kánon
kánon: a szentírási könyvek hivatalos jegyzéke. – I. Fogalma. 1. Amikor a Biblia kv.-einek leírása, megszerkesztése befejeződött, a Szentírás még csak anyaga szempontjából vált teljessé. Formai szempontból, mint a szt. iratok gyűjteménye (korpusza) még nem számított késznek, a több kv.-ből összetevődő, de mégis egy Szentírás létrejöttének folyamata még nem zárult le. Mivel a Biblia lényege szerint Isten hitet kívánó szava, föltételezi Isten népét, amely elismeri magára nézve kötelezőnek és engedelmesen meghajlik az általa támasztott követelmények előtt. A Szentírás formai oldala szempontjából csak a ~ megállapításával lett készen. Amint irodalmi műként a Bibliának, a ~nak is van tört.-ileg kialakult nagysága, és a terjedelmét, amelyet az egyes felekezetek megítéltek neki, a tört.-e határozta meg. Jóllehet az ÓSz és az Úsz ~ja elvileg összetartozik, egységet alkot, mégis megvan mind az ÓSz, mind az ÚSz ~jának a saját tört.-e; az ÓSz ~jának tört.-e a zsidóság és a kereszténység körén belül zajlott, az ÚSz ~jáé viszont csak az Egyh.-on belül játszódott le. – 2. A gör. Kanón szónak ua. az alapjelentése, mint a héb. kaneh ’nádszál’ szóé. Az átvitt ’mérték, norma’ jelentés, amelyben a szó az ÚSz-ben szerepel (2Kor 10,13–16; Gal 6,16), a konkrét ’mérce’ jelentésen át alakult ki. Minthogy a Szentírás kv.-ei a hit és élet normáiul szolgálnak az Egyh. számára, a 4. sz. közepétől ~nak nevezik a szentírási kv.-ek gyűjteményét. Ilyen értelemben a ~ szónak 2 aspektusa van. Egy aktív: az e gyűjtemény fölölelte iratok meghatározzák az Egyh. hitét és életét, és egy passzív: ezeket az iratokat az Egyh. úgy ismeri, mint sugalmazottakat és elismeri. A ~iság tehát föltételezi a sugalmazottságot. Katolikus álláspont szerint a ~i és a sugalmazott iratok fedik egymást minden ~i kv. sugalmazott és minden sugalmazott kv. ~i (legalábbis ma). Ennek ellenére a sugalmazottság és a ~iság fogalma nem esik egybe: egy irat akkor sugalmazott, ha isteni eredetű, és akkor ~i, ha az Egyh. isteni eredetűnek ismeri és hivatalosan elismeri. – 3. A katolikus szóhasználat megkülönböztet protokanonikus és deuterokanonikus kv.-eket. Protokanonikusnak azok a kv.-ek számítanak, amelyeknek a Szentírás korpuszához tartozását az Egyh.-ban soha nem vonták kétségbe; deuterokanonikusnak azokat a kv.-eket szokás nevezni, amelyek sugalmazott voltát valahol v. valamikor tagadták v. nem tartották bizonyosnak. Ez a megkülönböztetés elsősorban az ÓSz-et érinti, mert – hosszú ideig tartó bizonytalankodás után – a zsidók a Kr. u. 1. sz. végén 7 kv.-et nem vettek föl ~jukba (Tób, Jud, Bár, Bölcs, Sir, 1–2Mak), az Egyh. viszont – az ellenérvek ellenére is – elismerte őket ~inak. E téren a kereszténység komoly formában csak a 16. sz.-ban oszlott meg. Míg a katolikusok a szóban forgó 7 kv.-et, amelyet az egyh.-i ~ a zsidó ~on kívül tartalmaz, deuterokanonikusnak nevezik, addig a protestánsok apokrifnak mondják; ezzel szemben azokat a kv.-eket, amelyek a katolikus szóhasználat szerint apokrifok, a nem katolikusok pszeudoepigrafáknak hívják. Azóta, hogy a deuterokanonikus kv.