mítosz
mítosz: I. A gör.–róm. ókorban többé-kevésbé hitelesnek tekintett költői v. prózai elbeszélés, amely a régmúlt idők isteneinek, hőseinek és más alakjainak tetteiről szól. – 1. Ezt a régmúlt időt Varro (De gente populi Romani) mint spatium müthikont megkülönbözteti a világ kezdetétől az első özönvízig terjedő spatium adélontól (ismeretlen kor) és a Trója meghódításával kezdődő spatium hisztorikontól (történeti kor). A szigorúbb értelemben vett és a későbbi korok tört.-ére korlátozódó antik tört.-írás a spatium müthikont rendszerint figyelmen kívül hagyja és nem tárgyalja, mivel az időrend kétséges, és a források is bizonytalanok. De a mitikus hagyománytól azért nem tagad meg egyfajta valóságtartalmat; a gör.–róm. egyetemes tört. és a ~ok szerzői (Hellanikosz, Anaximenész, Kasztor, Diodorosz, Varro, Ovidius) leírásaikban hivatkoznak kozmogóniára, theogóniára, antropogóniára. – Az ókori teol. a filozófusok teol.-jától (a metafizikától) és az államvallástól megkülönböztette a theologia fabularist (gör. eidosz müthikon), és a költők istenségtört.-eit értette rajta. A gör.–róm. korban az államvallásnak alárendelt színház révén az államvallás és a theologia fabularis szorosan összefonódott. A költők teol.-ját, ha az allegorézis (elsősorban a sztoikusoknál és az újplatonikusoknál) nem törv.-esítette őket, erkölcsi szempontból (az istenek lopnak, hazudnak, paráználkodnak) és hitetlenségük miatt (Dinüziosz születése Zeus lábszárából) Xenophanész óta sokan bírálták és később az egyházatyák is folytatták (Tertullianus, Lactantius, Szt Ágoston). – 2. A ~ antik értelmezése nagymértékben megegyezik más, korábbi műveltségek és az összehasonlító néprajz felfogásával. Eszerint a ~ igaznak tartott szakrális tört. az ősidőkből, egy hitet tápláló elbeszélés a dolgok kezdetéről, az előidők lényeiről és ezek emberekhez való viszonyáról. A ~ magyarázatot keres (® etiológia) a környező világ (a világ keletkezése, a csillagok járása), a tört. (népek, műveltségek), a társadalom (kultuszok, szokások, társadalmi különbségek, hatalmi viszonyok, tulajdon) és az emberi élet (nemiség, halál) jelenségeire. A ~ elvben ésszerű és okszerű (kauzális) módon – a hasonló és az azonos kategóriájának nem egyértelműen világos szétválasztása révén – csillapítja a kíváncsiságot és kielégíti a tudásszomjat; hozzájárul a társadalmi viszonyok megszilárdulásához, mert szemléletes elbeszélésben rávilágít az emberi élet és a különféle intézmények értelmére és kötelező voltára (a ~-recitálás „mágikus” ereje); ugyanakkor feloldja a szorongást, eloszlatja a kedvetlenséget, kivált költői formában tetszik és szórakoztat. Paradox módon az is a ~ ereje, hogy az ősidők lényeinek olyan magatartást is tulajdonít, amelyet az adott műveltségi fokon az erkölcsi felfogás elítél (házasságtörés, szodomia, vérfertőzés, kasztráció, gyilkosság). Az istenek erkölcstelen viselkedését egyfelől emberi mértékkel nem mérhető istenségük jeleként lehet értelmezni. Másfelől az illetlen és hátborzongató ~okban elfojtott nemi és erőszakos ösztönök kitörése is felismerhető. Az isteneken nevetni v. gúnyolódni felszabadít (pl. a tabuk nyomása alól), ugyanakkor nem a „hitetlenség” jele. A ~nak az antik próf.