TÁRGYI RAGOZÁS
TÁRGYI RAGOZÁS, az igeragozásnak a magyar nyelvben sajátságos módja, mely által az igében kifejezett átható cselekvés bizonyos, meghatározott dologra vagy személyre irányúl, pl. ha azt mondom: pénzt kérek, ezzel nincs kifejezve, hogy micsoda pénz az, melyet kérek; ellenkezőleg mint ha azt mondom: az igért pénzt kérem; ez utóbbi kifejezésben bizonyos meghatározott nemü vagy mennyiségü pénzt értek, s ezt a magyar majd valamennyi időben, számban és személyben máskép fejezi ki, mint az első példában. A két ragozás közti különbség megjelölésére a nyelvtanokban rendszerént e szókat használják: határozatlan és határozott tárgyu ragozás. Azonban a határozatlan tárgyu ragozás teljesen egyezik az önható vagyis semmi tárgyra ki nem ható vagy másképen alanyi igék ragozásával; azért egyik társunk ezt alanyi, a másikat pedig tárgyi (ige-) ragozásnak nevezte; melyektől ismét különbözik az alanytárgyi vagyis szenvedő (másképen az ik végzetről ikes) igeragozás, melyekben maga az alany (úgynevezett személy) van tárgyi viszonyban, pl. ha azt mondom: kéretem, engemet kér más valaki, tehát a kérés hozzám irányúl. Ez utolsó viszony, más nyelvekben is megvan egy vagy más módon, egy vagy más alak által különböztetve; de a tárgyi vagyis határozott tárgyu igeragozás, részint oly terjedelemben, mint azt a magyar nyelvben találjuk, részint annál fogva, hogy a magyar tárgyi ragozásban a személyragok is rendszerént különböznek más igeragozási személyragoktól, az ismeretes nyelvek között csak a magyar nyelv sajátja. Lássunk egy példát,
A mutató módban.
Határozatlan tárgyu ragozás.
|
Határozott tárgyu ragozás.
|
Jelen idő.
| |
kér-ěk, kér-sz, kér,
|
kér-ěm, kér-ěd, kér-i,
|
kér-ünk, kér-těk, kérnek,
|
kér-j-ü-k, (= kér-i-ük), kér-i-těk, kér-i-k.
|
Első v. függő mult:
| |
kér-é-k (= kér-e-ek),
|
kér-é-m (= kér-e-em),
|
Kér-é-l (= kér-e-ěl),
|
kér-é-d (= kér-e-ed),
|
kér-e,
|
kér-é (= kér-e-e, régiesen: kér-e-je),
|
kér-é-nk, kér-é-ték, kér-é-nek,
|
kér-ő-k (= kér-e-ük), kér-é-tek, kér-é-k.
|
Második v. független mult:
| |
kér-t-em, kér-t-él (v. kért-el), kér-t,
|
kér-t-em, kér-t-ed, kér-t-e,
|
kér-t-ünk, kér-t-etek, kér-t-enek v. kér-t-ek,
|
kér-t-ük, kér-t-étek, (= kér-t-e-etek), kérték (= kér-t-e-ek).
|
Ily szellemben megyen ez minden módban és időben.