-eket a hivatalos zsidóság elvetette, a zsidók többé nem törekedtek alapszövegük megőrzésére; így ha héb. nyelven írták őket, akkor csak gör. fordításban (® Hetvenes-fordítás) maradtak fönn. – II. Az ÓSz zsidó ~ja. Bibliájuk jelölésére a zsidók egy mesterségesen alkotott szót használnak: tenak, amely a torah, nebiim és ketubim (törvény, próféták és egyéb írások) szavak kezdőbetűiből áll. A zsidó ~nak ez a 3 részre tagolása nagyon régi időre nyúlik vissza, és a katolikus szóhasználatban protokanonikusnak nevezett kv.-eket öleli föl – ez a héb. Biblia. Élén a Tóra, a ® Pentateuchus áll, amely mint az isteni ® kinyilatkoztatás és tanítás foglalata egyébként is az 1. helyet foglalja el a szt. iratok sorában (® sugalmazás). – A zsidó hagyomány különbséget tesz a korábbi és a későbbi próf.-k között. A későbbi próf.-k közé tartozik a zsidók szerint Iz, Jer, Ez és az egyetlen műnek tekintett 12 kis próféta. Tehát Dán kivételével ua.-ok a kv.-ek, amelyeket a keresztények is a próf.-k írásaiként tartanak számon; Dán a keresztény Bibliában a nagy próféták egyike, a zsidó ~ szerint pedig az (egyéb) írások közé tartozik. Meglepő ugyanakkor a Ny-i keresztények számára, hogy a Józs, Bír, Sám és Kir alkotta tömb, amely irodalmi szempontból egységet alkot, a zsidó ~ban a korábbi próféták írásaiként szerepel, s így próf.-i műnek számít. Erre az sem jelent elegendő magyarázatot, hogy ezeket a kv.-eket a zsidó hagyomány szerint próf.-k írták, v. hogy sok próf.-ra (pl. Sámuel, Nátán, Illés, Elizeus, Izajás) vonatkozó részletet tartalmaznak. A tört.-i kv.-ek próféták könyveinek nevezése inkább akkor válik érthetővé, ha abból indulunk ki, hogy a zsidó gondolkodás mit tekintett próf.-i feladatnak, és hogyan értelmezte a bibliai ® történetírást. A prófétáknak nem a jövendölés volt a feladatuk, hanem az, hogy koruk eseményeit a Jahvétól kapott kinyilatkoztatás fényében értelmezzék. Az ósz-i próf.-i üzenetnek ez a tétel a kezdete és a vége: Izr. jólétének a Jahvéhoz való hűség a záloga, a tőle való elpártolás balsorsot idéz elő. De Józs és a Kir is épp ezt tanítja: a próf.-k tanításához tört.-i példákat tárnak elénk és ezzel támogatják a próf.-kat tanításukban, sőt maguk is mintegy próf.-i tanítássá válnak. Csakis ebből a szempontból lehet a bibliai tört.-írást megérteni, hiszen az nem egyszerűen a múltban lezajlott események és történések számbavételére törekszik, hanem a múlt vallási szempontból való értelmezésére és a tanulságok levonására a jelen számára. A zsidó ~ 3. csoportja egyszerűen az Írások nevet viseli; ez már előre jelzi, hogy különböző kv.-eket ölel föl: a Bibliának azok a kv.-ei kerültek bele, amelyek azután keletkeztek, hogy a 2 első csoportot már lezárt egységnek tekintették. Hogy ezt a 3. csoportot mily kevéssé lehet egységesnek tekinteni, azt az is mutatja, hogy sokáig a bele tartozó írások sorrendje sem alakult ki, ill. nem állandósult. Végül a következő 3 alcsoportba tagolás vált általánossá: – a) Az elején, ha változó sorrendben is, a 3 nagy ketubim, a Zsolt, Jób és a Péld. – b) Ehhez csatlakozik az 5 ® Megillot, mégpedig a 12. sz.-tól az év azon ünnepeinek sorrendjében, amelyeken ünnepi olvasmányul szolgáltak: Én, Rut, Siral, Préd, Eszt. – c) Végül Dán és a® Krónikás nagy tört.