-k és bölcselők ostorozta erkölcstelenségét és iszonyatosságát tehát mintegy a szociálhigiéné jelenségeként lehet értelmezni. Sem a költői, sem a vallási elem nem szükségszerű része a ~nak. A ~ gyakran szorosan összefonódik a kultusszal; nem állapítható meg világosan sem a ~, sem a kultusz elsőbbsége. – 3. ~, monda, legenda, mese. A ~ ölthet költői v. prózai formát, találkozhatunk vele tört.-i műben, drámában, lírában stb., s fellelhetők benne a legkülönfélébb műfajok elemei (főleg az okok kutatása, a családtört.). A ~t más elbeszélő műfajoktól a következőképpen szokták elhatárolni: a) A monda egy pontosan v. kevésbé pontosan, de megadott múltban játszódik le; szereplői tört.-i nevet viselnek; színhelye a földön többé v. kevésbé meghatározott; inkább tört.-i mint vallási v. világnézeti igazságot közöl; természetfölötti lények gyakran közbelépnek benne. – b) Ugyanezek mondhatók el a legendáról is, de itt a vallási építő cél sokkal inkább előtérben áll, mint a tört.-i. – c) A mese a ~tól eltérően az ősidőknek nem egyszeri (tört.-i és a kultuszban ismételhető) eseményéről szól, hanem időtől független, tipikus történés a tárgya. Gyakran vallási, mitikus, mágikus motívumokat is felölel, de a méltóság v. az igazság igénye nélkül. A mese nemegyszer egészében véve nem egyéb „lesüllyedt” ~nál. – A mitikus elem egy nem mitológiai szövegben előforduló olyan motívum, amely valódi ~ból is kimutatható. Ha mitikus elemet tartalmaz valamely szöveg, emiatt még nem minősül ~nak; azt, hogy a tört.-i körülményekhez igazodó használata révén vajon megvilágítja-e a vele kifejezni akart értelmet, v. ellenkezőleg: elhomályosítja, esetenként kell megvizsgálni. Ugyanez érvényes egyébként a teol-i elemekre is. – 4. Az újkori szentírástudományba Ch. G. Heynének (1729–1812), az ókor göttingai kutatójának egyik tanítványa, J. G. Eichhorn a ~nak egy általánosabb fogalmát vezette be. Eszerint ~nak számít valamennyi vallásnak (ide értve a monoteista vallásokat is) minden, érzékeinket fölülmúló, csodálatos stb. eseményre vonatkozó tétele, megállapítása. A mitikus megállapítások tárgyai azok a tények, amelyek a valóságra és az igazságra vonatkozó ismereteink szerint nem ténylegesek és tárgyszerűek, a külvilágban nem valóságosan létezők stb., sem létük, sem nemlétük nem bizonyítható. A nehézséget fokozza, hogy a bibliai kv.-ek szerzői azt, amit írtak a valóságról alkotott elgondolásaiknak megfelelően nemcsak igazolhatónak, hanem kellő módon bizonyítottnak is tartották (tanúkra hivatkozás, a mellékkörülmények pontos leírása, a korabeli ellenvetésekre, a felmerülhető kétségekre való válasz stb.). – II. Az ÓSz-ben. – 1. Vallástört.-i szempontból Izr. vallása szinkretista vallásnak minősül, amely a henoteizmustól jutott el a fejlődés során az ® egyistenhitig. Amikor a különféle hullámokban bevándorolt törzsek letelepedtek és helytől, ill. kortól függően szorosabb v. kevésbé szoros kapcsolatba kerültek Izr. népének előzményével, átvettek a kánaániak vallásából bizonyos elemeket, így pl. a régi kultikus helyekkel és szentélyekkel együtt ezekhez fűződő legendákat is (vö. Ter 18: Mamre; 35: Bétel; Józs 5,9.13–15: Gilgal stb.). Az is nagyon vsz., hogy az ÓSz-ben fellelhetők ~oknak, főleg kánaáni ~oknak nyomai., de csak nyomai, mivel a fejlődés monoteista fokán már mindent, ami megütközést kelthetett volna, v. kiiktattak, v. átértékeltek. Saját ~ai Izr.