fejkendő
fejkendő: a nők fejét borító, különböző méretű, ritkán hosszúkás, általában négyzet alakú lepel, melyet átlósan összehajtva vagy hajtás nélkül rögzítettek a → kontyra. Egyéb elnevezései: fejre való kendő, féruha, fedél, fidel, bibor, ruva. A 16–17. sz.-i úri viselethez hasonlóan a paraszti női fejviseletben csaknem a múlt század közepéig viselték a kivarrott és csipkével díszített fehér patyolat, majd batiszt és tüll feklendőt is. A korábban csak hétköznapra felkötött színes, tarka (kékfestő) fejkendők mellett, a múlt század végén ünnepeken országszerte közkedveltek lettek a finomabb selyem, kasmír, rojtos szélű fejkendők és téli változataik, amelyeket posztóból, gyapjúból készítettek. – Az átlósan háromszögűre hajtott fejkendőt a → főkötő felett a tarkón hátrakötötték, csárdásos, menyecskésre kötött (Felvidék) fejkendőnek is nevezve. A főkötőre áll alá való (Martos), elöl hajtogatott, megtűzött vagy megkötött fejkendőt is teríthettek. A fejkendőt előbb a felső főkötő, majd egyre gyakrabban az alsó főkötő helyett is használták. A fejkendő kötési módja helyi ötletek adta formában állandósulhatott, mint a kapuvári cucáskendő kötése, és használatra rögzítetten előkészítve átmenetet is képezhetett a főkötők felé, sőt felső főkötővé is módosulhatott. Ide sorolható az ún. hosszú kendő: kb. 2–3 m hosszú, fél m széles, keskeny végén esetleg kivarrt fejkendő, amelyet egyszerűen fejre borítva, nyak köré tekerve, ill. fejtetőre hajtogatva viseltek az asszonyok. – A kontyra tűzött, elöl kézzel összefogott fidél (Alföld), férevető, takarító (Somogy m.), köcöle (Őrség) használata általános volt. – A nyak köré tekert, elől lelógó vagy ruha alá fogott hosszú kendő, a felföldi bulázó, fidel, a körösfői kontyoló fátyol („dulandlé”) különböző megkötési módja szórványosan jelentkezett a 17–18. sz.-tól a magyar női fejviseletben. Szintén nyak köré tekert, de díszes fejű tűkkel rögzített hosszú kendőt viseltek Erdély K-i sarkában és a D-Dunántúlon. A bogláros tűkkel megfogott → bíbort, a tekerődzőfátyolt a sárközi, érsekcsanádi menyecskék még a 20. sz.-ban is felvették. A hosszú kendőnek pacsa, → hátravető elnevezése és a 16. sz.-i Itáliában is ismert sajátos, fejtetőre hajtogatott, szögletesre merevített formája talán a 18. sz. végére jutott el a DNy-dunántúli parasztasszonyok fejviseletébe, és csak a 19. sz. végén szűnt meg divatja. – A hosszú kendő általában az új asszonyt illette meg, akár az újmenyecske-főkötő. Ilyen jelleggel a 19. sz. közepétől a fátyol vette át fokozatosan a szerepét. – Irod. U. Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937); Gönyey Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához (Népr. Ért., 1940); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).
Fiatalasszony menyecskére kötött fejkendőben (Őrhalom, Nógrád m.)
Fejkendő. Asszony áll alá hajtogatott kendőben (Martos, v. Komárom. m.)
Menyecskekendő megkötése (Rimóc, Nógrád m.)
Menyecske ünnepi kendőviselete (Tard, Borsod m., 1941) – Idős asszony tarkón megkötött kendőben (Törökkoppány, Somogy m.) – Alsó képek: Asszony áll alatt megkötött kendőben (Hugyag, Nógrád m., 1910) – Idős asszony áll alatt megkötött fehér kendőben (Kórogy v. Szerém m., 1910)
Flórián Mária