-i műve zárta a sort. A magától értetődő sorrend (Krón, Ezd, Neh) helyett a zsidó ~ban sajátos módon a fordított sorrendet találjuk: Ezd, Neh, Krón. Erre az a magyarázat, hogy Ezd és Neh, amely a fogság utáni helyreállításról szól, előbb belekerült a ~ba, mint a Krón, amelynek tartalma lényegében megegyezik az első 2 csoportba tartozó kv.-ekével. A 3 alcsoport fő vonásaiban a zsidó ~ kialakulásának tört.-ét is tükrözi. A 3-as fölosztás első irodalmi nyomát Sir gör. fordításának előszavában találjuk (kb. Kr. e. 130). Itt azok a kv.-ek, amelyek a zsidó nép nagyságát és gazdagságát mutatják be, a törvény, a próféták és az (atyáktól fönnmaradt) egyéb iratok címen vannak fölsorolva. A 3-as fölosztás az ÚSz-ben is tükröződik, de itt a törvény gyakran az egész ÓSz-re utal, pars pro totoként (pl. Jn 12,34); ugyanígy gyakori a törvény és a próféták (Mt 5,17; 7,12; 11,13; 22,40; Lk 16,16) v. a Mózes és a próféták (16,29; 24,27; Jn 1,45) megjelölés is; mind a 3 csoportot Lk 24,44 tartalmazza: Mózes, a próféták és a zsoltárok. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Sir előszavában a 3-as fölosztást már mint ismertet kell föltételezni és B. J. Roberts hangsúlyozza is, hogy már a fogság utáni idő elején kialakult a szt. kv.-ek jegyzékéről (korpusz) egyfajta elképzelés. Ez elsősorban a Tórára vonatkozik. Ha Ezdrás ünnepélyesen fölolvastatta és megmagyaráztatta a törv.-t (Neh 8), akkor ezt a szöveget „~inak” kellett, hogy tekintsék. Erre enged a Zsolt 1; 19; 119 is következtetni: nyilvánvaló, hogy a zsoltárosnak a Tóra dicsérete közben, már egy bizonyos leírt szöveg lebegett a szeme előtt. Az 1,2 (vö. 119,15.148) a parancsok mormolását (= halkan olvasását, fontolgatását) említi, a 19,8 pedig tökéletesnek, teljesnek mondja a Tórát, amihez helytelen volna valamit hozzátenni v. belőle elvenni (vö. MTörv 4,2). Ugyanígy kell Harmadik Izajásnál Jahve szavával kapcsolatban a remegést (Iz 66,2.5; vö. Ezd 9,4; 10,3) értelmezni. Tehát a Kr. e. 4. sz.-tól már számolhatunk a Pentateuchus ~i voltával. Ugyanezt tételezhetjük föl a prófétákról is, hiszen a zsidó ~ a próf.-kat Mal-ig számítja (Kr. e. 450 k.), a ~ba később fölvett Dán nem tartozik a próféták közé. A Sir előszavából az is kiviláglik, hogy Sirák fia Jézus a ~t még nem tekintette lezártnak, mert a 3. csoportot egyszerűen ’többi írás’-nak nevezte, és nyilvánvalóan hajlott arra, hogy nagyapja művét az írások saját korában ismert gyűjteményébe beiktassa. – A ~ vonatkozásában azt a rugalmasságot, amelyet Sir előszava az egyiptomi hellén zsidóságról tanúsít, a LXX Alexandriában dolgozó fordítói és szerkesztői is megerősítik: a gyűjteménybe olyan kv.-eket is beiktattak, amelyek a későbbi zsidó ~ba nem kerültek bele, sőt olyanokat is belefoglaltak, amelyeket a hivatalos egyh.-i ~ jegyzékek sem ismertek el. Egyébként a zsidó LXX terjedelmének kérdésében igen nagy óvatosságra van szükség, mert számunkra már nem elérhető. A LXX legrégibb kéziratai keresztények, a 4. sz.-ból, tehát a keresztény LXX-t képviselik. A zsidó LXX-ból csak töredékek maradtak fönn, amelyekből eddig csak egy deuterokanonikus írás (Jeremiás levele) igazolható. Másfelől biztos, hogy azokat a kv.-eket, amelyeket a keresztény LXX magában foglal, zsidók fordították (ha az eredeti szöveg nem gör. nyelvű) v. írták. – A ~ terjedelmét illetően a zsidó gondolkodás a Kr. u. 1. sz.