Látható, hogy a határozott tárgyu ragozás két különbséget tüntet fel, mely is észlelhető 1) a személyragokban, pl. a jelen időben egyik ragozásban: ěk, sz, –, ünk, těk, nek, a másikban: ěm, ěd, –, ük, těk, k; 2) az igető és személyragok között az egyes első és második személy kivételével, a többi négy személynél, még egy új elemben, mely i, j és e hangokban jelenik meg. A j az i-vel azonos levén, az é pedig a két e-e, s az ö az e-ü egybeolvadásából keletkezvén, ki nem látja? hogy ezek semmi mások mint azon mutatóhangok, melyek kőzől az e mint önálló szócska él a magyar népnyelv nagy részében (itt e, ezen helyen e), az i hang pedig amazzal egyezik és kétségtelen gyök az i-hol (v. e-hol), ide (régen: e-de), i-ly v. i-ilyen (régen: e-lyen), e-z és több közel mutató szóban, melyeknek alhangokkal rendszeresen megfelelnek a távolmutató a-hol, o-da, o-ly v. o-lyan, a-z stb. szók. Tehát azon harmadik elem, mely felhangu ragozásnál e és i v. j, alhangú ragozásnál pedig a és j hangokban tűnik elé, elvitázhatlanul a tárgyi vagyis határozott tárgyu igeragozásban a tárgyra mutatást fejezi ki, s legegyszerübben a és e mutató szócskákban ma is él, mint föntebb is érintők, a népnyelv nagy részében, t. i. a Dunán inneni és Dunán túli némely vidékeken. – Hogy a tárgyi ragozás multi alakja az első személyekben is használtatik részesülőként, íme példák a régiségből: „Hogy vagy az Szaniszló mestert avagy valakit egyebet külgyen ő n(agysága), ki láthnája meg az én dicsértem malomhelyth.“ Levél 1557-ből (Szalay Ág. 400. m. l.). – „Hoztad jegyruhádat vigyed meg helyébe.“ (Istvánfi Pál a XVI. században). S alhangu ragozásnál is ugyanezen elemeket találjuk rokon alhangokban, pl.
Határozatlan t. ragozás.
|
Határozott t. ragozás.
|
Jelen idő:
| |
ad-ok, ad-sz, ad,
|
ad-om, ad-od, ad-ja
|
ad-unk, ad-tok, ad-nak,
|
ad j-uk (= ad-i-uk), ad-j-átok (= ad-i-atok v. ad j-á-tok), ad j-ák (= ad-ia-ak).
|
Függő mult:
| |
ad-ék (= ad-a-ek), ad-ál, ad-a,
|
ad-á-m, ad-á-d, ad-á,
|
ad-á-nk, ad-á-tok, ad-á-nak.
|
ad-ó-k, ad-á-tok, ad-á-k.
|
Látjuk, hogy a különbséget csak az alhangu ragozás természete hozza magával, ú. m. e helyett van a, s i v. j helyett van ja; az á pedig itt az a-a, az é az a-e, és az ó az a-u egybeolvadása; de az elemek ugyanazok, ú. m. a mutató a és i, de az i itt rendesebben j-vé, sőt az alhanguság nyomatosabb megjelölése vagy ha tetszik, a harmadik személynek is kifejezése végett ja-vá is változván.
Az önható és közép (ikes) igék, mennyiben áthatólag is használjuk, határozott tárgyra vonatkozva szintén a föntebbi módon ragoztatnak, pl. önható igével:
jár-ok, jár-sz, jár,
|
jár-om, jár-od, jár-ja,
|
jár-unk, jár-tok, jár-nak,
|
jár-j-uk, jár-j-átok, jár-j-ák.
|
jár-t-am, jár-t-ál, jár-t,
|
jár-t-am, jár-t-ad, jár-t-a,
|
jár-t-unk, jár-t-atok, jár-t-ak v. jár-t-anak
|
jár-t-uk, jár-t-á-tok, jár-t-ák.
|
közép igével:
| |
ěsz-ěm, ěsz-ěl, esz-ik,
|
ěsz-ěm, ěsz-ěd, ěsz-i,
|
ěsz-ünk, ěsz-těk, ěsz-nek,
|
ěsz-sz-ük (= ěsz-j-ük), ěsz-i-tek, esz-i-k.
|
ětt-em, ětt-él, ětt v. ěvětt,
|
ětt-em, ětt-ed, ětt-e,
|
ětt-ünk, ětt-etěk, ětt-ek v. ětt-enek,
|
ětt-ük, ětt-é-tek, ett-é-k.
