Acies,
Acies, ταξις, csatarend, – I. A görögöknél.– 1. A görögök hajóhadi tactikájáról kellő tudósítások híján egész a perzsa háborúkig úgyszólván csak föltevésre vagyunk utalva. Határozott hajócsatarendjük nem volt; hosszú vonalban állottak föl az ellenséges hajóhaddal szemben s azon voltak, hogy mielőbb közel kerüljenek egymáshoz és ember ember ellen harczolhasson, akár a szárazon. Mozdulataikban a körülményekhez alkalmazkodtak. Harcz közben az volt a főtörekvésük, hogy az ellenséges hajót átlyukaszszák vagy evezőit eltörjék. Kedvelt fortélyuk volt az áthajózás (διεκπλειν, διεκπλουν ποιεσϑαι), mikor t. i. erősen neki hajtottak az ellenséges hajóvonalnak és sebesen keresztülhajóztak közte s a közben igyekeztek eltördelni az útjokba eső hajók evezőit, sőt ügyes fordulattal ki is lyukaszthatták a hajót. Ezt a módot a chiusiak már Ladénál (494) alkalmazták a perzsák ellen; az athenaeiek meg Artemisiumnál próbálták meg, s mikor a perzsa hajók körülfogták őket, minden oldalra frontot, kört (κνκλος) alkottak ellenük. Her. 8, 8 skk. Ha sikerült áthajózniok, akkor az ellenséges vonal megett gyülekeztek s hátulról fenyegették azt. Ez ellen ügyes ellenálláson kívül úgy is védekeztek, hogy mindjárt kezdetben kettős vonalban sorakoztak (επιτυ σσεσϑαι). Arginusaenél az athenaeiek egy vonalban, hajó hajóval szemben (αντιπρωροι) állottak ugyan föl, de hogy áttörés ellen védekezzenek, a két szárnyat tartalékvonallal erősítették meg. Xen. Hellen. 1, 6, 29 sk. Másik főfortély volt az ellenséges hajó körülkerítése (περιπλειν), a mely ellen vagy a szárnyak kiterjesztésével vagy körcsatarenddel védekeztek. Mind a keresztülhajózásra, mind a bekerítésre egymásután sorban (επι μιας, κατα μιαν ναυν, κατα μιαν επι κερως) vonultak föl a hajók, elől a legerősebb. Ha az ellenség kört alakított, azt az egymásután vonuló hajók összébb-összébb szoríthatták s végül a győzelmet kivívhatták. A félholdalakú támadóvonalat (μηνοειδες, Her. 8, 16) is alkalmazták. Mikor már az ellenséges hajó közelébe jutottak, az oldalának vágtak neki (εμβολη), hogy kilyukaszszák. Rossz harczmód volt az elől orral való támadás (προσβολη). A peloponnesusiak az ügyes athenaeiek ellenében közönségesen tengerszorosokat kerestek ki maguknak, a hol olyan harczra kényszeríthették őket, hogy ember ember ellen küzdött, mint a szárazon; a hol tehát a sokaság számított, nemaz ügyesség. L. Tengeri háború. – 2. Szárazon a görögöknél általában a phallanx (l. ezt) volt a legszokottabb csatarend, melynek harczmódja egész a peloponnesusi háboruig a nehézfegyverzetű gyalogságon (οπλιται) alapult. A spartai könnyű fegyverzetű heloták főleg mint uraik fegyverhordozói szerepeltek. Ütközés közben a hopliták háta megé kerültek, parittyaköveket vagy gerelyeket dobáltak az ellenségre, a sebesülteket kihordták a tolongásból. Szintúgy használták föl az athenaeiek rabszolgáikat; nekik azonban volt polgári könnyű gyalogságuk is, az ijjászok (τοξοται) A hopliták csapatai törzsek szerint jobbról balra párhuzamosan rendezkedtek az ellenség csatarendjével szemben hosszú egyenes rendben, mely legfölebb 8 sornyi mély volt; előnyomulás közben harczi dalt (παιαν εμβατηριος) énekeltek s midőn már közeledtek az