-nek nem alakulhattak ki, hiszen kezdettől fogva érvényesült minden törzsön belül többé v. kevésbé világos formában a henoteista tendencia. Élnek/Jahvénak Izr.-ben nem volt sem társa, sem vetélytársa; a dicsőségében is emberi alakban elképzelt Istennek (Ez 1,26) mitikus alapgondolatokkal átszőtt megjelenései nem ~ok; ® antropomorfizmus, ® Isten dicsősége, ® látomás, ® teofánia. Ugyanakkor a henoteizmus fokán nem tagadható idegen istenek ismerete, sőt tisztelete. Így történhetett meg a korai időkben, hogy a moábiták istene, Kamos miatt visszavonulásra kényszerültek Izr. fiai (2Kir 3,27: Kr. e. 9. sz.; vö. Bír 11,21 kk.; 1Sám 26,19; 2Kir 5,17: a szír Naamán Damaszkuszban csak Izr.-ből magával vitt földön tisztelheti Jahvét; vö. Ter 31,53; Iz 14,13; Ez 28,2). Mózes énekének végén (MTörv 32,43: LXX) El fiai felszólítást kapnak, hogy ünnepeljék Jahvét, ami mitikus indítékot tételez fel: az istenek gyülekezetén felkiáltások, tetszésnyilvánítások. Jahve azonban legyőzi és megszégyeníti az isteneket (Zsolt 95,3; 97,7); az istenek csak alárendelt szerepet tölthetnek be (Kiv 21,6: ajtónál) és végül lelepleződnek mint semmik. Közbülső lények (pl. Ter 1,26; 6,2; 28,12; 1Kir 22,19 kk.; Jób 1,6 kk.; 38,7) és gonosz szellemek az ÓSz kánoni kv.-eiben nem játszanak jelentős szerepet. – Külpolitikai meggondolásokból a jeruzsálemi kultuszban újra meg újra helyet kaptak különféle idegen (asszír, babilóniai és más) eredetű istenségek (2Kir 16,10 kk.; 21,4 kk.; 23,24 kk.). Különösen az ország É-i részében volt erős az idegen népcsoportok bevándorlása következtében a szinkretizmus (17,24 kk.). Azáltal, hogy ezek kultusza és a kultusz szolgálatát ellátók helyet kaptak, egyszersmind idegen teol.-k és mitológiák is tért hódítottak, kivált, hogy ezeket az idegen kultuszokat még buzgón terjesztették is az idegen istenek hívei. Hogy az idegen mitológia milyen szerepet töltött be, arra csak a vele kapcsolatos állásfoglalásokból, intézkedésekből következtethetünk (23,4–20; megújulás Jozija király uralma idején; vö. Ez 8). – A szinkretizmust, amely néhány zsoltárban, de főleg a ® történetírásban (az atyák Istenének Ellel és Jahvéval való azonosítása) tagadhatatlanul érvényesült, egy következetesen jahvista irányzat (főleg Ámosz és Ozeás próf.) hevesen támadta (® rechabiták). Az a küzdelem, amelyet Illés és Elizeus próf. Baal Szamariában elterjedt kultusza ellen folytatott (2Kir 10,18 kk.), valamint az I. Jerobeám által Bételben felállított aranyborjú miatti bálványimádás kérdésében a vallási megoszlás (1Kir 12,25 kk.) a kánaániak vallásával való gyökeres szembeforduláshoz (MTörv 28) és a monoteista jahvizmus győzelméhez vezetett: Jahve uralma végül minden népre (és ezek isteneire is: az istenek harca mitikus motívum!) kiterjedt. – Az ÓSz tanúsága szerint Izr.