’Απαγωγη
’Απαγωγη, bekisérés, a rendes bűnvádi eljárásnál szigorúbb, néha sommás lefolyású attikai nyilvános vád- és pörforma, mely a vele rokon ενδειξις-szel (l. o.) és az εϕηγησις-szel (l. lenn) a következő közös vonásokat mutatja: Egyik vádforma sem kezdődött idézéssel (προσκλησις); a vádlott nem védhette szabadlábon magát, nem menekülhetett önkéntes számkivetésbe a fenyegető elmarasztalás elől, hanem, ha az illető tisztviselő elfogadta a vádat, azonnal vizsgálati fogságba került (föltéve, hogy 3 kezest nem tudott állítani). Mind a három csak akkor volt alkalmazható, ha maga a tett kétségen felül állott, és csak arról lehetett vita, bűntény-é, vagy nem az. Mind a három többnyire αγων τιμηος (l. o.) és többnyire halálbüntetéssel járt .– Maga az á. abban állott, hogy a vádló a tetten kapott (επ αυτοϕωρω) gonosztévőt személyesen bekisérte az illetékes tisztviselőhöz, a kihez aztán irásbeli vádat is adott be, melynek neve szintén á. volt. Lys. Agorat ell. 85. §. az illetékes pörvezető-tisztviselők (ηγεμονες) a vád tárgya szerint különbözők voltak; a tolvajok, zsebmetszők, rabók, gyilkosok (κακουργοι) és az ατιμια-val járó jogmegszorítás megszegői ügyében a tizenegyek, a szentségtörők (ασεβεις) ügyében a második, az árvák bántalmazói (κακεσις ορϕανων) ügyében az első archon, sycophantia, számkivetésből való jogtalan visszatérés esetén a ϑεσμοϑεται, a zsellérekre vonatkozó vádakban a πωληται. Régibb időben a tanács is elfogadott á-t. Andoc. Myst. 91. §. A tett megvallása esetén törvényszék elé nem is került az ügy, hanem legalább a κακουργοι néven összefoglalt gonosztévőket, a források szerint rögtön kivégeztették a tizenegyek. Arist. pol. Ath. 52, 1. V. ö. Pollux, VIII. 102. Ha a bűnös a ηλιασται törvényszéke elé került, a bűnvádi eljárás tárgya nem a tett megtörténésének, hanem vétkességének bizonyitása, tehát pl. a számkivetés, ατιμια igazolása volt s a büntetés (többnyire a halál) legtöbbször ez esetben is előre meg volt határozva. Bizonyosan ατιμητος volt a pör a rablógyilkosok stb. (κακουργοι) s a számkivetettek említett eseteiben (Demost. Leptin. 504, in Arist. 630) nemkülönben az illetéket (μετοιχιον) meg nem fizető zsellér eseteiben; az előbbiekben halál volt a büntetés, az utóbbiakban azonnali szabadságvesztés. Az á. eleinte valószínűleg csak a rablógyilkosok (κακουργοι) ellen volt használatban, s alkalmazása csak később terjedt ki más gonosztettekre. Források és példák: Antiphon beszéde Herodes meggyilkolásáról és Lysiasé Agoratus ellen. – Az εϕηγησις, rávezetés, nyomravezetés, az á.-tól csak a bekisérés módjában különbözött, s ε.-nek akkor neveztetett az eljárás, ha a vádló testi gyöngesége éreztében nem merte maga bekísérni a gonosztévőt, hanem az illetékes tisztviselőt és törvényszolgáit vezette nyomára a bűnösnek. Demosth. Androt. 601. – Irodalom: Meuss, de á.- actione ap. Ath. (Boroszló 1884). Sorof M. die Á. in Mordprocessen (Jahrbücher f. Phil. 1883). U. a. Üb. á. im att. Gerichtsverfahren (u. o. 1885, és külön, Lipcse, 1885). Meier és Schömann, der att. Process, 270–294. I. (2. kiad.) GY. GY.
