Gehenna
Gehenna, Gyehenna: a ® Hinnom völgye arám nevének (Gé-Hinnam) gör. változata. A LXX: csak kivételképpen fordul elő (Józs 18,16b), egyébként különféle körülírások helyettesítik, a gör. apokrif iratokban és az ÚSz-ben viszont gyakori. A rabbinista irodalomban is sokszor előfordul, természetesen héb. változatban (Gé-Hinnom). Egyfelől földrajzi név, másfelől az isteni igazságszolgáltatás kifejezéskészletének egyik eleme. – Az ÓSz-ben a jelentésfejlődés föltehetően Jeremiásnál kezdődött, aki azzal fenyegetett, hogy a Tófetben az árnyas Hinnom völgyét, amelyet tisztátalanná tett Moloch kultusza (2Kir 23,10; vö. 16,3; 21,6; Jer 7,31; 32,35) az Öldöklés völgyének fogják hívni (7,31; 19,6); Júdában olyan sokan meghalnak, hogy nem lesz hova eltemetni őket, így a Tófet is temető lesz, s a holttestek a hiénák és a keselyűk martalékává válnak, mert nem lesz, aki elzavarja őket. Sőt a már eltemetett halottak csontjai is kikerülnek a sírokból, s úgy fognak a földön heverni, mint a ganéj; halotti csend fog uralkodni (7,30–8,3; 19,6 kk.). A próf. előre látta azt a pusztítást, amit Kr. e. 587: Nebukadnezár végbevitt. Tehát a Hinnom völgye még Jeruzsálem környékén egy konkrét völgyet jelöl, ahol az ítéletkor Isten haragja Júdát sújtja. De a Hinnom völgye csak átmenetileg utal az ítélet helyére; később a holttestek és hamvak völgye újra „az Úrnak szentelt hely” lesz (31,40). – Izajás ott, ahol az új világról, a végleges üdvösségről beszél (Iz 66,22–24), ha konkrétan nem említi is, a Hinnom völgyét az eszkatologikus büntetés színhelyévé teszi meg: a gonoszok holtteste Jeruzsálem (= vallási szempontból a világ fővárosa) kapuján kívül hever mint a féregnek és a tűznek martaléka (vö. Jer 7,30–8,3). 31,40-től eltérően Iz-ban a Hinnom völgye végleges büntetésnek a helye: a féreg nem pusztul el, a tűz nem alszik ki (66,24). A féreg és a tűz olyan fogalmakat jelölnek, amelyek egymást kizárják, következésképpen azt a sorsot jelzik, amely a gonoszok holttestére vár: v. eltemetetlenül maradnak, v. elégetik őket (hogy az elégetés szokásban volt Izr.-ben, az a Ter 38,24; Lev 20,14; 21,9 alapján föltehető, tehát nem kell arra gondolni, hogy a Tófetet fölgyújtották). Az ósz-i fölfogás szerint a halott sorsa testi maradványainak sorsától függött, ezért számított a temetetlenül maradás v. az elégés ilyen súlyos büntetésnek. Az apokrif irodalomban szintén olvashatunk olyan tűzről, amely a Templomtól D-re egy völgyben (= a Hinnom völgye) tör ki; ide dobálják majd a világ végén a gonoszokat (Hénoch kv.-ének etióp változata). A ~ azokra vár büntetésül, akik életükben nem kapták meg bűneik büntetését; ezek azért támadnak föl, hogy örök büntetésüket elnyerjék (Dán 12,2). Tehát nem az élettelen holttest lesz a férgek eledele és a tűz martaléka, hanem az élő bűnös fog a férgektől és a tűztől szenvedni. – A transzcendens eszkatológia hatására, amely a végleges üdvösséget minden földi kötöttségtől mentesíti, az eszkatologikus büntetés színhelyeként a ~ is elvesztette eredeti földrajzi hely jellegét: nem kapcsolódik többé a Jeruzsálem melletti Hinnom völgyéhez (apokrif iratok; talán Jud 16,17; Sir 7,16 kk.: LXX). Ebből következően a ~t azonosítani kezdték a ® seollal, amihez már más képzetek tapadtak (® hádesz, ® holtak országa, ® pokol). Így a seolra jellemző sötétség a ~ra is jellemző lett (vö. Tób 4,10), és olykor a ~ tüzével is összekapcsolódott. Természetesen érezték, hogy a tűz és a sötétség nem illik össze, ezért a ~ tüzét úgy képzelték el, hogy ég, de világot nem ad; ez az eléggé erőltetett magyarázat az apokrif iratokon kívül az egyh.-atyáknál is föl-fölbukkan. – Ahol a legrégibb rabbinista irodalomban szerepel olyan eszkatologikus hely, ahol a bűnösök bűnhődnek, ez a Kr. u. 1. sz.-ból való iratokban már mint ténylegesen létező hely jelenik meg; a bűnösök mindjárt haláluk után ide kerülnek (ez a fölfogás már az etióp Hénoch kv.-ében fölfedezhető). Némely bűnösnek lehetősége volt a megtisztulásra, így büntetése elszenvedése után kiszabadulhatott a ~ból. Ilyen értelemben a ~ ® tisztítótűz jelleget öltött. – Az ÚSz-ben a ~ kifejezés (legalábbis az eredeti szövegben) több helyen szerepel: Mt 5,23.29 kk. (= 18,9; Mk 9,43.45.47); Mt 10,28 (= Lk 12,5); 23,15.33; Jak 3,6. Ezenkívül rokon értelmű kifejezésekkel is találkozunk az ÚSz-ben: tüzes kemence (Mt 13,42.49), örök tűz (18,18; vö. 18,19; 25,41; Júd 7) és tüzes tó (Jel 19,20; 20,10.14 kk.; 21,8). Hogy azonban a ~ fogalma az ÚSz-ben mennyire összefonódott a seol fogalmával, azt Mt 8,12; 22,13; 25,30 (a külső sötétség); 2Pét 2,17; Júd 13 minden kétséget kizáróan tanúsítja. – Minthogy Mt 5,29 kk. a testet említi, föltehető, hogy itt is az eszkatologikus büntetés helyéről van szó. E föltevést 13,42.49; 25,41 is igazolja, ahol szinonim kifejezések (tüzes kemence, örök tűz) találhatók és a szövegből az utolsó ítéletre lehet következtetni. 3,7 és 23,33 párhuzamban áll egymással, így arra lehet gondolni, hogy a ~ büntetése (az eredetiben) kifejezés (23,33) is az utolsó ítéletre utal, jóllehet a rabbinista irodalomban Kr. u. 50 óta, ha nem is mindig, de a legtöbbször a lélek külön ítéletét jelenti a halála után. Ugyanakkor 25,41 (örök tűz) azt a korai zsidó fölfogást tükrözi, amely szerint a ~t Isten, miként az eszkatologikus Jeruzsálemet az idő kezdete előtt alkotta (praeexistentia). A többi úsz-i helyen nem lehet a ~ jelentését közelebbről meghatározni, de föltehető, hogy e helyeken is eszkatologikus értelemben szerepel.