|
Még némely körülmény érdemel figyelmet. A tárgyi ragozásban a magyar nyelvérzés oly erős, hogy a többesi első és harmadik személyben a lényeges n hangot, mely a mutató elemnek rövidségére válhatnék, egészen kihagyja, sőt a második mult többes első személyében egyedül csak azon n kihagyásával fejezi ki a tárgy határozottságát: kér-t-ük, ad-t-uk, jár-t-uk, ětt-ük, ezek helyett: kér-t-i-ük v. kér-t-j-ük, ad-t-j-uk, jár-t-j-uk, ětt-j-ük. Lehető, hogy a jobb hangzás is okozta a kihagyást. Lényegesnek mondottuk az n hangot, mert a többesi ünk (régiesen és tájdivatosan: enk) szokott kifejezéssel az én (v. en) többesét jelöli. (A legrégibb két halotti beszédben levő muk-ban az m szintén az n módosúlata). A többesi harmadik személyben is a nak nek v. anak enek (kérnek, ad-nak, kért-enek, adt-anak) nem más mint ön (= ő) többese: önök, mert tudjuk, hogy az ön szó régi iratokban gyakran fordul elé ő helyett, pl. a Müncheni codexben: önbenne = ő benne (Máté. IX.); „Tulajdon önnébe (övébe) jött, és önnéi (övéi) nem fogadták.“ (Ján. ev. I.). Másik körülmény, hogy több magyar vidék az első mult többesi első személyében a határozott tárgyu ragozás helyett is határozatlan tárgyu ragozást használ, pl. kérénk őt, e helyett is: kérők őt; így az óhajtó módban is kérnénk őt e helyett is: kérnők őt. Nem így a régi iratokban és a mai székely szójárásban is, mely a két alakot szabatosan használja. Egyébként a magyar nyelvérzés oly kényes, hogy az idegenek nem tökéletes jártasságát a magyar nyelvben a tárgyi ragozás (másikon a hangsuly illetőleg ezen alapuló szórend) elleni vétségen ismeri föl. Ez okból
Czélszerünek láttuk röviden elszámlálni azon eseteket, melyeken az átható vagy áthatólag is használt igék tárgyi ragozása alapszik. Ú. m.
1) Midőn azok oly tárgyesetre vonatkoznak, mely határozott névmutatóval áll, pl. a házat megtartom, a szőlőt pedig eladom (értvén bizonyos tudvalevő, tehát határozott házat és szőlőt). Ezen szabály ellen találunk ugyan példát, de csak fölötte ritka esetben a régieknél, továbbá a közmondatokban, népdalokban és igen kitünő költőinknél is mint Vörösmartynál, Aranynál; mindazáltal valamennyi hason példában a tárgy mindig határozott és csak a névmutató maradt ki. Példák:
„Szép orczáját csókolom
Mennyországot gondolom.“ (A mennyországot).
Mennyországot gondolom.“ (A mennyországot).
| Székely népdal. |
Katalin verses legendájában is:
„Neked adom mennyországot.“
| (Toldy F. kiadása. 198. l.). |
„Bort megissza magyar ember.“ (A bort).
| Vörösmarty. (Fóti dal). |
„Visszavonás nézem köztetek én búval.“ (A visszavonást).
| Arany János. (Buda halála). |
„Igen köti ebet az karóhoz.“ (az ebet).
| Versezet a XVI. századból. (Thaly K. gyüjt.). |
„Legjobb futót is eléri az öregség.“ (A legjobb futót).
| Közmondat. (Erdélyi J. 6098.). |
E példákat senkinek sem tanácsoljuk. Bízzuk azokat a nép és az említettekhez hasonló kitünő irók nyelvérzésére.
A visszahozó névmások akár állanak névmutatóval, akár nem, tárgyi ragozást nem kivánnak. Akit, akiket, amelyet stb. látsz.
2) Midőn azok tulajdonnevek tárgyesetére vonatkoznak. Budát látom. Hunyadit tisztelem. Jánost nem ismerem. Ide tartozik az ,Isten’ név is, melyet névmutatóval is szokás használni: Istent emberi szem nem láthatja v. az Istent stb.
