Per.
Per. – A. Attikai. Külön czikkelyekben van szó az attikai igazságszolgáltatás történetéről, a vádak egyes formáiról, fajtáiról és tárgyairól, a törvényszéki tárgyalásokat vezető hatóságokról, s a törvényszékekről (v. ö. az Areopagus, Βουλη, Delphinium, ’Εϕεται, Διαιτητης. Διχασται, Δικη, Γραϕη, Διαδιχασια, Εισαγγελια, ’Απαγωγη, ’Ενδειξις, Φασις, Προβολη, Λογισται, Εισαγωγες. ’Ηεγεμονια, ’Ηλιαι, Διχαστηριον czímszókat). Ezúttal csak a perrendtartásról s magáról a peres eljárásról lesz szó. Első kérdés: Ki lehetett vádló v. felperes? Ez egyrészt természetes, másrészt jogi feltételektől függött. A vádlónak mindenekelőtt teljeskorúnak (tehát 18 évesnél idősebnek), fineműnek s épeszűnek kellett lennie; de másrészt szabad származásúnak, s arra az esetre, ha polgár volt, csonkítatlan jogúnak (επιτιμος, l. ’Ατιμια). Kiskorúak vagy nők helyett χυριος-uk (l. o.) rabszolgák helyett gazdájuk szerepelt. Aesch. Timarch .16. Dem. Neaer. 52. Nicostrat. 20. Csak olyan idegen állambeli rabszolgák perelhettek önállóan is, kik Athenaeben önálló üzletet folytattak, s kikkel egyébként is szabad zsellérek gyanánt bántak. Dem. Phorm. 5, 18, 37. Megvolt-e a közszolgáknak is ez a joguk, nem bizonyos. Szabad származású idegenek korlátlanul szerepelhettek magánperekben, de nyilvános vádat csak személyes sérelem esetén emelhettek vendégbarátjuk vagy προξενος-uk oltalma alatt. A zsellérek (μετοιχοι) helyett valószínüleg πρστατης-ük emelt vádat, de aztán önállóan is folytathatták a pört. Az ú. n. ισοτελεις e tekintetben is teljes jogúak voltak, mint a valóságos polgárok. CIA II 121, 26 (l. Ξενος). Mindezen jogi személyiségek közül mindazok, a kik egyáltalában pereskedhetttek, nyilvános v. közvádat (γραϕη) mindig emelhettek olyan esetekben, mikor vagy maga az állam közvetetlenül volt rédekelve, vagy olyanfajta sérelem esett egyes személyen, mely közvetve a közbiztonságot is fenyegette; magánpörökben (διχη) azonban csak az léphetett fel vádlóul, a kin a sérelem történt (l. Γαραϕη és Δικη). De tudnivaló, hogy az ατιμια του σωματος és του σωματος χαι χρηματον a vádlójog teljes elvesztésével járt, az ατιμια χατα προσταξεις annak részletes elvesztésével (l. ’Ατιμια). Erkölcsi testűleteknek is bizonyosan volt vádlójoguk, pl. a phyléknek, phratriáknak, δημοςřknak, ερανοι-oknak (l. o.). Nyilvános bűnügyekben néha maga az állam indította meg az eljárást, részint bizonyos tisztviselő által, kiknek kötelességük volt a maguk hatásköre szerint felelősségre vonni és törvényszék elé állítani a vétkest, részint az Areopagus útján (pl. a Harpalus féle pör esetében), részint külön vizsgáló biztosok (ζητηται) útján, a kiket aztán a törvényszék előtt erre a czélra kirendelt közvádlók (συνηγοροι v. χατηγοροι) támogattak. Magánember azonban közügyben mindig felléphetett nyilvános vádlóul, még akkor is, ha hivatalos személyek kezdeményezték a vizsgálatot. A törvénybeidézés (προσχλησις, χλησις), következőképen történt: Az, a ki vádat szándékozott emelni, néha a hatóság előleges értesítése mellett, máskor a nélkül is, megleste ellenfelét, mikor házán kívül mutatkozott (mert a családi hajlék szent és sérthetetlen volt, Dem. Androt. 52) s maga mellé vévén nehány tanút, rendesen kettőt (χλητηρες, később terminus χλητορες, ige hozzá χλητευειν, εχχλητευειν), felszólította (πτοχαλεισϑαι, χαλεισΔαι) az illetőt, hogy bizonyos időben jelenjen meg az előtt a hatóság előtt, melynek az ügy épen a hatásköréhez tartozott (l. Εισαγωεις). Ha személyes sérelmet is szenvedett, akkor kisérletet tett az ügy békés elintézésére, oly módon, hogy a tanuk előtt szemére vetette (εγχαλειν) ellenfelének a sérelmet és felszólította annak jóvátételére; csak ha ez az eljárás sikertelen volt, akkor került az ügy a rendes vád útjára. Dem. Apatur. 25. Isaeus 3, 9 (a tanukra azért volt szükség, hogy a vádlott meg nem jelenése esetén in contumaciam elmarasztalható legyen. Hamis χλητηρ ellen az alperes γραϕη ϕευδοχλητειας útján védekezhetett). A mi a vád beadását illeti, a vád a ημεραι αποϕραδες és az ünnepek kivételével rendesen akármikor be volt nyujtható az illetékes hatóságnál, kivéve mégis bizonyos fajta vádakat, melyek a hónak csak bizonyos napjain, s másokat, melyek csak bizonyos évszakokban voltak beadhatók (pl. a διχαι εμποριχαι csak Boëdromion havátúól Munichionig; az örökösödési keresetek pedig Scriphorionban nem). Az idézés rendszerint ötödnapra szólott. Dem. Macart. 75. Hapocr. s v. προπεμπτα. Rögtöni megjelenésre a hatóság előtt csak idegent lehetett felszólítani vagy kényszeríteni, polgárt, ha rendes γραϕη-ról vagy ϕασις-ról vagy διχη-ről volt szó, nem lehetett sem elfogni, sem kezességre kényszeríteni (máskép volt a sommás eljárásoknál, l. ’Απαγωγη, ’Εϕηγης, ’Ενδειξις, Εισαγγελια. A διαδιχαΣια του χληρου esetében lásd Örökösödési jog). A vád beadása az idéés és a határnap között vagy magán a határnapon törtét, még pedig irásbeli vád vagy kereset (ληξις, εγχλημα) formájában. Nyilvános ügyekben a vádat mindig határozott formája és tartalma szerint említik (γραϕη, ϕασις, εισαγγελια, ενδειξις, απαγωγη). Az eljárás neve διδοναι v. λαγχανειν προϖ αρχοντα τινι τινος. Magánügyekben a ληξις kifejezést használták, ha pedig személyes sérelemről is volt szó, az ελχηλμα kifejezést (nehéz és még bizonytalan a ληχις és λαγχανειν terminusok magyarázata, mert betű szerint sorsolás eredményét jelentik; már pedig nem tudni, mi köze lehetett az egész eljáráshoz a sorsolásnak. L. Meier és Schömann, Der att. Process, 793 l.). A vádnak elfogadása vagy visszautasítása már most az illető tisztviselő dolga volt (az elfogadható, törvényszék elé terjeszthető ügy neve εισαγωγιμος). A visszautasítás okai lehettek: a vádló személyiségében levő okok (l. f.), a προσχλησις hiánya vagy hiányossága, a vád formájának hibássága, a vádfajtának rossz megválasztása, az idő rossz megválasztása, az illetékesség (competentia) eltévesztése (az illető tisztviselő azonban személyes felelősséggel tartozott, és προβολη útján vagy számadása alkalmával vádolható volt). A vádlevél vagy kereset elfogadása esetén következett az illetékek letétele. Ilyen illeték volt 100 drachmát meghaladó magánügyekben (a διχη αιχιας kivételével, Isocrat. Lochit. 