kerítés | Magyar néprajzi lexikon

Teljes szövegű keresés

kerítés: udvar, kert, szántóföld, kaszáló, belterület, állattartást, raktározást szolgáló terület, telekrész lezárását szolgáló építmény. Okleveles adatok tanúsága szerint már a 15. sz. végén használt szó. A kerítés egyéb elnevezései: kert, kertelet, gát, gyepű, garád, berena, verje, lészka, sövény, sorompó, palánk, porgolát, prostya, tanorok. Régebben – sok helyen még a múlt században is – a falut egy közös, közösen épített kerítés vette körül sövényből vagy tüskéből (→ falukerítés). A falu körül vont kerítésen kisebb → hágcsók szolgáltak a gyalogos átjárásra és kapuk (→ falukapu) a járművek és az állatok kihajtására. – A „kerítésen belül” ebben az időben a falunak lakóházakkal beépített vagy beépíthető részét jelentette, amit ma belterületnek neveznek. Külön kerítést emeltek a szőlőhegyek és zöldségeskertek köré, olykor a kaszálók és állandó használatba vett szántók köré is. Természetesen nemcsak a falunak, hanem magányos telepnek, tanyának is lehetett kerítése, de minthogy ennek építése és fenntartása aránylag költséges és munkaigényes volt, ez sokszor elmaradt. A falun belül, az egyes udvarokon, először a soros településeken alkalmazták a kerítést abból a célból, hogy a lakóházat és a szorosan vett udvart elválasszák a hátsó telektől, a szénás- és gyümölcsöskerttől. Pl. a lakóház végébe, annak tengelyével keresztbe nagy csűrt építettek a fenti célból, és ha a csűr nem fogta át a telek egész szélességét, kétoldalt kerítést húztak a csűrtől a szomszéd csűrjéig. Így az utcával párhuzamos hosszú kerítés és csűrsor keletkezett az udvarok végében. A fejlődés következő – mintegy kétszáz év előtti – lépése volt a teleknek a szomszéd telkétől kerítéssel való elválasztása, az utca felőli rész teljes nyitva hagyásával. Ilyenkor már a kerítés a telki tulajdon határát jelölte, melynek elmozdítása népi felfogás szerint is büntetendő hatalmaskodás volt. – A kerítésépítés egyik jele a telek tulajdonbavételének, különösen a beltelekének. A Kiskunságban a szomszéd telektől elválasztó kerítést a „keleti” szomszéd tartozott felépíteni. Régebben közvetlenül a kerítés mellé is lehetett bármilyen épületet emelni. Újabban csak féltetős kisebb épületeket. Szemétdombot, árnyékszéket, kukoricagórét csak a kerítéstől 5 méterre szabad létesíteni. Csak a múlt században vált szokásossá, főleg az Alföld nagy faluvárosaiban, a teleknek az utca felőli részére is kerítést emelni úgy, hogy ott a deszkakerítések sora szinte falként választotta el az udvarokat az utcától. A kerítés már a 18. sz.-ban is értéket jelentett, amit az ingatlan becslésénél kiemeltek. – A kerítés készülhet élő fák, bokrok telepítésével vagy irtáskori megtartásával (töviskerítés, lícium, fűzbokrok stb.), árokásással, földhányással, trágya felhalmozásával, kő összerakásával. (Gyakran ezeket a módozatokat együttesen, vegyesen használják.) Erdőben gazdagabb vidékeinken a kerítés legfontosabb anyaga a fa volt. Készítették boronatechnikával, zsilipeléssel, rudazat összeállításával, hasítványok földbe ásásával, léc és deszka gerenda-oszlopvázra szerelésével. Azokon a vidékeken, ahol az erdőtakaró elpusztult, de bokros ártéri terület rendelkezésre állt, vagy az erdőllést gallyvágásra korlátozták, sövénykerítés építése vált gyakorivá. A 18–19. sz.-ból sok vidékünkről, főleg a Sárrétről van adat a nádnak mint a kerítés építőanyagának felhasználására. Omladékos, lemezes szerkezetű kőzetek előfordulási helyein (pl. É-Dunántúl, Bakony vidéke) divatos volt kőkerítések emelése, amelyeket nagyon gyakran léc-, deszkaelemek beépítésével egészítettek ki. Kifejezetten falazatszerű kerítést is építettek: szalmás sárból rakták, döngölt földből verték, vályogból, téglából s természetesen kőből. Az utóbbi évtizedekben megnőtt a fejtett kőből készített kerítések száma. A falazott kerítéseket gondosan tapasztották-vakolták, mázolták-meszelték. Az időjárással szembeni ellenállóságát szalma-, nád-, kukoricaszár-, sás-, deszka-, cserép- vagy tapasztott vízvetős, csepegős tetők beépítésével egészítették ki. A gőzüzemű fűrészmalmok elterjedésével, a deszkakereskedelem megszervezésével országszerte elterjedtek a sokszor díszes kivitelű deszkakerítések, viszont a két világháború között használatuk a nyersanyagbázis szűkülése miatt visszaszorult. Közben terjedni kezdtek a betonelemekből állított kerítések. A 19. sz. végére megnövekedett az igényesebb, tehetősebb építtetők körében a kovácsoltvas kerítések iránti kereslet. A II. világháború után vasvázas, csővázas, valamint csömöszölt beton kerítések is kedveltekké váltak, napjainkban is ezzel váltják fel a még meglevő hagyományos kerítésváltozatokat. Századunk első felében gyakori volt, de ma már alárendeltebb szerepe van a dróthálóból faoszlopokra feszített kerítéseknek. Ez a típus váltotta fel a különféle, kifejezetten gazdasági rendeltetésű (kerti, szőlőbeli, gyümölcsösbeli parcellák stb.) kerítéseket. Újabban a legkülönbözőbb anyagokból készült kerítések bizonyos fokú fényűzés, státusszimbólum jelleget öltöttek. – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Kerítés: 1. Favázas gallykerítés („bükdösött kerítés”), 2. léckerítés, 3. sövénykerítés, 4. zsilipelt kerítés („rakáskerítés”), 5–6. deszkakerítés, 7–8. „hasoványkerítés” (Göcsej, Zala m.)