-ben nem születtek ~ok, sem idegen ~ok nem vertek teljes egészükben gyökeret; ugyanakkor némelyik zsoltárba (pl. Zsolt 29; 82) összefüggő részek épültek be a kánaáni himnuszköltészetből. A kánaáni ~ok általában meglehetősen szétestek, motívumaik másodlagosan beépültek, ahogy ezt a ~ kutatás egyébként is megállapítja az egymásra épülő v. egymással érintkező műveltségek esetében megfigyelhető motívumkölcsönzéseket vizsgálva. Innen érthető módon a kánaáni ~okat nem lehetett csupán az ÓSz-ből rekonstruálni, másfelől az átvétel időpontját is csak ritkán sikerült pontosan megállapítani. Az alapgondolatok legtöbbször nagyon régi voltából a szöveg korára nem lehet következtetni; gyakran csak a fogság idejéből v. a fogság utáni időből adatolható bővebben egy-egy biztosan sokkal régebbi mitikus motívum (pl. ® Isten hegye). E szétesés révén a ~ kifejezőeszközzé vált; mitikus erejét sokszor úgy semlegesítették, hogy hasonlatként alkalmazták annak bemutatására, hogy a tört.-ben hogyan nyilvánul meg Jahve ereje. A mitikus alapgondolatoknak Jahvéra, a féltékeny Istenre (Kiv 34,14; MTörv 6,15) való átvitele szükségszerűen azt vonta maga után, hogy az idegen istenek hatalma korlátok közé szorult. Így a szinkretizmus átmenetileg egy vallás folyamatban lévő megerősödésének jele is lehet, amely az idegen, de fejlett nyelvet fel tudja használni saját vallási tartalmának kifejezésére. Az izr. szinkretizmus tört.-e ezért egyszersmind a ® mítosztalanítás tört.-e is. Különösen szembeöltő e téren a nemiség kiiktatása; Isten neméről sehol nincs szó, a Ter 6,2 angyali lényeinek („Isten fiai”) viszont van nemük. A ~talanítást előmozdította az istenfogalom tisztulása, bensőségesebbé válása, ugyanígy Istennek a tört.-mel való kapcsolata, ill. ennek egyre világosabb felismerése is. Valamely ~ történetiesítése természetesen nem jelenti azt, hogy a történetiesített ~ a szó mai értelmében tört.-i tényeket ölel fel. – A ~ felbontása és erkölcsi, ill. tört.-i szempontok szerinti átalakítása jól megfigyelhető a Ter 6,1–4 esetében, ahol a felhasznált ~ egyértelműen rekonstruálható, ami az ÓSz-ben ritkán fordul elő. Ez a ~ egy adott csoport uralmát törvényesítette: tagjait eredetük szempontjából félistenekkel, isteni lényekkel, sőt magával az Istennel hozta kapcsolatba; ez azt jelenti, hogy a ® többistenhit egyik formájával számolt. A ~ az ősidőkben játszódott, erotikus volt (az emberek lányainak szépsége vonzotta az isteni lényeket) és erkölcstelen; az isteni lényeknek szabadságukban állt, ami az embereknek meg volt tiltva: azokat vehették el, akiket akartak. Vsz. etiológiai elemeket is tartalmazott a ~: a múlt különös maradványait (pl. Básán királyának, Ognak vaságyát: MTörv 3,11) kapcsolatba hozta az ősidők óriásaival (LXX: gigászok); a hősök dicsőségére utalással a Jahvista tanúsította, hogy ismert hasonló tört.