Fegyver
Fegyver
1. Történeti áttekintés
Már a kőkorszakban is voltak fegyverek. Ezek sokszor azonosak voltak a használati eszközökkel. Pl. a kőbalta nemcsak munkaeszköz volt, hanem fegyver is, amivel harcolni és vadászni lehetett. A paleolit korból kőbalták, buzogányok és bunkósbotok maradtak ránk, természetesen nyél nélkül. A nyelet szíjjal erősítették a kőre, melyet ekkor még nem tudtak kifúrni.
A mezolit korban már kezdődött a földművelés. Sarlók, mozsarak és mozsártörők, nyilak és nyílhegyek, valamint halászhorgok maradtak fenn. A nyilak bot vagy csont végére erősített sarló alakú, háromszögű vagy trapézformájú kövek voltak.
A neolit korban már csiszolt kőbaltákat készítettek; ezeknek finomabb volt az élük és már lyukat tudtak fúrni a nyél számára. De a bárdot továbbra is szíjjal erősítették nyelére, mert ez keskenyebb élű volt, és eltört volna, ha átfúrják. A nyílvessző nemcsak fából lehetett, hanem nádból is. A nyílhegy továbbra is háromszögletes vagy sarlóalakú kő volt. Tőrök, harci balták, buzogányfejek, dárdahegyek és parittyakövek is maradtak nagy számban ránk, sőt parittyakőként használt égetett agyaggolyók is.
A khalkolit korban csak lassanként szorította ki a használatból a követ a fém. Először a katonákat látták el fém(végű) fegyverekkel, mert a réz még nagyon drága volt. Természetesen a réz könnyebben formálható, mint a kő. A kőszerszám tönkremegy, ha letörik az éle; de a fémszerszám kalapálható, élezhető. Kalapálás által edződik is; a réz ugyanis puha. Baltákat, bárdokat, majd tőröket is készítettek; a tőröket háromszögletes alakúra készítették, hogy el ne törjenek, és erőt lehessen velük kifejteni. A dárda hegye rézből volt, alakja tőrhöz hasonlított. A nyílvessző hegye ritkábban volt rézből, mert a nyílvessző kilövés után elvész.
A bronzkorból igen gazdag leletek maradtak ránk. A rézhez 5-10% ónt kevertek (legjobb arány: 10%). Így kétszer olyan kemény, mint a réz, és még nem törékeny. Jól formálható, ezért a tőrnek, kardnak, lándzsának hosszabb és keskenyebb lehet a hegye. A szúrófegyverek ebben a korban tökéletesedtek.
A vaskorban először meteoritkövekből nyertek nikkeltartalmú vasat. Majd a fegyverek felületét szénnel hevítették, és így acélosabbá tették. Ez harci szempontból igen fontos volt; Saul idejében azért voltak fölényben a filiszteusok Izráellel szemben, mert ők már ismerték a vas megmunkálásának a módját is (1Sám 13,19-23).
2. A fegyverek fajtái
A fegyvereket két nagy csoportra osztjuk: vannak támadó és védő fegyverek.
a) Támadó fegyverek:
Kard (tőr) h. hereb, g. makhaira, romphaia és szikariosz. A hereb szó kardot és tőrt egyaránt jelent, sőt jelent általában fegyvert is. Pl. a »kard esz meg« kifejezést az ÚF így adja vissza: »fegyver emészt meg«. A kard és a tőr csak méretében különbözik egymástól. Tőrről beszélünk, ha éle rövidebb 40 cm-nél. Bizonyára tőrről van szó Bír 3,16; 2Sám 20,8-ban. A tőrt a derékon levő övbe lehetett dugni. A tőr vagy rövid kard mind az ÓSZ, mind az ÚSZ korában ismeretes volt; ApCsel 21,38 megemlíti a szikáriusokat (sica latinul tőrt jelent), akik mint szélsőséges zelóták fegyveresen harcoltak a római uralom ellen. Tőrt és kardot az asszír harcosok viseltek. A ránk maradt képeken jól látszik az övnél levő rövid tőr és a térden alul lelógó hosszú kard. Mint szúró fegyver, a kard először hegyes volt (1Sám 31,4; Péld 12,18), de a Kr. e. 8. szd.-tól kezdve megjelent a görbe végű kard, a szablya. Egyiptomi minta szerint Izráelben is használták az ún. sarlókardot, melynek pengéje a markolata mellett előbb egyenes, majd sarló alakú volt. A kardnak hüvelye is volt (1Sám 17,51; 2Sám 20,8; Mt 26,51). A kard Isten ítéletének az eszköze is (Ézs 27,1; 34,5; Ez 21,8-10.14-22; Zak 13,7; Mt 10,34; Zsid 4,12; Jel 1,16; 19,15).
Íj, h. keset, g. tokszon; vadászat és harc céljára használt fegyver volt. A ránk maradt vadászjeleneteken jól látható a kétkerekű kocsiján íját kifeszítő király, amint a menekülő vadállatokat célba veszi. Erdei vadászjelenetek is maradtak ránk, melyek a vadászokat íjjal és nyilakkal kezükben ábrázolják. Már Ézsauról azt olvassuk, hogy vadász volt (1Móz 25,27; 27,40). Ez a letelepedett életmódnál korábbi és alacsonyabb kultúrfok (vö. 1Móz 10,8k). A harcban a királynak és a vezéreknek volt íja (1Sám 20,20; 2Sám 1,22; 2Kir 9,24; Zsolt 45,6). Az íj drága volt, kezelését tanulni és gyakorolni kellett. Ezért a közkatonák csak később kaptak íjat (1Kir 22,34; 1Krón 5,18; 2Krón 26,14; Zsolt 78,9). Az íj hajlított fából készült, mely könnyen elvesztette rugalmasságát. Ezért a húrt csak közvetlenül használat előtt feszítették ki. Az íj erejének fokozására falemezeket ragasztottak egymásra, vagy az íj hajlatába szarvat építettek be. A Zsolt 18,35; 2Sám 22,35-ben említett ércíj kifeszítése emberfeletti erőt kívánt. Jób 20,24 érc-nyílra vonatkozik. A harci íj kifeszítése olyan nehéz volt, hogy az íjat nemcsak kézzel feszítették ki (2Kir 13,16), hanem olykor a földre állították, és lábbal »taposták« (Zsolt 7,13). Jó íjjal 100 m távolságra is lehetett lőni. - Az íjhoz tartoznak a nyílvesszők, h. héc, g. belosz. Az íjász kb. 40 nyilat tartott a bőrből készült tegezben, mely vállára volt akasztva. A harci kocsi oldalán levő tegezben még több nyíl lehetett. Maga a nyílvessző könnyű volt, csak a rajta levő fémhegy volt nehéz. Ezen horog vagy kampó is lehetett, hogy a sebből nehezebb legyen kihúzni; vagy lyukak voltak rajta, melyekbe olajba mártott égő kanócot fűztek (Zsolt 7,14; 120,4; Péld 26,18; Ef 6,16). Az íjászok bőrből készült erős ujj- és karvédőket kaptak, hogy a kiröppenő nyíl és az íj húrja ne sebesítse meg bőrüket. - Átvitt értelemben a szivárvány Isten »íja« (1Móz 9,13k), a nyilak pedig haragjának, ítéletének eszközei (5Móz 32,23.42; Zsolt 64,8; Hab 3,11). Az éhség, betegség és a gonosz rágalmak által okozott szenvedést egyaránt a nyilakhoz hasonlítja a B (Jób 6,4; Zsolt 11,2; 38,3; 57,5; 64,4; 91,5; Jer 9,7; Ez 15,6).
Lándzsa, dárda és kopja, h. hanit, rómah és kidón, g. logkhé; inkább közelharcban döfésre használt fegyver volt (4Móz 25,7k), mint dobófegyver (1Sám 18,11). Hosszúsága 125-180 cm. Két részből állt: volt nyele és hegye. A palesztinai lándzsa nyele vastag volt, hogy döfés alkalmával el ne törjön. Felső végébe lyukat fúrtak, vagy bevágást véstek, és ebbe illesztették bele a lándzsahegy nyelét. Volt olyan lándzsahegy is, amelynek csőalakú végződése volt és így kívülről lehetett ráhúzni a lándzsa nyelére. A csőalakú foglalatot külön gyűrű szorította oda a lándzsa nyeléhez. A lándzsa hegyét olykor háromszögletűre képezték ki, vagy bordával erősítették, hogy erős döfésre is alkalmas legyen. A lándzsa alsó végét is megerősítették, fémből készült foglalatot tettek rá, mely lefelé keskenyedett. A lándzsát éjszaka az alvó harcos feje mellett a földbe lehetett szúrni (1Sám 26,7). Abnér is a lándzsa nyelével döfte le az őt üldöző Aszáélt (2Sám 2,23). Rendkívüli méretű volt Góliát lándzsája: nyele olyan vastag volt, mint a szövőszék tartófája, és a rajta levő vashegy is súlyos volt. Nagy méretűnek számítanak a Bübloszban talált 33-66 cm hosszú lándzsahegyek, melyek között 2 kg súlyúak is vannak. Az a lándzsa, amit Jézus Krisztus oldalába döftek kereszthalála után (Jn 19,34), a római katonák által használt ún. pilum volt; 3 lábnyi nyélből és 3 lábnyi vashegyből állt. Ókori K-i ábrázolásokon istenek képét is látjuk, amint (stilizált) dárdát tartanak a kezükben. Ránk maradt képeken katonák sorfala is látható, amint jobb kezükkel dárdát, bal kezükkel pajzsot tartanak.
Parittya, h. kéla; nem lebecsülendő fegyver. Bár készítése egyszerű és olcsó, hiszen csak két szíj vagy kötél kell hozzá, középen a követ tartó szélesebb bőrdarabbal, mégis veszélyes és hatásos fegyver volt. Az ügyes parittyás 200 m-re is el tudott lőni. A követ úgy lőtték ki, hogy a nagy lendülettel megforgatott parittya egyik szárát elengedték. A kő anyaga különféle lehetett: tűzkő, bazalt, kavics, égetett agyaggolyó, a hellénizmus korában ólomgolyó. Nemcsak egyszerű pásztorok fegyvere volt (1Sám 17,40), hanem az egyes törzsek seregében is voltak parittyások (Bír 20,16), sőt a királyok korában a nemzeti hadseregben is (2Krón 26,14). Az asszír seregben is voltak parittyás alakulatok; Lákis védői között Kr. e. 701-ben a ránk maradt ábrázolás szerint parittyás harcosok is voltak. Az ásatások alkalmával nagyszámú parittyakő került napfényre.
Buzogány: ld. BOT címszó alatt.
Harci ló, h. szúsz, g. hipposz és harci kocsi, h. rekeb és merkábá, g. harma. A lovat már a Kr. e. 2. évezred első felében ismerték az ókori K-en. Palesztinától É-ra, Karkemisben már Kr. e. 1700-ban kereskedtek lovakkal. A hettita törvényekben és ugariti iratokban is van szó lovakról. Egyiptom a mai Spanyolországon át Európa NY-i részéből hozatott nagytermetű lovakat. A patriarcháknak azonban még nem voltak lovaik, sőt a pusztai vándorlásban részt vett törzseknek sem. A honfoglaláskor még csak a kánaáni népeknek és a filiszteusoknak voltak lovaik és harci kocsijaik (Józs 11,4; 17,16; Bír 1,19; 1Sám 13,5; 2Sám 1,6). Dávid még nem ismerte fel a harci ló jelentőségét, ezért az ellenségtől zsákmányolt lovakat megbéníttatta (2Sám 8,4). Salamon azonban drága pénzen vásárolt lovakat (1Kir 10,28) és számukra istállókat építtetett (1Kir 9,17-19). Megiddóban is voltak istállók; ezeket ásatások alkalmával fel is tárták. A lovat teherhordásra nem használták, csak harci kocsiba fogták. A királyok korának kezdetén lóra még nem ültek, csak öszvérre (2Sám 13,29; 18,9; 1Kir 1,33). Később van szó lovasokról is (2Kir 9,18). Ezek többnyire futárok (Eszt 8,10; Zak 1,8), olykor azonban vadászok és a menekülő ellenség üldözői is (Jób 39,18; Zak 10,5). A lovaglást az É-i népek is jól ismerték (Jer 6,23; Ez 38,15), sőt a ló a napkultuszban szent állatnak számított (2Kir 23,11). A törvény és a próféták küzdenek a harci lovakban való bizakodás ellen (5Móz 17,16; Ézs 2,7; 31,3; Mik 5,9; Zak 9,10; 10,5; Jel 6,2-8; 19,11-14).
A harci kocsi a rang és a hatalom jelképe is volt (pl. Absolon: 2Sám 15,1). Egyiptomi képek úgy ábrázolják a fáraót, mint aki egymaga áll a harci kocsiban, derekán átvetett gyeplővel, kezében íjjal és nyíllal legyőzi az ellenséges sereget. Valójában azonban a harci kocsiban külön kocsis és harcos (íjász) szokott lenni; esetleg még egy harmadik is, aki a harcost (vagy a királyt) pajzzsal védi. Erre vonatkozik 1Kir 9,22 egyik szava (sálís = »harmadik«). A harci kocsi oldalán a nyilak számára tegez, az íj és a lándzsa számára külön tok volt. A harci kocsi kerekein már a Kr. e. 2. évezredben küllők voltak. A korábbi időkben a kocsik kereke még tömör volt. A négykerekű kocsit egyre inkább kiszorította a kétkerekű. A kocsin mellvéd is volt, mely deszkából vagy vesszőfonatból készült és bőr borította; ezen esetleg még külön fémlapok is voltak. A kerekeket szögekkel verték ki, hogy el ne kopjanak. Két vagy négy lovat fogtak a kocsi elé. Dávidnak már voltak harci kocsijai, melyeket az arámoktól zsákmányolt (2Sám 8,4; 1Krón 18,4). A harci kocsik és lovak gyűjtése nemcsak drága dolog, hanem hamis bizodalmat is ad, ezért nem fér össze az Istenbe vetett hittel (2Kir 18,23k; Zsolt 20,8-10).
Ostromgép: A h. mácór szó ostromot is jelent. Az ostromgépen (Ez 4,2; az ÚF-ban ostrommű is: 2 Kir 25,2; 5Móz 20,20) nem modern értelemben vett gépre kell gondolni, hanem kerekeken gördülő járműre, mely bátor katonákkal volt tele. A katonákat fából készült oldaldeszkák és boltozatos mellvéd oltalmazta a várfalról ledobott kövek és a védősereg nyilai ellen. Az ostromgép elején egy vagy két faltörő kos is volt (h. kar). Ez hosszú gerenda volt, melynek vége fémből készült, hogy rombolni lehessen vele a kőfal tetejét. Az ostromgépet emberek mozgatták azon a töltésen, amelyet az ostromló sereg készített fából, földből és kövekből. Az ostromlók e célból a környéken levő fákat szokták kivágni; 5Móz 20,19k megtiltja a gyümölcsfák kivágását ostrom alkalmával. A töltés építését a katonák pajzsok oltalma alatt végezték. Az ostromgép maga is olyan magas volt, hogy a tetején levő katonák egy magasságban legyenek a várfalon levő védőkkel, esetleg át is ugorhassanak a várfalra. Ezért a régészek az ostromgépet ostromtoronynak is nevezik. A védők fáklyákat is dobtak le a falról, hogy felgyújtsák az ostromgépet és a faltörő kost. Ezért az egyik katona a faltörő kost vizzel locsolta a mellvért mögül. Ez a katona háttal állt a várfalnak, közvetlenül a mellvéd mögött, hosszú rúdon levő edényt nyújtott a faltörő kos fölé, és azt végül lefelé fordította. Máskor a faltörő kossal nem a falat rombolták, hanem a kaput, a vár leggyengébb részét igyekeztek betörni.
A várostrom technikáját Egyiptomban, Kis-Ázsiában és főleg Mezopotámiában már korán ismerték. Mezopotámiában már Kr. e. 3. és 2. évezredből maradtak ránk ezt bizonyító szövegek és ábrázolások. A honfoglaló Izráelnek azonban még nem voltak birtokában ostromgépek. Ha mégis elfoglaltak egy-egy várost, az vagy csellel és árulással (Jerikó - Józs 2; Aj - Józs 8,3-22), vagy meglepetésszerű rajtaütéssel ( Jeruzsálem - 2Sám 5,7k), vagy isteni csoda által történt (Jerikó - Józs 6). Izráel Dávid idejében vált először képessé várak elfoglalására. 2Sám 20,15-ben már ostromsánc építéséről és várfalrombolásról olvasunk. Ézs 29,3.7 arról tanúskodik, hogy Izráelben a Kr. e. 8. szd.-ban jól ismerték a várostrom asszír módszereit. Ezeket alkalmazta a babiloni sereg is Jeruzsálem ellen (2Kir 25,1-4; ld. még Ez 4,2; 21,27; 26,8k és Náh 2,6).
A g. befolyás korából ismeretes annak az 50 m magas, 20 emeletből álló ostromtoronynak a rajza, amelyet Nagy Sándor Kr. e. 332-ben Türosz ostrománál használt. Ez a torony - nagy súlya miatt - nem kerekeken gördült, hanem hengeralakú görgőkön gurult, és kötelekkel erősítették a talajhoz, hogy fel ne boruljon.
