rontás másra hárítása
rontás másra hárítása: a → rontás eredményének tulajdonított bajok közül főleg a bőrbetegségek (leginkább lábon lévő fekélyek, sebek) egyik, még a 20. sz.-ban is országszerte általánosan elterjedt gyógymódja volt. Leggyakoribb formája: különböző gyógyhatásúnak tartott szerekkel készült fürdőben (→ fürdés) lemosták a beteg testrészt; majd a főzetet a → keresztútra vagy más olyan helyre öntötték, ahol valaki beleléphetett. Leginkább különböző → hüvelyeseket főztek össze, de előfordult köles, búza, árpa, gyógyfüvek, széna stb. főzete is. A kiöntött főzet neve általában rontás, ezenkívül öntés (Dunántúl), tétemény (D-Alföld), csinálmány (Erdély). Gyakori volt e célra alkalmasnak ismert tárgyakkal a beteg bőrfelület megérintése, megdörzsölése, megkerekítése, majd a tárgy keresztútra vagy más olyan helyre dobása, ahol valaki hozzáérhetett, felvehette. E célra használt eszközök: alma, pénz, ruhadarab, szalag, fésű stb.; továbbá a → rontó bábu. A hit szerint a rontás arra hárul át, aki a kiöntött folyadékkal, eldobott tárgyakkal legelőször érintkezésbe kerül. Ennek megfelelően elterjedt volt a hit, amely szerint óvakodni kell a – főleg a keresztúton – talált tárgyak megérintésétől. A nyelvterület D-i részén a tétemény kiöntését természetfeletti lények, a → szépasszonynak is tulajdonították; ennek megfelelően átvitt értelemben is használták a „szépasszonyok táljába lépett” kifejezést, bármilyen baj, de főleg a láb bőrfelületén keletkezett bajok esetén. – Irod. Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940).
Pócs Éva