2) az ú. n. πρυτανεια (π. ϑειναι), melyet mind a két peres félnek fizetni kellett, 100–1000 drahmáig 3–3 drachma, 1000–10,000 drachmáig 30 drachma; ezt a vesztes fél köteles volt aztán megtéríteni a nyertesnek. Pollux 8, 38. Nyilvános ügyekben, nehány esetet kivéve, melyben magánérdek is szerepelt, nem volt más illeték mint a vádló ún. παραστασις-a, valószínűleg egy drachma, avád jelképéül és zálogául. Kétféle eset ismeretes továbbá, melyekben a vádlónak bánatpénzt (παραχαταβολη) is kellett előre letennie, mintegy biztosítékul arra, hogy könnyelműen nem vádaskodik. Ha vesztett, ez az összeg az államot, vagy a vádlottat illette, ha nyert, megtérítette a vádlott. Egyik ilyen eset, ha az államot fogja pörbe valaki elkobzott birtokokért, a másik, ha olyan örökségre emelt igényt, melyet már jogérvényesen másnak itéltek oda (sőt úgy látszik, örökösödési ügyekben mindig volt π., ha a perelt örökségre más is igényt tartott). Az első esetben a perelt érték egyötöde,a másodikban annak egytizede volt a bántpénz. Pollux szerint (8, 63) ezenkívül a felebbezés (εϕεσις) is illetékkel (παραβολον, παραβολιον) járt. Az ügy előleges vizsgálatát következőképen intézte az arra hivatott tisztviselő. Egy arra való táblán (σανις, λευχωμα) hivatalos helyisége közelében kifüggesztette a vádiratot vagy a keresetlevelet, mely magában foglalta az archon nevét, a hónapot és napot, a vádló és vádlott nevét, a vád tartalmát, az indítványozott büntetést, vagy a szóbanforgó összeget, s néha a tanúk neveit is, s aztán a kitűzött napon előleges tárgyalás vagy vizsgálat (αναχρισις) alá vetette az ügyet. Kitételek erre az eljárásra: αναχρινειν τοις αντιδιχοις την διχην v. αναχρινειν τους αντιδιχους; a felekről: αναχρινεσϑαι (medium) την διχην; az ügyről: αναχριϑηναι. Voltaképen csak ez alkalommal dőlt el igazán, vajjon törvényszék elé kerülhet-e az ügy vagy sem. Ha a vádló nem jelent meg, ámbár meghivták (χαλειν τινα εις αναχρισιν), akkor a per megszünt, s nyilvános ügyekben büntetés is érte a vádlót: 1000 drachma pénzbirságot kellett fizetnie, s elvesztette a jogát arra, hogy hasonló ügyben azontúl vádat emelhessen. Dem. Theocr. 6, 12. Mid. 47, 103. A vádlottat elmaradása esetén elmarasztalták, föltéve, hogy halasztási kérvényt nem nyujtott be, miről l. lenn. Ha mind a két fél megjelent s a vádló nem akarta okvetetlenül a törvényszék elé vitetni az ügyet, hanem megelégedett egy nyilvános διαιτητης (l. o.) itélkezésével (a mi magánügyekben törvényszerű eljárás volt), akkor a pört vezető hatóságnak nem volt egyéb dolga, mint a διαιτητης-ek között egyet kisorsolni s a pört ahhoz áttenni. Ez esetben tehát már az αναχρισις is a diaetetes dolga volt s új αναχρισις akkor sem volt szükséges, ha az ügy a diaetától a törvényszék elé került. Dem. Euerg. et Mnes. 16. con. 27. Ha ellenben az ügy mindjárt kezdetben a törvényszék elé volt szánva, akkor mindenekelőtt esküt kellett tenniök a feleknek. Mindkét fél esküje διωμοσια (l. o.), a vádlotté, melyet válasziratára (αντιροϕη, l. o.) tett, voltaképen αντωμοσια (de az első kitétel csak a vádló esküjéről is előfordúl, a második meg mind a két fél esküjéről külön-külön; kivált örökösödési ügyekben, hol voltaképen nem volt vádlott; tudnivaló még, hogy αντωμοσια néha az αντιγροαϕη-t magát jelenti). A mi már most a vizsgálat tartalmát illeti, ha a vádlott egyszerűen tagadta és czáfolta a vádló állításait, akkor szabályszerű, rövid lefolyású volt a pör, ευϑυδιχια (ευϑυδιχια εισιεναι, την ευϑειαν εισιεναι, azaz nem görbe úton, kifogásokkal, a mit a vádlottak mindig szivesen emlegettek, hogy ügyük iránt jóakaratot keltsenek). De tehette a vádlott azt is, hogy különböző okokból tagadta a vád elfogadhatóságát (την διχην υη εισαγωγιμον ειναι), vagy mert a vádló nem jogosult a vád emelésére, vagy mert nincs olyan törvény, melynek alapján vádolható lenne, vagy mert kiegyezett a vádló s ezzel lemondott a vádról (απαλλαιξαι χαι αϕειναι), vagy mert az ügy már biróilag el volt egyszer döntve, vagy mert elévült (az elévülés ideje, προϑεσμια, pl. gyámsági és adósügyekben 5 év volt), vagy mert a vád elfogadhatatlanságának kimutatására két rendszabály volt. Az első az ú. n. διαμαρτυρια (l. o.), azaz a vád elfogadhatóságának vagy az ellenkezőnek tanúkra hivatkozással (διαμαρτυρεσϑαι) való bizonyítása (hamis tanu ellen γραϕη φευδομαρτυριου volt alkalmazható, mely alatt a főper fel volt függesztve). A másik rendszabály a παραγραϕη, melynek esetében a vádlott nem tanuk segélyével, hanem magában bizonyítgatta (irásban), a vád jogosulatlanságát. A főper a παραγραϕη alkalmával is megakadt, mert ha a vádló nem hajolt meg a vádlott kifogásai előtt, akkor törvényszék elé került a παραγραϕη ügye; a vesztes fél, ha a szavazatoknak 1/5 részét sem kapta meg, az epobeliával (a vitás érték 1/6 részével, l. ’Επωβελια) tartozott ellenfelének, s ha a vádló volt a vesztes, természetesen a főper is megszünt. E két rendszabályon kívül tehette a vádlott azt is, hogy formaszerű viszonvádat (αντιγ ραϕη) emelt vagy ugyanazon ügyben, vagy vele összefüggő más ügyben a vádló ellen (αντιπροσχαλεισϑαι, αντιλαγξανειτ). De ez a viszonvád nem járt okvetetlenül a főper felfüggesztésével; a különbség csak az volt közte és a rendes perek közt, hogy elvesztése mindenesetre az επωβελια megfizetését vonta maga után mind a két félre nézve (példák: Demosth. Euerg. et Mnes., Boeot., Spud.; hires példa egészen más, a főügygyel össze nem függő viszonvádra: Aesch. in Timarch.). Magának az előleges vizsgálatnál szokásos bizonyító eljárásnak codifikált (Aristot. rhet. 1, 44) főtényezői a következők. törvények (νομοι), tanubizonyságok (μαρτυρες), okiratok (συνϑηχαι), szolgák (kinzással kicsikart) vallomásai (βυσανος), eskü (ορχος). A törvények közül a szükségeseket irásban kellett megszerezni a feleknek, hogy a végtárgyaláshoz mellékelhetők legyenek (megszerezni könnyű volt őket, mert nyilvános helyeken voltak kifüggesztve vagy kiállítva); ép így egyéb okiratokat (nemcsak szerződéseket, mint Aristoteles mondja, hanem adósleveleket, végrendeleteket, bankárok főkönyvkivonatait stb.). Ha a szükséges okiratok harmadik személy birtokában voltak, az illető birtokoshoz felszólítást (προχλησις) kellett intézni, s ha megtagadta a felszólítás teljesítését, kényszeríteni lehetett rá az ú. n. διχη εις εμϕανων χαταστασιν útján. Sőt az ellenfélhez is szokás volt (tanuk jelenlétében) ilyen felszólítást intézni, ha megtagadta, legalább gyanús színben lehetett feltüntetni a dolgot a biróság előtt. Különösen fontosak voltak a tanúbizonyságok, azért pörre vezethető cselekményeknél (pl. εμβατευσις és εξαγωγη, birtokfoglalás esetében) mind a két félnek gondja volt rá, hogy tanúknak szűkében ne legyen (διαμαρτυρεσϑαι, επιμαρτυρεσϑαι = tanuul szólítani valakit). A ki a tanuságtételt elfogadta, vagy Πχλητεοσις útján volt kötelezettsége beváltására kényszeríthető (a χλητεοσις ünnepélyes felhívás volt, melynek meg nem fogadása 1000 drachma birsággal járt), vagy διχη λειπομαρτυριου és διχη βλαβης útján megbüntethető. Tanúi minden teljeskorú, szabad férfi lehetett (idegen is), a ki jelen volt az illető cselekménynél (hallomás szerint tanuskodni), εις αχοην μαρτμρειν, csak a szemtanúk halála esetén volt lehetséges). Ha a tanút betegség vagy egyéb ok akadályozta a megjelenésben, akkor valakinek irásban, tanúk előtt kellett tanuságtételét (εχμαρτυρια) felvenni (εχμαρτυριαν ποιεισϑαι, εχμαρτυρεισϑαι προς τινα), s a tanúknak igazolniok kellett a tanuságtételt a törvényszék előtt (μαρτυρειν την εχμαρτυριαν). A felelősség az εχμαρτυρων részén volt, vagy ha megtagadta a tanuságtételt és nem lehetett rábizonyítani a rosszhiszeműséget, azokén, a kik tanuságtételét hitelesítették (τους εχμαρτυρουμενους). A felelősség, mint tudjuk (l. f.), διχη φευδομαρτυριων veszedelmével járt. Mindenki, a ki tanuvallomásra felszólítást kapott, de tanúskodni nem akart, διχη βλαβης terhe alatt köteles volt megjelenni a végtárgyaláson és εξωμοσια útján bizonyítani, hogy mitsem tud a dologról. Az előleges tárgyaláson tett tanuvallomásokat irásba foglalták (részben már oda is irásban vitték), esküvel megerősítették, s a többi periratok közé tették. Rabszolgák vallomása csak úgy birt bizonyító erővel, ha kínpadon csikarták ki tőlük; így azonban hitelesebbeknek tartották minden egyéb tanúskodásnál (l. Βασανστης). Végül, ha a többi bizoynítékok sem voltak elégségesek, esküt is lehetett felajánlani vagy az ellenfélt rákényszeríteni (ορχον δουναι; ez a kitétel kettőt jelent; a) esküre felhivni, b) annak a ki esküt ajánl, az esküt megengedni; ορχον δεξασϑαι = a kivánt esküt letenni). Ilyen ünnepies eskü ellen, melyre nők is bocsáttattak, διχη φευδομαρτυριων-nak nem volt helye, s az esküre való felhivást vagy el kellett fogadni vagy viszont a másik felet esküre felhivni: egyszerű visszautasítása vallomásszámba ment. A tárgyalás végén az összes bizonyító okiratokat összegyüjtötték, tokba (εχινος, l. Echinus, 6) tették, lepecsételték s a tok a végtárgyalás idejéig az illető tisztviselő őrizete alatt maradt. A törvényszéki végtárgyalásról a következők a fő tudnivalók: Az αναχρισις befejeztével a pört vezető tisztviselőnek rendszerint legfeljebb 30 nap alatt a vád beadásától számítva (l. ’Εμμηνοι ϑιχαι) napot (η χυρια) kellett kitűznie a végtárgyalás megtartására, azaz a pörnek a heliasták törvényszéke elé való terjesztésére (εισαγειν εις την ηλιαιον). Halasztási kérvény az αναχρισις után akármikor be volt irásban adható (s ez esetben παραγραϕη volt a neve, mint a per elfogadhatóságát tagadó kifogásnak); rendesen azonban magán a végtárgyalás napján kért halasztást a pörös fél vagy felhatalmazottja. Az elmaradás okát azonban ismét esküvel (υπωμοσια, Demosth. Olympiod. 25. Theocr. 43) kellett igazolni, melyet az ellenfél ανϑυπωμοσια-val vonhatott kétségbe. Ez utóbbi esetben, ha az ανϑυπωμοσια alaposnak találtatott, in. contumaciam hoztak itéletet, úgy hogy ha a vádlott maradt el, elitélték, ha a vádló, felmentették a vádlottat. Ha a υπωμοσια érvényesült, a vádló dolga volt új határnapot kérni. Magánügyekben kiegyezés még a birák előtt is történhetett, többnyire úgy, hogy megegyezés (επιτροπη, l. o.) szerint magánbékebiróra bizták a felek a döntést (Dem. Callipp. 14, 31. Boeot. 