ellenséghez, csatakiáltás (αλαλα, ελελευ) közt heves rohamot intéztek ellene s a viadal közvetlen közelségében rövid szúró vagy vágó fegyverrel folyt. A szárnyak erejétől függött leginkább a zárt rendek föntartása s épen azért azok voltak a kitüntető helyek. Ha a sereg egyes főrészei, a két szárny s a közép, különböző néptörzsekből állt, olyankor, amivel külön vezérletük volt, kevésbé törődtek egymással a viadalban s így többször megesett, hogy egyik rész győzött, a másik kettő pedig vereséget szenvedett. A legyőzött ellenség üldözése a lovasság s a könnyű gyalogság csekély száma miatt nem volt szokásban; különben is elég volt, ha az a fél, mely a harcztér ura maradt, győzelme jeléül tropaeumot állított föl. A Peloponnesusi háborúban már nagyobb szerepet játszik a lovasság és gyalogság; a szárnyakon foglalkozik, a hopliták viadalába azonban csak néha avatkozik be kivételesen. Thuc. 4, 96; 5, 73. Csak a tizezer visszavonulásában hozzák azonban a parittyások, ijjászok és dárdások működését a nehéz gyalogságéval kapcsolatba s előcsatározásra, a támadás megkezdésére és fedezésére használják föl. A phalanx is ott kezd veszíteni merevségéből, a mennyiben fölállításában a területviszonyokhoz alkalmazkodnak. Ugyanott fordul elő először egy második rend fölállítása is tartaléknak. Iphicrates a peltastákon kívül még egy fajta könnyű fegyverzetet állít föl zsoldosaiból könnyü pajzszsal, de hosszabb dárdával. A csatát rendesen a szárnyakon döntötték el és pedig, mivel a jobb szárnyon egyesítették a legnagyobb erőt, gyakran megtörtént, hogy a jobbszárnyak a szemben álló balszárnyakat legyőzték s szétkergették; a melyik fél aztán gyorsabban össze tudta gyüjteni embereit és rendezni phalanxát, az biztosíthatta magának a győzelmet az ellenfél lassabban gyülekező rendjeivel szemben. Ezen tapasztalaton okulván Epaminondas csatarendjének a spartaiak jobb szárnyával szemben álló bal szárnyára fektette a fősulyt s arra alapította a győzelem eldöntését. A balszárnyon tehát nagyobb mélységben (50 ember) állította föl hoplitáit s heves támadást intézett vele az ellenséges jobbszárny közepe ellen. Az ő phalanxának közepe és jobbszárnya e közben az összeütközéstől tartózkodva főleg arra ügyelt, hogy a ferdévé vált arczvonal meg ne bomoljon s az ellenség balszárnyát a fenyegetett jobbszárny támogatásában megakadályozza. Ez a lényege Epaminondas ú. n. ferde csatarendjének (λοξη ϕαλαγξ). Az ellenség felülkerekedésének meggátlására volt rendelve Pelopidas ú. n. szent csapata (300 ember), mely a támadóoszlop megül balról ékalakban (εμβολον) a kellő időben előrontott s az ellenségnek a jobb oldalát meg a hátát is fenyegette egyszersmind. Nagy Sándor megszünteti a thebaei szent csapatot s a döntő támadás súlyát a macedoni lovasságra helyezi át. Az ő csatarendjének már nem három, hanem csak két része van, t. i. a támadó jobb- és a védő bal szárny. A jobb szárnyon könnyü gyalogság (agriani ijjászok) áll, mellette balra nehéz és könnyü macedoni lovasság; ezek után a balszárny felé következnek: nehéz sorgyalogság, szövetséges és thessaliai nehéz lovasság, paeoniai könnyü lovasság. Az ütközetet a könnyü gyalogság kezdte meg a vonal elé vonulva; erre következett