Keresztre feszítés
Keresztre feszítés Kivégzési módként valószínűleg a perzsák alkalmazták először a keresztre feszítést. De alkalmazta Nagy Sándor is (ld. ott), majd utódai, a diadokhoszok (ld. ott), valamint a punok és különösen is a rómaiak. A görögök csak rabszolgákat és barbárokat végeztek ki így, görögöket soha. Hasonló volt a helyzet a rómaiaknál is: római polgárjoggal rendelkező szabad embereket általában nem végeztek ki ilyen módon. A keresztre feszítés a római provinciákban a rend és a biztonság megőrzésének leghatásosabb eszköze volt. Különösen is az államhatalom ellen irányuló rabszolgalázadások leverése után alkalmazták.
A zsidó büntetőjog nem ismerte a keresztre feszítést mint kivégzési módot. Bár a mózesi törvényekben is olvashatunk arról, hogy a halálra kövezett istenkáromlók holttestét fára kell függeszteni (5Móz 21,23), ezzel azonban csupán a meghalt ember gyalázatát akarták növelni. A fára függesztéssel ui. a kivégzett ember »Isten előtt átkozott« lett (5Móz 21,23; 2Sám 21,6.9). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsidóság ne ismerte volna ezt a kivégzési módot, hiszen a rómaiak, de már előtte I. Alexander makkabeus király (ld. MAKKABEUSOK) is alkalmazta lázadók és szabadságharcosok kivégzésekor (Josephus Flavius: A zsidók története c. munkája 13,380). Ismerte a Jézus korabeli zsidóság is, ezért követelhették Pilátustól Jézus keresztre feszítését (Mk 15,13 par. vö. ApCsel 5,37: Galileai Júdás kivégzése, Josephus Flavius: A zsidó háború c. műve 18,1.1; 20,5.2).
Jézust római szokás szerint feszítették keresztre az elítéltetése után (Mt 27,31; Mk 15,20). A keresztre feszítés előtt szokás szerint megkorbácsolták az elítéltet és gúnyt űztek belőle (Lk 23,16.22kk; Jn l9,1kk). Ezután a kivégzőhelyre vezették, miközben magával kellett vinnie a felfeszítéshez szükséges keresztgerendát (lat. patibulum). Itt levetkőztették (Mt 27,35) és széttárt karjait a földre fektetett keresztgerendához kötözték, vagy szegezték. Jézus kezeit odaszegezték, erre utal Lk 24,39 és Jn 20,25. Ezután a keresztgerendát a rajta függő testtel együtt felhúzták a már földbe rögzített tartógerendára (Jn 21,18) és odaerősítették. A tartóoszlop közepe táján volt egy kiálló facsonk, amely a függeszkedő testet megtámasztotta. Az elítéltetés okát egy fehér gipsszel bevont táblára írták jól látható, fekete betűkkel, és az elítélt feje fölé függesztették (Mt 27,37 par). Ez a vádirat (lat. titulus) Jézus esetében három nyelven volt megfogalmazva: görögül, latinul és arámul (»héberül«, vö. Jn 19,20).
Bár Jézus keresztre feszítése teljességgel megfelel a római kivégzési módnak, néhány jellegzetesen zsidó szokás is előfordul az evangéliumi tudósításokban: az elítéltnek bódító itallal történő megitatása (Mt 27,34; Mk 15,23) és a holttest levétele a keresztről a péntek este beállta előtt (zsidó időfelfogás szerint ugyanis az estével kezdődött az új nap, vagyis jelen esetben a szombat, amelyre különleges törvények vonatkoztak – Jn 19,31; vö. 5Móz 21,22k).
A keresztre feszítés a legmegalázóbb és egyúttal a legszörnyűségesebb kivégzési mód volt. A kivégzetteknek elképzelhetetlenül nagy testi és lelki kínokat kellett elszenvedniük. Alkalmazását Nagy Konstantin császár tiltotta meg a Római Birodalom területén.
A syn-ok elsősorban kérügmatikus szempontoktól vezérelve írják le a golgotai eseményeket, anélkül, hogy különösebb teológiai reflexiókat fűznének hozzá. Jn-nál erősödik meg az a gondolat, hogy Jézus az új szövetség áldozati bárányaként halt meg. (Ld. még KERESZT)
VG
