Teremtéstörténet
Teremtéstörténet Nagyobb, összefüggő teológiai kijelentéseket a világ és az ember megteremtéséről csak az ún. Papi (P; 1Móz 1,1-2,4a) és Jahvista (J; 1Móz 2,4b-25) alapirat tesz. A két irat kora, nyelve, stílusa, képzetvilága erősen eltér egymástól, az eltéréseket azonban nem szabad értelmezési elvként felhasználni, és a két leírást a »fejlődés« egy-egy állomásának tekinteni. Ha eltérő módon is, de mindkét leírás az embernek férfiúvá és nővé való megteremtését tekinti a teremtés csúcsának. Mindkettő Isten színe elé állítja a világot és az embert, hogy ezáltal bemutassa azt az univerzális valóságot, amelyben minden létező Istennel áll kapcsolatban. A teremtéstörténetnek a Pent élére helyezése azt akarja kifejezni, hogy az az Isten, aki Izráelt kiszabadította Egyiptomból, egyúttal a világ teremtője is. A teremtéstörténet nem izráeli specialitás, hanem szinte minden vallásban megtalálható. A teremtéstörténettel Izráel az emberiség ősi tradícióihoz kapcsolódik.
1. a) Az 1Móz 1,1-2,4a-ban található teremtéstörténet (P) olyan intenzíven dolgozta fel az általa ismert tradíciókat (felépítés, szóhasználat stb.), hogy ezáltal egy különleges, prózát és költészetet ötvöző, ünnepélyes monotóniát sugárzó leírás keletkezett, amely emlékeztet a genealógiák stílusára (1Móz 5, P!). Felépítése a következő: felirat (1,1) - a teremtés előtti állapot (1,2) - a világosság elválasztása a sötétségtől (1. nap, 1,3-5) - boltozat a vizek között, »firmamentum« (2. nap, 1,6-8) - tenger (levegőég), szárazföld; a növények (3. nap, 1,9- 13) - Nap, Hold, csillagok (4. nap, 1,14-19) - vízi állatok, égi madarak (5. nap, 1,20-23) - szárazföldi állatok, ember (6. nap, 1,24-31) - részfelirat: a teremtés művének befejezése (2,1) - Isten megpihen alkotó munkája után (7. nap, 2,2-3) - lezárás (2,4a).
b) A P nem csupán a világra vonatkozó ókori ismereteket integrálta, hanem Izráel megléte előtti és Izráelen kívüli képzeteket is feldolgozott. Mindezt egy olyan keretben rendezte el, ami P egész teológiájára jellemző. Számára minden esemény Isten parancsoló szavára történik. Az egész leírást a következő keretbe illeszti: 1. bevezetés (ezt mondta Isten) - 2. parancs (legyen, gyűljenek, növesszen stb.) 3. a parancs megvalósulása (lett, és úgy történt stb.) - 4. minősítés (látta Isten, hogy jó) - 5. besorolás (így lett este, és lett reggel... nap). P arra használja fel ezt a keretet, hogy a feldolgozott tradíció(ka)t egy hétnapos sémába illessze. Egyúttal azonban megőrizte a Teremtő megpihenésének motívumát. A hétnapos séma a teremtésnek történés-jelleget adott, mivel az egész teremtés az adott idői kereten belül céljához érkezik. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy Isten tevékenysége mind a teremtett világban, mind pedig a történelemben bizonyos céllal történt és történik folyamatosan.
