidium külön kezelés alatt állottak, 1593 óta a két adónem egygyé olvasztatott. Ez év óta a lucrum camerae elnevezése nem fordul elő a törvényekben s az adó majd «contributio»-, majd «subsidium»-nak neveztetik. Az 1715-ik évben behozott állandó hadsereg szükségletének fedezésére a szubszidiumok helyébe az országgyülés hadi adót ajánlott meg, mely kezdetben, a pénzhiányra való tekintettel, bizonyos mennyiségü lótartási és katonai élelmezési adagokból (porciókból) állott. Az 1722. évben tulnyomó részben készpénzre változtatták.A nemesek tulajdonképi országos adót nem fizettek. Azonban az országgyülés kivételesen, rendkivüli szükséglet idején a nemesek által is fizetendő szubszidiumokat is megszavazott. A tkpi A.-ra vonatkozó mentesség a különböző időszakokban eltérő értelmezést nyert. Kezdetben az adómentesség személyhez volt kötve és minden nemes, akár volt birtokos, akár nem, s akár nemesi birtokon, akár királyi városban lakott, nem tartozott adót fizetni; azonban az 1405. évtől kezdve a királyi városokban lakott nemesek adókötelesek voltak. A személyhez kötött adómentesség később a nemesek által birt allodiális javakra ment át; de azok a nemesi birtokok, amelyeket jobbágyok műveltek s amelyektől úrbéri szolgáltatás követeltetett, adó alá tartoztak. Az 1647. évi XXVI. t.-c. az A.-t minden armalista nemesre kiterjeszti. Ezt a törvényt az 1723. évi VI. törv.-cikk oda módosítja, hogy az armalista-nemesek hadi adót nem csak házi (vármegyei) adót tartoznak fizetni. Azokra a nemesekre nézve, akiknek úrbéri birtokuk volt, különböző volt a gyakorlat. A tiszai vármegyék eme birtokok után nem követeltek se hadi, se házi adót; azonban a legtöbb dunai vármegye a nemesektől az úrbéri földek után hadi és házi adót is szedett. Ennek az egyenlőtlen eljárásnak csak az 1836. XI. t.-c. vetett véget; mely az úrbéri földek után a nemeseket mind a hadi, mind a házi pénztár javára megadóztatni rendelte. Az országgyülés által időről-időre megállapított adóöszszeg a porták alapján a megyékre és sz. kir. városokra osztatott fel. A porta fogalma a különböző időszakokban eltérő jelentéssel birt. Eredetileg egy jobbágyi házat és telket jelentett; az 1609-ik év óta 4 paraszt-udvar és 12 zsellérház vétetett egy portának. Az 1647. XXXVI. t.-c. uj porta-összeirást rendelt el, olyképen, hogy egy portába oly jobbágyokból, akik 4-6 ökörrel járnak, négy, 2 ökrösökből nyolc jobbágy és marhátlan jobbágyok és zsellérek közül 16 vétessék. Később a porta képzeleti egységgé változott, amely egység az adókötelesek fizetési képességét fejezte ki. Az egész országra bizonyos portaszám vétetvén fel, a megajánlott adóösszeg ugyanennyi részre osztatott fel s a hány portát rovott az országgyülés valamely vármegyére vagy kir. városra, annyiszor kellett az illető törvényhatóságnak az egy-egy portára eső hányadot lefizetni. Az országgyülés 1715-ben és másodszor 1825-ben a porták felosztásának átvizsgálását rendelte el. Az átvizsgálás meg is történt, de a hamis bevallások miatt nem lehetett a kivetés alapjául felhasználni és 1830. és 1836-ban a rendek a nádort kérték fel, hogy a portákat a régi alapokon osztassa fel a vármegyék, kerületek és kir. városok közt. A porták száma az 1696-ik évben 8000-et, 1723-tól 1791-ig Horvátország nélkül 5661 3/4 et, 1791-től 1849-ig Magyar- és Horvátországban 6346 1/8-ot tett. Az egyes községekre eső adónak kulcsául a rovások. az u. n. dikák szolgáltak. A vármegye maga határozta meg dikáinak számát, valamint azt, hogy mennyi adótárgy teszen egy dikát. A vármegyére kirótt adóilletőség annyi részre osztatott, amennyi dikája volt a vármegyének, s ahány dikája volt valamely községnek, annyiszor kellett az egy dikára eső összeget fizetnie. A régi időben történt dikális összeírások módjára nézve nincs biztos adatunk. 