3) Midőn azok harmadik személyi névmás tárgyesetére (őt, őket, hová tartozik Önt is) vonatkoznak. lsmerem őt vagy őket. Önt még fogom látni. Az első személyi névmás tárgyesete nem kiván tárgyi ragozást. Szeretsz-e engemet? Ő szeret engemet, minket. A második személyi névmás pedig mind az egyesben mind a többesben l hangot (néha főleg több mássalhangzói torlat kikerülése végett al, el szótagokat) vesz föl az igető után, midőn a hatás az egyes első személytől ered, azonban szintén tárgyi ragozás nélkül: lát-l-ak, szeret-l-ek, látt-al-ak, szerett-el-ek, látná-l-ak, szeretné-l-ek (tégedet v. téged és titeket).
A személynévmásokat, mint az imént láttuk, tetszés szerént kiírhatjuk vagy mondhatjuk, de ha a hangsuly ezeken fekszik, akkor azok az ige elébe jövén el nem hagyhatók: téged szeretlek (azt értjük alatta: nem mást, de ekkor ,szeretlek’ első tagán nincs hangsuly).
4) Midőn azok személynévmások tárgyesetére, vagy birtokos személyragokkal egyesült főnevek tárgyesetére vonatkoznak, pl. (én) lovamat, (te) lovadat, (ő) lovát, (mi) lovunkat stb. ellopták. A tárgymutató itt is tetszés szerént kitétethetik: az (én) lovamat, v. a lovamat, a (te) lovadat v. a lovadat stb. A régiek a tárgymutatót gyérebben használták, mint ma használjuk. „Ha ki szeret engemet en beszédimet tartsa és en atyám szereti őtet.“ (Münch. cod. János XIV.). „Szeressétek tü ellenségeteket.“ (U. o. Lukács. VI.). „És ki elveszi teneked szolgádat.“ (U. o.). „És leszen tü érdemtek nagy.“ (U. o.). „Vesd ki előszer a gerendát te szemedből, és oztán látod a kalászt kivetned te atyádfia szeméből.“ (U. o.). Így a birtokos névmások előtt is. „A beszéd, kit hallottatok, nem enyém de övé, ki eresztett engemet: atyáé.“ (Ugyanott). „És ki elveszi mely tied.“ (Lukács. VI.). „Mendeneket, melyeket vall (bír) atyám, enyéim.“ (János XVI.). „Kiket adtál ennekem, e világon, tieid valának.“ (U. o. XVII.).
5) Midőn a mutató főnévi névmások tárgyesetére vonatkoznak, pl. ezt a házat v. ezen házat vetted meg, nem amazt. Többnyire az azt v. azokat szók, ha nem rajtok fekszik a hangsuly, kihagyatnak, pl. tudom (azt), hogy....., halljuk (azt), hogy.... Mind láttátok (azt v. azokat). Ha a mutató főnévmás csak hasonlóságot jelent, akkor az ige nem kiván tárgyi ragozást, pl. ha te kalapot veszesz, én is azt (azaz, hasonló dolgot) veszek; egészen mást jelentene: én is azt (ugyanazt) veszem.
6) A milységet jelentő névmásoknál arra kell tekinteni, ha van-e határozott névmutatójok vagy sem, pl. olyan embert szeretek vagy az olyan embert szeretem.
7) Tárgyi ragozást kivánnak még az ik végzetü sorszámnevek, illetőleg névmások, ú. m. egyik, másik, második, harmadik, tizedik; valamelyik; mindenik stb.; azon számnevek a névmutatót is elfogadván, pl. (az) egyiket látom, de (a) másikat nem találom, (a) huszadikat sem bírjuk; kivétel: mindeniket ismerjük. Ide tartozik egymás szó is. Egymást szeressétek.
8) ,Beéri’ ige midőn azt jelenti: megelégszik valamivel, vagy elégnek talál valamit, bár segitő raggal, mindig tárgyi ragozással használtatik, pl. beéri száz forinttal, ezen eleséggel e hónapban be nem érjük.
Több részletesség a nyelvtanokba tartozik.