-ban még mindig ugyanolyan rugalmasságról tett tanúságot, mint a Kr. e. 3–1. sz.-ban. Az ÚSz-ben az ÓSz-re hivatkozáskor használt Írás v. Írások kifejezések bizonyosan az ÓSz egészére utalnak (® sugalmazás). De ha az ÚSz 270–350-szer hivatkozik idézetek v. utalások formájában az ÓSz-re, akkor sem nyújt világos képet arról, hogy az ÚSz szerzői mely kv.-eket tartottak az ÓSz-be tartozónak. A legtöbb idézet a törvényből, a prófétákból (szűkebb értelemben véve) és a zsoltárokból való, és nem is lehet kérdéses, hogy az ÚSz szerzői az 1. és a 2. csoportba sorolt kv.-eket in globo a ~ba tartozónak tekintették. Ugyanakkor a héb. Biblia 3. részéből 4 kv.-et sem közvetlenül, sem közvetve nem említ az ÚSz (Préd, Én, Eszt, Ezd/Neh), viszont találunk utalásokat a deuterokanonikus kv.-ekre, sőt legalább 1-szer egy apokrif kv.-et is idéz az ÚSz jövendölésként (Júd 14: etióp Hénoch). – Az is kérdés, hogy vajon Josephus Flaviusnak a ~ra vonatkozó ismert megnyilatkozása a zsidóság egészének v. csak a farizeusok irányzatának fölfogását tükrözi-e. Josephus Flaviusnak Apion ellen írt munkájában azt olvassuk, hogy a zsidóknak nincs több miriádnyi kv.-ük, amelyek szemben állnak egymással, hanem csak 22, de ezeknek jogosan hihetnek; ezek: Mózes 5 kv.-e, a Mózes után következő próf.-k 13 kv.-e és 4 más kv., amely Istent dicsőítő himnuszokat és különféle útbaigazításokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az ember hogyan éljen. Ha föltesszük, hogy Josephus Flavius fölsorolásában Rut-ot hozzávette a Bír-hoz, a Siral-mat Jer-hoz, akkor az ÓSz összes protokanonikus kv.-ét együtt találjuk nála. – A kumráni lelet sem segít abban a kérdésben előbbre jutni, hogy a zsidó ~ Kr. u. 70 előtt mit foglalt magában. Mivel ® Kumránból Eszt-t eddig nem sikerült kimutatni, számolni kell vele, hogy a kumráni közösség nem tekintette a ~ba tartozónak. Másfelől viszont Kumránban deuterokanonikus kv.-eket is olvastak, sőt úgy látszik, hogy a közösség a hivatalos zsidóság szt. kv.-eihez a maga saját írásait is hozzácsatolta. Tehát nemcsak a bibliai szövegek alakja kérdésében figyelhető meg a zsidóság körében egészen Kr. u. 70-ig bizonytalanság, hanem a ~ terjedelmét illetően is. Amikor a zsidóság vallása a jeruzsálemi templom pusztulása után kv.-höz kötődött, megváltozott a helyzet; a zsidóknak egységes szövegre és egyértelműen meghatározott ~ra volt szükségük. Így a ® Jabnéban tartott szinódus (Kr. u. 90–95 k.) 24 kv.-ben állapította meg a ~ terjedelmét (Ter, Kiv, Lev, Szám, MTörv, Józs, Bír, Sám, Kir, Iz, Jer, Ez, 12 próf, Zsolt, Jób, Péld, Rut, Én, Préd, Siral, Eszt, Dán, Ezd/Neh, Krón). Ha némileg más sorrendben is, de ugyanígy 24 kv. szerepel a babilóniai talmudbeli zsidó ~ban is (Baba Bathra). Úgy látszik azonban, hogy a Josephus Flaviusnál fönnmaradt fölosztást, amely szerint Rut a Bír-hoz és a Siral Jer-hoz tartozik és így a ~ 22 kv.-et ölel föl, zsidó körökben egészen a Kr. u. 4. sz.-ig gyakran használták. – III. Az ÓSz keresztény ~ja. 1. A LXX mint az ÓSz keresztény ~ja. Az ÓSz keresztény ~ja tört.-ét leegyszerűsített formában így lehet fölvázolni: az Egyh. az ÓSz-et a zsidóságtól a LXX formájában vette át, amely a deuterokanonikus kv.-eket is magában foglalta. Ezeket a deuterokanonikus kv.