a macedoni lovasság rohama; a lovasságot követték a hopliták rendjei s a balszárny lovassága ferde vonalban. A hoplita palanx szerepe tehát a védelemre szorítkozik, kiterjeszti a vonalat s védi a támadó szárnyat a háttámadástól; a sereg tömegét teszi ugyan, de nem magvát. Rüstöw-Köchly, Gesch. d. griech. Kriegswesens, 268 skk. l. A diadochusok csatarendje ismét három részből áll; közepét sorgyalogság teszi, melyhez ijjászcsapatok és elefántok csatlakoznak; a két szárnyat, melyek egyike támadó, másika védőszárny, lovasság foglalja el. – II. A rómaiaknál. – 1. A púnok ellen viselt háborúk késztetik a rómaiakat hajóhad kiállítására (Polyb. 1, 20), bár hadihajóik voltak már előbb is. Eleinte a tengeri ütközetet is a szárazföldi módjára, személyes harczczal törekedtek eldönteni; e végből azon voltak, hogy kapócsáklyák (corvi, harpagones) segítségével az ellenséges hajót a maguké mellé húzzák. Ecnomusnál a púnok egyenes rendjével szemben háromszöget alakítanak, melynek egyik szöge ékalakban az ellenséges vonal felé irányul, avval által ellenben levő oldala pedig kettős vonalból áll. De nemsokára rátérnek az egyenes vonalú csatarendre, a melyet közönségesen kettősre (acies duplex), ritkább egyesre (a. simplex) formálnak, s hogy nagyobb mozgékonyságot adjanak neki, a két szárnyat s a középet elkülönítik. Bekerítés czéljából előfordul a holdalakú csatarend (a. lunata v. falcata) is. – 2. Szárazon a királykori legiók csatarendje a régi dór phalanx volt, a melyet a rómaiak az etruscusoktól vettek át (Fröhlich, Beitr. zur Gesch. der Kriegf. u. Kriegskunst d. Römer, 17 sk.); a nehéz gyalogságot t. i. előbb három, később hat sornyi mélységgel tömött arczvonalban állították föl. Ez a nehézgyalogság, az első három osztályból tette a legió magvát. A 4. és 5. osztály könnyű fegyverzetűeket (rorarii) szolgáltatott, a kik hajítódárdával s parittyával megkezdték az ütközetet s azután a phalanx mögé húzódtak vissza. Az accensi velati, úgy látszik, a pótcsapatot adták s alkalmilag fölhasználtattak különféle czélra (pl. útépítésre) is. A lovasságnak Servius Tulliusig fontos föladata volt. Mint nehézlovasságot arra használták föl, hogy az ellenséges vonalat áttörje; később azonban jelentősége alábbszállt s csak a szárnyakon foglalkoztatták (Marquardt-Mommsen, Handb. d. röm. Altert. II, 319 sk. Müller. Handb. d. röm. Altert. IV, 2, 707 sk.) Valószínűleg a samnita háborúk tapasztalatai késztették a rómaiakat a manipulusrendszer megteremtésére, hogy a legió nagyobb mozgékonyságot kapjon s így mind a támadásra és védelemre, mind a távoli és közeli harczra egyaránt képes legyen, azonkívül, hogy tartaléka is legyen a harczoló seregrésznek. Megtördelték tehát a phalanxot s három rendben (triplex acies) állították föl. Az első rendbe (prima acies) jött a hastati 10 manipulusa egymástól körülbelül olyan távolságnyira, mint a mekkora egy manipulus arczvonalának a hossza volt; a második rendbe (secunda acies), az első rend manipulusai közt hagyott hézag irányába, jutott a principes 10 manipulusa;végül a harmadik rendbe (tertia aceis), valamivel hátrább, a hastati manipulusainak irányába, a triartii 10 manipulusa. A csatarend tehát quincunx formájú volt:
