Farizeus
Farizeus 1. Az elnevezés - a h. prs gyökből levezetve - azt jelenti: »elkülönülő«. Ezt a nevet viselték az intertestamentális és az ÚSZ-i kor egyik kegyességi irányzatának követői, többféle lehetséges okból. Egyesek szerint azért, mert ellenzékbe vonultak a makkabeus királyokkal és a kormánypárti szadduceusokkal szemben. Mások szerint azért, mert különleges buzgóságukkal kiemelkedtek a köznép sorából. Egy harmadik felfogás szerint a párús = »különválasztott, elkülönített«; a kádós = »szent« szó szinonimája, és a tisztátalan dolgoktól vagy személyektől való elkülönülést fejezi ki. A 3Móz 19,2 zsidó magyarázatában, a Midrásban ezt olvassuk: »Amint én kádós vagyok, azonképpen ti is; és amint én párús vagyok, azonképpen ti is.« A kutatók nagy része egyetért abban, hogy a »farizeus« megjelölés eredetileg a kívülállóktól származó gúnynév volt, s csak később kaphatott pozitív értelmet. Maguk a farizeusok hábérnak (bajtársnak) hívták egymást.
2. Történeti áttekintés
A farizeusok őseit azokban a »kegyesek«-ben kell keresnünk, akik a szeleukida királyok g.-ösítő politikájával szemben ellenállási mozgalommá szerveződtek (ld. HASZIDIM). Ez a mozgalom volt a Makkabeus-szabadságharc legfőbb támasza. A szabadságharc győzelme után azonban a Makkabeusok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Nem dávidi és nem ároni származásuk ellenére beültek a királyi és a főpapi székbe, s hogy uralmukat megszilárdítsák, szövetségre léptek a több mint 700 éve birtokon belül levő papi arisztokráciával (a szadduceusokkal) és nemegyszer a Szíriában székelő Szeleukida királyokkal is. A csalódott kegyesek egy része kivonult a pusztába és ott készült a végső leszámolásra (ld. ESSZÉNUSOK). Mások a nép között élve, de külön pártot alkotva, egy sajátos világi szentség eszményével igyekeztek ébren tartani a választott nép hívő lelkiismeretét. Ezek voltak a farizeusok. A farizeus-párt és a Makkabeus-kormányzat közötti feszültség I. HIRKANOSZ idejében kezdett kiéleződni (Kr. e. 105), majd ALEXANDROSZ JANNAIOSZ uralkodása alatt nyílt felkelésbe torkollott (Kr. e. 88). Alexandrosz halála után a királyság a feleségére, ALEXANDRÁra szállt, a főpapság pedig (mivel azt asszony nem tölthette be) a fiára, II. HIRKANOSZra. A királyi és főpapi hatalomnak ez a különválasztása és Alexandra okos békepolitikája lassan lecsendesítette a felkelőket. A farizeus-párt tekintélye és közéleti befolyása ettől kezdve nőttön-nőtt, míg végül minden más tekintélynek fölébe kerekedett. Döntő szavuk volt a NAGYTANÁCSban, az igazságszolgáltatásban és a köznevelésben. Mivel a nép nagy része tanítójának és példaképének fogadta el őket, maguk az uralkodók is, ha népszerűségüket nem akarták elveszíteni, kénytelenek voltak a farizeusok kedvét keresni. Nagy HERÓDES a templom újjáépítésével, PILÁTUS Jézus kivégzésével, I. HERÓDES AGRIPPA pedig az apostolok üldözésével (ApCsel 12,1kk) igyekezett őket kiszolgálni. Amikor FLORUS helytartó pénzzavarában a templom kincseihez nyúlt, a farizeusok nyilvános utcai gyűjtést rendeztek a »szegény, szerencsétlen Florus javára«. Ennek a csúfondáros akciónak nem kis része volt a ZSIDÓ HÁBORÚ kirobbantásában. Amikor Jeruzsálem elesett (Kr. u. 70), végleg megszűnt a zsidóság állami léte és templomi kultusza. A katasztrófa túlélőinek egyetlen mentsvára a farizeusi eszmény maradt: megtartani a törvényt és a hagyományokat, hogy azok viszont megtartsák a népet. A szellemi élet új központjai a farizeusi-rabbinusi iskolák lettek, közülük is elsősorban a jamniai iskola (más néven: jabnéi akadémia), amelyet JÓHÁNÁN BEN ZAKKÁJ alapított.
3. A farizeusok mozgalmának célja az volt, hogy Izráel az Úr számára elkülönített, szent néppé váljon. Ez volt a választott nép küldetése (2Móz 19,5-6) és fennmaradásának egyetlen lehetősége. A szentség pedig - a farizeusi értelmezés szerint - nem egyebet jelent, mint Isten parancsolatainak pontos ismeretét és megtartását. Ezért a farizeusok nem elégedtek meg a TÖRVÉNY 7 évenkénti felolvasásával (5Móz 31,10kk), hanem annak állandó tanulmányozását és az élet minden területére való alkalmazását szorgalmazták. Nekik köszönhető, hogy a zsidóság a B népévé lett. Írástudóik (Mk 2,16) rendszeresen magyarázták a TÓRÁt a zsinagógai istentiszteleteken és a farizeusi iskolákban. A Kr. e. 1. szd. közepére sikerült bevezetniük az általános iskolakötelezettséget. A tóratanítók közül néhányat név szerint is ismerünk, mint pl. SAMMAJt, HILLÉLt vagy GAMÁLIÉLt. A farizeusok tanítói nem írtak könyveket, hanem prédikáltak és könnyen megjegyezhető szentenciákban vagy imákban tanították a népet. Így alakult ki az a Tóra-magyarázatokból, imákból, konkrét állásfoglalásokból és magatartásnormákból összetevődő élő hagyomány, amelyet a farizeusok a Szentírással egyenlő (sőt olykor annál is nagyobb) tekintélyűnek tartottak (Mk 7,9). Természetesen igyekeztek minden új tanítást a Szentírásra visszavezetni és úgy feltüntetni, mintha az az ősi Ige eredeti értelmének kibontása volna. Ezen a ponton is szemben álltak a szadduceusokkal, akik az élő hagyományt elutasították, és a Szentírás betű szerinti értelméhez ragaszkodtak. A farizeusok szerteágazó hagyományait és tanításait AKIBA RABBI és tanítványai foglalták később írásba, és rögzítettek átfogó rendszerbe. Őket tekinthetjük a farizeusok szellemi örököseinek.
4. A farizeusok hitelvei igen tiszteletreméltóak voltak (Mt 23,1-3). Hittek az isteni gondviselésben és végső igazságszolgáltatásban. Hittek a túlvilágban és a feltámadásban (ApCsel 23,8), az érdemek szerinti ítéletben és jutalmazásban, az örök »börtönben« és örök dicsőségben. Várták a (dávidi) Messiást, de nem osztoztak a túlfűtött APOKALIPTIKA rajongásában. Egészen kifinomult teológiai érzékről tanúskodik az antropológiájuk. Egyszerre vallották Isten szuverenitását és az ember szabad akaratát: megvan bennünk mind a jóra, mind a rosszra való hajlam; szabadon dönthetünk, melyiket akarjuk követni; Isten a mi rossz döntésünket is be tudja építeni a maga jó terveibe, de ezzel a felelősség terhét nem veszi le rólunk. A szabad akarat tehát óriási kockázatot is jelent, hiszen az ember könnyen összetéveszti a jót a rosszal. Ezt a veszélyt akarták a farizeusok kiküszöbölni azzal, hogy az élet minden helyzetére kidolgozott, aprólékos szabályok miriádjával cövekelték ki a helyesnek tartott utat. A tóratanítók pontos eligazítást adtak arra nézve, hogy mi jó és mi rossz, mi számít tisztának és mi tisztátalannak, mit szabad és mit nem szabad cselekedni. Ezzel az egyre bővülő normarendszerrel könnyítettek ugyan az egyéni döntés terhén, de az Istenért való buzgóságot óhatatlanul leszállították a törvényért való buzgóság szintjére, és így az élő kegyesség helyébe a vallásos előírások pontoskodó betartása lépett.
5. Az ÚSZ-ben ezzel az eltorzult, törvényeskedésbe merevedett és önelégült farizeizmussal találkozunk. Ezt a lelkületet már Keresztelő János is élesen bírálta (Mt 3,7kk). Jézus féltve óvta tanítványait a »farizeusok kovászától« (Mt 16,6kk), rámutatva hitelveik és életgyakorlatuk ellentmondásosságára, a törvény eredeti értelmének meghamisítására, a lényeg iránti érzéketlenségükre és látszatkegyességükre, vallásos mezbe öltöztetett haszonlesésükre, nagyravágyásukra és erőszakosságukra, a lelki vezetésre való alkalmatlanságukra (Mt 23,1-36; Mk 7,1-13; Lk 18,9-14). A farizeusi lelkületnek ez a kemény bírálata azonban sohasem akadályozta meg Jézust abban, hogy magukat a farizeusokat - a többi emberhez hasonlóan - szeresse. Meghívásukat elfogadva, velük is vállalta az asztalközösséget (Lk 7,36; 11,37; 14,1), és sok beszélgetésben, példázatban és vitában próbálta őket »hazavezetni« a törvénytől a törvényadó Atyához. Mindhiába (Jn 7,48). A farizeusok újra meg újra megbotránkoztak azon, hogy Jézus a »tisztátalanokat« is magához fogadta (Mt 9,11; Lk 7,34; 7,39; Jn 8,3kk), és az irgalmasságot fölébe helyezte a törvénynek (Mt 12,1-13; Jn 9,13kk). Az ismételt botránkozások végül izzó gyűlöletté váltak: a farizeusok elhatározták, hogy végeznek Jézussal (Mt 12,14). Ezért ellenségeikkel (a szadduceusokkal és a Heródes-pártiakkal) összefogva, leselkedtek utána, és különböző fondorlatokkal igyekeztek őt tőrbe csalni (Mk 3,6; Lk 6,7; 11,53-54; Jn 11,46-57), míg végül sikerült kiharcolniuk Jézus kivégzését. Részt vettek a farizeusok a Jézus tanítványai ellen indított hajszában is (ApCsel 9,1-2). Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a farizeusok közt is voltak Jézusnak titkos tisztelői (Lk 13,31; Jn 3,1; 19,39), hogy a farizeusok közé tartozott az a Gamáliel rabbi, aki bölcs tanácsával meggátolta az apostolok kivégzését (ApCsel 5,34-40), és hogy a farizeusok közül került ki Pál apostol is (Fil 3,5).
HI