c) Megjegyzések az egyes teremtési aktusokhoz. 1,2: az ősvíz és a sötétség más kozmogóniákban is együtt fordul elő (Babilon); a creatio ex nihilo kérdésével nem foglalkozik a szöveg. Isten teremtette a világot - ezzel mindent elmondtunk, amit ember elmondhat. 1,3-5: A világosság elválasztása a sötétségtől a további teremtési tettek előfeltétele, mivel az éjszaka és a nappal váltakozásával megteremtődik az idő, amelyben az események lejátszódnak. 1,6-8: Isten kijelöli az életellenes erők között az ember életterét. 1,9k: A három elválasztás (sötétség - világosság, fent - lent, víz - szárazföld) az élet három alapkategóriáját adja. 1,11-13: A »növesszen a föld növényeket« kifejezés ősi képzeteket őrzött meg (a növények keletkezése a földből). A növények (és az állatok) »fajták« szerint való rendezése bizonyos természettudományos alapismeretekre utal. 1,14-19: A szakasz azért ilyen hosszú, mivel általános ókori K-i képzeteket von kétségbe: az égitestek nem istenek, hanem »világító testek«. P itt babiloni képzeteket tárgyal részletesen, de anélkül, hogy a Nap vagy a Hold nevét egyszer is említené. Az ember sorsát nem az égbolt istenei határozzák meg, hanem Isten. 1,20-23.24k: Az élőlények megteremtéséhez f'ontos az áldás, amely a szaporodás képességét adja. 1,26-31: Az embert Isten munkatársul teremtette. Embervoltát az Istennel való kapcsolatában élheti meg. Ez az ember »istenképűségének« (celem celóhim) az értelme. 2,1-3: A leírás feltételezi a szombat meglétét. Munkanap és ünnepnap összetartozik, mert a munkanapok célja az ünneplés.
2. a) J nem a P »folytatása«, hanem önálló történet, amely az enber megteremtését mondja el. A leírás tagolása: bevezetés (2,4b-6); az ember megformálása két mozzanatban: »megformálta« a föld porából és »élet leheletét« lehelte az orrába (2,7ab) - eredmény: »így lett az ember élőlénnyé« (2,7c); Isten egy kertet ültet és odahelyezi az embert (2,8) - eredmény: »nem jó az embernek egyedül lenni« (2,18); Isten állatokat formált és az emberhez vezeti őket (2,19-20a) - eredmény: ezek nem az emberhez illő segítőtársak (2,20b); Isten megteremti az asszonyt (2,21-22) - eredmény: »ez most már csontomból való csont« (2,23).
b) Megjegyzések J teremtéstörténetéhez: 2,5: J-t elsősorban az ember megteremtése érdekli. A növényeknek és az állatoknak egészen más jelentőségük van, mint P-ben. J teremtéstörténete szerint a teremtés kezdetén a földön még nincsenek kultúrnövények, a sztyeppei fű is csak az esőzések hatására támad majd életre (P-nél a víz az életellenes őskáosz). 2,7: Az ember porból (cadámáh) formáltatása jelzi az ember esendő-anyagi mivoltát. Az »élet lehelete« (nismat hajjim) kifejezés nem Isten »lelkére« utal, és nem is az ember »halhatatlanságára,« hanem így elevenedett meg, lett valóságos élőlénnyé a por-ember. Azért lehet élő lény, mivel Isten életet lehelt belé. Az állat ugyanúgy élő lény (nefes hajjáh), mint az ember (vö. 1Móz 1,30 és 2,7). Az embert az állatoktól az istenképűség különbözteti meg. Isten eredetileg sem teremtette az embert »halhatatlannak«, bár az 1Móz 4-ből kikövetkeztethetjük, hogy hosszabb és életerősebb földi létet szánt neki. 2,8-15: A kert Édenben, azaz K-en volt. A MUNKA Isten alapvető megbízatása, az ember életéhez kezdettől fogva hozzátartozik. 2,16k: Az emberléthez hozzátartozik az, hogy ügyel az Isten által megvont határokra (»jó és gonosz tudásának fája.«). A tiltott fa gyümölcséből való evés azt jelenti, hogy az ember nem tiszteli Isten Isten-voltát. A kilátásba helyezett büntetés még nem következik be, Isten »kegyelmi időt« ad. 2,18-20: A névadás által az állatok az emberi környezet részévé válnak. Az állatok neve nyilvánvalóvá teszi, hogy egyik sem illő segítőtársa az embernek. 2,23: A felkiáltás bizonyítja, hogy az ember megteremtése céljához érkezett.
VG