-eket. – Jelenlegi változatában az isteni lények és utódaik közötti származástani összefüggést, valamint az isteni lények leszármazottai uralmának megokolását megszakítják Jahve közbeiktatott szavai, amelyek egyszersmind a ~ jellegzetes politeista vonásait elfedik, ugyanakkor a ~nak az egész emberiséget szem előtt tartó horizontját is leszűkítik. Az isteni lények erkölcstelen viselkedése az erkölcsi szempontú átdolgozás során bűnnek minősül, amely Jahve közbelépését teszi szükségessé; annak a motívumnak, hogy az istenség irigyli az Istenhez hasonlóvá lett embereket, amelyeket más ~ok szívesen alkalmaznak az istenség közbelépésének bevezetésére (vö. Ter 3,4.22), itt nincs nyoma. A ~ – történetiesítve! – új teol.-i tartalmat hordoz az ember érthetetlen kettősségének további magyarázatául beleépül az emberi nem tört.-ébe, amely egyre több gonoszságot mutat. – A törtírás egyfajta szembefordulás a mitikus erővel: a különféle területeken (természetismeret, nevelés, embertan, politika stb.) megnyilvánult a ® bölcsesség és a bölcsességet jellemző józanság. Ezek a megfigyelések és mérlegelések óvatosságra intenek az ÓSz-gel és azzal a világgal kapcsolatban, amellyel benne találkozunk; csak fenntartással szabad olyan kifejezésekkel élnünk, mint amilyen a mitikus gondolkodás v. a mitikus világkép. – 2. Az ókori K-i ~ok közül leginkább a kánaáni ~ok nyomai fedezhetők fel az ÓSz-ben. Ám az ugariti leletek (® Ugarit) tanúsítják, hogy a kánaáni vallás nem merült ki a termékenységnek, valamint a helyi és asztrális istenségeknek a kultuszában, hanem fejlett vallás volt, amelynek személyként elgondolt isteneit a fennmaradt ~ok, legendák és mondák félelmetesnek és szentnek, ugyanakkor azonban szelídnek és az ember iránt barátságosnak is mutatják. Néhány példa, amely különféle módon és több-kevesebb bizonyossággal az ÓSz mitikus motívumainak kánaáni hátterét tanúsítja: a) ® Ellel, aki az ugariti panteonban a legfőbb istenségnek számított, az atyák tört.-eiben különféle, többé v. kevésbé önállósított lények (hiposztázis) formájában találkozunk: ® Eljon (Ter 14,18 kk.), El’olam (21,33), ® Penuel (32,23–33; 33,10 kk.), El ro’i (16,7–14), ® Saddáj (17,1; vö. 35,1) stb. A ® teofániák és a kultikus helyekhez fűződő etiológiák, amelyek „Jahve” kinyilatkoztatásainak tört.-ébe bekerültek, nyilvánvalóan csak egy részét alkotják annak a mitikus és kultikus hagyománynak, amellyel Izr. fiai megismerkedtek. Mózes énekében (MTörv 32,8 kk.) Eljon a legfőbb istenségként jelenik meg, aki letelepíti a népeket és szétosztja a földet, sőt a nehezen érthető szövegből kivehetően Jahvénak is örökrészt ad: Izr.-t. A Saddáj és Eljon név méltónak látszott arra, hogy Jahve melléknevéül szolgálhasson. A királyi és a teremtői mivolt számított az istenség jellegzetesen mitológiai ismérvének; ezek az Ígéret földjének elfoglalása után Elről átszálltak Jahvéra. Lehetséges, hogy a beolvadási folyamat következményének kell tekintenünk, hogy Jahvéra Elnek más tulajdonságait is átvitték (pl. bölcsesség, jóság, egyetemes uralomra törekvés). Ugaritban El, a bölcs örökkévaló és mint ilyen „a teremtmények teremtője”, „a föld alkotója”, „az istenek és az emberek atyja”. Miként Elnek, Jahvének is van egy mennyei országa, ill. udvartartása (1Kir 22,19; Zsolt 95,3; 103,19 kk.; Iz 6); ő elnököl az istenek gyülekezetén, hódolat illeti az istenek, ill. az isten fiai részéről (Zsolt 29,1 kk.; 97,7 kk.) és ítéletet tart az istenek fölött (82). – b) Azt, hogy ® Baal kultusza Izr.