44), a kitől azután nem volt helye felebbezésnek, vagy úgy, hogy a döntést egy bizonyos bizonyító eszköztől tették függővé. Ez esetben a bánatpénzek visszajártak. Nyilvános ügyekben ellenben a törvény 1000 drachma birság és részleges ατιμια terhe alatt tiltotta a pör elejtését (l. f. is): igaz, hogy ezt a törvényt később nem vették komolyan. Demosth. Mid. 39. Ha nem történt kiegyezés, miután a 6000 heliasta közül kisorsolt διχαστηριον már korán reggel (Aristoph. vesp. 689) megalakult, elkezdődött a végtárgyalás, melynek még az napon be is kellett végződnie, föltéve, hogy valami baljóslatú tünemény (διοσημια) meg nem zavarta (Pollux 8, 124), mely esetben új határnapról kellett gondoskodni. Először a vádiratot vagy keresetlevelet és a vádott válaszát olvasta fel a jegyző. Aztán a vádló, majd a vádlott mondták el beszédeiket, felemelkedve számukra rendelt, külön-külön emelvényen lévő helyeikről. Sok esetben e beszédeket nem maguk készítették, hanem hivatásos beszédkészítők (λογογραϕος) művei voltak. A törvény értelmében minden vádlottnak magának kellett védekeznie; de szokásba került, hogy a törvényszék engedelmével védőt (συνηγορος, συνδιοχος) is felléptettek, kinek beszéde (συνηγορια) mellett aztán a vádlott beszéde gyakran puszta bevezető formasággá sülyedt v. ö. a koszorúért való pörben Demosthenes beszédét Ctesiphon mellett). Sőt arra is volt eset, hogy több συνηγορος beszélt, mint a római tárgyalásokon (δευτερολογια, τριτολογια). Némely ügyekben, kivált magánperekben, a vádlott után a vádló még egyszer beszélt (λογοι προτεροι és υστεροι), s erre a beszédre a vádlott természetesen szintén válaszolhatott. A beszédek idejét sok perben meg is szabták (διχαι προς υδωρ, míg a többi perek διχαι ανευ v. χωρις υδατος), s vízórával (χλεφυδρα) mérték. Innen azok a kitételek, melyekkel egyik fél a másikat válaszadásra szokta szorítani: εν τω εμω υδατι. επι του εμου υδατος. A hűtlen követségre (γραϕη παραπρεσβειας) vontkozó pörökben 11 amphora, örökösödési ügyekben egy-egy amphora (s a második beszédpár számára fél-fél amphora) volt a kiszabott vízmennyiség mindenik fél számára (mennyi időt jelez egy amphora lefolyása, pontosan nem tudjuk; voltak beszédek, melyek előadására 4–5 óra is kellett). Ha több vádló vagy védő lépett fel a pörben, akkor megosztoztak a vízmennyiségen (παραδιδοναι το υδωρ τοις αλλοις χατηγοροις = átadni a szót a többi vádlónak). Okiratok felolvasása alatt (ezt a jegyző, γραμματευς. végezte) a vizet megállították, s ilyenkor a szónok figyelmeztetni szokta az órára ügyelő egyént (επιλαβε το υδωρ). Egymást félbeszakítani tilos volt a feleknek, az ellenfél kérdéseire azonban választ kellett adni. Plato, apoll. 25D. 27C. A birák azonban félbeszakíthatták a szónokot, s néha a birói eskü ellenére részrehajlóan éltek e jogukkal (innen a sok μη ϑορυβειτε ω ανορες διχασται a felek beszédeiben). Egyébiránt a tárgyhoz nem tartozó, a birák megindítására czélzó részleteket is felvettek beszédjükbe (εξω του πραγματος λεγειν), s ebből czélból gyermekeiket, feleségüket, rokonaikat, barátaikat is elvitték a tárgyalásra. A szavazás titkos volt (χρυβδην φηϕι ζεσϑαι); módát l. Καδοι czímszó alatt. Az első szavazás bűnügyekben csak a bünös vagy nem bűnös kérdésében döntött. Arra az esetre, ha a pör αγων τιμητος volt (l. o.), második szavazás következett, melyet ismét a χλεφυδρα-n kimért rövid tárgyalás előzött meg (l. pl. Plato Apologiáját), a mennyiben a büntetésre (τιμημα) nézve először a vádló, aztán a vádlott maga tett előterjesztést. Néha azonban a törvényszék maga is megpótolta a kért büntetést (προστιημα). Végül az eljárást vezető tisztviselő kihirdette az itéletet s ezzel a pör be volt fejezve. A heliaea itélete elvben megmásíthatatlan, végérvényes (διχη αυτοτελης) volt (a diaeteták itélete alól való felebbezésről l. f. a felebbezésről általában l. ’Εϕεσις czímszó a.). Perújításnak (αναδιχια, διχη αναδιχος, grammatikusoknál παλινδιχια is; igék αανδιχαζεσϑαι, παλινδιχειν) azonban lehetett helye arra az esetre, ha az itélet érvényességéhez szükséges törvényes feltételek valamelyike hiányzott, pl. ha in contumaciam hozott itélettel szemben a vádlott bizonyítani tudta, hogy a törvényszerű halasztási kérvényt (υπωμοσια) adott be, s ezt a törvényszék nem vette tekintetbe, vagy saját hibáján kívül nem is jutott a törvényszék elé, vagy hogy vádlója nem is élt vele szemben a προσχλησις törvényszerű formáival. Ez esetben a pörujítás neve την ερημον (ερημην διχην) αντιλαχειν vagy a την διχην αντιλαχειν (ugyanazt a pörformát a vádló is alkalmazhatta, ha az ő elmaradása miatt felmentették a vádlottat). Az eljárás ilyenkor ugyanolyan lehetett, mint a pör alkalmával való υπωμοσια esetében, t. i. az ellenfél ανϑυπωμοσια-val élhetett. Az ítéletet az új pör eldöntéséig felfügesztették s a pör természetesen csak arra az esetre került új tárgyalásra, ha a perújítást kérő fél kifogása jogosnak itéltetett. Lehetséges volt-e még akkor is a felek kiegyezése, nem tudjuk. Más módja volt még az itélet megtámadásának az ellenfél tanuvallomásainak megtámadása διχη φευδομαρτυριων útján; ez esetben egyúttal διχη χαχοτεχνιων is volt az ellenfél ellen indítható, de valószínűleg a már meghozott itélet felfüggesztése nélkül. Efféle αναδιχια a διχη ξενιας és χληρων eseteiben volt leggyakoribb. Az itélet végrehajtása nyilvános pörökben az állami hatóságok dolga volt. A büntetés vagy testi büntetés (παϑειν) vagy pénzbüntetés (αποτιασαι, a birság neve επιτιμια) volt, vagy mind a kettő egyszerre. A testi büntetés nemei: halál (ϑανατος), börtön (δεσμος), rabszolgaságra adás (ανδραποδιζεσϑαι), számkivetés (ϕυλη), a polgári jogok elvonása (ατιμια, l. o.). A pénzbüntetés a vagyon elkobzása és pénzbirságok. A halálbüntetés legszokottabb módja a méregitatás volt (büröklé, πχωνειον), továbbá megfojtás (στρογγαλη), mélységbevetés (βαραϑρον), néha agyonbotozás (αποτυμπανιζειν, Lys. 13, 56). Végrehajtásáról, valamint a bebörtönzésről is az ú. n. tizenegyek (’Ενδεχςα, l. o.) gondoskodtak, kik a bűnöst az itélet kihirdetése után azonnal átvették (παρελαβον; παραδοϑηναι τοις ’´Ενδεχα). A rabszolgaságra adást