-eket tehát mondhatni magától értetődően elfogadta az Egyh., és az 1–2. sz. keresztény szerzői egyértelműen a deuterokanonikus kv.-eket is magában foglaló LXX-t tekintették az ÓSz ~jának. Csak a 3–5. sz.-ban, a zsidókkal folytatott viták következtében gondolt némelyik egyh.-atya arra, hogy a rövidebb zsidó ~hoz igazodjék. Az Egyh. egészén belül nem sikerült fölfogásuknak érvényt szerezniük, és az Egyh. a szinódusi határozatokban egészen a Trienti Zsinat állásfoglalásáig a LXX tartalmazta kv.-eket fogadta el ~inak. Elvileg helyénvaló, hogy az egyh.-atyák a LXX-t tekintették ÓSz-nek, Szentírásnak, de azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidó LXX-t nem ismerjük; a keresztény LXX bizonyosan eltért a zsidó LXX-tól. Az egyh.-atyák nem azt tekintették ~inak, amit a LXX-ban együtt találtak, hanem amit ~inak tartottak, az került bele a LXX kézirataiba. „Hogy az egyházatyák használták a LXX-t, az természetes, hiszen a görög kultúra körén belül éltek és írtak… De hogy vele egy bizonyos kánont is átvettek volna, az azért nem lehetséges, mert abban az időben minden bizonnyal egyes könyveket tartalmazott a LXX szövege, nem az egész ÓSz-et” (J. Goettsberger). Ugyanakkor a LXX ránk hagyományozása terén is találkozunk egyenetlenségekkel. A Codex Sinaiticusban a Bölcs, Sir, Jud, Tób 1 és 4Mak maradt fönn; azt, hogy Bár és Jeremiás levele is megvolt-e benne, nem tudjuk, de vsz. Ezzel szemben a Codex Vaticanusban Mak soha nem volt, de a Bölcs, Sir, Jud, Tób, Bár és Jeremiás levele megvolt benne. A Codex Alexandrinus a katolikus ~ minden ósz-i kv.-ét felöleli, ezenkívül megtalálható benne 3–4Mak és a Manassze imája is, és eredetileg a Salamon zsoltárai c. apokrif iratnak is meg kellett benne lennie. A Codex Vaticanus és a Codex Alexandrinus 3Ezd-t is tartalmazta, amelyet – ahogy Th. Denter kimutatta – mind a görög, mind a régi lat. hagyomány ~inak tekintett; és a Codex Sinaiticus-ban is benne volt. Tehát a LXX kéziratainak mai (H. B. Swete- és A. Rahlfs-féle) kiadásaiban nem csak a föntebb említett deuterokanonikus kv.-ek találhatók meg, Dán-lel és Eszt-rel kiegészítve, hanem 3Ezd, 3–4Mak, továbbá Salamon Zsoltárai és a Manassze imája is, amelyek a hivatalos egyh.-i ~ba nem kerültek bele. Mindebből nyilvánvaló, hogy amit az első egyh.-atyák ~nak tekintettek, arról milyen óvatosan kell beszélnünk. – 2. Az egyh.-atyák közül a nevesebbeknél mégis azt a rövidebb ~t találjuk, amely a Kr. u. 1. sz. végétől a hivatalos zsidóság körében érvényben volt. De azért esetenként külön vizsgálat tárgyává kell tenni, hogy ez v. az az egyh.-atya vajon saját meggyőződését juttatja-e kifejezésre, v. pedig taktikai szempontoktól (teol.-i viták a zsidókkal) vezetve csak a zsidó ~ra hivatkozik. Ezért Jusztinosz pl. csak olyan szerzőkre hivatkozott, akiket a zsidók elismertek. Az első egyh.-atya, Szardeszi Meliton († 190 k.), akitől fönnmaradt egy ~ jegyzék, azt állítja, hogy K-re utazott és pontos értesüléseket szerzett az ÓSz kv.-eit illetően. Ezután közli a jegyzéket, ahogy Palesztinában minden kétséget kizáróan a zsidóktól megismerte. Ez a jegyzék csak a protokanonikus kv.-eket öleli föl, de ezek sorából is hiányzik Eszt (vö. Euszebiosz). Origenész állásfoglalása nem látszik következetesnek. Mint tanítója, Alexandriai Kelemen, ő is állást foglalt a deuterokanonikus kv.