1715 óta rendesen 90 rovat vétetett fel, melyekben fel voltak jegyezve az adókötelesek 18-60 éves korukig, továbbá a marhák, lovak, juhok, sertések, méhkasok száma, a vetésekből várható haszon, fáizási, korcsmai, malomi haszonvételek stb. Az adót az országgyülés rendszerint csak egy évre ajánlotta meg, olykor azonban több esztendőre. Az 1790/1. XIX. t.-c. elrendelte, hogy az adó egyik országgyüléstől a másikig és nem hosszabb időre ajánlható meg. Szubszidium, illetőleg hadi adó cimén az országgyülés a mutatkozó szükség szerint nagyon különböző összegeket ajánlott meg. 1692-ben 2 millió frt és 43,160 porció osztatott fel a törvényhatóságok közt; 1698-ban négy millió, 1764-ben 3,9 millió, 1791-ben 4,39 millió, 1802-ben 5 millió forintot tett az országos adó. Az 1825/7-ki országgyülés konvencionális értékben 4.395244 frt adót és 75000 frt hadfogadási segélyt ajánlott meg s ez az összeg megmaradt az 1849-ik évig.
Az 1849-ik évben Magyarország a bécsi kormány alá helyeztetvén, az osztrák birodalmi adók és más állami bevételek reánk is kiterjesztettek s az osztrák uralom idejéből származó adórendszer, eltekintve az adóteher igazságosabb megosztására s a bevétel szaporítására irányuló 1875. évi adótörvények által eszközölt lényeges módosításoktól s az 1875., 1879. és 1880. években behozott uj adónemektől, még ma is érvényben van. Az 1874. év végéig nálunk négy egyenes adó állott fenn, u. m. a föld-, ház-, jövedelmi és a személyes kereseti A. 1875-ben egyenes adóink jelentékeny átalakuláson mentek keresztül. A személyes kereseti adó az ujonan alkotott kereseti adóba ment át; a volt jövedelmi adó, mely az iparjövedelemre, állandó fizetésekre s a kamatjövedelemre terjedt ki, részint az uj kereseti adóba olvadt be, részint három önálló adónemmé (tőkekamat- és járadékadóvá, bányaadóvá s a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adójává) alakult át. Az 1875. évi adótörvények uj adónemeket is hoztak be, jelesül a szállítási, vadászati és lőfegyver-A.-t s a cselédtartásra, kocsi- és lótartásra, tekeasztalokra és játékhelyiségekre rótt fényüzési A.-kat, mely utóbbiakat azonban öt évi fennállásuk után az 1879. XLVIII t.-c. hatályon kivül helyezte. A hozadéki törzsadókat bizonyos százalékkal felemelő általános jöv. pótadót az 1875. XLVII. t.-c., a nyereményadót az 1879. XLIX. t.-c., végre a hadmentességi dijat az 1880. XXV II. t.-c. léptette életbe. Egyenes adóink tényleges eredménye az 1868-ik évtől 1890-ig 61,5 millió forintról 101 millió forintra emelkedett. Az 1890-ik évi eredmény az egyes adónemek között igy oszlott meg: Földadó: 34.780339 frt; Kereseti adó: 19.666863; Ált. jövedelmi pótadó: 16.811814; Házadó: 10.672499; Szállítási adó: 6.314699; Tőkekamat- és járadékadó: 4.563217; Nyilvános számadásra köt. vállalatok adója: 3.466276; Hadmentességi dij: 2.450578; Vadászati és fegyveradó: 465235; Nyereményadó: 215964 . Bányaadó: 142122; Késedelmi kamatok: 1.300489 .