-ben is elterjedt, sok adat tanúsítja (Bír 6,25–32: Ofra; 9,4: Baal-Berit; MTörv 33,18 kk.: Hermon[?], Kármel és Tábor stb.), sőt a névadásban is találkozunk a nyomaival (vö. 2Sám 2,8; 1Krón 8,34). A Kr. e. 9. sz.-ban Szamariában bevezették az ég urának (Baal-Samem) kultuszát és ® Manassze Júdára is kiterjesztette (vö. 2Kir 17,16; 21,3 kk.). Achaszja Ekron istenétől, ® Baal-Zebubtól (minden bizonnyal = Baal-Zebul, az ugariti szövegekben ’Baal fejedelem’) kért jóslatot (1,3), Jeruzsálemben pedig temploma volt Baalnak (10,18). Baal apja, Dágon is szerepel az ÓSz-ben, aki Ugaritból a termékenység isteneként ismeretes (Bír 16,23; 1Sám 5,2 kk.). E kevés példából is világosan látható, hogy Izr.-ben Baal kultusza eléggé elterjedt, így feltehető, hogy a Baallal kapcsolatos mitológiát is széles körben ismerték Izr. fiai; a Zsolt 29 „valószínűleg közvetlenül” (H.-J. Kraus) egy kánaáni Baal-himnuszra vezethető vissza, a 19A pedig feltehetően az egyik Elt dicsőítő himnuszból tartalmaz elemeket. – Jóllehet az ÓSz határozottan szembefordul az idegen istenekkel, az összes Baallal és ® Astartéval (vö. Ter 35,2 kk.) és a sertést, amely Baal ugariti kultuszában fontos volt, a Lev 11,7; MTörv 14,8 tisztátalan állatnak mondja, a szinkretizmus törv.-ei szerint nem meglepő, hogy Izr. fiai bizonyos vonásokat Baalról is átvittek Jahvéra. Külső érintkező pontul szolgált az a körülmény, hogy az ősi jahvista hagyomány Jahve dicsőségét, szentségét, megközelíthetetlenségét és félelmetességét viharként élte át és így is írta le (Bír 5,4 kk.; Zsolt 18,7–15 stb.). Az ugariti Baal ura a szélnek és az esőnek, ő irányítja a villámot és a dörgést (vö. 77,17–19), felhőkön utazik (vö. 68,5), bírája, ura és fejedelme a földnek. Amint El bizonyos vonásaival felruházták Izr. fiai Jahvét, úgy látszik, Baalról is vittek át rá tulajdonságokat: így lett Jahve az, aki rendet visz a káoszba és legyőzi a sárkányt (vö. Jób 26,12 kk.). A teremtésnek és a sárkánnyal való harcnak összekapcsolása talán babilóniai mitológiára vezethető vissza (® vízözön története); de itt mégis meg kell jegyezni, hogy az újabb kutatások tükrében a kánaáni mitológia hatása sokkal erősebbnek látszik a Tigris és az Eufrátesz mentén élt népek mitológiájánál. – A vegetáció meghaló és feléledő istenségének Baalra vonatkoztatott motívumát nem vitték át Izr. fiai Jahvéra. De hogy ezt az ősi K-en olyannyira elterjedt motívumot Palesztinában is ismerték, arra Oz utalásaiból (10,5) következtethetünk; Ez 8,14 viszont azt tanúsítja, hogy Jeruzsálemben a Templom kapujánál az asszonyok megtartották ® Tammuz siratását. – c) Az izr. szinkretizmus fontos bizonyítékai az ® Elephantinén felszínre került leletek. Itt a hazától elszigetelődött zsidó kolóniában (Kr. e. 6–5. sz.) fennmaradtak egy kánaáni hagyományokkal átszőtt Jahve-kultusz maradványai, amely kultusznak az ÓSz-ben nincs nyoma. A főistenség, Jaho mellett ott áll többek között Anath-Bétel (értsd: bételi Anath); az ugariti panteonban ® Anath Baal nővére; Palesztinában csak személy- és helynevekből sikerült kimutatni; az Ugaritból és még máshonnan is kimutatható Bétel istenségre az ÓSz-ben Jer 48,13 szolgáltatja az egyetlen biztos adatot. – III. Mítosz az ÚSz-ben. Általános tudnivalók. a) Az ÚSz-ben a müthosz szó, amely az ev.