-ek mellett, de csak a protokanonikus kv.-ekhez írt magyarázatot. Az ÓSz ~i kv.-einek jegyzékében, amelyet Euszebiosz nyomán a Zsolt 1 magyarázatához csatolt, nyilvánvalóan csupán tájékoztatásul és tartózkodva a személyes állásfoglalástól a zsidók rövidebb ~jába fölvett kv.-eket sorolta föl. Atanáz is különbséget tett a 22 kv. között, amelyek a tanítás alapjául szolgálnak, vagyis a protokanonikus kv.-ek és a kv.-ek egy további csoportja között, amelyeket „olvasókönyvek”-nek nevezett. Egyébként egyes egyh.-atyák elméleti álláspontja és a gyakorlata a ~ kérdésében nem vág egybe: szóban a zsidó ~ mellett foglaltak állást, de a gyakorlatban a deuterokanonikus kv.-eket éppúgy fölhasználták. Ez egyaránt áll Atanázra, Jeruzsálemi Cirillre, Epiphanioszra és Nizianzi Gergelyre. A lat. egyh.-atyáknál a 4. sz. előtt legföljebb azt illetően találunk állásfoglalást, hogy a különféle kv.-ek ~iak-e v. apokrifok, de arról, hogy a zsidó ~ mely kv.-eket foglalta magában, nem nyilatkoztak. Így csak közvetve, az általuk idézett részletekből lehet kikövetkeztetni, hogy az ÓSz mely kv.-eit ismerték, ill. ismerték el. Ennek során nem szabad szem elől téveszteni, hogy a ® Vetus Latina kv.-eit nem egy helyen és nem is egyazon időben fordították, és hogy egyetlen kódex soha nem tartalmazta a Vetus Latina ósz-i részét. Tertullianus pl. soha nem használta föl 1–2Mak-t, jóllehet kitűnő anyagot szolgáltattak volna érveléseihez; nyilván azért, mert az ő LXX-példánya, amely egész biztosan több kódexet tett ki, 1–2Mak-t nem tartalmazta; ugyanakkor ismerte, ill. elismerte Dán deuterokanonikus részeit. A K-i atyák hatására a rövidebb ~t némely Ny-i egyh.-atya is átvette, így ezt találjuk Poitiers-i Hilariusnál, Rufinusnál. A Ny-i atyák közül Szt. Jeromos volt a legtekintélyesebb, aki a rövidebb ~ mellett foglalt állást; ez érthető is, hiszen élete 2. felét Palesztinában töltötte, és ott eleven kapcsolatot tartott fönn a zsidókkal. Mégis, mind a gör., mind a lat. egyh.-atyák zöme elfogadta a deuterokanonikus kv.-eket is. A lat. atyák közül Szt. Ágoston volt legkiemelkedőbb tanúja az egyh.-i hagyománynak a bővebb ~ elfogadása formájában. Jóllehet Szt. Jeromos kortársa volt, és állandóan vitában álltak egymással, ő hagyta ránk azt a ~t, amelyet később a Trienti Zsinat szentesített. – 3. Egyh.-i döntések. Szt. Ágoston hatására a 4. sz.-ban hozták az első zsinati határozatokat a ~i kv.-ek kérdésében. 393: a Hippói Zsinat, valamint 397: és 419: a 3. és a 4. Karthagói Zsinat kimondta: „ut praeter Scripturas canonicas nihil in Ecclesia legatur sub nomine divi narum scripturarum” (= „a kánoni könyveken kívül semmit nem szabad az Egyházban Istentől kinyilatkoztatott írásként olvasni”), majd fölsorolták a Biblia azon kv.-eit, amelyek jegyzékét később a Trienti Zsinat alapul vette. 1441: a Firenzei Zsinat is ezt a jegyzéket tette magáévá. A Trienti Zsinat első teendőjének tekintette a szentírási kv.-ek ~jának megállapítását. Ehhez közvetlen indítékul azok a támadások szolgáltak, amelyek a reformátorok részéről érték a hagyományos egyh.-i ~t. A Szt. Jeromos szellemében a rövidebb ~ mellett Erasmus és Kajetán bíboros tört lándzsát. – A reformátorok közül 1520: A. von Karlstadt nyitott vitát a ~ról, De canonis Scripturis c. művével. Tisztán tört.