a πωληται nevű tisztviselők intézték (ezt különben Solon óta csak idegenek ellen alkalmazták). Az örök időkre szóló számkivetést (αειϕυγια) csak tudatták az elitélttel. Ha nem távozott el, vagy visszatért, halálbüntetés érte. Az ατιμια is csak kihirdetéssel járt (v. ö. ’Ατιμος és Ενδειξις). A jószágelkobzás végrehajthatása czéljából (többnyire a δημαρχος-ok) jegyzéket készítettek az elitélt birtokairól, s aztán a πωληται tisztviselők (föltéve, hogy az első rendes népgyülésen senki sem jelentett be igényt a jegyzék egyes tételeire nézve) árúba bocsátották a följegyzett javakat. Az állam javára eső pénzbüntetéseket a ππραχτορες nevű tisztviselők, az istenek vagy herosok pénztárait illető összegeket az illető ταμιας-ok hajtották be. A közpénztárnak adós egyén a lefizetés idejéig πατιμος volt, sőt nemcsak ő, hanem örökösei is. A határnap meg nem tartása esetén a büntetés megkétszereződött, s ha ez sem használt, jószágelkobzás útján fedezték a tartozást, visszajuttatva az esetleges maradékot az adósnak. Magánügyekben az itélet végrehajtása a vádló gondja volt (kivéve olyan eseteket, melyekben a kártérítésen kívül büntetésről is volt szó, pl. a διχη χλοπης esetében, vagy a melyekben az állampénztárnak is járt pénzbüntetés, vagy a melyekben az eset különössége okából az állam is segítette a vádlót az itélet végrehajtásában, pl. a διχαι εμποριχαι eseteiben, l. ’Εμπορος). Módja a következő volt: Az elitélttel közölték a határnapot (προϑεσμια), melyen belül meg kellett fizetnie a büntetést, s halasztás esetén tanúk előtt való kötelező megegyezésre volt szükség. Ha az elitélt elmulasztotta a fizetést s így υπερημερος lett, akkor a vádló kényszerítő eszközökhöz nyúlhatott. Ilyen volt a zálogolás (ενεχυρασια, l. o.) s ennek megakadályozása esetén a δικη εξουλης, melyet különben zálogolás nélkül is alkalmazhatott a nyertes fél. Ha az elitélt ingóságai nem fedezték az összeget, az ingatlanok elfoglalása (εμβατεια) is lehetsőges volt, s akadályozás esetén ilyenkor is δικη εξουλης volt alkalmazható. Ha az itélet telekre vagy földbirtokra vonatkozott, akkor a vádló ενεχυρασια vagy εμβατεια helyett δικη ενοιχου vagy δικη χαρπου útján juthatott jogaiba (l. δικη alatt). – Irodalom: Fő munka: Meire és Schömann, Der attische Process, neu bearb. von Lipsius, Berlin, 1883 (l. külön. 747–1023 lap.). V. ö. még Busolt, Die griech. Staats- und Rechtsaltertümer, München, 1892 (Müller-féle Handbuch der kl. Altertumwsissenschaft 4, 1) 2. kiad. 275–289. lap. GY. GY.
B. Római. – I. Judicium domesticum, atyafiakból s jóbarátokból (agnati, propinqui, amici) álló családi tanács (consilium,) melyet a pater familias, mielőtt gyermekén valamely súlyos büntetést végrehajtott volna, általános szokás szerint többnyire megkérdezett, ha csak nem akarta magát kitenni a társadalom kedvezőtlen itéletének. Tac. ann. 2, 50. 4, 42. Val. Max. 2, 9, 2. 6, 3, 7–9. Liv. 2, 41. Nejével szemben is használhatott fenyítéket, sőt meg is ölhette, ha házasságtörésen érte; máskülönben azonban közszokás szerint csak a családi tanács beleegyezésével gyakorolhatta élet-halál fölötti jogát (jus vitae necisque). A lex Julia (Kr. u. 18) eltiltotta ugyan a házasságtörésen kapott feleség megölését s csak elbocsátását rendelte el szigorúan (Paul. Sent. rec. 2, 26, 5. 6); de már Tiberius ismét visszatért a régi szokásra (priscum institutum) Tac. ann. 13, 32. Suet. Tib. 35. Cic. r. p. 4, 6. Dion. 2, 25. Gell. 10, 23. Liv. 39, 18. A férjet azonban, ha a családi tanács megkérdezése nélkül ölte meg nejét, gyilkosnak vették, Plin. 14, 13. A férj ezen büntetőjoga nejével szemben általában a házasságkötés minden fajára nézve fönnállott. – II. Judicium populi. A királyság idejét illetőleg a király volt a polgárok legfőbb birája nem csupán bűnügyekben midőn a bűntett az állam érdekei ellen irányult, hanem a polgárok magánügyeiben is, ha a peres felek magánbirái nem tudták elintézni. A király azonban küldhetett ki maga helyett biztosokat; így gyilkosság dolgában a quaestores parricidii 2 tagú állandó bizottága hozott itéletet, de annak végeldöntését magának tartotta fönn. Fölségsértés esetén, midőn t. i. Roma alkotmánya vagy méltósága forgott koczkán, esetenkint néha egy 2 tagú bizottságot (duoviri perduellionis) küldött ki itéletet hozni, a mire nézve azonmaga adott utasításokat a bizottságnak. Megengedhette azonban a közgyüléshez (comitia curiata) való fölebbezést. Liv. 1, 26. Távolléte esetén a praefectus urbi gyakorolta a jurisdictióját is. Tac. ann. 6, 11. Valószínű, hogy a királyság alatt nem változott e jogviszony Servius újításai által sem. Liv. 1, 47, 48. Dion. 4, 31. 43. 81. A köztársaság kezdetén a legfőbb biráskodó jog az egész polgárság képét viselő comitia centuriatára szállt át (Cic. Sest. 30. Liv. 2., 41); oda lehetett a polgárnak fölebbezni a magistratusoknak bűnügyi, nevezetesen politikai vétségekre hozott itélete ellenében (Lex Valeria Kr. e. 509). Cic. de leg. 3, 6. r. p. 2, 16. Az eljárás a következő volt: A vádló magistratus napot tűzött ki (diem dicere) s egyszersmind elrendelte a vád megtételét. Liv. 2, 41. 3, 24. Varr. l. l. 6, 91. Addig a vádlottat belátása szerint fogságban tarthatta vagy kezesség mellett szabadon hagyhatta. Liv. 3, 13. 25, 4. L. Carcer és Praedium. A vád megtétele (prima accusatio) után egy másik határnapon történt a vád ismétlése (secunda accusatio), tanúk és vádlott kihallgatása s újabb határnap kitűzése (diem prodicere) a harmadik vádolásra (tertia accusatio). Liv. 2, 61. 