b) Védő fegyverek:
Pajzs, h. mágén és cinná, g. thüreosz. A két h. szó közül a mágén a gyakoribb. A cinná szót az ÚF (1Kir 10,16) hosszú pajzsnak mondja, ez ui. nagy alakú volt, melynek alja egyenes, teteje kerek. Körpajzsnak is szokták nevezni, bár valójában csak félköralakú domborulata volt. A földre állítva, ez a pajzs vállig ért. Az asszíroknak még nagyobb pajzsuk is volt, melynek felső részét a katona feje fölött boltozatosnak képezték ki, hogy védje őt a várfalról ledobott kövektől és a nyilaktól. A mágén kisebb pajzs, melyet fából készítettek és bőrrel vontak be. A bőrt olajjal kenték (2Sám 1,21; Ézs 21,5). A pajzs domború volt, és olykor szögekkel verték ki (Jób 15,26). A pajzs közepén kidudorodó fémborításról lecsúsztak a nyilak és a lándzsák. Csak fényűzés céljára szolgáltak az arannyal borított pajzsok (1Kir 10,17; 14,26; 2Krón 9,16; 12,9). Ezek az államkincstár értékei közé tartoztak (2Krón 32,27). Palesztinában már a bronzkorban használatban volt a négyszögletes pajzs. Ezt mindinkább felváltotta a kerek pajzs a szír, az asszír és az izráeli harcosoknál egyaránt.
Átvitt értelemben a pajzs oltalmat fejez ki. Az ÓSZ a királyt (Zsolt 84,10; 89,19) és főleg Istent nevezi pajzsnak (1Móz 15,1; 5Móz 33,29; 2Sám 22,3.31.36; Zsolt 3,4; 7,11; 18,3.31.36; 28,7; 33,20; 84,12; 115,9-11; 119,114; 144,2; Péld 2,7; 30,5).
Lábvért, h. michá. Erre vonatkozólag a legrégibb emlékek a Kr. e. 15. szd.-ból valók. 1Sám 17,6 szerint Góliáton fémből készült lábvért volt. De általában nem fémből, hanem bőrből készült lábvértről van szó, mely bokától térdig ért. Ilyen az Ézs 9,4-ben említett csizma, amelyet elöl fűzővel kötöttek meg. Ez az asszír harcosok felszereléséhez tartozott. A fémből készült lábvértet a g.-ök vezették be.
Páncél, h. sirjón, g. thóraksz. Drága volt a páncél, ezért eleinte csak a királyoknak jutott belőle: Saulnak (1Sám 17,38), majd Áhábnak (1Kir 22,34). A filiszteus harcosnak, Góliátnak is volt páncélja (1Sám 17,5). A páncél bőrmellényre erősített fémlapokból állt, melyek pikkelyszerűen fedték egymást. Későbbi iratok szerint közkatonák is kaptak páncélt (2Krón 26,14; Neh 4,10). A római seregben voltak páncélt viselő alakulatok.
Átvitt értelemben Ézs 59,17 az igazságot Isten páncéljának mondja; Ef 6,14 a megigazulást; 1Thessz 5,8 a hitet és szeretetet hasonlítja a páncélhoz; Jel 9,9.17 pedig a végidőkben az embereket kínzó sáskák és lovas seregek páncéljáról beszél.
Sisak, h. kóbac és kóbac, g. perikephalaia és kümbatosz. Szíriában és Palesztinában az ásatások folyamán nem találtak sisakot. Harci jelenetek rajzaiból azonban tudjuk, hogy a harcosoknak sisakjuk is volt. Ez legtöbbször bőrből készült, és az asszír sisakokhoz hasonlóan felül csúcsos alakú volt, alul pedig kétoldalt arcvédőben folytatódott. Fémsisakra általában azért nem volt szükség, mert a kardot szúrásra használták, nem pedig arra, hogy az ellenfél fejére erős csapást mérjenek vele. Az ércsisak idegen fegyvernek számított. Góliátnak volt sisakja (1Sám 17,5). Saulnak sisakja is, páncélja is volt (1Sám 17,38); ez azonban kivételnek számított. Seregének tagjait még nem tudta ilyen fegyverekkel felszerelni. Uzzijjá királyról azt olvassuk 2Krón 26,14-ben, hogy egész hadseregét felszerelte sisakkal, páncéllal. A híradás késői forrásból származik. Ismeretes a bőr- és ércsisak kombinációja is: a homloktól a tarkóig taréjszerű fémbetét erősítette a sisakot. A félköralakú fémbetéten apró lyukak voltak. Ezekhez erősítették a sisak bőr-részeit. A g.-ök már a bronzkorban is használtak sisakot.
Átvitt értelemben szól Ézs 59,17 arról, hogy az Úr az igazságot mint páncélt ölti magára, és fejét sisak védi. Hasonlóan átvitt értelemben szól Ef 6,17 és 1Thessz 5,8 arról, hogy a hívő ember lelki fegyverzetéhez hozzátartozik az üdvösségnek (ill. az üdvösség reménységének) a sisakja.
KD