-i szempontok vezették, és Szt. Jeromos hatása alatt a rövidebb palesztinai ~ mellett szállt síkra. Luther, aki az ósz-i kv.-eknek a keresztény tanításhoz való közelségét tekintette a kánoniság föltételének, nemcsak a deuterokanonikus kv.-eket nem ismerte el, hanem több protokanonikus kv.-et is kizárt a ~ból: Eszt, Krón, Préd. Idővel visszatért Karlstadt fölfogásához. Teljes bibliakiadásában (1534) elkülönítve a függelékben a protokanonikus kv.-ek is benne vannak Apokryphen címen. Kálvin sokkal radikálisabb volt: ő egyértelműen kiiktatta a Bibliából a deuterokanonikus kv.-eket. – Hosszas tárgyalások után a Trienti Zsinat 4. ülésszakán a ~ról kiadott Dekrétum ilyen megfogalmazást kapott: (Ecclesia) „omnes libros tam Veteris quam Novi Testamenti… pari pietatis affectu ac reverenda suscipit et veneratur” ([Az Egyház] „mind az Ó-, mind az Újszövetség összes könyvét… egyforma kegyelettel és hódolattal fogadja el és tiszteli”). Ezzel elhárult minden megkülönböztetés a proto- és deuterokanonikus kv.-ek között. Ami pedig a ~ terjedelmét illeti, a zsinat az egyh.-i hagyományt vette alapul: azokat a kv.-eket kell ~inak tekinteni, „prout in Ecclesia catholica legi consueverunt et in veteri vulgata editione habentur” („amelyeknek olvasása a katolikus egyházban szokásban volt és a régi Vulgata kiadásokban megtalálhatók”), mégpedig „cum omnibus suis partibus” („teljes egészükben” – célzás Eszt és Dán deuterokanonikus részeire). A kv.-ek jegyzéke azonos a Firenzei Zsinaton elfogadottal. – Az ortodox egyh. ~ja megegyezik a katolikussal, de a LXX-hagyomány értelmében még 3Ezd és 3Mak is megtalálható benne. – IV. Az ÚSz ~ja. Az Egyh.-nak kezdettől fogva birtokában volt az ósz-i szt. kv.-eknek egy igen nagy tiszteletben tartott gyűjteménye, jóllehet az 1. sz.-i kereszténység a pontosan körülhatárolt ~ fogalmát még nem ismerte, mégpedig azért, mert az ósz-i kv.-ek gyűjteménye Palesztinában és a hellén szórványban (LXX) terjedelmi szempontból lényegesen eltért egymástól, és a szentírási kv.-ek különféle csoportjainak tekintélye még az anyaországban is eltérő volt. Az írásoknak v. egyszerűen az írásnak a magától értetődő birtoklása minden bizonnyal nagy szerepet játszott a további fejlődésben, ti. egy úsz-i, pontosabban egy 2 részes ~ kialakulásában. Az 1. sz. második felében, tehát abban az időszakban, amikor az ÚSz kv.-eit írták, az ősegyh. az ÓSz-ben nemcsak a Jézus Krisztusban teljessé vált ® kinyilatkoztatás tanúbizonyságát látta, hanem minél jobban kijátszotta a zsidóság az ÓSz-et a Krisztusban hívők ellen, annál inkább – azt kívánta, hogy az ÓSz a kereszténység saját Szentírása legyen, amelynek Krisztus tört.-ére előre utaló, valódi és teljes értelmét először csak Istennek a végső időben az Úr, az apostolok és a Lélek tekintélyére támaszkodó kinyilatkoztatása tudta föltárni (vö. 2Kor 3,6 kk.; 1Kor 10,11; ApCsel 17,2 kk.; 2Tim 3,14 kk.; Jn 5,39 kk. stb.). Ettől függetlenül kialakultak a legrégibb keresztény írások gyűjteménybe foglalásának külső és a belső feltételei. A keresztény írások egy része először csak egy-egy közösségnek (pl. Gal, Ef, Kol, Jak, Júd, 1–2Pét, Jel), ill. (mint az ev.