38, 51. Ezen alkalommal újabb terhelő bizonyítékokat hozhatott föl a vádló magistratus, de a vádlott is emelhetett kifogásokat s elnapolást kérhetett. Liv. 3, 24; 38, 52. Ha a vádló magistratus meggyőződött a vád alapos voltáról, kitűzte a negyedik határnapot (quarta accusatio), a mikor a vádiratok összegezésével meghozta elsőfokú itéletét (Cic. de dom. 45. de leg. 3, 6. App. b. c. 1, 74), ha csak a per valami oknál fogva félbe nem szakadt vagy egészen abba nem maradt. L. Exsilium (Polyb. 6, 14), Tergiversatio, Intercessio. Mindjárt a quarta accusatión hozott elsőfokú itélet után megkezdődött a már 3 vasárnappal előbb kitűzött közgyűlés egy főbb magistratus előülése alatt, a melyen a vádló magistratus védelmezte itéletét a vádlott ellenvetéseivel szemben s arra következett a végleges itélet a comitia szavazattöbbsége alapján, l. Comitia (centuriata). A halálbűntetés helyébe későbben az aquae et ignis interdictio lépett, a melyet a leges Porciae (l. o.) törvényesen megszabtak s egyszersmind megtiltották római polgár korbácsolását. A lex Aternia Tarpeja (l. o.) a törvényes mértéket meghaladó birságok ellenében valószínűleg bármely magistratus itéletével szemben a plebejusi tribusgyüléseket (comitia tributa) tette felsőfokú birósággá. Dion. 10, 50. Gell. 11, 1. Cic. r. p. 2, 60. Főbenjáró ügyek azonban, legalább a mióta a 12 táblás törvény kizárólag a comitia centuriatára ruházta a halálbüntetés jogát, nem kerültek eléjük. Polyb. 6, 14, 7. Patricius magistratusoknak, különösen a curulis aedilisnek, a megszabott mértéken túllépő birságbüntetése ellen a decemviratus után de közelebbről meg nem határozható időtől fogva, a patricius-plebejusi comitia tributához volt helye a fölebbezésnek. L. Comitia. Egyes bűnügyek elbirálására a közgyülés rendkívüli bizottságokat (quaestiones extraordinariae) küldött ki s ilyeneket később gyakrabban előforduló vétségekre nézve állandókká tettek (quaestiones perpetuae). Lásd alább IV. Ezek elterjedésével a közgyülés mint törvényszék fölöslegessé vált; csak a hazaárulás vétsége (crimen perduellionis) fölött itél még Augustus idejéig, a ki a comitia biráskodójogát esküdtbiróságok s a császári és senatusi törvényszék közt osztja meg. A különböző közgyüléske mint törvényszékek (comitia) eljárása hasonlított az esküdtszékhez. A szavazás eleinte élőszóval történt, később titkosan (l. Leges tabellariae). Az itélet végrehajtásának bizonyos megszabott idő alatt meg kellett történnie, l. Poena. Kellő bizonyítékok hiányában vagy valamely fontos oknál fogva (pl. betegség) a per tárgyalását elnapolták (differre, dilatio), l. Ampliatio és Comperendinatio. A senatus a szövetségesek és idegenek panaszai fölött biráskodott; római polgár csak összeesküvés vagy mérgezés miatt került a sentaus biráskodása alá. – III. Judicium privatum. A büntetőjog gyakorlása eredetileg az imperiumhoz volt kötve s épen azért a királyság idejében a király, a köztársaság idejében pedig a consulok, majd (Kr. e. 367) különösen a praetorok gyakorolták az igazságszolgáltatást. A Kr. e. 5-ik század közepétől fogva azonban minden egyes magistratusnak volt a maga potestasa körében büntetőjoga (coëercitio). A polgárok pereiben vagy egyes esküdtbirák vagy állandó birói collegiumok itélhettek l. Judex, Arbiter, Recuperatio, Judicium decemvirale és centrumvirale. Italiai városokban a duumviri és quattuorviri stb. láttak törvényt (l. Magistratus municipales), provinciákban a helytartók. A császárság idejében a császár a legfőbb biró, a ki a magistratusok (l. Praetor), sőt később az esküdtek biráskodására is befolyást gyakorolhatott (l. Judex). A praefectus urbi a városban s annak legközelebbi környékén (1000 lépésnyire) s a praefectus praetorio Italiában a császár megbizásából gyakorolták a felsőfokú biráskodást Kr. u. 165-től. A provinciákban a helytartók kezében maradt az igazságszolgáltatás, de a senatori provinciákban rendszerint legati proconsulares, a császáriakban pedig vagy legti juridici gyakorolják vagy maguk a helytartók. Fölebbezésnek az előbbiekben a helytartókhoz, onnan a senatushoz vagy a császárhoz, az utóbbiakban a császárhoz van helye. A mi az igazságszolgáltatás helyét és idejét illeti, a praetor törvénykező helye (jus) a comitium (pro tribunali), valamely szabad sík tér (de plano) vagy átjáró (in transito) volt. A praetori törvénylátás napjai a dies fasti voltak (l. Dies). Provinciákban tél vagy legalább fegyverszünet idején voltak kitűzött törvénynapok (l. Conventus). A törvénykezés napfeljöttétől (rendesen a nap 3-ik órájától napnyugtáig tarthatott. – A római remekjog szerinti törvénykezés sajátsága, hogy a perkérdés mibenlétének megállapítása egyrésztől s a per további vizsgálata (cognitio) és elbirálása (sententiae dictio) márésztől nem egy személyhez tartozott, hanem az előbbi eljárás a magistratus (praetor) előtt (in jure), az utóbbi állandó biróság vagy pedig esetről esetre kinevezett esküdtek előtt (in judicio) történt. Ez az eljárásmód s a biró hatósági kinevezése (judicis datio) az ú. n. ordo judiciorum privatorum. Rendkivüli eljárás(extraordinaria cognito, cogn. extra ordinem) volt az, ha a pert elejétől végig maga a magistratus vezette a judicium mellőzésével; ez az eljárásmód Diocletianus óta közönségessé lett s a Kr. u. 3-ik század végétől fogva az in jure és in judicio tárgyalások közt való különbségtétel megszünt. Régente a peres felek (rei), a felperes (actor, petitor) és az alperes (unde pertitur, később reus), csak személyesen folytatták a pert, később válik szokásossá a képviselő (cognitor) és a helyettes (procurator, l. o.) által. Más az orator vagy patronus és advocatus (l. o.). Kezdetben az a peres eljárás uralkodik, melynek neve legis actio, szigorú és pontosan megtartott formaságokkal (l. Legis actio); aztán