trágyázás, ganézás
trágyázás, ganézás: a szántó- és veteményföldek állati ürülékkel, ill. állati ürülék és alom keverékéből keletkezett istállótrágyával vagy egyéb szerves anyag (magas tarló, hamu stb.) ráhordásával, beszántásával történő termékennyé tétele. A nagy ókori, folyam menti birodalmak földművesei már ismerték a talaj termőképességének valamilyen módon való pótlását (természetes áradás, állati trágya stb.). A talajváltó gazdálkodásban a frissen feltört szántót néhány esztendeig – míg ki nem merült – művelték, majd több évig pihenni hagyták. Új termőhelyet kerestek és több esztendő után tértek ismét vissza az előzőleg parlagon hagyott földekre (→ parlagoló rendszer). A középkori magyar gazdálkodásban a már művelésre feltört és a talajváltó gazdálkodás parlagon hagyott, majd ismételten fölszántott helyének egyaránt → telek (lat. terra fimata, terra culta) volt a neve. Ennek emléke jelentésátvitellel ma is él a nyelvjárásokban (D-Alföld) telek trágya, trágyás föld jelentésben. A parlagoló rendszert váltó nyomásos gazdálkodásban a talajerő-utánpótlást továbbra is elsősorban az ugarnak hagyott földdarab rendszeres pihentetése jelentette. – A trágyázásnak a 18–19. sz.-ban a legegyszerűbb formája az állatoknak az ugarföldeken vagy a tarlón éjszakáztatása és legeltetése volt. A gulyát építmény nélkül pihentették éjszakánként változó helyen (hálatás, fektetés). A nyelvterület keleti felén ma is szokásban van, hogy a juhokat fedetlen karámban, kosárban (→ kosarazás) éjszakáztatják. A kosarat két-három naponként új helyen állítják fel a szántóföldön. A földtulajdonos gazda a kosaraztatásért fizet a juhásznak, vagy a juhászok éppen a juhok gazdáinak földjein kosaraztatnak. Az istállótrágyával történő rendszeres és alapos trágyázás a szőlővidékeken a középkortól ismeretes, de országszerte csak a 18. sz.-tól terjedt el, különösen az Alföldön általánosnak csak a múlt század végétől mondható. Korábban a szarvasmarhatrágyát a tüzelőben szegény vidékeken szárítva eltüzelték (→ árvagané) vagy föltöltésre, kerítéskészítésre használták. – A parasztgazdaságban az istállótrágyát egész éven át a gazdasági udvarban álló trágyadombba (ganédomb) hányták, vagy szabályos, megközelítően tégla alakú halomba, szarvasba rakták. A trágyát a szántóföldre ősszel, télen vagy tavasszal erre a célra átalakított vagy felszerelt szekéren, szánon, a nehezen megközelíthető hegyoldalakra emberi erővel (hátikosárban, ponyvában) hordták ki. A kihordott trágyát a szántóföld szélén ismét szabályos dombba vagy azonnal kisebb halmokba (kupac, csirke) rakták. Később (1–2 nap múlva) ezekből a kupacokból villával terítették szét egyenletesen a szántóföldön. Országszerte leginkább használt trágya a szarvasmarha-ürülékből szalmával vagy lombbal keveredett istállótrágya. Erdős vidékeken összegyűjtött lehullott falevelekkel is trágyáztak. – Haszna szerint megkülönböztetik a lótrágyát (általában kevésbé hatékonynak tartják de üveges száradása miatt mindenfelé elterjedt tapasztóanyag), a disznótrágyát (sok helyen a legértékesebbnek ismerik), a juhtrágyát, a baromfi és a galamb trágyáját, melyet inkább házikertekben alkalmaznak. – A magyar paraszti gazdaságokban a 20. sz. elejére országszerte az a norma alakult ki, hogy a közepes termőképességű földeket általában 3–4 évenként megtrágyázzák. Tájanként, vidékenként változik, milyen termény alá trágyáznak, rendszerint attól függően, hogy mi a vidék legfontosabb vagy legbecsültebb terméke. Trágyázásra szolgált a múlt században még országszerte a sarlós aratással magasra hagyott tarló földbeszántása, néhol leégetése (tarlóégetés) is. Kisebb mennyiségű fahamunak kerti trágyául használata szintén általános trágyázási mód. – Az alföldi szikes területek javítására már a 18. sz.-tól gondoltak, de jelentős kezdeményezésre csak Szarvas környékén került sor → digózással. A szikes földrétegeket mélyen beleforgatták a talajba. Nagy költsége miatt azonban csak néhány nagyobb birtokon és módosabb parasztgazdaságban korlátozott területen alkalmazták. – Elhullott, állatokat ugyancsak trágyázási céllal gyümölcsfák gyökereihez szoktak elásni. – A műtrágya használata uradalmi példák és a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására paraszti szinten a múlt század végén a Ny-mo.-i megyékben jelent meg. Azonban lassan terjedt s csak az 1950-es években vált általánossá. Ugyancsak a nagyüzemi gazdálkodás és a szervezett gazdaoktatás terjesztette el elsősorban a homoki területeken (Nyírség, D-Somogy, Duna–Tisza köze) a zöldtrágyázást. Néhol az 1920–30-as évektől általánossá vált az édes (Lupinus luterus) és keserű → csillagfürt (Lupinus albus) tarlóba vetése és zölden alászántása. – A 20. sz. első évtizedeiben – valószínűleg a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására – a nyugati és É-mo.-i falvakban a trágyadomb mellé ásott gödrökbe (kutakba) összegyűlt trágyalét rétekre hordták ki és talajfeljavítás céljából szétöntözték. A trágya legintenzívebb használatát a veteményes kertekben dolgozó parasztok és kertészek, a trágyafűtésű melegággyal dolgozó → bolgárkertészek és a hajtatásos → zöldségtermesztéssel foglalkozó termelők valósították meg. – Irod. Balassa Iván: A debreceni cívis földművelés munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940); Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Földes László: A telek ’földterület’ jelentéstörténete (Magy. Nyelv, 1971); Dorogi Márton: A csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban (Ethn., 1978).
Ganéteregető gereblye és trágyázáshoz is használt lapát (Átány, Heves m., általános forma)
Trágyahordás saroglyával (Átány, Heves m.)
A trágya szétszórása (Szabolcsveresmart, Szabolcs-Szatmár m., 1965)
Kósa László