-ok) valamely nagyobb terület egyh.-ainak szólt, de egy alkalommal Pál ap. már számított arra, hogy 2 szomszédos egyh.-ban kölcsönösen fölolvassák egymás leveleit (Kol 4,16), és a Pál alapította közösségekben törekedtek is rá, hogy szellemi atyjuk más közösségekhez intézett írásait is megszerezzék és lemásolják. Ezek a legrégibb keresztény írások hamarosan olvasmányul szolgáltak az istentiszteleteken. Az a tekintély, amely Jézus, az ap.-ok és az ő tanítványaik szavát megillette, átterjedt az ő szavukat és tetteiket közvetítő és tanúsító iratokra is (ez a folyamat a legrégibb 3 ev. vonatkozásában az ap.-i atyáknál figyelhető meg). Mindez oda vezetett, hogy a kereszténységnek ezeket a legrégibb írásait egyre inkább az Egyh. szt. kv.-einek tekintették. – Egyébként a ~ kialakulásának az 1. sz.-ban elkezdődött és a 4. sz. második feléig tartó bonyolult folyamatában különbséget kell tennünk a különféle kv.-ek egybefoglalása és ~i szintre emelése között, azaz a külső forma és az értékelés között. Míg a 4 ev. már a 2. sz. közepe táján (Jusztinosz vértanú) mintegy ~i rangra emelkedett, addig Pál ap. leveleit csak kb. 180-tól idézik szentírási kv.-ként, jóllehet már 100 k. együtt volt a Pál-levelek gyűjteménye a mai terjedelmében (vö. 2Pét 3,15 kk.; apostoli atyák). A legrégibb rész ~nak, a 4 ev. ~jának nagy ~ná fejlődését a 2. sz. derekán 2 ellentétes törekvés mozdította elő. Az eretnek Markion az ÓSz általánosan elismert szt. kv.-eit elvetette és egy csak keresztény írásokat (egy töredékes Lk-ot és 10 Pál-levelet) tartalmazó, pontosan körülhatárolt új gyűjteménnyel akarta helyettesíteni, tehát a keresztény írásoknak egy több részes ~ját alkotta meg, mégpedig önkényes válogatás alapján, úgyhogy a markioniták nem annyira a kinyilatkoztatás dokumentumainak, inkább az általános hitbeli meggyőződésnek alapján álltak. Ezzel szemben egyre szaporodtak az ev.-ok, az ApCsel, a levelek és a Jel irodalmi formáit utánzó írások, amelyek eretnek, főleg gnosztikus áramlatokat szolgáltak, és szerzőik szándéka szerint arra voltak hivatva, hogy a szt. iratokat háttérbe szorítsák. E 2 irányzattal szemben meg kellett védeni az ap.-i tanítást, és ez arra ösztönzött, hogy a rendelkezésre álló írások közül kiválogassák a legrégebbieket és legmegbízhatóbbakat, azokat, amelyek mértékül szolgálhattak az Egyh. Által megőrzendő eredeti ® hagyomány megállapításához. – Ha 200 k. az ÚSz már hozzávetőleg ~i rangra emelkedett is (mintegy 20 kv.: a 4 ev., Pál 13 levele, az ApCsel, 1Pét, 1Jn és Ny-on a Jel), ahogy azt térben egymástól messze eső tanúk (a Muratori-töredék, Ireneusz, Tertullianus, Szardeszi Meliton) bizonyítják, még egy hosszadalmas válogatási és kiegészítési folyamatra volt szükség, míg végre az egyh.-i hatóságok véget vethettek a 4. sz. második feléig tartó bizonytalanságnak. Az ÚSz-nek az a 27 kv.-ből álló gyűjteménye, amelyet első ízben Szt. Atanáz sorolt föl, ill. hirdetett ki (367: 39. húsvéti körlevél), Ny-on csakhamar elfogadottá vált (382: Római Zsinat, 393, 397 és 419: Afrikai Zsinatok; 405: I. Ince pápa Exuperius püspökének írt levele), sőt fokozatosan K-en is (kivéve a szír nemzeti egyh.-at). 1546. IV. 8-án a trienti ~ dekrétum véglegesen meghatározta az úsz-i kv.-ek számát és terjedelmét.