volt az eljárás per formulas, midőn t. i. a praetor irásba foglalt utasításokkal (formula, l. o.) látta el a feleket;végül a cognito extraordinaria vagy extra ordinem (l. o.). a) A legis actio-féle peres eljárás. A per megkezdéséhez mind a két fél megjelenését egkívánták. A felperesnek tehát föl kellett hívni az ő ellenfelét, hogy kövesse a praetor elé (in jus vocatio). Ha az vonakodott, akkor a felperes tanúk jelenlétében és fölszólításával l. Antestatio) erőszakhoz (manus injectio, l. o.) nyúlhatott ellene. Az idézés ezen durva módját Cicero idejében már csak kivételesen alkalmazták; megelégedtek avval, ha az alperes biztosítékot (cautio) adott arra nézve, hogy meg fog jelenni. Mikor már mind a két fél jelen volt a praetor előtt, akkor kezdetét vette a per menete bizonyos ünnepies szavakkal (certis verbis) és cselekvényekkel (legis actiones), melyben a legkisebb formahiba is a per elvesztését (causa cadere) vonta maga után. Legrégibb volt a legis actio per manus iniectionem, l. Legis actio. Ha az alperesnek kifogásai voltak a követelésre nézve, akkor helyt adot a praetor az avatkozó (vindex) közbelépésének, s ha a vindex alaptalanúl perelt, a kétszeresben marasztaltatott el. Általános eljárás volt később a legio actio sacramento. Fogadtak a felek, utrius sacramentum iustum, utrius inistium? A praetor esküdtbirónak adta át az ügyet elbirálás végett. Ez esetben a biró előtt (in judicio) a felek megjelenvén, kezdetét vette a bizonyító eljrás (causae conjectio vagy collectio). A felek t. i. összefüggő beszédben (continua oratio, peroratio) előadták bizonyítékaikat s czáfolataikat; erre következett a bizonyítás (probatio) tanuk, szakértők, későbben pedig iratok (tabulae, codices, litterae) által is. A felek rövid szóvitáját (altercatio) azután a bíró itélete (sententia, l. o.) követte. Ha a bizonyító eljárás be nem végződhetett, a tárgyalást elhalasztották, l. Ampliatio. β) A formularis eljárás lefolyása egyes részletekben eltér az előbbitől. A törvény elé hívás régi módját használták ugyan ezután is, de most már azonkívül a hatóság is beavatkozhatott idézéssel (evocatio) vagy megkereső parancscsal (literis requisitionalibus). Az alperes azonban tehetett le bizonyos összeget biztosítékul arra, hogy a kitűzött időben meg fog jelenni a praetor előtt, l. Vadimonium. Megjelenés után előadta a felperes az ügyét (edere actionem) s formulát (l. Formula) kért a pratortól (postulatio). Ha a praetor helyt adott a keresetnek (dabat actionem), kiállította a kívánt formulát, melybe fölvette a biróságot (dabat judicem), s annak adta át a pert elbírálás végett. Az alperes beismerő vallomása (confessio) vagy a vád alaptalan voltának kiderülése esetén természetesen nem volt szükség további eljárásra. Az alperest, ha meg nem jelent a biró előtt (in judicio), elmarasztalták, l. Contumacia. A judicium előtt a vád és védelem előadása, a bizonyítás, a hol most már szerepel olykor az eskü (l. o.) is, majd a két fél altercatiója után meghagyta a bíró az ő másíthatatlan itéletét, kiszabta határozott összegben a peres követelés pénzértékét (litis aestimatio). Az elmarasztalás a XII tábla óta csak készpénzre szólt (pecuniara condemmatio), mert csak pénzt lehetett manus injectióval végrehajtásilag beszedni. Ha az elmarasztalt alperes nem akarta vagy nem birta teljesíteni a rárótt kötelezettségét (judicatum facere), akkor annak végrehajtása (actio judicati) következett. Eleinte az elmarasztalt személye ellen alkalmazták a végrehajtást (l. Manus injectio), később pedig a vagyona ellen (missio in bona, l. Bonorum emptio). ϒ) A cognitio extra ordinem. A császárság idején a cotnitiones extraordinariae jöttek divatba s idővel teljesen kiszorították a polgári perrendtartás régi formáit. A per eleinte szntén idézéssel (vocatio in jus) kezdődött, de vadimonium nélkül; M. Aureliustól fogva elég volt a panasz közlése az alperessel (litis denuntiatio) előbb tanúk, később (Constantinus) hatóság előtt. Az alperesnek az idézéssel egyidejűleg megküldték a keresetlevelet (libellus) is. Azután a kitűzött időben kezdetét vette a birósági tárgyalás (cognitio), melyről Contantinustól fogva jegyzőkönyvet vettek föl s csak hosszadalmas eljárás után következett az itélet kihirdetése, melyet irásba foglalva már előbb hozzácsatoltak a periratokhoz. Itt már a litis contestatio az ügy érdemébe való bocsátkozást jelenti. – Jogorvoslat. A köztársaság idejében a birói itélet ellenében legfölebb a magistratusi intercessio nyújtott orvoslást vagy az előbbi állapotba való visszahelyezés, restitutio in integrum (l. Restitutio). Ha az itélet semmis volt, azt kifogásúl mindig fel lehetett hozni (exeptio nullitatis). A császárkorban a császárhoz, Kr. u. 167-től a praefectus urbi- és praetotorióhoz lehetett fölebbezni (appellatio), a mi az itélet végrehajtását felfüggeszti (suspensio) a döntést felebbezési biróságra (judex ad quem) hárítja (devolutio), a ki új itélette hoz (reformatio). A végrehajtási eljárásban a császárhoz kegyelmi kérelem (l. Supplicatio) benyújtása is meg volt engedve. A provinciákra nézve l. föntebb. – IV. Judicium publicum. Így nevezték a köztársaság idejében a nemzet (populus) nevében gyakorolt törvénykezést, a császárkorban pedig általában a fenyítő biráskodást ellentétben a polgárival. Az ordo iudiciorum publicorum a quaestiones perpetuae behozatalával lépett föl (l. fönt). Az első quaestio perpetua Kr. e. 149-ben (lex Calpurnia) létesült a provinciai lakosok védelmére a helytartók zsarolása ellen (repetundae). Sulla idejében már nyolczat találunk, ú. m. quaestio repetundarum, majestatis, perculatus, inter sicarios, de