Gyász
Gyász Szeretett személy halálán, elvesztésén érzett fájdalom s ennek különféle módokon történő kifejezése. A B-i személyek életéhez is hozzátartozott a fájdalom s annak koruk és környezetük szokása szerint adtak kifejezést. Az izráeli gyászszokások kevés eltérést mutatnak a környező, általában is az ókori K-i népek ilyen jellegű gyakorlatához képest. Különbség főleg abból adódik, hogy Izráel nem vett át, nem vehetett át minden szokást a környezetétől. A test vagdosásával történő gyászolást pl. kifejezetten tiltja a törvény (3Móz 19,28; 5Móz 14,1).
A gyász kifejezésének elsődleges jele a felsőruha megszaggatása volt. Így gyászolta Rúben és Jákób Józsefet (1Móz 37,34), Jefte bíró a könnyelmű ígérete miatt elveszített egyetlen leányát (Bír 11,35), Dávid a filiszteusok által megölt Sault és Jónátánt (2Sám 1,11), fiát Amnónt (2Sám 13,31), Jób elvesztett fiait és leányait (Jób 1,20). De így fejezte ki a vélt istenkáromlás miatti fájdalmát Kajafás főpap is (Mt 26,65; Mk 14,63).
A gyász kifejezése sokszor gyászruha felöltésével történt (1Móz 37,29; 2Sám 3,31; 1Kir 21,27; 2Kir 6,30; 19,1; Eszt 4,1). Ez általában durva, sötét színű zsákszövet volt. Felöltését megelőzte a mindennapi ruházat levetése és a láb lemeztelenítése. A gyászoló sok esetben haját és szakállát tépte (Ezsd 9,3), vagy éppen kopaszra nyírta a fejét (Ám 8,10; Mik 1,16).
Szokás volt, hogy a gyászoló port vagy hamut szórt a fejére (Józs 7,6; 2Sám 1,2; Eszt 4,1), ill. porba és hamuba ült (Jer 6,26).
Hozzátartozhatott a gyászoláshoz a test külső állapotának elhanyagolása (2Sám 12,20; 14,2; 19,25; Dán 10,3) és a rövidebb-hosszabb ideig tartó böjtölés (1Sám 31,13; 2Sám 1,12; 3,35; 12,16; Neh 9,1; Eszt 4,3; Dán 9,3; 10,3; Jóel 1,14; 2,15).
Természetesen a sírás, a könnyhullatás, a jajkiáltás a legtöbb esetben kísérője a gyásznak. Ezek a fájdalom természetes megnyilvánulásának tekinthetők (1Móz 23,2; 37,30; 50,1; 4Móz 20,29; 5Móz 34,8; Bír 21,2; 2Sám 1,12; 3,32; 19,1; Jóel 1,13; Lk 7,13; Jn 11,33; 20,11).
Mindezek a gyászkifejezések nemcsak a haláleset miatti fájdalomban jelentkeznek. Kísérői lehetnek a választott népet ért csapásoknak, a veszedelem közelsége felismerésének és kifejezői a bűnbánatnak (Józs 7,6; 2Kir 19,1; Jóel 1,13; 2,12-13). A halott elsiratása a veszteség hangos szóban való ismételgetésével, esetleg ismert gyászénekek elmondásával történt (2Sám 19,5; 1Kir 13,30; Jer 22,18; 6,26; Ám 8,10). A verseléshez értők fájdalmukat gyászénekben fejezték ki (Ám 5,1). Dávid így siratta el Sault és Jónátánt, valamint Abnér fővezért (2Sám 1,17-27; 3,33k). A későbbi időkben hivatásos halottsiratók is voltak, férfiak és asszonyok, akik énekkel és hangszerekkel messzehangzóvá tették a gyászt (Jer 9,16; Ám 5,16; Mt 9,23). Természetesen osztoztak a gyászban a rokonok és a barátok is (1Móz 50,4.7; Jer 16,5; Jn 11,31).
A gyász, a siratás ideje koronként változott és a körülmények függvénye volt. Áront és Mózest harminc napig siratták (4Móz 20,29; 5Móz 34,8), Jákóbot pedig hetven napig (1Móz 50,3). Általánosnak a hétnapos gyász mondható (1Sám 31,13; 1Krón 10,12).
KI