-okban nem szerepel, az antik szóhasználattal összhangban a szemtanúk által bizonyított igaz állítás ellentétére utal (1Tim 1,3 kk.; 4,7; 2Tim 4,4; Tit 1,14; 2Pét 1,16: mesék); de hogy mindenütt zsidó-gnosztikus kitalálással (spekuláció) van-e dolgunk, az nem biztos. Azt, hogy az ÚSz elutasít minden ~t és hangsúlyozza állításai tört.-iségét, annál inkább ki kell emelnünk, mivel a zsidó és keresztény apologéták a pogány ~ok (és ezeknek az ÓSz-be beépült motívumai), valamint az allegorizálás kérdésében nincsenek azonos nézeten, ahogy a korai keresztény művészetben is helyet kaptak a ~ok. Az ÚSz egyértelmű állásfoglalása természetesen nem akadályozhatta meg, hogy a pogányok az Ó- és ÚSz tört.-eit maró gúnnyal egyszerűen ~nak ne minősítsék. – b) Az újabb szentírástudomány nem a ~ antik fogalmával dolgozik, hanem sokkal tágabban, egyetemesebben értelmezi azt. Tartalmilag ez a tágabb értelemben vett ~ fogalom olyan, egymástól messze eső dolgokat ölel fel mint a gnosztikus kitalálások és az antik világkép, Jézus messiási címe és a végső időkre vonatkozó, szofisztikus elgondolások. R. Bultmann egy új, teol.-i mitológiafogalmat alkotott. Eszerint a mitológia a túlvilági dolgok evilágivá tétele, azaz mitológiának számít minden olyan állítás, amely tárgyiasítja, megfoghatóvá teszi Istent, Istennek a természetben és a tört.-ben nyomon követhető működését, továbbá a hitet mint elvont tudást. A ~ nem megfelelő (inadekvát) módon beszél egy valóságról, amelyet „mítosztalanítva” (Bultmann 1941-től programszerűen élt e terminussal) a modern ember számára is hozzáférhetővé kell tenni. A ~ maradandó értelme Bultmann szerint az emberi létről való tudás, ill. ennek a létnek a szemlélete; ezt a tudást kell modern nyelven, modern képzetekhez igazodva újra megfogalmazni. Az analógia és az Istennel kapcsolatos képes beszéd csak annyiban jogos, amennyiben az Isten és az ember közötti létkapcsolatra vonatkozik. – Az ÚSz-ben eszerint ~nak számítanak az ortodox és gnosztikus zsidóságra (® esszénusok) v. a hellenista pogánykeresztényekre visszavezethető elképzelések, amelyek az égre és a pokolra mint az üdvösség és a kárhozat konkrét helyére, továbbá a jó és rossz természetfölötti hatalmakra, a teremtésre és a ® csodákra vonatkoznak. De elsősorban mégis az egész eszkatológiát (pl. az eónra vonatkozó tanítás, dualizmus, praeexistentia, feltámadás, Isten városa, az üdvözültek részesedése a mennyei uralomban; ® apokaliptika) vetették alá átfogó újraértékelésnek, és ennek során ~nak v. legendának ítélték többek között a gyermekségtört. bizonyos részeit, valamint az ÚSz-nek Jézus keresztségéről, megkísértéséről, feltámadásáról, mennybemeneteléről szóló beszámolóit és talán a színeváltozás leírását is (legalábbis jelenlegi változatában). Különös jelentőséget tulajdonítottak viszont a gnosztikusok kozmikus megváltás ~ának.