veneficio, de vi, de falso, de ambitu (l. Repetundarum, Majestas, Peculatus, Sicarius, Veneficium, Vis, Falsum, Ambitus). A praetorok vagy helyetteseik kisorsolták maguk között az egyes questiókat, a melyek mindegyikének megvolt a maga szervezete és törvényes számú esküdtbirája azon esküdtek sorából, a kik be voltak jegyezve az album judicumba (l. Judex). A lex Servilia pl. a quaestio repetundarumhoz 450 birót kivánt, a Piso-perben 75, a Sacurus- és Gabinius-perben pedig 70 biró működött. – A quaestio-féle törvénykezés menete. A nemezttörvényszéknél csak hatósági személyek léphettek föl vádlóként; a praetorok törvényszékén minden szabad polgár emelhetett vádat a nők, a hatalom alattiak (alieni juris), becstelenek és rovott előéletűek kivételével. Ha ugyanazon vétségben több vádló lépett fel egynél, akkor a törvényszék egy előleges vizsgálattal (divinatio, l. o.) állapította meg, melyiknek van legtöbb joga a vádemelésre; a vádló (accusator) mellett azután a többiek mint mellékvádlók (subscriptores) szerepelhettek, l. Subscriptio. a) In jure. A vádló megjelenvén a praetor előtt engedélyt kért vádja előadására (postulatio); a kitűzött időben azután (később a postulatióval egy időben) előadta vádját (nominis delatio) bizonyos formula szerint (vádló és vádlott neve, a bűntény megnevezése, az alkalmazandó törvényre való hivatkozás, subscriptores) és megesküdött, hogy nem rágalmaz (l. Calumnia). Ha a praetor elfogadhatónak (nomen recipere, nomniis receptio) találta a vádat, beiktatta hivatalos jegyzékébe (inscriptio) s attól fogva a vádlott reus lett: gyászruhát öltött, vagyonával nem rendelkezhetett, hivatalra nem pályázhatott s a hatóság, ha szükségesnek látta, vizsgálati fogságra (custodia libera) vethette vagy kezesség mellett szabadon hagyhatta. Megidézésekor (citatio) kérdést intézett hozzá (interrogatio) a magistratus, hogy vétkességét beismeri-e. Ha beismerte, vagy ha világosan rábizonyult (manifestus), akkor további eljárásra nem volt szükség s akkor már in jure elitélték; ha ki tudta mutatni ártatlanságát, akkor szabadon bocsátották. Ha ellenben bűnösségét tagadta, de ártatlanságát bebizonyítani nem tudta, akkor az ügy további vizsgálat (cognitio) és elbírálás végett judicium elé került, b) In judicio. A praetor az esküdtszéket a felek közreműködésével állította össze, miután a tárgyalásra megidézte (citare) a praeco által mind a feleket mind az illető quaestio esküdtjeit, l. Judex. A tárgyaláson először a vádló azután a vádlott mondta el beszédjét (actiones), a melyek tartalmát a lex Pompeja de ambitu meg is szabta. Erre következett a bizonyítás (probatio) tanúkihallgatással s okiratok, naplók, levelek stb. bemutatásával. A tanúkat keresztkérdések közé fogták (interrogatio), végül pedig megeskették, lásd Testis. Miután a felek még egyszer fölszólaltak (altercatio), a praeco kihirdette a tárgyalás bezárását (dixere), a birákat egyenkint megeskette, mire azok összeültek tanácskozni (in consilium ire) és szavazni. Szavazataik többsége adta az itéletet, melyet a törvényszék feje hirdetett ki. Ha a tárgyalást be nem végezhették, új terminust tűztek ki rá. l. Ampliatio és Comperendinatio. Az egyszer meghozott itéleten nem lehetett többé változtatni; a kiszabott büntetést (aquae et ignis interdictio v. pénzbüntetés) azonnal végrehajtották. A számkivetés alól azonban a polgárság visszahívhatta az elitéltet. l. Restitutio. A bűntett üldöztetése nem évült el, mint minálunk (v. ö. Cic. or. pro Rab.), kivéve az ambitust, mely még azzal az évvel elévült s vád tárgya többé nem lehetett. A tresviri capitales biráskodást illetőleg l. o. Italiai városokban a legfőbb magistratus és a decuriók (l. Magistratus municipales) biráskodtak, provinciákban pedig a helytartók s a helyi magistratusok. – A cognito extraordinaria időszaka. A császárkorban a bünperekben is a cognitio extra ordinem jött divatba s végre általánossá lett (l. fönt), de a régi nevet ezután is megtartotta. A följelentések (delationes) túlságosan elharapództak, kivált fölségsértés (crimem laesae majestatis) czímén (l. Majestas), úgy hogy a följelentés szinte üzleti foglalkozássá vált, l. Delator. Maguk a magasabb magistratusok és helytartók is emelhettek vádat ex officio közönséges bűntettek (rablás, lopás, sacrilegium), sőt a keresztények ellen is (inquisitio), s a kinzást most már nemcsak rabszolgákra, hanem alsóbbrendű (humiliores) polgárokra is alkalmazták. Politikai vétségekben a senatus hozott itéletet (decretum) s végrehajtását a consulokra, esetleg a quaestorokra bízta. A per postulatio nélkül egyenesen nominis delatióval kezdődött; nominis receptio esetén ugyanakkor történt mindjárt az inscriptio is. A tárgyalást és itélethozatalt ugyanazon személy vezette, a ki a pert fölvette. Az egész perről pontos jegyzőkönyvet (acta) vezettek. Kr. e. 30-tól fogva az elitélő és fölmentő szavazatok egyenlő megoszlása esetén az államfő döntő szavazata a bűnös javára számított (calculus Minervae). Fölebbezéssel eleinte a császárhoz, később az ő nevében biráskodó praefectus urbi- és praef. praetorióhoz lehetett fordulni. A felsőfokú itélet ellen legfölebb a császár kegyelme (indulgentia) segíthetett már, a kitől a restitutio is függött. – V. Judicium de moribus, arra volt hivatva, hogy megállapítsa, hogy a férj vagy a feleség hibájából történt-e a válás, hogy a hozomány visszaadását illetőleg ahoz képest intézkedjenek. Ha a feleség házasságtörése idézte elő a válást, akkor a hozományból tetemes levonások történtek (retentio propter mores graviores). Lásd Dos és Divortium. A római perjogra nézve l. Vécsey, Római jog 216–277. lap. CS. JÓ.
